Terék Anna: Irodalom és egy tüzes gombostű a fejben 4.

Pedig, mint az összes

magára hagyott gyerek a parton,

mind ölelésre várunk, uram,

és hogy anyánk mégse haragudjon

annyira ránk.

Nézem ezt a sok felnőttet,

a legtöbbjük úgy néz ki, mint

akire még mindig haragudnak.

Mintha kiskorukban

csináltak volna valami rosszat,

s az a rosszalkodás

oly mély vájatot vájt volna

az anyjuk szívébe, hogy

azóta is úton van a harag,

és folyton késik a megbocsátás.

 

Nézik a cipőjük orrát,

mint az autó elé lépő

gyerek a járdán,

féltő és ijedt üvöltés után.

Mert nehéz megtanulnunk,

hol van a határ,

nehéz meglátni azokat

a láthatatlan, vérvörös csíkokat,

amiket csak anyánk lát,

aztán, ki tudja,

milyen fáradtság vagy bánat miatt,

üvöltve tudta csak megmutatni.

 

Ott van a Jóisten, uram,

minden kifáradt anya leüvöltésében.

Nem csak a mosolyokban

lakik az isten,

nem gondolja, uram?

 

 

Mert ahogy én nőttem, uram,

úgy nyúlt velem az a sötét szegély.

Hol a fák közül nyúlkálva utánam,

hol a levetett ruha ráncából bújt elő,

nevető, részegen nevető szájak

fogai közt csillogott,

mert csillogott az a sötét,

mintha minden feketeségben is

ott lenne az úr.

Hogy ne legyünk egyedül!

– ezt mondta nekem

egy lány egyszer,

hogy isten az pont annyi,

hogy mikor szörnyű,

elviselhetetlen az élet,

ha feszítik szét az ember száját, lábát

vagy épp a szívét,

na, akkor is ott van velünk az isten,

vagy egy-egy angyal, és nincs

az ember egyedül.

Pedig én

csak álltam, szemben azzal

a közelgő sötéttel,

néztük egymást, mintha

dolgunk lett volna,

s nem volt körülöttem

senki, és nem volt

bennem sem senki.

 

Szerintem soha senki nem fogja

a kezünket, uram,

és épp ez ebben a nehéz.

Csupasz kezekkel állunk,

nézzük a falat, az eget,

a végtelen, a szemhéj belsejét vagy

kinek mi jut épp/mi adatik,

és tátong az a betölthetetlen űr,

soha nincs elég erős kéz,

elég védő ölelés,

vagy bármi,

ami be tudná tölteni azt a rést.

 

Minden résben ott van a Jóisten,

ott ül és figyel,

talán sajnál, talán szeret.

Egyedül kéne állni, uram,

és nem várni kezekre.

Minden tenyér úgyis

egyformán marad üres,

csak mindenki telibbnek

hazudja. Mert senki sem

szereti nézni, beismerni

az üres tenyereit.

 

A szerző a vers megírása idején Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.