Az Irodalmi Szemle szerzői búcsúznak Nádas Pétertől III. (Gubis Éva, Havran Kati)

Fotó: Litera.hu

Íróként hatalmas stresszforrás, mert ugye: hogy lehet így írni? És hogy lehet nem így írni? Úgy érzem, mindenféle nagy szavakkal kell őt (jogosan) illetnem, jöjjenek hát, ami a csövön kifér: mérföldkő, mérték, viszonyítási pont, etalon, iránytű. Ezek a szavak mind magukban hordozzák, hogy valahogyan mérnem kell magam hozzá, el kell helyeznem magam íróként Nádas Péter viszonylatában, hiszen kortársak voltunk – múlt időben nagyon szomorú, jelen időben meg hihetetlen és feltérképezhetetlen volt.

Éppen ezért szívesebben szólalok meg az olvasó szempontjából, ha arról kérdeznek, mit jelent nekem Nádas Péter munkássága. Óriási szövegerdő, amelyben szívesen veszek el. Olvastam, saját erdőt telepített Gombosszegen. Az erdőben való sétálás, eltévedés jó allegóriája a Nádas-olvasásnak; olyan velőbevágó, testi élmény őt olvasni, mint erdőben elveszni, ahol megkarcolnak az ágak, feltöri a lábad a túracipő a sok lerótt kilométer után, besötétedik, kivilágosodik.

Ahogy a napokban felidéztem legkedvesebb szöveghelyeimet (a kedves szó persze egyáltalán nem jellemzi magát a szöveget), az tűnt fel, hogy pontosan emlékszem, hol, mikor, milyen társaságban, milyen testtartásban olvastam, pontos testi emlékeim vannak róluk. Ezekben az emlékekben összeolvad a regény, amit olvasok az élethelyzetemmel, amiben olvasom. Az olvasott szöveg valahogy mindig az éppen zajló életemre reflektál. Erna asszony szoptatását gyermekágyas anyaként olvastam, Misike öngyilkosságát vízparton. Bármilyen csábító gondolat, nem hinném, hogy ilyen, szinte spirituális kapcsolódás lett volna író és olvasó között, valószínűbb, hogy a nádasi szövegerdő mindenkinek kínál olyan helyet, ahol olvasó és olvasmány egybecsúsznak, mint két puzzle-darab.

Gubis Éva (1988, Ipolyság)

Író.

Két vonal érdekel mindenekelőtt ebben az életműben, ezeket szem előtt tartva szeretném most olvasni és újraolvasni Nádas Péter köteteit. A halál szomorú, ám egyben ösztönző apropó is a felfedezéshez, az újrafelfedezéshez, a korábbi olvasatok és értelmezések újragondolásához – már a közben eltelt évek tapasztalatának fényében.

A képzőművészet és az irodalmi szöveg kölcsönhatása régóta foglalkoztat, így az egyik vonal, ami különösen érdekel Nádas életművében, az a fotográfiai látásmód. Ma már önmagában nem újszerű a gondolat, hogy a vizualitás meghatározza a gondolkodásunkat: olyan mértékben vagyunk elárasztva képekkel és vizuális tartalmakkal, hogy ezek visszavonhatatlanul alakítják érzékelésünket. Ha azonban mindezt egy olyan írói pálya kezdetére vonatkoztatjuk, amely a hatvanas években indult, a hetvenes években bontakozott ki, egészen más perspektíva nyílik. Amikor a fotográfia még alapvetően az analóg technikára épült – és Nádas korai munkásságában meghatározó volt a fekete-fehér fotográfia –, az talán egy másfajta (nyersebb? őszintébb?) viszonyt jelenthetett a képhez, mint amilyen a kapcsolatunk a képekkel ma, a digitális és virtuális vizualitás korában.

Számomra éppen ezért izgalmas a kérdés: mit jelent, mit jelentett évtizedekkel ezelőtt pontosan látni úgy, hogy közben tudjuk, a látás mindig szubjektív? Ha így tekintünk rá, a fotózás és az írás voltaképpen hasonlóak, hiszen mindkettő a minket körülvevő világ teljességéből emel ki egy részletet, miközben óhatatlanul le kell mondania arról, ami nem jut a képre, ami nem kerül be a szövegbe. Mi az a meghatározó perspektíva Nádas Péternél, amely tetten érhető a szövegeiben, hogyan hat a képi gondolkodás a szöveg szerkezetére?

Nádas fotográfiai munkásságát önálló művészi teljesítményként tartják számon. Berlin fontos helyszín ebből a szempontból: a berlini Kicken Galéria több alkalommal is bemutatta Nádas fotográfiai munkásságát, miközben nagy hangsúlyt fektetett az irodalmi életművel való kapcsolatra. Ezzel pedig meg is érkezünk a másik vonalhoz, amely különösen izgalmas számomra: Nádas Péter és Berlin kapcsolatához.

Magam is töltöttem időt a német fővárosban, és ott tudatosult bennem, hogy a magyar és a német művészeti közeg mennyire szorosan kapcsolódik egymáshoz. A Budapest–Berlin-tengely meghatározó egy sor magyar művész életében, miközben kifejezetten erős némely magyar szerzők német recepciója.

Berlin Nádas esetében nem csupán cselekményhelyszín, hanem Budapesthez viszonyított ellenpont is.  Berlin történelmi tapasztalat és nézőpont, amely szélesebb összefüggésben képes láttatni a – voltaképpen közös – európai történelmünket. És talán éppen itt kapcsolható össze a két számomra fontos szál is. A fotográfiai látásmód és Berlin nem egymástól független kérdések: mindkettő a nézőpont problémájához vezet. Ahhoz, hogyan látunk egy várost, egy testet, egy történelmi helyzetet, miközben tudjuk, hogy a perspektíva szükségszerűen szubjektív.

Havran Kati (1991, Vágsellye)

Költő, kritikus, újságíró.