Szávai Géza: Megesett (Leányregény)
1930. Falukutató fiatalok járják a legeldugottabb szlovák és lengyel hegyi falvakat. Szociológiai felméréseket végeznek.
1930. Falukutató fiatalok járják a legeldugottabb szlovák és lengyel hegyi falvakat. Szociológiai felméréseket végeznek.
Minden megfigyelés – akár szociológiai is – izgat. Velük megyek.
Az ifjú kutatók szétoszlanak a környéken. Nekem nincs kedvem – mégsincs kedvem – kutatni, szisztematikusan megfigyelni. Csak lötyögni, és szemlélődni.
A tanító mellé szegődöm. Az iskolában kisebb-nagyobb gyerekek. A nagyobbak közt már szemrevaló, vihorászó lányok. A tanítói lak egybeépült az iskolával. Szünetekben a lányok segítenek vizet húzni, vödröt cipelni a „tanítóné asszonynak”. A gyerekek rokonszenveznek velem. A vendég miatt rövidebbek az órák, az utolsók talán el is maradnak.
A verandán ülünk, cigarettázunk, és diskurálunk a tanítóval. „Elengedem a gyerekeket”, feláll, bejelentését örömteli zsivaj fogadja. A kapu mellett nagyon vékony lábú, betegesnek tűnő kamaszlány cselleng. Nem indul haza.
Arca szeplős, szemei nagyok, mélyen ülők. Haja gyér. Az egész lány olyan gyér. Riadt. Nem szép, talán nem is lesz az soha. Vékony lábait nehéz kitelve elképzelni.
A tanító jóindulatúan kérdezi:
– Miért nem mész?
– Anyám azt mondta, ma délben lejön az iskolába, itt várjam meg. Beszéde van a tanító úrral.
Szégyenlősen lesüti a szemét. A tanító gondolkozik. Nem mutat meglepetést.
– Történt valami?
– Nem nagyon – mondja a lány, fel se mer nézni.
– Jó, akkor várj!
A tanító visszajön a verandára, a gyér leány leül a favágó csutakra, összeszorított lába mellett a földre nyúl, egy forgáccsal rajzolgat.
A tanító megkéri a feleségét, menne el zöldségért a kertbe. A tanítóné ért a szóból, eltűnik a kertkapu mögött.
A déli harangszó előtt megjelenik a lány anyja. Idősebb, megviseltebb asszony, mint képzeltem. Jön a veranda felé, a lány két lépéssel mögötte. Az asszony nem mer körülnézni, de a szeme forog. A tanító nyugtatja:
– Az úr külföldi, alig érti a nyelvünket.
Az asszony elszántan, győztesen kiböki:
– Kiveszem az iskolából a leánykát, tanító úr, megjött az ideje.
A tanító bólint, kötelességből megjegyzi:
– Megbüntethetik.
– Büntessenek.
Vállrándítás.
– Mégis mi történt?
– Hát nem érti? Megjött az ideje. Ez már vérzik.
A tanító zavarban van. Az asszony fölényben:
– Immár többet nem eresztem iskolába. Ha már így van. Elszegődtetem valamerre szolgálólánynak, s aztán… Rendel neki is a jóisten valakit…
A tanító bólint, igen, biztosan rendel.
– Merre, hová szegődteti?
Az asszony int: messze, valahol.
– Jó lesz az úgy – mondja a tanító.
– Akkor én megköszönök mindent.
– Ne köszönje!
– De, megköszönöm, köszönd meg te is, leányka, a tanító úrnak!
– A jóisten fizesse meg – motyogja a lány.
A tanító nem kíséri a kapuig őket. Az udvar közepe táján megfordul. Mindjárt mellette terem a felesége, csupa kíváncsiság.
– Na, mi van?
– Kiveszi a gyereket az iskolából. Elszegődteti valahová cselédnek.
Kettesben vagyunk a tornácon. A tanító elmagyarázza: az asszony özvegy. Van egy fia. 1916-ban, mikor már a kamaszokat is sorozták, elbújtatta a fiát, nem engedte katonának. Csak a fennvaló tudja, hogyan tudták átvészelni, átrettegni, túlélni a hadjáratokat. A háború vége felé az asszony gyereket szült. Ezt a leánykát.
– Senkije nem volt, ezeket az éveket összezárva élte át az elrejtett fiával – a tanító rám néz, reméli értem. Értem.
– Isten bocsássa meg a bűnüket.
– És a fiú?
– A háború után csak az asszony maradt itt a faluban a leánykával. A fiú gazdálkodik valahol. Családja van. Amióta a faluban vagyok, egyszer láttam, két jó lóval jött, néhány zsák gabonát rakott le az anyja házánál, és még aznap továbbment.
A tanító hallgatott, figyelt, mit gondolok, mit szólok. Semmit sem szóltam, semmit nem gondoltam.
– Uram, a háború az…
Intettem, hogy egyetértek.
– Most majd férjhez megy valahol, valakihez a leányka is.
A tanító sóhajtott. Aztán ebédeltünk.
Eltelt kilenc év, 1939-et írunk. Az asszony meg is halhatott azóta. Itt az újabb háború.
—
További prózák a szerzőtől az Irodalmi Szemle 2012/12-es számában lesznek olvashatóak. – A szerk.