Vanda Rozenbergová: Szabadságot a fácánoknak 2. rész (Boda Bianka fordítása)
Kép: Irene Vrettou, anasoftlitera.sk, Izsák Gergely
(Részlet a szerző azonos című elbeszélés-gyűjteményéből, eredeti címe: Slobodu bažantom)
A fordítás első része itt olvasható.
A bűnügyi rendőrség két helyszínelője másnap reggel nyolc óra huszonhárom perckor bukkant fel az állatkert portájánál. A panaszt az állatkert igazgatója nyújtotta be reggel hét óra két perckor, de a felüljárón dugó volt, és a felettes őrmester, Mário Navrátil még beugrott egy kisboltba egy málnás batyuért. Az állatkert igazgatója odakísérte őket a kalitkához. „Van bármi sejtelme arról, hogy ki lehet a tettes?”, kérdezte Mário a szárnyasok gondozóját, aki azt felelte, hogy nincs. „A veszteség nem nagy, egy mezei fácán körülbelül tizenöt eurót ér, de némi kockázati tényezőt jelent a tönkretett kalitka és a közösségi veszteség, ennek az állatfajnak az esetében pedig nem tudok elképzelni semmilyen értelmes indítékot sem. Ezért is hívtam önöket haladéktalanul ide, hogy arra az esetre, ha a történtek megismétlődnek, ez az egész ügy jól dokumentált legyen, és vizsgálják ki rendesen”, magyarázta az állatkert igazgatója.
A felettes őrmesterasszony, Lenka Duchoňová egyetértően bólogatott. „Nem gyanúsítanak tehát senkit?”, fordult az igazgatóhoz, aki a vállát megvonva jelezte, hogy nem. Lenka Duchoňová sóhajtott egyet. Látható lelkesedés nélkül kivett a táskájából egy szalagot, és odadobta Máriónak, majd közösen körbekerítették a megrongált kalitkát, és maguk is bemásztak a kivágott lyukon. Mário Navrátil a ketrecből felhívta a rendészeti technikust, aztán a zsebéből kivette a málnás batyut. Várakoztak. A technikus hamar megérkezett, mert a forgalom zökkenőmentes volt, mivel a reggeli dugók már megszűntek. Alaposan átnézte a kalitkát és a közvetlen környéket, mindent lefényképezett, amit lehetett, tűnődve vizsgálta a madarak nyomait, a szétszórt magokat és a módszert, amivel a hálót szétvágták. Aztán mindent összepakolt, és elindult lefelé az úton a kijárat irányába, elhaladva a struccok és a majmok mellett. Mário Navrátil és Lenka Duchoňová elbúcsúztak az igazgatótól és a szárnyasok gondozójától, majd töprengve elhagyták a tett helyszínét.
A Személyi Nyilvántartási Osztály egyik alkalmazottja nem megfelelően beszélt az egyik állampolgárral, aki emiatt panaszt nyújtott be. Az illető ugyanis mindenáron meg akarta tartani a régi igazolványát, a kolléganő pedig nem elfogadható stílusban magyarázta el neki a törvényt, ezért az állampolgár rosszul lett, és közvetlenül az ablaknál enyhe infarktust kapott. Az ügy miatt összehívott gyűlésen mindenki hallgatott, mint a sír, Ingrid Ižová kolléganő pedig szokás szerint sápadt volt, és a hajával idegesen takargatta nagy, hegyes füleit. Az igazgató csodálkozott, hogyan feledkezhetett meg arról az alapvető elvárásról, amit megkövetelnek minden közigazgatási alkalmazottól, vagyis a harmadik személy iránt tanúsított magas szintű erkölcsi és etikus magatartásról. Mat tudta, hogy az ilyen viselkedés lenne elvárt az ő esetében is, bámult a semmibe, mint mindenki más. „Pedig nem sokon múlt, hogy az egész részleg a vezetőség és a média támadásainak legyen kitéve”, mondta az igazgató, és Mat elképzelte, ahogy a bűnügyi kollégák eljönnek érte, aztán azt, ahogy a megyei bíróság folyosóján elkiáltja magát: „Szabadságot a fácánoknak!” Ingrid Ižová szabadnapot vett ki, és hazament kisírni magát. Sandra arról győzködte csendben az embereket, hogy jó helyen vannak, itt kényelmesen eltölthetik az idejüket a nyugdíjig, ezért inkább számoljanak el tízig, és húzzák meg magukat. Az épületbe bejött a postásnő, és Mat az ajánlott küldemény átvételekor jött rá, hogy hiányzik a személyi igazolványa.
Nem igazságos, hogy a szüleidet csak egy adott pillanattól ismered, ezért nem láthattad, hogyan tündököltek, amikor húszévesek voltak, és hogyan száguldoztak sisak nélkül motorral, vagy miniszoknyában biciklivel. Nem láthattad őket cigizni a söröző bejáratában, vagy ahogy saját kézzel írták be a zárthelyi dolgozat eredményét, és azt sem, ahogy a színpad előtt sírnak a boldogságtól. Nem volt lehetőséged megélni, hogy milyenek voltak az őseid fénykorukban, amikor meztelenre vetkőztek, és a Krpáčovo víztározó kellős közepén egy halászhajó orrában állva azt kiáltozták, hogy: Görögország! Görögország! A dolgok eme természetes alakulása miatt a szüleidet már csak olyasvalakiknek ismered meg, akik késő délután érnek haza a munkából, bámulják a tévét, isznak, sírnak vagy zoknit stoppolnak. A dolgok eme természetes alakulása miatt a szüleimet már olyan embereknek ismertem meg, akik a méreganyagok kiválasztódásáról papoltak.
Kenyér nélkül nőttem fel. Anyu és apu egészséges táplálkozási központokat alapított, és az embereket új főzési módokra tanította, előszeretettel leveleztek a művelődési központokkal, és magyarázták a nagyiknak, hogy mostantól már jobban járnak, ha a tésztát nem dagasztják be. Az ilyet szerintem nem lehet elmagyarázni, de a meggyőződésük olyan volt, mint a napsugár a szitáló sötétben. Számomra az otthon ott volt, ahol a cipőim voltak. Tízóraira általában banános szuflét, szárított fügéből készített pudingot, vagy saját termesztésű zöldpaprikát ettem, később átvertem a szüleimet, és a zsebpénzemből bucit, avagy dalamánkát vásároltam az aluljáróban, amit szívesebben hívtam dalailámánkának a lelkiismeretemmel való egyszerűbb kommunikáció kedvéért. Azokban az időkben, amikor a belátható világmindenségben nem lehetett a búzaliszten kívül más lisztet kapni, a szüleim a rizst és a kukoricát mozsárban törték meg, és ha anyu sütött is valamilyen kenyérszerű lepényt az így keletkezett porból bizony nem dalailámánka készült.
A lakásban megbújva ülök az ablakban, és figyelem a villamosokat, a járókelőket és a szemközti házakat. Az is elég, ha az autók dudálását, vagy a szemetes autókat hallom korán reggel, és olyan érzésem van, hogy a világ része vagyok. A világra pont ilyen formában van szükségem. Állok mezítláb a puha fürdőszobai szőnyegen és fésülöm a hajam, miközben arra gondolok, hogy szívesebben foglalkoznék inkább azzal, hogy legyen-e frufrum, vagy sem, mint a kenyérrel kapcsolatos bevételekkel és kiadásokkal, ugyanis a péktermékek kiszállításával foglalkozom. A te korodban már nem illik szembeszállni a szüleiddel, szokták mondogatni az őseim, amikor néhanapján felhívjuk egymást. Apu afelől érdeklődik, hogy óvatos vagyok-e, anyu pedig azt kérdezi, hogy meddig akarok még ellensúlyozni a szakadék felett. Ellenszegülni a szüleimnek nem olyan jellegű elhatározás volt számomra, amit feljegyeztem volna a naplómban. A kenyérosztásnál jobban vágytam arra, hogy az emberek köszönjenek nekem az utcán, és hogy közkedvelt legyek, azt mondogattam magamnak — a valódi boldogság abban rejlik, hogy érdekes és szórakoztató legyek, nem pedig abban, hogy glutén- és szénhidrát nélkül éljek. Este találkozom Máriával, Anetával és Vilóval, a sárga fülbevalómat veszem fel. Mire gondoltál ott?, fogjuk ugratni Vilót, aki jelentkezett egy tévés vetélkedőbe, amelyet megnyert. A válasza az lesz, hogy Ilda kenyereire és Aneta tértivevényeire. Alig várom már, hogy velük legyek. Aneta Edhardyová egy apró szőkeség széles vállakkal, aki nappal méretre szabott kosztümöt hord, este pedig Ed Hardy-feliratú pólót. Annak ellenére, hogy egy postai vezető, nem rendszerető és nem is empatikus, úgy sejtjük, hogy terrorizálja a kézbesítőket, és a fizetése harmadát sorsjegyekre költi. „Ilda, láttalak a moziban, kivel voltál?”, rángatja meg Aneta a szoknyám szegélyét. Moziban nem voltam már nem is emlékszem, mióta. „Pedig te voltál az”, köti az ebet a karóhoz. „A kijáratnál láttalak meg benneteket, de nem akartam az egész termen átkiabálni, és a film még csak akkor kezdődött.”
„Aneta, nem én voltam, esküszöm. Mi volt rajtam?”, jut eszembe néhány történet gyermekkoromból, amikor az újdonsült osztálytársaim közelről bámultak az arcomba, és tűnődve azt kérdezgették, kire is hasonlítasz?
„Fekete pulcsi arany csíkokkal és szürke szoknya, két arany karkötő, a hajad pedig copfban volt.” A hangja ideges. „És az a férfi magasabb volt, mint te, nem feltűnő típus, szürke ing és rövid haj, a kabátja átdobva a karján, a másikkal téged fogott, és húzott maga után a keskeny folyosón, nem taglózott le.” „Engem fogott?!” hitetlenkedtem. „Tejóég! A kezed fogta”, válaszolta Aneta.
Az emberek már ősidők ótacsoportokban léteztek, már a barlangokban közösségeket alkottak, az összes korszakban összetartottak, és mindig volt valaki, aki ellátta társainak a sebeit, és vízzel kínálta a másikat. Én is tudok olyan embereket, akikkel egy percen belül kapcsolatba léphetnék, de amikor otthon pokrócba bugyolálva beülök a fotelbe, és a lábaimat felteszem az ablak alatti kis könyvespolcra, egyedül vagyok. Valaha csodáltam minden katonát a Földön, vágytam rá, hogy valahol a messzeségben rám is várjon egy férfi, vállának támasztott puskacsővel, hallgatag és erős, aki hajlandó figyelemelterelő tüzet nyitni a világra, csak hogy biztonságban átjuthassak az úton. Apám fel lett volna háborodva, ha sejtette volna, hogy az egyenruhák látványa milyen biztonságérzetet kelt bennem. Sokáig álmodoztam a Sitno nevű gyorsvonat kalauzáról, amivel egyszer a nénikémhez utaztunk, és azokon a ritka alkalmakon, amikor autóval mentünk valahova, a hátsó ülésen imádkoztam, hogy állítsanak meg minket a Közbiztonsági Testület képviselői, és kérjék el aputól a jogosítványt. „Ilduskám, a liszttől és a zsaruktól mindig tartsd távol magad”, győzködött apu, amikor egyszer a rendőrök valóban megállították minket. Felfedezték, hogy a forgalmi engedélyben az autó színe kék, de az szerintük egyértelműen türkiz volt. Apám nem ellenkezett, nem magyarázkodott, és nem volt bosszús sem, elismerte a türkizt, és kifizette a büntetést. „Bár a fiúk egyenruhában járnak, a cipőjük kopott. Feltűnt nektek?”, mondta nekem és anyámnak, miután elengedtek minket.
Nem hagy nyugodni, hogy Aneta hogyan téveszthetett össze valakivel. Az estének már annyi, nem töltöttük meg alkoholos mámorral és ragadós nevetéssel, nem sokkal éjjel egy után értem haza. Az éjszaka ellenére hosszan kezdtem el az alváshoz készülődni, még véletlenül sem ért a fenekemhez senki, és senki nem dicsérte meg a hosszú hajamat sem. Beszappanoztam az egész testem, leborotváltam az utolsó négy órában kinőt apró szőröket a lábamról, bekentem magam testápoló olajjal, és megsikáltam a fogamat. Tizenöt perccel négy óra előtt feküdtem le, és az orromig húztam a paplant.
„Ilda, a papírboltban álltál előttem, a kosaradban két csomag kiadási bizonylat volt, nagy borítékok és egy gombolyag csomagolózsinór. Egyáltalán nem reagáltál, csak néztél rám. Történt valami?” Ó, Szűzanyám! Zsinórt nem vásároltam, papírüzletben nem voltam, a nagyságos Zora pedig az ellenkezőjét állítja, őszerinte a pultnál álltam rövid fehér kiskabátban, jó, azt nem tagadom, hogy ne lenne ilyenem. Azt mondja, hogy még beszélt is velem, de én odafordultam a pénztárhoz fizetni, és odakint beszálltam egy piros mazdába. „Aludni sem tudtam, annyit gondoltam rád, Ilda!”
„Nem mondhatom, hogy ott voltam, ha egyszer nem voltam ott”, állítom neki határozottan. Zora nehézkesen felemeli a táskáját, és nekem az jut eszembe, hogy két ilyen Zorát talán el sem viselne a világ, engem viszont a jelek szerint megtöbbszörözött. Vagy inkább kettéosztott, ami rosszabb lenne. A Mozart utcai éjjelnappali nem hosszabbította meg a pékségünkkel a szerződést. Úgy döntöttem, hogy személyesen fogok utánajárni. A tulajdonos közölte velem, hogy az emberek már nem vásárolnak kenyeret. Állítólag vannak, akik teljesen kenyérmentes életet élnek, akár az ő felesége. „Mindenkinek fáj a hasa a gluténtól, igaz, Plichtová kisasszony?” Állítólag talált egy beszállítót, aki rizses lepényt és protein krékereket hord neki. Mit tehettem volna, nem is tettem hát semmit… bár a hasonló esetekből egyre több lett.
És egyre több lett a látomásokból is. A következő hetekben azzal fogadtak, hogy láttalak az autóban, a mészárszékben, a tisztítóban és Kassai Kormányprogram-lakónegyed dohányboltjában. „Ilda, te itthon vagy? Fél órával ezelőtt az Árkádiában voltál, retikült válogattál.” Danieltől soha senki sem számíthat semmi észszerűtlenre, a fegyelem jellemzi, a könyvelés iránti csodálat és a jó látás. „Ezen a héten nem voltam az Árkádiában, valakivel összetévesztettél.” „Tehát a városban egy olyan nő járkál, aki a te hajadat, arcodat, órádat és cipődet viseli, vagy pedig képes vagy a bilokációra, és azt nem becsülném alá”, mondta Daniel, aki egy kopasz, aszkétaalkatú pasas, és akinek fontos a vécében leoltott villany, valamint az éppen nem használt elektromos berendezések áramforrásának lekapcsolása, művelt, és nem ápol közeli kapcsolatot állatokkal, sem gyerekekkel. Egyszer csak vidáman nevetni kezdett, nekem meg az jutott eszembe, hogy nem vagyok-e egy összeesküvés áldozata, amiben mindenki részt vesz. „Ezt bilokációnak hívják”, folytatta. „Ez azonban egy olyan képesség, amire elsősorban a szentek voltak képesek. Még hogy te több helyen tudnál lenni egyszerre? Vagy hát miért is ne? Te vagy Szent Ilda, és a szendvicskészítésben is a legjobb vagy”, felröhögött, és letette.
Vanda Rozenbergová (1971, Bajmóc)
Szlovák írónó. Pozsonyban, a Comenius Egyetemen végezte újságírói tanulmányait. Szabadságot a fácánoknak (Slobodu bažantom) című elbeszélésgyűjteménye 2015-ben jelent meg.
Boda Bianka (1993, Kassa)
Művészettörténetet és néprajzot végzett Budapesten az ELTE-n. Jelenleg a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének muzeológusa. Lelkes irodalomrajongó, ennek hódolatául csehből és szlovákból fordít magyarra.