Benkő Timea: Tanári (regényrészlet)

Sven Beyersdorff felvétele

 

Vannak olyan kivételes, ritka alkalmak az életben, amelyeket mindenképpen meg kell említeni. Ilyen például a Hale–Bopp-üstökös feltűnése, ha láthatjuk a napfogyatkozást, vagy amikor Gergő csillagos egyest hoz szlovák nyelvből. Versikéből! Úgy jár-kel a házban, mintha legalábbis Kossuth-díjat kapott volna.

Tomi pedig büszkén jelenti: mától Jennivel hetesek. Egy lélegzetvétellel elsorolja, mi minden lesz a feladatuk: táblatörlés, virágöntözés, a többiek figyelmeztetése, ha görbén áll a padjuk, ha leesett valami szemét…

– És külön kell vigyáznom Gergőre, mert a tanító néni azt mondta, a szeme sem áll jól – tudatja.
– Rohangáltam egy icipicit – magyarázza vállvonogatva a delikvens egy cseppet sem bűnbánóan.

És nyomban el is száguld a gyerekszoba irányába.

 

*

 

Magyar irodalmon a III. A-ban a téma Madách: Az ember tragédiája. Ebben a két hétben hallgatóim vannak a közeli egyetemről, ők tanítanak. Évente jön vagy húsz leendő magyar szakos, abból talán kettő, aki igazán rátermett. Halhatatlan klasszikusunk műve így indul: „Be van fejezve a nagy mű, igen…” Az órát később így kezdem értékelni: „Le van fejezve a nagy mű, igen…”

Ugyanis a mai praktikánsom, Sára tragédiája mindannyiunk tragédiája lett.

Reszkető kézzel fogja meg a kilincset, mielőtt belépünk az osztályba.
– Nem tudom megcsinálni. Képtelen vagyok rá. Én ezt nem is akarom igazán… – jelenti ki.
– Ez nem kívánságműsor. Ideje megtartanod életed első óráját. Egy hetet készültél rá. Ha elkezdesz tanítani, lesz naponta hat-hét. Sára, csak küzdj és bízva bízzál – idézem a tananyagot.

Szó szerint belököm magam előtt az ajtón. Elbotorkál a katedráig. Én ilyenkor leghátul ülök és jegyzetelek.

A minap olvastam a Vasárnapban, hogy olyan tanárok oktatnak, akiknek a miniszoknyájuk alig takar valamit, a gyerekek akkor is látják, ami alatta van, ha történetesen nem akarnák látni. Hogy pályára alkalmatlanok kerülnek a katedrára. Mégis mindenki a mundér becsületét védi és hallgat. Közben észre sem veszik, hogy már rég nem a mundért védik, hanem olyanokat, akik azért öltik magukra a mundért, hogy az védje meg őket.

Hm, hát miniszoknyákkal nem foglalkoznék. Ki viselje, ha nem a fiatalok? Klárika is annyira féltékeny minden csinos fiatal munkatársra, hogy munkaideje felében a szoknyák hosszán meg a dekoltázsok méretén dohog. Elég fárasztó vele egy irodában. Éva már azon is hüledezik, ha farmert húz valaki. Szerinte egy pedagógus kizárólag szoknyában tanítson. Nos, Sára megjelenése minden szempontból kifogástalan.
Mégis ahogy elnézem, megállapítom, hogy a tanári szakma tényleg felhígult. Nem a legjobb tanulók választják ezt a pályát. Sőt, sokan még csak nem is gimnáziumi érettségivel. Hanem mindenféle szakközéppel, aztán Voltaire nevét nem tudják kiejteni. Leírni meg már aztán végképp. És amíg nem fogják anyagilag megbecsülni a tanárokat, addig a szakma tovább hígul, és a pedagógushiány csak nőni fog.
Magyar egyetemünkön egyetlenegy szak van, amire nem kell felvételi, oda mindenkit válogatás nélkül felvesznek: a tanári. Az univerzum tele van szavakkal. Erre most mégsem találom a megfelelőt. Járathatjuk a szánkat, írhatjuk a vitaindító cikkeket százával, az illetékeseken úgy fut át az intés, mint őszi szél a tarlón. Irodalmi nyelven: le se szarják.

Minden leendő pedagógus tanul módszertant az egyetemen. A baj csak az, hogy a lényeg egyetlen könyvben sincs leírva, és ráadásul sokszor olyan tanár oktatja ezt a tantárgyat, akinek gyakorlatban sosem állt módjában kipróbálni az elméleti tananyagot. Mert friss diplomásként nem tapasztalatot ment gyűjteni valamelyik iskolába, hanem ott maradt tovább képezni magát a tanszéken. És most ő tanítja, hogyan oktasson majd a hallgató. Olyasmiről beszél, amihez nem is érthet.

Léteznek stresszoldó technikák, amivel legyőzhető a lámpaláz, de most nekem kellene légzésgyakorlatokat tartani, hogy csillapodjon a próbatanár trémája? Annyira kínos, ahogy Sára szemmel láthatóan izgul, s ettől olyan gyenge teljesítményt nyújt, hogy hamarosan minden gyerek forogni kezd, hogy segélykérő pillantásokat küldjön felém. Úgy remeg a könyv a kezében, hogy félő, leejti. Kerüli mindenkivel a szemkontaktust, értetlenül motyog maga elé. Bármi történjék, nem szoktam beleavatkozni az óra menetébe, az illetőnek meg kell tudnia oldani egyedül a helyzetet.

Egyedi Krisztián türelmét vesztve felemel egy A4-es füzetlapot, amire piros filctollal, csupa nagybetűvel ráírta: HELP! Ahányszor a hallgató a tábla felé fordul, hogy valamit felírjon, rendületlenül mutogatja nekem. Kékre-lilára harapdálom a szám szélét, hogy szigorú, összevont szemmel reagáljak. Vicces, de nem akarok mosolyogni.

A tagadás gonosz szellemének mesterkedése lenne, ami ezután történik, vagy az isteni gondviselésé? Sára ott tart, hogy Lucifer álmot bocsátott Ádámra, amikor kiszökik minden vér az arcából, és elvágódik a tábla előtt, mint egy krumpliszsák. Nagyot koppan a feje a padlón, a hirtelen beállt csendben mind megmerevedünk. Krisztián nevetni kezd, felállok. Menet közben, ahogy elhaladok a padja mellett, fejbe legyintem. Erre elhallgat. Letérdelek Sára mellé, pofozni kezdem hófehér arcát.

– Vizet! Nyissatok ablakot! – kiáltom ijedten, mert Sára nem reagál a paskolásra. Kallos Gréti sorra nyitogatni kezdi az ablakokat, Andrikó Noémi mellém guggol, vizespalackja teljes tartalmát Sára arcába loccsantja. Ez hat.
– Vége? Csengettek? – szólal meg reménykedve a félholt lány a padlón.
– A felénél sem járunk, de te befejezted mára, menj a folyosóra – küldöm ki.

Még szünetben is hófehér. Felhívom az emeletre az irodába. Eszembe jut, hogy van egy dugi pálinkásüvegünk az egyik szekrényben. Még téli szünetben jártunk be továbbképzésre, akkor ízesítettük alkohollal forró teánkat, mert fűtés híján másképp nem bírtunk koncentrálni a vad hidegben. Azóta is ott áll, rég el is feledkeztünk róla.

– Igyál – veszem elő az üveget.
Klárika nem hisz a szemének.
– Húzd le gyorsan, meglátod, segít – kínálom a riadt hallgatót.
Meglepetésében szót fogad. Amikor kimegy, Klárika nekem esik.
– Megőrültél? Ez azt fogja hinni, hogy iszunk! A földszinti automatából kitiltattuk a kávét, hogy ne fogyasszanak a gyerekek koffeint, te meg töménnyel kínálod őket?
– Orvossággal – helyesbítek.
Azért bízom benne, hogy Sára a hospitálási naplójába nem jegyzi fel az esetet.

 

*

 

– Azért az értékelésével vigyázz, mert egyszer hármasnál rosszabbat adtam egy hallgatónak, és felhívtak az egyetemről – nevet Adri, amikor a menzán ebéd közben elmesélem szürreális élményemet. – A lány úgy beszélt angolul, mint én oroszul. Azt hittem, valami diákcsíny áldozata vagyok, mert az nem létezik, hogy valaki A2-es szinten van angolból, és tanítani akarja. Aztán a telefonban figyelmeztettek, hogy még egyszer olvassam el a vezetéknevét, ugyanis az egyik parlamenti képviselőnk szép reményű gyermeke volt. Azóta biztos Brüsszelben öregbíti kicsi országunk hírnevét, és ott még mindig kevesebb kárt okoz, mint a katedrán tette volna.
– Én egyetlen igazán használható gyakorlati tanácsot kaptam egyetemistaként, s azt sem szemináriumon. Magánemberként közölte egyik tanárom a következőket: „A pozitív érzelmek növelik az intellektuális teljesítményt. A gyerekben rokonszenv kell, hogy ébredjen az iránt, aki őt tanítja, és az iránt, amit tanul.”
– Kevésbé tudományosan megfogalmazva? – hegyezi fülét Kinga.
– Először azt kell elérned, hogy a gyerek mint embert megszeressen. Ha szimpatizál veled, szívesen fogja tanulni a tantárgyat is, amelyet oktatsz – mondom neki.
– Pff, nem kell szeretnie. Elég, ha tanulja – közli epésen, önmagához hűen Éva. A párolt csirkemell megsavanyodik a szájában.
– Ha felidézzük saját iskoláséveinket, egykori tanárainkat, a legtöbb ismeretet már rég elfelejtettük. Arra viszont jól emlékszünk, hogyan, milyen módszereket alkalmazva tanított az illető pedagógus. Fontos, hogy szeresse a munkáját. Azt megérzi a diák – véd meg Kinga.
– A minap olvastam egy felmérést, ami azt kutatta, milyen erényeket vár el az ifjúság nevelőitől. A gyerekek hetven százaléka elsősorban magas fokú, kikezdhetetlen szakmai tájékozottságot követel meg – hadonász az evőeszközzel belepirulva Klárika.
– Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy a pedagógusnak hatalmas lexikális tudása van, csak épp nem képes átadni. Nagyon jó elméleti szakember, kutató, tudós válna belőle, ám ő valami oknál fogva mégis tanítani jön – száll be két falat között a szócsatánkba Berci is.
– Aztán a következő kategória: egyáltalán nincs ínyére nap mint nap a katedrán állni, de végzettségével nem talált más munkahelyet – morog Gyuri. Nyilván magáról beszél.
– Empátia. Állítom, ez a legfontosabb készség. A gyerekek csacsognak, mesélnek, kérdeznek. Megesett, hogy az osztályfőnöki órát nem a tanteremben, hanem odahaza, az otthonomban tartottuk. Közösen filmet néztünk. Korhatárosat, amilyet nem lett volna szabad. Úgyhogy utána részletesen elmeséltem valamelyik történelmi film tartalmát, ha otthon kikérdeznék őket. Például az Amerikai pitét látták, de hibátlanul fel tudták mondani a Gladiátor tartalmát. Azóta az ilyen alkotásokat vígan este nyolctól adják, azért is vallom be ilyen bátran egykori bűneimet – teszem hozzá mosolyogva.
– Aztán csodálkozunk, hogy a közvélemény nincs nagy véleménnyel rólunk – ingatja a fejét Éva.
– Igen, mondják, hogy az iskolai gyakorlatban az elfásulás, a megkövesedés, az elgépiesedés az egyetlen változás, amely az évek során a tanáron végbemegy – védi továbbra is a magunk igazát Adri.
Most pedagógusnak lenni nem jó. A társadalom kapcarongya vagyunk. Egykori egyetemi csoporttársamtól hallottam: „Tudod mit? Csináltam én ezt tíz évig lelkesedésből, hivatástudatból, csillogó gyermekszemekért, jó szóért, nulla elismerésért, de vége. Nem hagyom, hogy szülő, gyerek széltében-hosszában, keresztben-kasul alázzon. Ennyi volt…” Jelenleg boldog idegenvezető.

 

*

 

Dezső megkér, tanítás után maradjak, az egyik diákom szülei jelezték, hogy beszélni akarnak velem az ő jelenlétében. Eléggé zavarosan fogalmaz.

– Miért nem nekem szóltak a szülők? – kérdezem.
Dezső vállat vont, mégis azt súgja a megérzésem, tud valamit, de nem akarja mondani.
A megbeszélt időpontban a noteszemmel a kezemben ballagok le a lépcsőn, a bejáratban álldogálnak Malinóczky Szabolcs szülei.
– Á, maguk azok. Az igazgató úr jelezte, hogy szülők jönnek. Menjünk – invitálom őket.
Már akkor fel kellett volna, hogy tűnjön, mennyire kimértek.
– Még van három perc, mi megvárjuk.

Mi a …? Elindulok egyedül. Ne toporogjanak a bejáratban, szólok Dezsőnek, hogy itt vannak, küldje értük a titkárnőt.

Az egész megbeszélés alatt egyszer sem néznek rám. Akkor is, amikor megszólítanak, tehát elvileg egyértelműen hozzám intézik szavaikat, maguk elé néznek. Vagy az igazgatóra. Az anyuka alig beszél, kutatok az emlékezetemben, hogyan viselkedtek szülői értekezleten. Semmi érdemlegesre nem emlékszem. Az apuka vállalkozó, az anyuka banki alkalmazott.

– Szeretnénk, ha Szabika többet szerepelne. Nagyon tehetséges, úgy gondoljuk, teret kéne kapnia – rebegi az anyuka.
– Valóban egészen kivételes, hogy három hangszeren játszik, főleg, hogy autodidakta módon tanulta meg – válaszolom. – Be is vontam a karácsonyi műsorba.
Mivel rám sem pillantanak, én is az igazgatóra nézek, hogy helyeseljen.
Dezső hallgat.
– Valamilyen verseny csak létezik ilyen tehetséges gyerek számára? – fordul az igazgatóhoz az apuka.
Dezső hallgat.
– Mi nem vagyunk konzervatórium, sem zene tagozatos iskola, nem értem, milyen segítséget várnak tőlünk – mondom őszintén. – Be kéne íratni a zeneiskolába, Szabolcs azt mondta, nem ismeri a kottát…
– Nem a tanácsaiért jöttünk, hanem konkrét megoldásért – vág azonnal szavamba az apuka. Mintha én nem is lennék partner a számára. Elviseli, hogy velem kell tárgyalnia, de nem ismer el. Minden gesztusa lenézést tükröz.
– Azt mondják, maga nagyon kreatív – még a dicsérete mögött is ellenszenvet érzek. Ha ezt dicséretnek szánta egyáltalán. Elhúzza az ajkát, mintha mosolyogna, de nem valódi a mosolya. Azt a szem körüli redőkről felismerhetjük. Annyi pszichológiát tanultam, hogy értelmezni tudjam a hamis viselkedést a testbeszédből. Ebből a házaspárból süt a felsőbbrendűség-tudat. Egyszerűen amit hallok és amit látok, valahogy nincs összhangban. És Dezső meg sem mukkan.
– Abban bízunk, megtalálja a megoldást.
Most már fogalmam nincs, Dezső-e, vagy én, vagy az asztallap előtte, amit néz.
– Ellenkező esetben azt kell, gondoljuk, ignorálja a gyermekünket.
Mi van? Most már teljes felsőtestemmel fordulok az igazgató felé, nyíltan bámulok az arcába, de nem vagyok azonos hullámhosszon vele sem.

Nem viszonozza a szemkontaktust.

– Ehm, hát, nos megtaláljuk a megoldást, ígérem – köhint Dezső.
Nagyon kényelmetlenül érzem magam.
– El… elmehetek? – nem is tudom, kitől kérdezem.
Mert itt nem Dezső diktál, az most már hótziher.
– Én nem ismerem a protokollt – mondja a már leleplezett hamis mosolyával az apuka.
– A protokoll szerint a szülő először az osztályfőnökkel tárgyal. Az iskolaigazgató jelenlétében csak akkor, ha nem tudnak megegyezni. És ha ilyen beszélgetésre sor kerül, mint ez most itt, akkor itt kell lennie a titkárnőnek, aki jegyzőkönyvet ír az elhangzottakról – bukik ki belőlem.
– Ugyan, arra igazán semmi szükség – áll fel az igazgató, és gyorsan kitessékel.
Azt sem tudom, elköszöntem-e egyáltalán.
– Kik ezek a szülők? Ismered őket? – faggatom a titkárnőt.
Tanácstalanul néz rám.
– Egészen irreális élményem volt… – motyogom inkább csak magamnak.
– Szerinted vigyek be kávét? – kérdezi segítőkészen.
– Azt mondanám, nekem önts valami szíverősítőt, de kocsival vagyok. Ezek meg szerintem úgyis csak ecetet meg vitriolt isznak. Dezső meg, esküszöm, úgy viselkedik, mint akit bedrogoztak… – nézem az igazgatói iroda bezárt ajtaját.
Valami nagyon nem stimmel itt.

 

(A mű megírását alkotói ösztöndíjjal a Kisebbségi Kulturális Alap segítette. Dielo vzniklo pomocou štipendia Fondu na podporu kultúry národnostných menšín.)

 

Benkő Timea (Érsekújvár, 1973)

Egyetemi diplomáját a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerezte magyar–szlovák szakon. Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium tanára, a Vasárnap hetilap külső munkatársa. Számos érdekes sorssal találkozik, ezek a témái interjúinak, riportjainak. Nagyon kevés fontosabb dolog van az életében, mint az írás és olvasás. Ezek közé tartozik a családja. Lányával és férjével Tardoskedden él. Portréját Mészáros Júlia készítette.