Százdi Sztakó Zsolt – Pogány

A főpályaudvar napközben inkább hasonlított egy felbolydult méhkashoz, amelyben általános a fejetlenség és kaotikus viszonyok uralkodnak, mint egy nagy fontosságú közlekedési csomóponthoz, ahonnan Európa minden részére indulnak szerelvények, de ez a káosz csak látszólagos volt, amiben a megfigyelő azért felfedezhette a rendet, miként a gondos megfigyelő a méhkasban is felfedezheti a tervszerűséget.

Itt is mindenkinek megvolt a maga feladata, kezdve a jegykezelők üvegkalickájában ülő csámpás Magdikától, egészen addig a pályamunkásig, aki a biztonságot felügyeli, és akivel esténként Magdika randevúzgatni szokott.

Persze, ennek a kaotikus rendnek megvoltak a megszokott tartozékai, akik se dolgozók nem voltak, se utasok. Ők voltak ennek a szüntelenül változó világnak a proletárjai, a nincstelenek között is a legnincstelenebbek, akiknek még otthonuk se volt, és itt húzták meg magukat. Október végétől, április elejéig az otthonuknak mondhatták ezt a pár száz négyzetmétert, és egy szociológus egészen érdekfeszítő tanulmányt írhatott volna a pályaudvar társadalmáról, ha veszi magának a fáradságot, és alászáll közéjük.

Csakhogy senki nem vette a fáradságot, mert az utasok, akik itt megfordultak, inkább bosszankodni szoktak a hajléktalanok láttán, akik mindent elleptek, és úgy viselkedtek, mintha ők volnának birtokon belül, az utasok pedig a betolakodók, aki zavarják őket.
Ennek a társadalomnak volt a jellegzetes figurája Pogány, a lezüllött csa-vargó, aki néha hetekig nem józanodott ki az alkoholmámorból, amit a pancsolt szeszek idéztek elő. Igaz, annak a megállapítása is hosszas megfigyelést igényelt, hogy most éppen józan vagy részeg, mert kísértetiesen ugyanazokat a fizikai tüneteket produkálta józanul is, mint amiket részegen. Mindene remegett, és zavaros tekintettel, vérben forgó szemekkel nézett a semmibe. Úgyhogy, az ember csak az utolsó pillanatban fedezte fel, ha Pogány valamiért őt pécézte ki magának.

Ilyenkor került sor rá, hogy az illető pánikszerűen elmenekült, mert viszolygott a vele való testi érintkezéstől. Elég volt, hogy ráleheljen, és a hétköznapi ember napokra bekómált.
Márpedig Pogány imbolygó alakja gyakran tűnt fel a tömegben, amint hadonászva, nagyhangon vitatkozik valakivel, akinek a létezéséről rajta kívül más nem tudott. Ezeknek a vitáknak a végére rendszerint hangos üvöltözéssel tett pontot, aztán minden átmenet nélkül elvágódott, és úgy is maradt.
…
Valami csoda folytán már hajnalban merev részeg volt, amikor a csehó nyitott, ahol pedig a pályaudvaron egyedül lehetett alkoholhoz jutni. Egyszer még egy fénykép is készült róla, amint az asztalnak támaszkodva, zavaros tekintettel néz a lencsébe, és ezt a képet az egyik újság le is közölte, amit mindig magánál hordott, és boldog-boldogtalannak mutogatta. Irtó büszke volt, hogy ő már szerepelt az újságban, és jobb napjain fűnek-fának mesélte a sztorit, mint valami karriertörté-netet, gondosan kiszínezve a részleteket, hogy még egy írónak is becsületére vált volna. Közben pedig az igazság szerint éppen akkor is olyan részeg volt, hogy nem tudott magáról, és csak a haverok elbeszéléseiből tudott a srácról, aki a hajnali vonatra várva betért a csehóba, és meglátta a jó témát egy hullarészeg hajléktalanban, amit feltett az internetre, és egy újság illusztrációként használt fel egy írásához.
…
Pogány elmondhatta magáról, hogy két lábon járó orvosi csoda, mert ha elfogadjuk igaznak azt, amit az orvosegyetemen tanítanak, neki már rég meg kellett volna halnia. Attól a mennyiségű pancsolt szesztől, amihez mindenféle gyanús helyeken hozzájutott, és egy átlagos napon elfogyasztott egy normális embernek alkoholmér-gezésben kellett volna feldobni a talpát, de hát ö csöppet se volt normális. A tömény-nyel még valamikor tizenkét éves korában jegyezte el magát, és azóta a legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy csak órákban mérhették azt az időt, amennyit valamelyest józannak volt mondható. Bár egyszer rábeszélték a haverok, hogy próbálja ki a drogot is, és aztán egy hétig intenzíven szipuzott is, de tulajdonképpen csalódott benne, mert mint mondta „ő azt szereti, ha az ital marja a gigáját”.
Ezzel aztán véget is ért kábítószeres pályafutása. Azóta azonban személyes ellenségének tekintett minden rohadt narkóst, és mint egy eszement üldözte őket. Sokszor az volt az ember érzése, hogy Pogány a sok piálástól hülyébb már nem is lehetne.
De nemcsak a narkósokra fújt így Pogány, hanem valami rejtélyes oknál fogva a keresztényeket is marhára rühellte, és ha bepörgött, irtó nagy balhékat rendezett. Egyszer még egy orvos is megvizsgálta, aki persze igazándiból nem is volt orvos, hanem csak egy csöves, aki két évet húzott le az orvosin, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a pályaudvar társadalma szaktekintélynek kiáltsa ki. Szóval, ő mondta, hogy valami gyerekkori trauma lehet a háttérben: az apjától túl nagy pofonokat kaphatott, amikor vasárnaponként nem akart templomba menni, és így a kettő összekötődött nála. Mármint a pofonok és a templomba járás. Akárhogy is, azóta a keresztények és a kábítószeresek egy szinten voltak a képzeletében.
A haverok máig röhögve emlegetik azt a buliját, amikor Pogány beszabadult egy templomba, és az oltárra csinálta ki magát, az áldozókehelybe pedig belehugyo-zott. A földön fetrengtek a röhögéstől, amikor elképzelték, hogy reggel milyen képet fog majd vágni az a szentfazék, aki először lép be a templomba, és egységes volt köztük a vélemény, hogy Pogány a legnagyobb állat, akit ez az évszázad a világ-ra hozott.
…
Délutánra Pogány a szokásos napirend szerint már annyira ki volt készülve, hogyha valaki a kiléte felől érdeklődik, csak összefüggéstelen dadogás lett volna a válasz, míg egy csuklás aztán a földre nem teríti. Most is szokásához híven hevesen gesztikulálva magyarázott valamit, és közben a nyála félméteres körzetben mindenfelé szétfröcsögött, úgyhogy egyetlen szembejövő se lehetett biztonságban, és így inkább mindenki nagy ívben kikerülte. Egyszer csak megállt, de majd leesett a lábáról, ezért neki kellett támaszkodnia a falnak, és bambán vigyorogni kezdett, de ezt is abbahagyta, és továbbindult. Ahogy odébbállt, egy tócsa jelezte azt a helyet, ahol az előbb megállt.
Egy kisebb csoportosulásra lett figyelmes. Közelebb bukdácsolt, hátha valami jó kis balhéra van kilátás. A tömeg egy emelt hangon prédikáló férfit vett körül, miközben egy kiscsaj vallásos brosúrákat osztogatott. Pogány közelebb furakodott, az emberek mindenhol gondosan félrehúzódtak az útjából. Egy ideig elmélyülten hallgatta a prédikációt, majd önfeledten beletúrt az orrába, és üdvözült képpel ha-lászta elő a megszáradt taknyot. Felemelt ujján, mint valami győzelmi jelvényt egyen-súlyozva a taknyot elindult a férfi felé. A kiscsaj súgott valamit a férfinak, mire sietve összecsomagoltak, és úgy eltűntek, mintha sohase lettek volna ott. Rövidesen a tömeg is feloszlott, és pár perc múlva már csak ő dülöngélt a porondon.
…
Késő délutánra járt az idő, és az előrelátó csövesek már idejében elfoglalták a legjobb éjszakázó helyeket, amelyekért nemegyszer közelharc folyt. Csak a kiválasztott keveseknek voltak bérelt helyeik, akik közé Pogány is tartozott, mint a pályaudvari csöves világ ismert alakja, aki immár hetedik éve minden telet itt vészel át. Hiába kergetik el a rendőrök, pár nap múlva újra itt van, úgyhogy már feladták a hiábavaló próbálkozást, és békén hagyják.
A csövesek amolyan szent tébolyultként kezelték, mint régen az epilepsziásokat, akiket még a királyok is tiszteltek. Az volt az általános vélemény, hogy az idi-otizmusnak azt a fokát, amire Pogány kemény piálással leküzdötte magát, már tisztelni kell, és ha olyan balhéba keveredett, ahol már-már ő húzta a rövidebbet, mindig akadt valaki, aki pártfogásába vette.
…
Hajnalra járt, a pályaudvar is bezárt néhány órára, nem indultak, és nem érkeztek vonatok, a fűtött helyeket pedig elfoglalták az itt éjszakázó számkivetettek. Az általános szuszogást, horkolást csak időnként zavarta meg egy-egy félálomban a vécék felé imbolygó vagy dolga végezetten a helyére tartó alak. Pogány arra ébredt, hogy majd szétfakad a hólyagja, és feltápászkodott a padról, hogy a klozet-ra menjen, de visszahanyatlott, és hirtelen vakító fényesség támadt. A fényben egy alakot látott, aki kísértetiesen emlékeztette rég halott nagybátyjára, de arcát nem tudta kivenni, mert a fény elvakította: „Pogány, Pogány, mért üldözöl engem?”
A kérdés megismétlődött, és a fényesség eltűnt, ugyanolyan hirtelen, mint támadt. Pogány lecsúszott a földre, és reggelig nem tudott onnan felkelni.
…
Új ég és új föld támadt, testvéreim, és az ember újjászületik, mert betakarta őt az Úr az ő lelkével! Magához ölelte méltatlan gyermekét, és méltónak találta, hogy általa nyilatkozzék meg. Azt mondta: Jeremiás a te neved, és elküldte, hogy hirdes-se az ő nevét. Hogy terjessze a Örömhírt az emberek nyelvén, az ő gyarló szavai-val, mert Jeremiás tudja, hogy ő a megvetett szolga, de a bűneit nem akarja még a restség bűnével is tetézni. Ezért hát hozzátok esd, testvérek, hogy hallgassátok meg tanúságtételét: Az Úr hatalmas, és kegyelme határtalan!
Az emberek szájtátva hallgatták Pogányt, aki egypár napja valami különös metamorfózison ment keresztül, és azon a reggelen úgy talált rá a takarító néni imádkozva. Az öregasszony most is ott állt a hallgatóságban szemét törülgetve, és fűnek-fának mesélte, hogy ő még senkit se látott olyan átszellemült arccal imádkozni, és még a tisztelendő úr se tud ilyen szépen beszélni, pedig hát ő ugye hat évig járt a teológiára. Persze akadtak, akik nem voltak ennyire jámborak, szerintük Pogány egyszerűen csak megbolondult. Agyára ment a sok pia. Bár azt ők is elismerték, hogy pár napja Pogány-Jeremiás szokatlanul megváltozott.
…
Először csak egy pár soros hír volt egy bulvárlapban, hogy a pályaudvaron megtért egy hajléktalan, aki azóta az utasoknak szokott prédikálni. A hírnek, ahogy napvilágot látott, úgy feledésbe is kellett volna merülnie, hisz a szerkesztő is csak tölteléknek szánta a sok celebekről szóló botrány közé, hogy valamivel kitöltse az aznapi számot. Az olvasók azonban valamiért ráharaptak a hírre, és további rész-letekre voltak kíváncsiak, és levelekkel árasztották el a szerkesztőséget, amelyekben újabb híreket akartak hallani a „prófétáról”. A piac törvénye pedig a médiában is működik, mivel azoknak a híreknek van elsőbbségük, amit az olvasó olvasni akar.
A szerkesztő pár nap múlva csodálkozva értesült róla, hogy szabályos zarándoklat indult meg a pályaudvarra. Akik hallották már Jeremiást beszélni, azok még egyszer hallani akarták őt, akik pedig nem hallották még, azokat a kíváncsiság vitte ki. Ha pedig az emberek kíváncsiak, a bulvársajtó pont azért van, hogy kielégítse a kíváncsiságukat, gondolta a szerkesztő, és megbízta az egyik gyakornokot, hogy tudjon meg minél többet Jeremiásról.
 …
A gyakornok megsejtette a kiugrás lehetőségét, hogy ezzel a sztorival végre kiléphet a pár soros hírek gyártásából, és címlapos sztorikat gyárthat.
Igen, gyárthat. Mert a bulvár újságírás nem a tényfeltárásról szól, hanem a lufik eregetéséről, amik hol kipukkadnak, hol pedig szállnak tovább. Általában tíz az egyhez az arány, ami csöppet se rossz. Az egész csupán valószínűségszámítás, és a vaktyúk is talál szemet esete (alig telik el fél év, és a most még gyakornokként dolgozó L L lesz az ország vezető lapjának a főszerkesztője).
Így aztán még azon az éjszakán megszületett a sztori egy papról, aki gyerek-kori szerelméért kiugrott a papi pályáról, de a lány halálos beteg lett, majd meghalt, és a hajdani pap beleőrült a fájdalomba. Csavargó lett, és évekig az utcán élt, de egy éjszakán megvilágosodott, és elkezdett prédikálni.
Kinyomtatta a cikket, és elégedetten olvasta át. A női olvasók imádni fogják. Akár egy mexikói szappanopera.
…
Másnap valóban címlapsztori lett a kiugrott pap romantikus esete, akiről még egy képet is közöltek, ahogy az emberek gyűrűjében prédikált. A nők pedig tényleg imádták a sztorit, úgyhogy naponta újabb részletekkel kellett előállni, amit a gyakornok éjszakánként megírt.
A tulajdonosok is örültek, mert még soha nem fogyott így a lap, leverték a konkurens lapokat, akik csak most kaptak észbe, és legjobb újságíróikat állították rá az ügyre, hogy derítsenek ki mindent Jeremiásról.
Ők aztán lelkiismeretesen utánajártak minden részletnek, még a pályaudvarra is elmentek, hogy meghallgassák Jeremiás prédikációját, és még a barátaival is beszélnek. Aztán megírják mindazt, amit kiderítettek.
De mert a valóság sosem olyan izgalmas, mint a kitaláció, hát az olvasók most is fanyalogva fogadják, és habozás nélkül az újságíró-gyakornok pártjára állnak, amikor a konkurencia próbálja őt megcáfolni, hogy légből kapott történetet írt le, és nem a valóságot (amihez máskor ők se ragaszkodtak foggal-körömmel).
…
Azon a januári éjszakán Jeremiás élete megváltozott, az Úr kiválasztotta őt, hogy szolgálja, és neki nem volt más dolga, minthogy engedelmeskedjen a felszó-lításnak. Nem kellett még a holnapi napjára se gondolnia, hiszen aki az Urat szolgálja, annak minden szükségletéről az Úr gondoskodik!
Bibliát az egyik hajléktalantársától szerzett, aki egy lomtalanításkor jutott hozzá. Egy fél üveg jófajta itókára cserélte el, amiért a haverjai őrültnek nézték, és még aznap éjszaka megtartották a halotti tort, így jelezve, hogy az ő cimborájuk, Pogány jobblétre szenderült.
…

A halotti toron ő is ott volt, igaz, a sarokba húzódott, és onnan figyelte, ahogy a többiek leisszák magukat. Két napja valószínűleg ő is velük tartott volna, hogy reggel a saját hányásában térjen magához, görcsösen szorongatva az üveget, mint más a kedvesét. Neki azonban az alkohol volt a kedvese, ami pótolt mindent, és mindenkit. Akkor elképzelhetetlennek találta, hogy akár csak egyetlen napot is mámor nélkül kibírjon.
Aztán eljött a nap, amikor megundorodott attól az alaktól, aki a saját testnedveiben fetrengett. Olyan tisztán látta azt a másikat, mintha valaki akkor filmre vette volna, és most levetítené, hogy szembesüljön azzal, aki volt. Hallotta az artikulálatlan üvöltözést, ahogy imbolyogva járt, és az emberek úgy néztek rá, mint valami tébolyultra, aki az őrültek házából szabadult, és bármikor rájuk ronthat. Látta a szemükben a rettegést, hogy hozzá hasonlóvá válhatnak, és ezért kerülték, mint valami pestisest.
Azok, akik próbáltak már leszokni az alkoholról, elmondták, hogy a krízis valamikor az ötödik nap környékén lép fel, amikor a szervezetből kiürül az alkohol, és fellépnek az elvonási tünetek. Elkezdenek izzadni, és halálfélelmük van. Az agy elkezd hallucinálni, és bekövetkezik a delírium tremens.
Ő már két hete volt tiszta, de nála még nem jelentkeztek ezek a tünetek, és tudta, hogy nem is fognak, mert az ő lelkét immár az Úr birtokolja, és ez nagyobb hatalom mindenféle alkoholnál.
…
Tőle pár méterre egy nagy kört képezve ültek a halotti toron résztvevő barátok, és egy flaska járt kézről kézre, ki tudja, hogy a hányadik ma éjszaka. A körből a harmadik próbálkozásra felállt Márkás, aki a nevét onnan kapta, hogy csak a márkás italokat volt hajlandó meginni. „A pancsot nem bírja a gyomrom.”
Ahogy botladozva közeledett Jeremiás felé, az üveget tartó kezét előrenyújtotta, mintha kínálná, ám Jeremiás megrázta a fejét. Márkás végül elérte a falat, ahol aztán szép lassan összecsuklott, miközben valamit motyogott az újságírókról, és egy kiugrott papról.
…
Szerette a vonatokat nézni, amelyek elhagyták a pályaudvart, és arról ábrándozott, hogy egyszer majd az egyiken ő is ott lesz, és egy nagyon távoli országba fog utazni. Régi vágya volt ez még az előző életéből, mert rémlett neki, hogy már akkor is ugyanígy, sóvárogva nézte a vonatokat, és legszívesebben elutazott volna valamelyikkel. Tett is rá kísérleteket, hogy egyre felkapaszkodjon, de a munkások mindig elzavarták, amikor meglátták a vágányok közelében. Sőt, egyszer még össze is verték, amikor túlságosan erőszakos volt. Így aztán neki megmaradt az álmodozás.          
Persze, azóta a helyzet is megváltozott, ahova az Úr állította, neki ott kell szol-gálnia Őt, és biztosra vette, ha egyszer azt fogja akarni, hogy máshol szolgálja, ak-kor azt is tudatni fogja vele. Most azonban itt kell terjesztenie az Úr igéjét, a nincs-telenek között, hogy valaki közülük való tegyen tanúságot Róla. Ne kintről jöjjenek prédikátorok, akik csak leereszkednek hozzájuk, és ezt éreztetik is velük.
Mert egy kívülről jött, aki hazamegy, és miután megvacsorázik, jó puha ágy-ban alszik reggelig, sose lehet egyenlő a nincstelenekkel. Ezt ők is érzik. Nehéz eljátszaniuk, hogy hitelesek.
Ezért választott az Úr valakit, aki közülük való. És hogy miért pont őrá esett a választása? Amikor olvasta Pál megtérésének történetét, rögtön tudta, hogy róla szól. A keresztények üldözőjéből vált a kereszténység legnagyobb apostola, aki az egész birodalomban elterjesztette az örömhírt.
Az Úrnak szüksége van az olyan munkásokra, akik ismerik a másik oldalt is, mert ők hitelesebben tudnak a bűnről beszélni. Azok, akik a Sátán hatalmában vol-tak, megértőbbek azokkal, akik jelenleg is ott vannak. Mi másról szólna a tékozló fiú története, ha nem erről?
…
A pályaudvarnak volt egy kis kápolnája, ahova betérhettek a hívők, hogy utazás előtt elmondjanak egy fohászt. Jeremiás ezt a kápolnát használta azzal a kis közösséggel, ami köréje gyűlt. Naponta kétszer jöttek itt össze. Hajnalban, amikor a Nap kelt, hogy együtt készüljenek fel az előttük álló napra, és napnyugtakor, hogy elmélkedjenek, és mindenki elszámoljon a napjával.
Akadt, aki imádkozásra használta fel ezt az időt, más csak némán ült a padban, és a lelkével számolt el, hogy mi jót tett, és milyen gyarlóságai vannak. Ezeknek az összejöveteleknek nem volt semmiféle rituáléja, ezért mindenki a saját igénye szerint élte meg a hitét.
A nincstelen hívek máig se tértek magukhoz a meglepetésből, amit Jeremiás pálfordulása okozott nekik, hiszen azelőtt ahhoz voltak szokva, hogy Pogány épp az ő számlájukra követi el a néha bizony nagyon durva csínyjeit. Így aztán abban is csak egy újabb csínyt láttak, hogy elkezdett pont ellenkezőleg viselkedni, mint ami addig jellemző volt rá, és heteknek kellett eltelni, amíg Jeremiás viselkedése meggyőzte őket, hogy a változás valódi.
…
Jeremiás nem prédikált, és nem szólította fel az embereket, hogy térjenek meg. Ő csak járt az utasok között, és ha úgy látta, hogy valakinek arra van szüksége, akkor beszédbe elegyedett vele.
A ruháját is egy idős nénitől kapta, aki a testvérének a temetésén volt, és egy bőröndben az ő ruháit vitte haza. Azonban látva Jeremiás siralmas öltözetét, neki adta a bőröndöt. Hosszú idő után ez volt az első eset, mert eszébe jutott, hogy utol-jára az anyja tett érte valamit önzetlenül.
Amikor a néni felszállt a vonatra, bezárkózott a vécébe, és átöltözött az újonnan kapott ruhába. Bár a néni azt mondta, hogy a testvére olyan alkat volt, mint Jere-miás, de az ő sovány testén mégis lötyögött a ruha. Jeremiás mégis úgy látta, hogy ez a legszebb ruha, amit látott.
Miután megborotválkozott, egészen emberi ábrázata lett. Tisztára úgy nézett ki, mint azok a térítők, akik a pályaudvarra jártak prédikálni, és ha kellett, ha nem, rád tukmálták az újságjukat.
Jeremiás gyakran figyelte, hogy mennyire erőszakosak, az emberek mégis na-gyobb bizalommal voltak irántuk, mint vele, aki szakadt ruhában járt. Megesett, hogy-ha leült valaki mellé, az arrébb húzódott. Most nem fognak, gondolta elégedetten.
…
Gyógyíts meg!
A kérés váratlanul érte Jeremiást, aki egy csoport közepén állt, és az Úr végtelen kegyelméről beszélt az embereknek, amikor egy fiatalember ment oda hozzája, aki tolókocsiban ült, és egy idősebb nő tolta.
Ha Isten olyan végtelenül irgalmas, ahogy te mondod, akkor gyógyíts meg!
Jeremiás a fiatalembert nézte, majd a többiek feszült arcát, akik várták, hogy most mit fog tenni. Tudta, hogy ez elé a próba elé az Úr állította, hiszen Ő mondta: „Hacsak akkora hited is van, mint egy mustármag, bármit kérsz is az Atyától, megadja neked.” Most tehát elválik, hogy mennyit ér az ő hite, és hogy méltó-e rá, hogy az Örömhírt hirdesse?
Össze volt zavarodva, mert nem érezte magát felkészülve, ekkora próbatételhez. De azért odalépett a fiatal férfihoz, kezét a fejére téve, behunyt szemmel elmondott egy rövid fohászt. A férfi megpróbálta magát felnyomni, de visszahanyatlott.
Kelj fel és járj!
A férfi béna lábai megmozdultak, és karjaival feltornázta magát álló hely-zetbe, és megtette az első pár bizonytalan lépést.
…
Másnap ellepték a pályaudvart a betegek, és a nyomorékok, akik már csak a csodában bíztak. Jeremiás igyekezett mindenkit meggyógyítani, de csakhamar kénytelen volt belátni a korlátait, mikor a tizedik betegnél ájultan esett össze. Kime-rültnek érezte magát, mint aki nehéz fizikai munkát végzett, és félórás pihenőre volt szüksége.
Délután még egy tévéstáb is megjelent, és erőszakosan megpróbáltak Jere-miással riportot készíteni, ő azonban elkergette őket. A riporternő azonban nem adta fel, és a betegeket interjúvolta meg.
…
Jeremiás kezdte magát úgy érezni, mintha egy cirkuszi attrakció részese volna. Az emberek leplezetlenül megbámulták, mintha UFO volna, és hallotta, ahogy a háta mögött összesúgnak: „Ő az.”
Hol volt már az első hetek meghittsége, amikor összejöttek, hogy egymás kezét fogva készüljenek fel a napra, vagy számot adjanak lelkiismeretüknek az aznapi tetteikről. A kápolnába most is eljárt, ha már végképp elege volt a világ felhaj-tásából.
Jeremiásból címlapsztori lett, és az emberek elvárták tőle, hogy ennek meg-felelően viselkedjen. Ő azonban erre nem volt alkalmas, és nyomasztotta az a felhajtás, amit körülötte csaptak.
Egy szerkesztő a fogait akarta megcsináltatni, mert elégedetlen volt a Jere-miásról készített fényképekkel, és az volt a véleménye, hogy aki a címlapon szerepel, annak mégse lehetnek ilyen rossz fogai. Jeremiás azzal vágott vissza, hogy akkor ne tegyék őt a címlapra, sőt, egyáltalán ne is fényképezzék, hanem hagyják, hogy tegye a dolgát, amit az Úr bízott rá.
Mert kevés az arató, de sok az aratnivaló, ne akadályozzátok hát az aratók munkáját!
…
„Uram, mi ez, újabb megpróbáltatás? A Te szolgád túlságosan elbízta magát, és most a hitét próbálod meg?”
A kiáltás akkor tört elő Jeremiásból, amikor egy beteget kénytelen volt úgy elbocsátani, hogy nem tudta meggyógyítani. Pedig mindent ugyanúgy tett, mint máskor. Ugyanazokkal a szavakkal könyörgött a beteg gyógyulásáért.
Jeremiás akkor már harmadik hete gyógyított meg mindenkit, aki gyógyu-lásért ment hozzá. Még segítői is akadtak, akik szintén a közösségből kerültek ki, a nincstelenek közül, akik különösen büszkék voltak rá, hogy közülük, nincstelenek közül is kikerült valaki, aki méltó az Úr kegyelmére. Ő pedig nem győzte nekik ma-gyarázni, hogy ez nem az ő érdeme, hanem egyedül az Úr kegyelme. Hogy vakok nyerték vissza a látásukat, némák szólaltak meg, bénák tudtak járni, halálos betegek gyógyultak meg. Mikor pedig erre feltették neki a kérdést, hogy akkor mégis miért pont őt választotta ki erre a feladatra, ő kénytelen volt beismerni, hogy nem tudja.
Az Úr tervei ember számára kiismerhetetlenek.
Most azonban mindennek vége, mert az Úr megvonta tőle a kegyelmét, és méltatlannak találta rá, hogy a nevében gyógyítson. Ez az egy kudarc, mintha semmivé tette volna azt a sok száz beteget, akit meggyógyított.
És itt van a megoldás kulcsa, mert az Úr féltékeny Isten, aki nem tűri, hogy bárki kisajátítsa a csodákat, márpedig ő így tett. Hagyta magával elhitetni, hogy azo-kat a csodákat ő tette, ezért aztán így leckéztette meg.
Ez volt az a nap, amikortól Jeremiás több csodás gyógyítást nem tett.
…
Nehéz volt elfogadtatni az emberekkel, hogy nem tesz több csodát, mert az emberek igényelték a csodákat, amikor már semmi más reményük nem volt, ám Jeremiás rendíthetetlen maradt. Elhatározását még azok se értették, akik a legköz-vetlenebb munkatársai voltak, hát még a többiek.
A bulvárlapok arról írtak, hogy a lufi kipukkadt, és próbálták úgy beállítani, mintha az egész csupán szélhámosság lett volna. Mintha a sok száz csodálatos gyógyulás meg se történt volna, amit még azok is kezdtek elhinni, akik meggyógyultak, mert szakértőket rángattak elő, akik elmagyarázták nekik, hogy a gyógyulásuk tulajdonképpen természetes folyamat, ami Jeremiás nélkül is bekövetkezett volna.
Megpróbálták Jeremiást szemfényvesztőnek beállítani, aki kicsalja a tudatlanok pénzét. Csakhogy egyetlen gyógyult se mondta, hogy Jeremiás pénzért gyógyított, míg végül az egyik újságíró rátalált arra a nénire, akitől Jeremiás a ruháit kapta, és bár a néni azt mondta, hogy a megboldogult bátyja ruháit ő ajándékozta Jeremiásnak, az újságokban mégis úgy jelent meg, hogy Jeremiás kicsalta azokat a ruhákat a nénitől.
…
Jeremiás kifelé tartott a vécéről, amikor összeütközött az ajtóban egy jól öltözött, szimpatikus fiatalemberrel. Kölcsönös szabadkozások, hogy kinek a hibájából történt a baleset. Ekkor Jeremiás alaposabban szemügyre vette a másikat, mert a hangja valahogy ismerősnek tűnt. Ha ismeri, akkor az csak az előző életéből lehet, amikor a napjait bódulatban élte, és nem csoda, hogy valakire nem emlékszik.
– Elnézést, ismerem én magát?
A fiatalember rejtélyesen visszakérdezett:
– Ismerősnek tűnök? – Jeremiás bólintott.
– Akkor nyilván ismersz is – mosolyodott el a fiatalember.
– Igen ám, de honnan?
– Fontos ez?
A másik olyan bizalomkeltő volt, és a fellépése annyira megnyerő, hogy Jeremiás rájött, nem is az a fontos, hogy honnan ismeri, vagy hogy ismeri-e egyáltalán. Azonban, volt itt még egy probléma.
– De mi a neve?
– Hívjál csak Angelónak.
Jeremiásnak nem tűnt fel, hogy a másik tegezte, míg ő magázta. Elgondol-kodott, majd folytatta a kérdezősködést.
– Milyen Angelónak?
Angelo olyan mozdulatot tett, ami jelezte, hogy ez nem fontos. Jeremiás azon-ban tovább kérdezett.
– És mi a foglalkozása?
– Mint a nevem is mutatja, angyal vagyok.
–  Angyal? Az Úr küldötte?
Angelo bólintott.
– Azért, hogy elvigyelek innen.
– Ahova az Úr küld, én odamegyek.
– Helyes. Akkor kövessél!
Így történt aztán, hogy Jeremiás reggelre az Angyallal együtt eltűnt a pálya-udvarról. Az emberek egy ideig még emlegették, voltak, akik még keresték is, de hát, mivel nyomtalanul tűnt el, mintha soha ott se lett volna, az emberek kezdték azt hinni, hogy Jeremiás nem is létezett. Mindössze érzékcsalódás volt, ha időnként mégis akadt valaki, aki váltig azt erősítgette, hogy látta őt, beszélt vele, meg is érintette. Aztán ezek a hangok is elhallgattak, mikor rájöttek, hogy a többség bolondnak nézi őket, és csak legyint rájuk, mert senki se szereti, ha őrültnek nézik, és csak mosolyognak rajta.
…
Angelo úgy vezette ki Jeremiást a pályaudvarról, miként kétezer évvel ezelőtt egyik társa (vagy talán ő maga) Szent Pétert a börtönéből, amint az Apostolok cselekedeteiben megvan írva. Az éjszaka felhőtlen volt, és a csillagok úgy ragyogtak, mint ahogy csak egy téli éjszakán ragyogni tudnak, amikor a nagyváros fényei nem zavarják a ragyogásukat.
Jeremiásnak az volt az érzése, hogy a csillagok között járnak, és csak a kezét kellene kinyújtania, hogy megérintse őket, mint gyerekkorában a karácsonyfán, aminek a tetején ott ragyogott a betlehemi csillag.
Aztán ereszkedni kezdtek, és Jeremiás egy csomó kalapos, szakállas férfit látott, akik egy fal előtt hajlongtak, és kántáltak valamit.
– Ez itt a Siratófal – magyarázta Angelo –, a zsidók szent helye. Állítólag a fal a második templom maradványa, ami ezen a helyen állt.
– De hát minek hoztál engem ide – nézett Jeremiás rosszallóan Angelóra. – Én nem zsidó vagyok, hanem keresztény. Az Úr igaz szolgája.
Az Úr igaz szolgája – ismételte Angelo –, ha tudnád, hogy hányszor hallottam ezt már. Az igaz szolga az igaz Istent akarja szolgálni, pedig az csak egy van, csak a nevek és a nyelvek különböznek, amelyeken imádkoznak hozzá. Isten, az isten. Neki egyébként sincs szüksége szolgákra. Szolgákra csak az embereknek van szükségük.
Jeremiás elgondolkozott az Angyal szavain, de közben már felemelkedtek, és szálltak tovább. Következő állomásuk a Sziklamecset volt, ahol a muszlimok a földnek érintve homlokukat, éppen a pénteki imát végezték.
– Rajta, imádkozz te is – biztatta Angelo –, meglátod, egyszerű. Csak azt kell hajtogatnod: „Allah akhbar!”(a torokhang tökéletes volt) egymás után ötször elismételve, és közéjük tartozol.
– Ne kísérts engem! Én az Urat szolgálom!
– No, igen – bólintott Angelo –, az Urat hálásabb dolog szolgálni, mint az embereket. Ő csak ritkán követelőzik, és a legtöbbször megelégszik vele, hogy mi nyi-latkozzunk a nevében.
Azért hoztál ide, hogy gúnyolódj rajtam? – kérdezte Jeremiás gyanakodva.
Ha akarod, vissza is vihetlek. Mindössze annyit kell tenned, hogy felébredsz, hisz én csak egy álom vagyok.
…
Jeremiás nem akarta, hogy Angelo visszavigye a pályaudvarra, ezért most egy másik helyre vitte őt.
– Ez itt a via Dolorosa, a szenvedés útja – magyarázta Angelo –, ahol a ke-resztre feszítés előtt az elítéltek utolsó útja vezetett, fel a Koponyák hegyére, ahol a kivégzések voltak.
Jeremiás lelke megrendült Angelo szavaira, szemét könnyek homályosították el, ahogy az Úr szenvedésére gondolt. Lassan az út is megelevenedett, amin egy borzalmas menet vonult csigalassúsággal. Elöl a három elítélt, akik a hátukon ke-resztfát cipeltek, amihez a kezük oda volt bilincselve, és ebben a kényelmetlen testtartásban voltak kénytelen vinni a keresztfát. A három közül azonban csak egynek volt töviskorona a fején, ami szörnyű sebeket ejtett, és a vér a szemébe folyt.
Egy tréfás kedvű katona még bíbor köpenyt is terített a vállára, ami most csak a járásban akadályozta, és folyton megbotlott benne. Ilyenkor rögtön fölötte termett egy római katona, és a flagrum kíméletlenül lesújtott. Az ütések egészen addig záporoztak rá, amíg csak fel nem tápászkodott, és nem folytatta útját.
Eközben a távolból szívszaggató jajgatás hallatszott, az asszonyoktól, akik ezt a szomorú menetet követték. Két fiatalabb nő egy idősebb asszonyt támogatott, aki a leghangosabban jajgatott. Az asszonyok mögött ment a tanítványok csoportja, akik nem voltak túl gyávák, és elkísérték utolsó útjára a mesterüket.
A megtört asszony volt Mária, Jézus anyja, akivel a katonák a legkegyet-lenebbül bántak, mintha a személyes ellenségük lett volna. Nem tudni, mi volt ez a kollektív őrület, ami megszállta a katonákat, és ördögi gonoszsággal a legke-gyetlenebb kínzásokat találták ki.
Töviskoronát nyomtak a fejébe, miután félholtra korbácsolták, és arcul verték, hogy több foga is kiesett.
Mindez azonban nem volt elég, mert az út mellett is álltak bámészkodók, akik gúnyolódva, vagy éppen gyűlölettől fröcsögve mindenfélét kiabáltak feléje:
„Nosza, rajta, Messiás, szabadítsd meg magad!”
„Most végre megkapod megérdemelt sorsodat, csaló, szemfényvesztő!”
„Másokon akartál segíteni, de még magadon se tudsz!”
Jeremiás meg volt illetődve, félénken kérdezte Angelót.
Az emberek miért gyűlölik őt.
Mert csalódtak.
Csalódtak? Benne?
Angelo bólintott.
Ha az emberek nem azt kapják valakitől, amit vártak, akkor úgy érzik, hogy becsapták őket. Márpedig, Isten Fiától nem azt várták, hogy hagyja magát kereszt-re feszíttetni, mint valami bűnöző. Ők is ismerték a mítoszokat, ahol Zeusz fiai mind félistenek, akik hőstetteket hajtanak végre, és akkor az ő Istenüknek a Fiát megfeszítik.
A menet mellett utcagyerekek mentek, akik időnként lehajoltak, és megdo-bálták a szerencsétleneket, amíg a katonák meg nem unták a mulatságot, és elkergették őket. Jézus pedig látszólag tudomást se vett mindarról, ami körülötte zajlott. Mindössze egyszer pillantott ki oldalra a bámészkodókra és csúfolódókra. Tekintetében csupán szánalom volt, ami éppen elég volt, hogy a csúfolódók elszégyelljék magukat és eloldalogjanak.
Épp egy piac mellett haladtak el, amikor Jézus újra elesett. A katona már ug-rott is, hogy a szokásos módon megkorbácsolja, ám a parancsnok megállította a lendülő flagrumot, és a járókelőkre mutatott. Két másik katona már ugrott is, és az arra járó emberek közül kiragadott egyet, aki hasztalan tiltakozott, odaállították őt Jézus mellé, hogy segítsen neki a terhet cipelni. Megemelte a keresztfát, és Jézus megszabadulva a tehertől könnyebben fel tudott állni. Hálásan pillantott Simonra, akiben a szánalom felülkerekedett a félelmen, hogy egy halálraítélt mellé van kötve, és mindent megtett, hogy segítsen neki.
…
A halálmenet most már aránylag simábban haladt, hogy nem kellett minduntalan megállni, mert az elítélt elesett. A flagrum se suhogott olyan gyakran, mint annak előtte.
Annak, hogy a menet gyorsabban halad, egyedül az elítéltek hozzátartozói nem örültek, mert tudták, hogy szeretteik minden lépéssel közelebb kerülnek a halálhoz. Talán az elítéltek fejében is megfordult ez a gondolat, de annyira elgyötörtek voltak, hogy őket ez már nem érdekelte. Sőt, ha rajtuk múlik, még siettették is volna az eseményeket, csakhogy minél előbb túllegyenek a dolgokon.
A százados pedig, aki a kivégzést levezényelte, legszívesebben gyorsabb haladásra ösztökélte volna az elítélteket, hogy még a sabbath beköszönte előtt végezzenek. Hiszen, a keresztre feszítés, amellett, hogy rendkívül gyötrelmes kivégzési mód, még az egyik leglassúbb is. Előfordul, hogy a szerencsétlenek még napok múltán is ott szenvednek a keresztfán, és a katonák végül könyörületességből eltörik az elítélt lábát.
Most azonban szó se lehet ilyen elhúzódó kivégzésről, hisz napszálltáig mindenkinek meg kell halnia, mert a zsidók nem akarják, hogy az ő istenük megszentelt napján embert öljenek. Épp ezért itt van a főpap megbízottja, hogy az idő köze-ledtével jelt adjon a katonáknak, hogy öljék meg a halálraítélteket, ha természetes módon nem hal meg valamelyik.
Ezeket látta Jeremiás, és hitt! 
…
A látomásnak itt vége szakadt, és Jeremiás újfent Angelo oldalán találta magát, aki, mintha csak tudná, hogy Jeremiással mi történt, biztatón rámosolygott. Mentek tovább. Az Angyal az utazásnak ezúttal egy kényelmesebb formáját választotta, mert most egy felhő szélén ültek. Jeremiás, ahogy lepillantott, alant a Föld szédítő sebességgel forgott, napszakok és évszakok váltakoztak rohamtempóban. Még szerencse, hogy Angelo szilárdan tartotta, és nem tudott lebukni, mert utoljára a falusi búcsúban a ringlispílen érezte így magát, amikor ő is felült, hogy a haverjai előtt ne maradjon szégyenben, de utána még a beleit is kihányta.
Megérkeztek egy folyó fölé, aminek a partján embertömeg állt és mindenki a folyóba igyekezett. Meztelen, torzonborz alakok előtt vált ketté a tömeg, mint egykor Mózes előtt a Vörös-tenger, akiknek minden öltözékük csak egy ágyékkötő volt.
– Ez itt a Gangesz – szólalt meg mellette Angelo –, és ezek az emberek azért igyekeznek a folyóba, hogy lemossák magukról a bűneiket, amit a folyó magával visz. Ezek a szent emberek pedig a szádhuk, akik önként feladták világi életüket, hogy a megvilágosodást keressék, és csak az emberek könyöradományaiból élnek.
Tovább szálltak a felhőn, és egy olyan részre értek, ahol halotti máglyák sorakoztak a folyó partján. Volt, amelyikre épp akkor helyezték rá a holttestet, mások már égtek, megint mások pedig már el is hamvadtak, és a hozzátartozók a halott maradványait szórták a folyóba, amit a tűz nem emésztett el.
Ahogy szálltak tovább, Jeremiás egy szokatlan menetre figyelt fel, ahol minden zarándok egy seprűt tartott a kezében, amivel maga előtt a földet söpörte. Valamennyiüknek a szája és az orra kendővel volt eltakarva.
– Ők a dzsaina hívők – magyarázta az Angyal –, akik annyira tisztelik az életet, hogy még véletlenül se akarják egyetlen élőlény halálát se okozni, ezért teszik ezeket az óvintézkedéseket.
…
– Hol vagyunk? – kérdezte Jeremiás.
– A világ tetején – mondta Angelo, és teátrálisan körbemutatott a látóhatáron. – Innen láthatod a teremtett világ szépségét. Hogy milyen jó munkát végzett a fő-nök, pedig az idő is szorította, mert csak hat napja volt.
Elégedetten nézett szét, mintha neki is része lett volna benne. Majd szavakkal is hozzátette.
– Bár sok munka van vele, hogy mindezt üzemben tartsuk, de ilyenkor látni, hogy megéri a fáradságot.
– Igen, láthatnám, ha nem lenne olyan köd, hogy az orrom hegyéig is alig látok.
– Igazán nem értelek titeket, embereket, folyton csak kukacoskodtok! – csattant fel az Angyal.
 – Hát nincs neked fantáziád, hogy elképzeld a teremtett világ szépségét?
Ám, alighogy ezt kimondta, egy fuvallat felszaggatta a ködöt, és Jeremiás szemei elé a legcsodálatosabb látvány tárult, amit valaha látott. A kristálytiszta leve-gőben kilométerekre ellátott, vízszintesen és függőlegesen.
– Így már megfelel? – kérdezte Angelo, nem minden élc nélkül a hangjában.
Jeremiás az egyik völgyben egy épületet pillantott meg, aminek az udvarán zászlócskákat lobogtatott a szél, amitől eszébe jutottak a gyerekkori emlékek, ami-kor május elsejéken ugyanilyen zászlócskákkal vonultak fel a tanító néni vezetésé-vel.
– Az mi? – mutatott Jeremiás az épületre
– Lámaista kolostor. Az itt élő emberek hite szerint isteneik a hegycsúcsokon élnek, ezért a kolostoraikat is a csúcsok közelében építik.
– Pogányok – mormolta Jeremiás.
Angelo bólintott.
– Hát igen. Nem mindenki érte el a hit olyan magas fokát, mint ti ott Euró-pában. Talán ez is az oka annak, hogy ők nem akarták tűzzel-vassal terjeszteni a hitüket. Ők megelégedtek azzal, hogy itt éltek a hegyek közt az isteneikkel, és nem akartak népeket meghódítani, természetesen csakis azért, hogy megismertesse az igaz hitet a pogányokkal. No és, némi profitért az Úr nevében.
…
Sáfrányszínű leplekbe öltözött kopasz emberkék vették körül Jeremiást, és izgatottan, egymás szavába vágva vitatkoztak valamin. Nem is volt mindennapos, hogy reggel egy öltönyös férfit találjanak az udvaron, aki láthatóan Európából van, nem hegymászó, és nem beszéli a nyelvüket. Pedig különféle nyelveken próbálták vele megértetni magukat, köztük olyanokon is, amelyek ismerősen csengtek Jere-miásnak. De hiába, mert az Úr úgy látszik, nem adta meg neki az idegen nyelveken való szólás képességét, amivel az apostolok rendelkeztek a Biblia tanúsága szerint.
Jeremiás pedig úgy került ebbe a helyzetbe, hogy Angelónak sürgős dolga akadt, de előtte még lehozta a hegycsúcsról, hogy ne fagyjon jégtömbbé, mire visz-szatér. Sokáig szabadkozott, de mint mondta, neki is vannak főnökei.
„A mennyekben sincs ez másként, mint maguknál a Földön. Tudod, nagy a bürokrácia, és sok a papírmunka.”
Mindenesetre, azt megígérte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszatér. Addig is azonban a legnagyobb sajnálatára itt kell őt hagynia. Ne aggódjon azonban, mert jó kezekben hagyja, a közeli kolostor szerzeteseinél. Csak azt felejtette el közölni, hogy a szerzetesekkel nem fogja tudni magát megértetni.
Így aztán Jeremiás felettébb kellemetlen helyzetbe került, és amikor a szer-zetesek kifogytak a nyelvekből, némán méregették egymást. Ennek a kínos némajátéknak egy új szerzetes vetett véget, aki ebben a pillanatban lépett ki az épületből, és elindult feléjük. A többiek engedelmesen utat nyitottak neki, mintha az újonnan érkezett az elöljárójuk lenne.
A szerzetes odaért Jeremiáshoz, és meghajolt előtte, amit ő sután viszonzott. Ezek után a szerzetes intett neki, hogy kövesse, majd elindult visszafelé. Egész úton vissza se fordult, mintha nem érdekelné, hogy Jeremiás engedelmeskedett-e a néma felszólításnak. Így aztán neki ugyancsak iparkodnia kellett, hogy a szerzetest utolérje, aki ugyancsak szaporán szedte a lábait.
Hosszú folyosón mentek végig, aminek a végén egy ajtó elé értek. A szer-zetes itt összetette a kezét, mintha imádkozáshoz készülődne, és újfent meghajolt, amit Jeremiás viszonzott. Így hajlongtak egy darabig, miközben kedvesen moso-lyogtak egymásra, míg végül Jeremiás rá nem jött, a másik azt akarja, hogy lépjen be az ajtón.
Jeremiás engedelmeskedett, és belépett a szobába, ahol egy ugyanolyan kopaszra borotvált szerzetes ült egy ülőpárnán, mint az eddigiek, és kedvesen mosolygott rá. Előtte egy ülőpárna volt, amire Jeremiásnak le kellett kucorodnia. A szerzetes teát töltött, és a csészét átnyújtotta neki.
Szerencse, hogy Jeremiás annyi mindent megivott már eddigi életében, mert különben megtörténhetett volna, hogy egyszerűen kiköpi a löttyöt, ami a csészében volt, de azért egy fintort mégse tudott elfojtani.
Tudom, hogy az európai ember számára szokatlanok azok az ízek, amikhez mi itt a Himalájában hozzá vagyunk szokva, és ezért különösen hálás vagyok, hogy nem köpte ki a jakvajas teát, no de elhiheti, hogy ez fordítva is így van.
Jeremiás ámulva és zavarodottan hallgatta a másikat, aki ugyanolyan tisztán beszélte az anyanyelvét, mint bárki Jeremiás honfitársai közül. A másik azonban nem hagyta sokáig kétségek között.
– Meglepi, hogy az anyanyelvén szólok magához? Tudja, én vagyok Őszent-ségének, a dalai lámának a tolmácsa, és amikor Őszentsége az önök országában járt, akkor tanultam meg a nyelvüket.
Jeremiást megnyugtatta a magyarázat, és most a szobát vette alaposabban szemügyre. Egy európai ember számára a puritánnál is puritánabb volt, hiszen minden hiányzott belőle, ami Európában egy szobát otthonossá tesz. Nem tudta azonban, hogy itt, a Himalájában milyen egy átlagos szoba, és így azt se tudta megítélni, hogy ez milyen.
– Az emberek a születésüktől a halálukig magukkal hordoznak egy értékrendet, amit a környezetüktől kapnak, és a legtöbben foggal-körömmel ragaszkodnak ezekhez az értékekhez, más értékeket képtelenek elfogadni, sőt, felháborodnak, ha mások más értékek szerint élnek. Mi ezt karmának hívjuk, és ezért tartjuk a nyitottságot a legnagyobb értéknek, hogy képesek legyünk elfogadni a másik ember karmáját.
Szerencséjére a szerzetes nem várta, hogy bármit is mondjon, és a szobában hirtelen megjelent Angelo, mintha valami filmtrükk lenne. Jeremiás utoljára még de-líriumban hallucinált ilyet. Intett neki, hogy kövesse, és Jeremiás szó nélkül hagyta faképnél a szerzetest, aki továbbra is kedvesen mosolyogva nézett utána, ahogy a szobából eltűnt.
…
– Sajnálom, hogy elkéstem – mentegetőzött Angelo. – Jöttem volna már előbb, de ugyanazokra az ostoba kérdésekre szóban kellett válaszolnom, amiket előzőleg már leírtam. Tudod, nálunk felsőbb utasítás a tökéletesség… Cserében, most elvisz-lek haza.
Angelo ezt lelkendezve közölte vele, ennek ellenére Jeremiás csöppet se volt benne biztos, hogy haza akar-e menni? Látni azt a házat, ahol életének első tizenkét évét töltötte, és amiről majd harminc év távlatából már csak homályos képet őrzött. Tizenkét évesen hagyta el a szülővárosát, egy kamion rakodóterébe zsúfolódva, harminc szerencsétlennel, akik egy jobb élet reményében az embercsempészekre bízták magukat.
Ő tulajdonképpen véletlenül keveredett közéjük, mert pont arra téblábolt, és sötét lévén, őt is felterelték a kamionra. Azután rájuk zárták az ajtót, és megkez-dődött egy több száz kilométeres utazás, aminek a végén szélnek eresztették őket.
Ekkor vette kezdetét az ő csöves pályafutása, amit történetünk elején néhány érzékletes példával igyekeztünk bemutatni. Most tehát Angelóval repült vissza a szülővárosába. Ha ebben a pillanatban látja őket valaki, összekapaszkodva, talán furcsa gondolatai támadnak a férfiszerelemről, de az angyalok, úgy látszik, nem homofóbok.
…
Megérkeztek, és Jeremiás egy kitört ablakú, üres szobában találta magát, ahol még bútorok se voltak, és az egész úgy nézett ki, mintha épp most készülnének újra festeni. Az ablakon túl, az éjszakai égbolton a hold éppen gömbölydedre hízott, és így tökéletes volt a megvilágítás. Jeremiás körülnézett a szobában, és sokáig kellett kutatnia az emlékei között, amíg rájött, hogy ez a szoba volt neki és a húgának a szobája.
Angelo persze most nem volt ott mellette, hogy megkérdezze tőle, mi a fenének hozta őt ide. Hirtelen elhatározással elindult az egyik ajtó felé, ami emlékei szerint a padlásfeljáróra nyílt, ahol gyerekkorában annyi időt töltött, mert azt re-mélte, hogy a padlás titkos kincseket rejt. És ha ő módszeresen átkutatja a legeldugottabb zugot is, akkor övé lesz a kincs. Aztán persze mindig csalódnia kellett, és csak az anyját ejtette kétségbe, hogy megint milyen koszos. Aztán meg a retorziók se maradhattak el, amik az apjától kapott pofonok formájában érkeztek.
A padlásra vezető lépcső most is pont ugyanúgy recsegett, mint gyerekkorában, és neki eszébe jutott, hogy az egyik lépcsőfok deszkája meg volt lazulva, pár centire is el lehetett mozdítani, és ő gyerekkorában ebbe a résbe dugta el a kincseit. Most nekiállt, hogy lentről felfelé haladva sorra ellenőrizze a lépcsőfokokat, hogy melyik deszka van meglazulva. Mindjárt másodjára eredménnyel is járt. Hozzálátott, hogy kihalássza, amit egykor oda rejtett. Nem volt könnyű dolga, mert a résbe, ahova akkor nyilván az egész keze befért, most csak a két ujját tudta bepréselni. Végül mégis eredménnyel járt, és kivett egy üveggolyót.
Sokáig kedvtelve nézte a kicsi, színtelen üveggolyót, ami ma már semmiféle értékkel nem bírt a számára, de akkor olyan értékesnek találta, hogy ide dugta el. Aztán újra visszapréselte a két ujját, mivel úgy érezte, hogy van ott még más is. És kihalászta a második üveggolyót is. Ez már zöldes színben játszott, valahol a kék és a zöld szín határán. Sokáig kedvtelve forgatta az ujjai közt, és gyönyörködött benne, ahogy a hold fénye megtörik rajta. Próbálta felidézni, hogyan is kerülhetett hozzá a két üveggolyó, és csak arra tudott gondolni, hogy nyilván valami játékban nyerte a barátaitól. Aztán biztosan annyira értékesnek találta az üveggolyókat, hogy ide rej-tette el őket. Később persze megfeledkezett róluk, és az üveggolyók itt hevertek harminc évig, míg ő újra fel nem fedezte őket.
Az utcán fékcsikorgás hangzott fel, ahogy a ház előtt megállt egy autó, aztán ajtók csapódtak, végül pedig lábdobogás jelezte, hogy a házban járnak. Hirtelen Jeremiást egy zseblámpa fénye vakította el, majd egy ellentmondást nem tűrő hang kiáltott rá.
– Feküdjön hasra, a kezeit pedig kulcsolja össze a tarkóján!
Jeremiás engedelmeskedett a felszólításnak, és követte az utasításokat. Valaki durván hátracsavarta a kezét, és bilincs kattant a csuklóján, miközben végig a hátán térdeltek. Ekkor érkezett meg a rendőr társa szuszogva, mintha legalábbis tíz emeletet kellett volna másznia.

– Főnök, megvan a kesztyűs gyilkos.
– Hagyja Szabó, ez nem egy rohadt amerikai akciófilm, és maga se Brooklynban van, hanem itt.
– De főnök, most olvastam a neten, hogy Brooklynban garázdálkodik a kesztyűs gyilkos.
– És mégis, hogyan kerülne ide az a kesztyűs gyilkos?
– Hát, ha forró a lába alatt a talaj…
Jeremiás látóterébe most került be az öregebb rendőr, aki legalább ötvenéves és százkilós volt. A másik még mindig Jeremiás hátán térdelt, minek következtében úgy érezte, hogy rögtön beszakad a háta. Az idősebb rendőr meg is jegyezte:
– Szállj le szerencsétlenről, mert kinyomod belőle a szuflát, mielőtt bevihetnénk.
A rendőr végre leszállt a hátáról, és talpra rángatta. Jeremiás most került először szemtől szembe a másik rendőrrel, aki fejjel volt nála alacsonyabb, és még Jeremiásnál is véznább volt. A társa odalépett hozzájuk, és Jeremiás kezére mutatott, ami ökölbe volt.
– Mi van benne?
Jeremiás a rendőr orra alá tartotta a tenyerét, amin ott volt a két üveggolyó. A vézna felkiáltott.
– Gyémántok, elkaptuk az ékszertolvajt!
Az idősebb rendőr elvett egy üveggolyót Jeremiás tenyeréről, és megnézte, majd a földre ejtette.
– Közönséges üveggolyó.
– Kész James Bond – dohogott a társa –, a gyémántot is első pillantásra fel-ismeri.
Az idősebb ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett.
– Vigyük be! Nem akarom az éjszakát itt tölteni.
Jeremiás csak a rendőrautóban döbbent rá, hogy milyen fáradt, és el is szun-díthatott, mert arra rezzent össze, hogy a fiatalabb rendőr kinyitja az ajtót, és kiszállítja. Az őrszobán mindössze az ügyeletes unatkozott a pult mögött. Látszott rajta, hogy ő is aludt. A fiatalabb rendőr átadta neki Jeremiást, hogy zárja be a fogdába.