Figyelni és meghallani

Jon Fosse Valaki jön majd című kötetéről

Még nem halál, s már nem volt bennem élet;

értse, kiben van képzelet csirája,

hogy lelkem élet s halál közt mivé lett.

Dante: Isteni színjáték

Norvég fjordok. Sodró erejű szavak. Repetícióból fakadó muzikalitás. Egy szimfónia pontosságával felépített darabok. Természetközeliség. Spiritualitás. Terápia.

Jon Fosse kortárs norvég próza- és drámaíró írásai egyszerre több szinten léteznek, hatnak. Egyszavas párbeszédekre épít világot, egyetlen érzelemre épít drámát. Fosse mindent a halál felől néz, és ez felszabadító érzés nála. Nem kezel tabuként, mellékszálként semmit. Nem hamisítja meg burjánzó történetekkel a fejünkben zakatoló kérdéseket, érzéseket. Saját – ilyen formában és ilyen sokszor – soha ki nem mondott gondolatainkat ismétli. Ettől nem jön zavarba, nem lesz banális. Zárkózottnak és félszegnek tűnő alakjai valójában a legegyenesebben beszélő és gondolkodó emberek.

A monotonitása megnyugtat, lehiggaszt. Olyan felülnézetet, teret és időt biztosít, vagy időtlenséget és térnélküliséget, amiben lehet gondolkozni. Fossénál nincs jelen idő. Nincsenek hétköznapok, nincsen mosatlan edény, kávéfolt, hóvihar. Vagy ha van, nem fontos. Omlik a ház, bűzlik a hálószoba, mocskos a fal, dülöngél a hajó, jéghideg van odakinn, de nyitva az ablak – nem számít, mert felülír mindent az állapot. A szereplők az emelkedettség és mégis a legelemibb emberi létezés állapotában nem élnek. Valamilyen szempontból mégis éppen ők élnek.

Mindig valamilyen zavar van az emberi kapcsolatokban. Minden szereplő valaki mástól teszi függővé létét, de rájönnek: ez lehetetlen. Mégis, az egymásra találás a legmeghatározóbb mindegyik darabban. A ki nem mondott szavakon keresztüli egymásra találás. A csend-beszéd.

Figyelni és írni – ez Fosse módszere.

A darabok időrendi sorrendben szerepelnek a kötetben:

Valaki jön majd. Egy idősödő házaspár egy mindentől elzárt ősrégi örökházba költözik. Rég halott emberek faliképei, rothadó, pisiszagtól bűzlő lepedők közé. Nyugalom: erre vágytak. Egymással lenni, ezt akarták régóta. A nő mégis mániákusan hajtogatja: valaki jön majd. Valaki jön, és megzavarja őket. Nem lehetnek ketten, mert jön valaki. Majd úgyis jön. Megjelenik a ház volt tulajdonosa, közel s távol az egyetlen ember. A házaspár elkezd rettegni a férfitől. A csengetéseitől. Nem mernek nemet mondani a közeledésére. Talán nem is akarnak. Várták őt. Tudták, hogy jön. Kellett valakinek jönnie, mert egymással nem képesek létezni. Nem tudják elviselni a csendet. Nincs mit mondaniuk egymásnak. Nincs kinek játszani. A nő és a volt tulaj között létrejön valami zavar. Egy-egy egymásra nézés, más hangsúly, szavak, félrenézés. Szexuális kapcsolat nincs, de valami van közöttük, ami a férjet megőrjíti. Most ő mondogatja: valaki jön. Megállt nekik az idő, és ők nem tudták élvezni.

A név. Fiatal, terhes lány és barátja. Véletlen foganás. Pénzük nincs, ezért visszamennek a lány szülői házába. A Lány szenved, a Fiú közönyös. Egyetlen öröm, mikor a kisbaba rúg. Mindenki csak a legfontosabb mondatokat nem mondja ki, mégis csak a legfontosabbak vannak közölve. Értjük, hogy miről beszélnek félre. Fiú és Lány között a kapcsolat eleve halott, alkalmatlanok egymásra, lehetetlen köztük a szerelem. Kimegy a Fiú a házból, utánamegy a Lány. Vihar van, zuhog az eső, ők felsétálnak a Dombra. Majd visszasétálnak. A kommunikáció lehetséges valahol, de nem itt, nem ebben a családban, nem a Fiú és a Lány között. Mindannyian hiteles narratívát képviselnek, de nem értik a másikat. A közönytől érzelmileg impotenssé válnak. Nem találkoznak.

Egy nyári nap. Az egyetlen/egyik Fosse szerint létező ütközés ember és ember között: ha saját magával találkozik valaki. Idős Nő és Fiatal Nő, egyazon személy, más idősíkban. Nem látják egymást, nem beszélnek egymással, de egy térben léteznek, tudat alatt érzik és ismerik egymást, támogatják a másikat. A magányban önmagukban találnak társra. Arról a pár óráról van szó, mikor a Fiatal Nőnek a férje tengerbe fullad. A férfi minden nap kimegy a fjordokra; horgászik, ül a csónakban, ringatózik. Egész napját kinn tölti. Ezen a napon a nő nem akarja elengedni, de a miértre nem talál indokot. A nő barátnője jön vendégségbe, és a barátnő férje, együtt mennek ki a viharban a férfi után. A csónak sehol. Mentőt hívnak. Hosszan csörög a telefon. Nem veszik fel. Újra csörög. A Fiatal Férfi meghalt. A Nő megnyugszik. Most nincs Férfi, nincs magány. Nincs kit hazavárni. Csak a Nő él tovább a nagy házban, néz kifelé az ablakon. A Nő, fiatalon, idősen, saját múltjával és jövőjével. De nincs jelen. Saját jelen idejében nem képes létezni.

Tél. Vágy. Megmagyarázhatatlan fizikai vonzalom egy vadidegen iránt. Nem számít munka, család, hűség. Csak a sóvárgás a másik iránt. Szakadt, részeg nő és egy családos üzletember találkoznak a parkban. Később egy hotelben. A férfi nem megy el az üzleti tárgyalására, nem megy haza sem, marad a kisvárosban, a hotelben. Várja a nőt. Minden nap elmegy a parkba, hogy összefusson vele. És találkoznak. Majd megint a hotelben. Nem értik, nem is akarják ezt a kapcsolatot, de nem tudnak ellene tenni. El akarnak utazni, valahova, ketten. Távol mindentől.

Halálvariációk. Élet-halál lebegtetés. A halál minden Fosse-műben ott van, itt személyesen. Barát. Ő a Lány Barátja. Hiába a szülők ragaszkodó szeretete – mellesleg az életük elcseszett –, a lányt egyre jobban vonzza a Barát. Egyre kevésbé képes elviselni a hiányát. Senki más nem érdekli. És semmi más. Álomvilágban él, merengő, elvarázsolt. Veszélyesen elvarázsolt. Éjjelente sétál. Dolga van. Sétál, a folyóparton, a hídon. A Baráttal akar lenni. Találkoznak egy hídon. Esőben. Zuhog, alig látni valamit. Szorosan ölelkeznek. Másnap megtalálják a Lányt a folyóban. Vissza akar jönni. Érezni akarja a hideg esőt. A nedvességet. Érezni akar. Vágyakozni. Élni.

A kötet utolsó darabja az Én vagyok a szél. Fosse nem akar több drámát írni. Ez az utolsó. A legösszetettebb, legkiforrottabb. Már nemek sincsenek. Egyik és Másik. Egy hajón. A hajó ring. A hajót ki kell kötni. Vacsora. Kikötés. Elesés. Ismétlés. A semmi közepén. Élet és halál mezsgyéjén. Véglegesen és végletesen. Elmondhatatlan, hogy miről beszélnek. Fontosabb, hogy miről hallgatnak. Lényegtelen, kik ők. Nincs történetük. Nincs történet. Csak érzések. Minden eddigi, minden emberi érzés együtt van, végül.

(Jon Fosse: Valaki jön majd. Domsa Zsófi fordítása. Polar Könyvek, Budapest, 2012, 416 oldal, 3900 Ft)

Sényi Fanni