Németh Zoltán prózája

Alagi Mihály felvétele

Hallucinációk 9.

Az én autobiográfiája

A szemem légyszem. Mozaikkockákból épül fel. Minden mozaik egy-egy szemecske, melyek fényérző sejteket és kitinlencsét tartalmaznak, de mind egyfókuszú, így csak egy-egy irányba láthatok velük. Nekem 50 ezer különálló szemem van, néhány közülük egyszerű pontszem. Ezek a fényes mozaikok alkotják az ommatidiumomat. Körülbelül hasonló képet látok, mint egy raszteres újságfotó.

A kezem méz. Már gyerekkoromban észrevettem ezt a fura állapotot. Akihez hozzáértem egyszer, az már nem akart és nem is tudott szabadulni tőlem. De én sem tőle. Nyalták-falták a kezemet, szopogatták az ujjaimat. A szüleim. A testvéreim. A lányok. A fiúk. Halott nagyszüleim feljártak a sírból, hogy nyalogassák a kis húsos ujjacskáimat. Te kis édes, mondogatták. Egész éjjel. Apám másnap reggel visszatalicskázta őket a temetőbe.

A szám kalapács. Amikor beszélek, felszakítja az ínyemet, és kék-zöldre veri a hangokat. Kék-zöldre veri véres hangjaimat. Senki sem érti, miért szólalok meg ilyen ritkán. Mert sajnálom a szegény hangokat, hangjaimat, akik meztelenül, védőfelszerelés nélkül úsznak a levegőben, és szenvednek a kalapácsütések alatt. Véres palacsintahangok. Mind deformált. Ezért van, hogy sosem azt mondom, amit szeretnék mondani, pontosabban sosem tudom azt mondani, amit szeretnék, még pontosabban: sosem mondom azt, amit mondok.

A tüdő könyv, amely megírja a levegő történetét. Egy könyv, amely könyvet ír. Képzelj el egy könyvet, kezében papírral és tollal. Átváltott képernyőre és billentyűzetre. Éjszakánként átvilágít a mellkasomon, dolgozik. Derengés az éjszakában. Saját magát fordítja nyelvekre. Egy négyszögletes, lapozható tüdő. Azt hinnénk, szövegek koporsója, de aztán megdöbbenve fedezem fel irodalmi lapok hasábjain és a könyvkereskedések polcain tüdőm termékeit.

A jobb kezem űrrepülőgép. Néha gondol egyet, akár az éjszaka közepén vagy éppen vezetés közben, lecsatlakozik a vállamról, és köszönés nélkül odébbáll. Ez néha életveszélyes, a fogaimmal kell tartanom a kormányt, amikor sebességet váltok, de eddig még mindig megoldottam. Persze ilyenkor napokig, hetekig nem tudok írni például, de mindenért kárpótol, amikor hoz egy kis csillagport, ilyenkor órákon át dörzsölöm szappannal, mert belenyúlt a Szaturnusz gyűrűjébe.

A bal kezem jobb kéz. Balkezesnek születtem volna, ha anyám át nem szoktatott volna jobb kézre, aztán nagyapám katonai módszerekkel átszoktatott bal kézre a dandárparancsnoka tiszteletére, aztán nagyanyám – nagyapám halála után – újra átszoktatott jobb kézre, és a bal maradt bal, de nem úgy, mint a születés óta bal kezek, hanem úgy, mint akit a szülők és nagyszülők át-, vissza- és újra átszoktattak. Ez a bal kéz nem mozdul, lapuló vadállat, egy űrrepülőgép-szárnnyal szoktam simogatni, ha szomorú.

A térdem a köztársasági elnök palotája. Legalábbis a bal. A jobb ugyanis királyi palota. Nem állnak szóba egymással. Ennek köszönhetően nyertem három olimpián egyenként 8-8 futószámot. 100 méteres, 200 méteres, 400 méteres, 800 méteres, 1500 méteres, 5000 méteres, 10000 méteres síkfutást, illetve a maratont. Néha ránézek a térdeimre, és fekete kocsisorokat, hintókat látok, díszlövés hangzik, felhúzzák a lobogókat, valaki koszorút helyez egy ismeretlen katona sírjára vagy egy régi király emléktáblájára. Nem avatkozom bele.

Az az igazság, hogy eléggé félek a testrészeimtől, szerveimtől. Mindtől, egytől egyig. Védtelenebb vagyok, mint egy angyal szárnyak nélkül. Hova tudnék menekülni? Éjszakánként valaki folyamatosan azt súgja a fülembe, hogy halál, halál, halál. Talán a fülem halál, tele azokkal a pillanatokkal, amikor épp meghal valaki. A megfoghatatlan, nem létező pillanatokkal.

A szívem egy katonai lámpa, amellyel az ellenség arcába világítanak, mielőtt homlokon lőnék, és a ráfröccsenő vér elmaszatolja a fényt, amely ebben a pillanatban olyan, mint a világ megkérdőjelezése, egy hosszú vonításból leszalámizott karika, gőzölgő, megszáradó fény. Megpróbálom letörölni a szívem, egy olajos ronggyal, a nyers, meztelen fényt, vagy feketére festeni, átfesteni koporsófényűre.*

A szerző a szöveg megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap (Kultminor) ösztöndíjában részesült.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/9-es lapszámában

Németh Zoltán (1970, Érsekújvár)

költő, irodalomtörténész (Varsói Egyetem). Portréját Mariia Kashtanowa készítette.