Szegő Márton: Ágyban

Farkas Alíz: Holdvilág

Nem emlékszem, ki ébresztette a másikat, ki ordított, ki ütött először. Arra sem, hogy hogyan szakadtak szét a pizsamának használt ruhadarabok, amelyek azóta is pokrócokba csavarodva lógnak a poros padlóra a matracról. Mindig is utáltam, ahogy élünk. Nincs egy normális ágyunk, csak a kurva matrac a sarokban a beázott falnál, amely már megbarnult a hátadtól, mert csak így tudsz elaludni, miközben magadhoz szorítasz, pedig ha a bal oldalamon fekszem, nekem nehezen megy.

Aznap este is így feküdtünk le. Éreztem a tarkómon a leheleted, hallgattam a szuszogásod. Az én szemem nyitva volt, a lepedő gyűrődéseit figyeltem. Akkor sem értettem, hogy vagy képes a vállam felett átnyúlva a karoddal megfogni a másik kezed. A bal fülemmel hallottam, ahogy a bicepszed alatti érben lüktet a vér. Arra gondoltam, hogy csak egy test vagy, amely magához szorít egy másikat, mert megszokta, hogy így kapcsol ki. Mintha a testeink is a matracágy kiegészítői lennének, amelyeket egy lakberendezési katalógusból párosítottak össze.

Ha most befutnál, és csak megkérdeznéd, mizu, semmi újat nem tudnék mondani. Munkában voltam. Kasszáztam, feltöltöttem a söröshűtőt, zárás előtt felmostam. A kardigánom ujját ráhúztam a kézfejemre, hogy ne látszódjon a csuklóm. Arra mindig ügyeltél, hogy az arcom ép maradjon, a többit megoldom. Az új kiscsaj csak faggatott volna, a sztori érdekli, nem én. Elfáradtam.

Levetkőzöm. A boltosruhát a pokrócra dobom, a bugyit meg a melltartót pedig a kupac tetejére. Ledőlök a matracra, a helyedre fekszem, egészen a megbarnult falrészhez. A vállamon a pánt vörös nyomát simogatom, közben érzem a vér pulzálását a fülemben. Mindig is utáltam, ahogy élek. Az ágyat is szinte lomiztam, elkértem a szomszédtól, hallottam, hogy valaki káromkodik a lépcsőházban, kinéztem a gangra, és láttam, ahogy a pali a liftbe próbálja berugdosni a matracot. Ez legalább nagy, nagyobb, mint az előző, amit használtál, azon csak nyomorogtunk. Szexelni is úgy szexeltünk, hogy te voltál fent, én meg alattad, mint valami guminő. Emlékszem, amikor mutattam neked, mit szereztem, szó nélkül kicsatoltad az öved, letoltad a nadrágod, a tenyeredbe köptél, és a következő percben már belém hatoltál, egyre erősebbeket löktél, fájt, a matrac szélébe kapaszkodtam, és csak szajkóztam, hogy keményebben, mert azt akartam érezni, én irányítok, hogy most erőn felül kell teljesíts, hogy megadd nekem, ami jár ezért a kurva matracért.

A padlón rezeg a telefon, de nem látom sehol, biztos a kardigánomban maradt. Kitapogatom a ruhák közt a készüléket, rángatom az egész kupacot, a telefon kicsúszik az ujjaim közül. Pokrócostul felkapom a ruhákat, rázom az ágy felett, hullik belőle a por, és egyszer csak előkerül a telefon. A kezembe veszem, izzad a tenyerem.

Szegő Márton (1996, Budapest)

Néderlandisztika szakos hallgató, az f21.hu gyermekirodalom rovatának egyik újságírója, biciklisfutár. Kisprózái jelentek meg többek közt a Helikonban, ROSTban, a KULTer.hu, a Tiszatáj Online és FÉLonline felületein.