Mellár Dávid: Ürítések (versek); M. D.; Minden valóság egyszerre; Cím nélkül; Beszélgetések egy guminővel (prózák)

18 vagy 32 éves lehettem ebben a pillanatban. De ez már rég volt. Túl rég, túl máshol. Talán másnap. Lementem a boltba egy üveg vodkáért. Valamelyik világháború épp aznap tört ki. Akciós volt a literes. Hazafele egy ágon madarak szeretkeznek. Durván, majd lágyan. Végignézem, nem gondolok semmire közben. Nem szép, nem csúnya, semmilyen, nem átbaszás, amikor az aktus után otthagyják egymást. És soha többé nem találkoznak, basznak újra, még telefonszámot sem cserélnek. Névtelenül. A borravalót nem a kétgyerekes nőnek adom, aki kiszolgál, mert ha eltenné, akkor holnap már csak bevásárolni jöhetne a szuperbe. Inkább a bolt előtt félholtan kéregető csövesnek adom a szokásos rumra valót. Nem köszöni meg, megszokta, meg amúgy is néma. Belefáradt már a sok dumába, kitalációkba, elég neki már csak a vízió. Nincs tévém. De azért bekapcsolom ma is. Leperegnek a fejemben a legfrissebb 10 órai hírek, tegnap 8-kor holnapután, majd kikapcs. Inkább iszogatok halkan. A kocsmába szoktam járni, ha épp nincs valami világbajnokság, mert sem a bajnokok, sem a világ nem érdekel, az egyik törzsvendég a bunyós filmek megszállottja, a sörök mellett néha belebambulok pár ütésbe én is. Annyira törzsvendég, hogy ott is lakik a kocsmában már évek óta, a terasz egy zugában, télen-nyáron. Elfelejtettem tejet venni. Pedig azt szeretem. Jobban, mint a vodkát. Vissza minden. Egy halszálkázó gyárban dolgoztam, mint precizista. De ez nem fontos. Talán nem is igaz. Rengeteg Bukowskit olvasok, és ez meg is látszik rajtam. A szagomon, a bőrömön és a hajamon is. Büdös vagyok, kócos, és majdnem mindig részeg. Kafka után szabadon bármi vagyok. De legtöbbször talán Dávid Mellár. Cigarettafüggő. Nem létezik internet. Volt és talán lesz is majd egyszer. Zokniban szoktam dugni és meztelenül táncolni, írni. Van úgy, hogy egyszerre, és napszemüvegben. Voltam már szerelmes is, buziság lenne tagadni. Ez is pipa alapon. Szoktam szeretni is néha, de elég fárasztó, ezért nem erőltetem nagyon a dolgot. Van kedvem élni, holtak közt ébredni, és bebaszni kurvára, újra. És újra megpróbálni. Meghalni talán még nem haltam meg soha, de érdekelne a dolog. Nobel-díjas Bukowski-hős vagyok, és abszolút hülye. Valami baj van a fejemben. Nem tudok információt feldolgozni, se raktározni. A befogadás ennek köszönhetően fokozottan megy, de csak átcsusszan rajtam az infó, ezért ha nem rögzítem, az áramlás folyamatával eltűnik minden, mintha nem is lett volna. Meleg vagyok. De még soha nem dugtam egyetlen férfit sem. Csak nőket. Volt egyszer egy nő, aki lemondta az anyja temetését, hogy velem keféljen. Nem az esküvőjére nem ment el, hanem a saját kibaszott anyja temetésére. Egyébként velem se ment el, de én igen. Talán volt egy leheletnyi elégedetlenség abban, amikor bebaszta maga után az ajtót.

Stop. Csönd.

Ahogy a reggeli kocogás póló nélkül, éjjeli, öltönyös őrületté fajul. A friss levegő csomag cigire vált. A pohár tej malibura. A frissen facsart tizenkét éves whiskyre. A teljes kiőrlésű kenyér zöldséggel gyorskajára majonézzel. A csésze tea egy vödör életerős kávéba fordul. A könyv nőre változik. Az olvasás baszás lesz. És reggel újra futni mész. Beugrasz a bárba a mobilodért. Írsz egy SMS-t, hogy mi is volt a neve. Épp útba esik a gyógyszertár. Pár sarokkal arrébb bedobsz a postaládába egy tablettát. Hazafele beugrasz egy üveg tejért. A szomszédba a karórádért meg egy marok kokainért. Olvasgatsz. Főleg a félperceseket. Kiszemezgeted belőlük az álláshirdetéseket. Délig főleg csak gondolatok fordulnak meg nálad. Kakaóval csillapítod magad. Délután már nők is jönnek. Kéjhajhász szajhák állítanak be félig üres üvegekkel. Készültök az estére. Kevesebb agymozgás. Kábulás és arcpakolás. Nincs szó kefélésről. Csak mozdulatok ezrével külditek a berendezést padlóra. Kuss van. Kulcs kattan. Kilincs lefordul. Valaki elhányja magát. Halálra fognak baszni. De az erekciód nem adja fel. Meg kell menteni mindenkit. Amíg van benned élet. Amíg tudatuknál vannak, nem szabad őket elengedned. Hiába rúgnak vesén. Többször is. Miközben remegnek. Röhögnek. Jó jel. Te fekvőtámaszban, ők spárgában. Valami felrobbant. Valamit elöntött a vér. Egyszerre kapott infarktust és agyvérzést. Gratulálok. Megcsináltad. Fejbebasz egy top secret érzés. Könnyezik a pinája. Inkább egy zivatar drága szivarral. Mint ez. Testnedvet szürcsölni tapintatból. Még egy szívószálnyi távolság sincs köztünk. Tapintható közelségben a testközelség. Legalább két fronton dugni egyszerre, tartani a feszültséget, húzni a küzdelmet, ameddig csak lehet, majd méltó vereséget szenvedni feltartott kézzel és üres tárral, összeesni, és halottnak tettetni magad, de annyira, hogy még te magad is elhidd. A lucskos intimitás és a meztelen lélek közös támadása ellen úgy sincs semmi esélyed. Annyira fölösleges a vita, a pofozkodás. Hiába a macsós hangulata, az én- és izomfingatás. Se villany, se gáz. Pinafűtés helyett péterkályha, sír- helyett szargödör, örök- helyett gyertyaláng. Pár csepp kúti víz maradt még a mélyben.

Minden valóság egyszerre

Dorian Gray tükrébe nézni byroni spleennel. Az eltűnt idő nyomát keresni a százéves magányban. Az évszázad kurváit vinni ágyba. Tizenegyezer vessző is kevés lenne Don Juannak. Lefektetni Bovarynét. Végignézni, ahogy Putyin Kareninát dugja, Obama meg őszinte boldogsággal kamerázza. Egy valóság van, és abban minden belefér. Ha minden egyszerre valósulna meg az állandó teremtődésben és múlásban. Ha kilépnénk belőle. Látnád lovagolni Sancho lován Picassót. Ellopnád Van Gogh fülét George Sandtól. Rimbaud Afrikában Hendrixet baszná kéjesen egy döglött tevén, koszosan fénylő aranyrudak közt. Petőfi Michelle Wilddal egy pornóban kokót szívna. Kerouacot Goethe vinné el stoppal Weimarból Denverbe. Kiderülne végre, hogy Mindegymindegy Jakab Mickey egérbe volt szerelmes. Hogy Shakespeare-t Eminem ihlette a szonettre. A fiatal Márai meg az öreg Coelho közeli rokonok, pedig nincs bennük semmi azonos. Hogy Szabó Lőrincz összeverekedett Lao-céval az egyik buli után az utcasarkon, hogy lét vagy életet választ. Radnóti Platónnal pókerezett úton hazafelé, amit az öreg egyre jobban erőltetett. Da Vinci Kafkát hívta bálba, mert imádja az átváltozást a hétköznapiból a másba. Penelopé titokban szülte Joyce-ot. Az apa vagy Sade márki, vagy akárki. Túl sok. Túl sok lenne minden valóság egyszerre.
Közben Perszephoné gyermekei kortyolják a félelemtől megdermedt test vénáiból a forró vért…
Cím nélkül

Egy lány egyedül támasztja a pultot, a lábánál bőrönd és két gyönyörű nejlonszatyor hever. Állítólag ez egy kiváló (regény)kezdet, ezért odamegyek hozzá, hogy mittudomén, kérek tüzet, mondjuk. Ez mind egy Yves Saint Laurent parfüm illatáról jut most eszembe, amit akkor éreztem ott a lányon életemben először. És ki vagy te? – kérdezte ő. Ne hozz zavarba – mondtam én. Elkérte az utolsó szál cigimet. Meggyújtottam neki. Kettőt szívhatott belé, amikor egy golyó szétloccsantotta a fejét. A cigi kiesett a kezéből. Én fölvettem és elszívtam. Annak a férfinak ott a lövészárokban ugyanolyan illata volt, mint pár évvel azelőtt annak a nőnek a bárpultnál, akinek tüzet és cigit adtam. De miért? Fogalmam sincs, hogy ki vagy. Nekem se. Ja, vagy úgy, hát igen, az egész kellemetlen tud lenni. Csak néha. Félrevonszoltam, és jól áttapogattam mindenhol. Nem volt semmije. Csak egy fényképe a barátjáról, valamiféle Estnight Ricsiről. A nevem Ricsi. Én meg Dzsuli.
De én nem így kezdem.
Henry Chinasky vagyok, és Bukowskit olvasok.

A pózok változnak.

Seggből szájba. De néha a póz csak kényszer. Terhes kétségbeesés a világgal szemben, az igazság összeszűkült lyuka előtt. De van úgy is, hogy a gyönyör és a látvány egy pózba tömörülve a kielégülés felé liheg. A lány előtte négykézláb, a farkán ringatja kerek popsiját, most a fiúnál az üveg, övé a dupla élvezet. Lassan kortyolja a bort, a lány pedig csendes rángásokkal az orgazmust. Az átélés csúcsán, amikor a szív kétségbeesetten röhög örömében, az agy meg teljesen kilőve az eufóriától, blokkolva az egész kurva rendszert, a testből a tekinteten keresztül őrült módjára kitörő lélek a tengerbe feledkezik, és ott is hagy magából egy darabkát. Ami szétfolyik, és a naplementével kézen fogva belefullad a horizontba. Nincs szebb idill a hallgatásuknál, ahogy halkan beleélveznek egymás lelkébe. És mindeközben egyszerre látni a szomorúságot is az arcukon, amikor a sűrű és halott sperma kifelé folydogál, hogy csak egy pillanatra tudott magában tartani egy darabot a másikból.

Este felébrednek. Csak a gitár teste takarja a lány meztelenségét. Mindig így kezdődik. Ő gitározik, a fiú meg rajta játszik. Laikusan. Szabad ritmus és könnyed játék. Csupaszra vetkőzteti az agyat, nem marad egy gondolatuk se, még az alap se, hogy Én Vagyok. Ilyenkor a lélek is sóhajt egyet vagy kettőt. Aztán így indulnak mindig az álomba, a baszásba, a városba vagy a tengerhez. Meztelenül és üresen. Legtöbbször hajnalban. Egész este isznak és kávéznak. Rengeteget bírnak beszélgetni, de még többet hallgatni. Majdnem a végsőkig a gitár beszél, a cigi pedig hallgat helyettük. Ők csak élnek. De az élet még így is fárasztónak hat néha. Nincstelenül, sorstalanul, komolyra baszott boldogsággal. Túl kell élni minden teremtett napot. Körbe és körbe. Védtelenül és pucéran a világ szadista tekintete előtt.

Egy kurva értelmes szavuk nem volt a másikhoz. Soha. Annyira, hogy szinte vallomásnak számított, amikor azt mondták egymásnak, hogy:
– Tudod mi fogott meg benned? A szárazbor-sznobizmusod. Meg hogy szeretsz velem kefélni akkor is, ha vérzek.
– Benned meg azt szeretem, hogy mindig nedves vagy. Ez a nedvesség tart engem életben. Olyan ez, mint a magzatvíz.
De náluk a csavar fordult egyet. Meg ugyanazon lendülettel rögtön még egyet.
– Vonzódom hozzád – mondta a fiú, miközben belemarkolt a lány kócos hajába, hogy az ne hányja össze magát. Egész halkan csinálta, mint egy igazi hölgy. A fiú látta a gyomra tartalmát. Ahogy a belsője szétfolyik a járdán, ami mindig csak egy napig tartotta életben.
Később a lány méhének halk zokogását a gyönyörtől. Közben kancsószámra itták az istenek italának olcsó utánzatát.
Minden olyan volt, mint a mesékben. Csak épp közben megtörtént a végső átváltozás. A hercegek és hercegnők idővel mutálódtak. Az egész idillből csak annyi maradt, hogy a részeg kamionosok minden nap megmentik a kurvákat az éhenhalástól.

A csavar pózt váltott.
A lány félelmében, vagy csak simán meglepődötten, szorította a csikket a segglyukával. De aztán megnyugodott, mert a kitörni vágyó sperma eloltotta a parazsat benne. A pasi úgy gondolta, élete utolsó cigijét valami szent és szűz helyen kell eloltania. Csak úgy, az éjszaka közepén szenteltvizet nem tudott lopni, ezért ez a résnyi oltár, ami előtt mindig csodálattal hódolt be, és most először áldozott is, megfelelőnek látszott. Rágyújtott egy miatyánkra is, és közben a bűneit ráírta a lány hátára. Az nem mozdult. Nem is tudott volna. Izmai és szíve görcsben álltak. Még mindig nem értette, hogy mégis, hogy tudott egymásután háromszor is elélvezni.
Nem kapták be a futószalagos faszt.
Egymást tépték szét és rakták össze újra mindennap.
Belülről kezdtek el bomlani.
Leépült fokozatosan minden gondolat, minden személyiségminta bennük.
Minden egyes öleléssel a felszín alatt bujkáló sejteket marcangolták egymásból.
Energiaátömlesztés.
Meglopták egymást még genetikailag is.
Apró fényszilánkokra tört szét minden tükör, amit szemük valaha utánzott.
Szerettek volna valamit megmenteni. De már nem volt annyi élet bennük, hogy teremteni tudjanak. Roncsolás és ürítés. Ennyire futotta a kedvükből.
Az esti séták közben halk kopogással hagyták hátra alkatrészeiket. Észrevétlenül hullajtották el szerveik rendszerét.
Egy eldugott padról kíváncsian nézték, ahogy a félénk tulipán rózsává fonnyad. Majd ügyetlenül elejti minden kincsét. Azt a keveset is, amije maradt. Látták, hogy a végén nem lesz több, mint egy kimagasló, kövér fűszál, ami könyörög a rothadásért szégyenében, hogy milyen együgyű és meztelen. Hogy milyen végletekig egyszerű.
Amikor már valami nem képes tovább roncsolódni, amikor már minden olyan üres, mint a teljesség elképzelt vázlata, akkor egy pillanatra mintha megnyugodna az egész, a leépülés lelassul, a természet megadja magát. Egy kis idő múlva pedig már minden magától kezd atomjaira hullni. A felszín alatti detonáció beindul, a megmaradt részecskék is szétesnek, mint a rothadt alma, amit férgek zabálnak belülről, és egy gyengéd simítástól összeroskad az egész csillogó váz.
Az élet tele van halk metaforákkal.
A halál meg csak egy képzavar.

Először keresed a közös hangot vele. Egy idő után már úgy is érzed, mintha megtaláltad volna. Amikor az ördög flörtöl veled, meg a haldokló kedveseddel. Te meg bénán bókolsz neki, még az utolsó erődből is. Valamelyiknek. Aztán félholtan, alig hallhatóan felbaszódsz, mert megérted, hogy nem köthetsz vele jó üzletet. Melletted ott hallgat a lány. Mindent elmondasz neki. Hogy nincs könyörület, nem érvelhettek. Elkezdtek rettegni, hogy talán egyszer mégiscsak meg kell hogy dögöljetek. És ezen a ponton, amikor ezt a maga tragikus egyszerűségében megértitek,
kiürül a fény a világból,
kikopnak a színek,
az illatok elpárolognak,
közben persze valahol minden egyre fényesebb és színesebb lesz.

Az utolsó szó jogán még egy utolsó pohár fekete abszintot kértek.

Beszélgetések egy guminővel
(részletek)

Vészkijárat a Mennyországból

a kocsim tele van papírfecnikkel, amelyekbe legtöbbször az orromat fújom, vagy letörlöm magamról, ha valami rámfröccsen. kinyirbált cikkek egy vészkijárat a mennyországból című elnevezett újságból – egy kevésbé ismert pároldalas valami, amit az újságírók személyeskedő hangneme tart össze, és tartja egyúttal a haldoklás szélén is az egészet. felkap egy oldalt a huzat, én meg elkapom, még mielőtt magával ragadná a nagyvilágba. elkezdem olvasni
A tökéletesség hiányának megnyerő bizonyítéka, amikor egy szép nő, legalább kétszer olyan szép, mint az anyád, a bárpultnál a lehető legizgatóbban szív bele a cigijébe, mert tudja, hogy már egy jó ideje őt bámulod, és mindeközben láthatóvá válik az izzadságpaca a hónalján. Ekkor döntöd el csak biztosra azt is, hogy neked meg kell kefélned ezt a nőt. A tökéletességnek rohadt büdös szaga van, és rémisztően ronda látvány. Gondolta az ördög, miközben rávette Évát. Hasonló megnyugvást érzek, mikor megcsiklandozza a nyelvem hegyét egy ottfelejtett szőrszál a pinán.
félrehajítom, majd egy másikért lehajolok a lábam közé. közben majdnem nekihajtok egy öreg jegenyének. olvasom:
Nem született még ember, akinek nem jutott volna eszébe a halál vagy a dugás. Senki, se Buddha, se Jézus, se a többi nagy. Akik nem féltek a haláltól, sőt szívesen gondoltak rá. De rettegtek egy oltári keféléstől vagy hasonló bűnbeeséstől. Akik meg imádtak kefélni, akár egyszerre többel is, féltek, hogy egyszer végleg be kell majd fejezniük egy menetet. És az utolsó merevedés majd a hullamerevség lesz. Ez a két dolog kikerülhetetlen. Gondolta az ördög, és jól megbaszta Évát. Aki később halandó gyilkosokat kezdett el nemzeni. Szeretnék a tenger mélyén dugni egy hatalmasat. Akkorát, aminél még sose bírtam tovább. Szeretnék félelem nélkül fulladni bele a gyönyörbe.
a farkam kezdett megkeményedni. megfogtam a lány kezét, és elég konkrétan a tudtára adtam ezt. és egyúttal elkezdtem kotorászni a lába között, ahol egy újabb gyűrött papírdarabot találtam, egy irodalomkritika foszlányát:

Örkény egy fasz. Egy olyan tisztességet parancsoló négerdákóféle, amitől lelankad az az átlagos méretű pöcsöd, és összeszorul a segglyukad is. Az összes valamirevaló halott író egy fasz. És mi, a friss túlbuzgók, tetves buzikként csüngünk a farkukon. Mint akik sose akarnák kivenni a szájukból. De egyszer majd a mi faszunkat is leszopják páran. Bízzatok!
a hamutartóban meg egy félig megégett zeneajánló sercegett:

Puha és langyos érintés, halk fingás, suttogó utolsó szavak és sóhajok helyett feljátszott zongoraszóval alszom. Válogatás a XX. század legjobb zongoristáitól. Minden éjjel más művészt nyírok ki álmomban. A mai halálra ítélt: Arthur Rubin…
a többit már megzabálta a parázs. visszagyűrtem a helyére. egy több mint féléves vezércikket halásztam ki a kormány és műszerfal közötti résből:
Kevesebb vagy több, de amúgy tökmindegy, 2,5 milliárd ember nem látott még vécét soha az életében. Nem tudta egyszer sem még tisztességesen kiszarni magát. Ez az igazi tragédia a világban. Az indiai nők felét megerőszakolják, miközben a természetben próbálnak könnyíteni magukon valami félreeső helyen. Ilyenkor a legvédtelenebbek, mint minden normális ember. Próbálsz ellazulni, megpihenni egy kicsit az egész napos hajtás és gürcölés közben, és akkor váratlanul seggbe basznak. Ilyen az élet. Beléd szorul még a szar is. Nem szólhatsz egy kurva szót sem. Legfeljebb öngyilkos lehetsz. És reménykedhetsz, hogy legközelebb majd jobb lapokat osztanak. Fűtött medencét az udvarba, vagy legalább egy fabudit a kert végébe. Irigykedve zabálod a nyers, megbüdösödött tengeri halat, mert nagy az óceán, legalább ő szarhatott bármikor, bárhova. A halak tiszteletben tartják, ha a másik ürít. Nem támadnak, amíg a másik nem végzett a dolgával. Úgy látszik, mi erről kissé megfeledkezünk, miután kivergődünk a magzatvízből.
látod, erről van szó, bébi, ezek az egyszerű dolgok számítanak az életben, legyen hol ürítened mindig, amíg még tudsz, és nem csomagolnak pelenkába. kapják be a filozófusok meg az összes többi eszet osztó seggfej, érzés- és gondolatvadász mind, igaz?! de minket nem vernek át, baszd meg. a rádióból újra megszólalt a let’s make it baby. és én feltekertem a hangerőt, hogy aztán padlógázzal és álló farokkal nekirohanhassak a cinkosul pislákoló napfelkeltének.
a vészkijárat a mennyországbólt nem sokkal ezután bezáratták. az egyetlen menekülési utat az illúziókból végleg befalazták. a rést a falon, ahonnan valami valóságszagú szivároghatott ki, betömték örökre.

Emlékezz, bébi

egy éles kanyarban fölcsapódott a csomagtartóm, és kiröpült belőle valaki az árokba. úgy festett, mint egy hulla. nem értettem, nem én tettem oda, de azért félreálltam. hideg volt, mint egy antik márványtömb, ami, ha még időben jó kezekbe kerül, és levakarják róla a felesleget, a tökéletességnek egy újabb szimbóluma is lehetett volna akár. a látványtól emlékek káosza rohanta meg a sejtjeimet. furcsa képek és gondolatok villantak át az agyamon. és közben megállás nélkül fingottam. tudtam, mi következik. visszaráncigáltam a hullát a csomagtartóba. beszálltam a kocsiba, benyomtam a duplaindexet, hanyatt vágtam magam, és hagytam, hadd emésszen. rendezetlen gondolattömeg, képzelet, emlékek, feldolgozatlan olvasmányok és a múlt teljes összefüggéstelensége.
quid pro quo. egy apácatemetésen füvet osztogatok a gyászoló nővéreknek. besodrok egy tesztert. egy-két perc múlva a kápolna megtelik füsttel. a híg ködben tompa köhögések jelzik a cigi pontos helyét. hatszor fordul a körhinta. mindenkinek van hely benne, csak én, a jegyszedő, aki ezt az ingyenkört fizette, ülök elázva kicsit odébb, hogy a ringlispíl egyik mesefigurájának öltözött apáca el ne találjon. az itt-ott felböffenő nevetésből tudom, hogy az anyag bevált, átment a szigorú vizsgálaton. jézus feleségei nem hisznek holmi olcsó utánzatokban. hitük megrendül, ha idegen anyaggal van dolguk. a kopott és gyűrött fekete ingemmel meg nemigen kelthettem fel a bizalmukat. főleg, hogy még nyakkendőm sem volt. finnyásak voltak és könyörtelenek, ha valami spirituális forrás lehetőségéről vagy a férjükkel való találkozásról volt szó. meggyóntatni es leszopni hajlandóak voltak szinte bárkit. de az anyagért fizettek. quid pro quo. a hulla a terem közepén életem szeretője. apáca, kinek férje sose, de annál több talán voltam. legalábbis ezt szokta mondogatni. valóságosabb voltam. ellentétben vele. aki olyan volt, mint egy angyal, aki egy közönséges szajha képében jelent meg. de túl közelről etette a sirályokat kenyérmorzsává kristályosodott könnycseppjeivel. amitől ezek a dögevő semmirekellők, amilyen én is voltam, és vagyok is, részegen röpködtek és szartak az egész légüres világra. basztunk rá, hogy az angyalok nem bírják valami sokáig az emberek közelében. mindig csak egy utolsó adagot akartunk belőle. shut the fuck up, mondtam mindig, miközben hátulról dugtam, ő meg sírt, én meg nem értettem. most már végleg befogta. tessék. megkaptam. quid pro quo. halott. megujjazom még utoljára a koporsóban. a beszívott nővérek között oltári felháborodás tör ki, hogy ez bűnös, és nem helyénvaló. húzzak legalább steril gumikesztyűt. nem látom, hogy épp a nászéjszakára készülődik az urával? de az anyag jó. szentségtörés. pedig csak még egyszer érezni akartam a melegséget, amit a test lélek nélkül már sehogy sem tudott kifűteni. mint egy őrült csak kotortam tovább, egyre mélyebben kutatva a remény után. őszintén hittem isten szajháiban és a koporsóba zárt szerelemben. de egyszer mindannyiunknak szembesülnünk kell a valósággal, hogy néger rabszolgák vesznek körül, tolókocsiból, fogak nélkül szopják a farkadat, fiúk és lányok felváltva, közben kilátsz az ablakon az egyetlen nő sírhalmára, akit valaha szerettél, elképzeled, ahogy a fiatok öntözi a királyliliomokat a keresztfánál, egyszerre ömlik belőled könny és sperma. aztán végiggondolod még egyszer. egyszer mindannyiunknak el kell temetnünk egy figyelmetlenségből elbaszott őzet, egy félreértésből megfogant magzatot, saját alkoholista anyánkat és a kurvát, akihez több közöd volt az életben, mint saját magadhoz.. ez csak természetes, ezzel próbálod megmenteni magad, még mielőtt végleg kétségbeesnél. persze egy kicsit megnyugtat a kezed ügyében lévő konyhakés is, mint lehetőség. közben vázából nyeled a bort, amit a szomszédtól vettél jó áron, két könyvért meg egy flaska hígítóért, úgy, hogy láttad, ahogy naponta gondosan lehugyozza a szőlőtőkéket. ha nem ő, akkor a kutyája. csodálattal bámultad a pisában tocsogó szív alakú levelek fejlődését. quid pro quo.
(…)

london. van ott egy kocsmává átalakított templom. az úr házában szeretnék lerészegedni egy könnyen emészthető rockkoncert közben. épp harangoztak, amikor befutottam. később kiderült, hogy minden órában harangoznak a bárpultnál. ilyenkor ingyen piát öntöztek szét a rászorulók közt. a bejáratnál belekortyoltam a szenteltvízbe, de eléggé olcsó vodkaíze volt. majd a zongora mögött felordított ray charles nyitánya, aki egy wagner-darabon kezdett el fantáziálni. magát a misét bon jovi tartotta, akit ministránsként jack white kísért. közösen énekeltük a kórussal a livin´ on a prayer refrénjét. majd egy amputált lábú katona az egy évad a pokolban című kötetből olvasott fel részleteket. a lányok a hátsó sorban kehelyből a legújabb trendet, a madamot tolták. szentelt vízben feloldva isszák (kicserélték olcsó vodkára, ebbe kortyoltam bele, amikor bejöttem), két üveg sör után látom, ahogy saját magukról tépik a felsőt, a harisnyát, sebhelyesre karmolászva az egész testüket. megkérdezem, hogy mit éreznek, azt mondják, hogy olyan érzés, mintha szünet nélküli orgazmusok ezreit élnék át, teljesen egymásba folyva élveznek el minden egyes másodpercben. tíz perccel később már rohadtul szenvednek az állandó kielégüléstől. nem bírják elviselni a szüntelenül ömlő tömény gyönyört. térden állva könyörögnek, a golyóimat markolászva, hogy állítsam le a remegést a testükben, hogy tépjem ki az örömtől nedves lelküket. szüntessem meg ezt az elviselhetetlenül tökéletesnek tűnő illúziót. az oltárról ellopott kereszt alakú égő gyertyákkal őrjöngve rohannak hozzám, meg minden férfihoz, hogy áztassam el viasszal meztelen testüket, hogyha még egyet nyögni mernek. végre egy kis fájdalmat akarnak érezni, mert belepusztulnak a gyönyörbe. a részeg seggfejek meg még örömmel részt is vettek benne. három vagy négy sörrel később viasztestekbe zárt őrület borította az asztalokat, a padlót, az egész kibaszott templomot. a madam nem adta fel egykönnyen, még mindig hatott, és zsarnokul orgazmusokkal kínozta tovább megdermedt testüket. nyögések áriája zokogott a tökéletes akusztikával tervezett térben. nem bírtam ezt a borzalmas szenvedést tovább. elhúztam a picsába. egy afrikai zárdában ébredtem. rohadt másnaposan és meztelenül. mindenhol fekete feszületek. ez kicsit zavaró volt, ez a bizonygatás és jelképes magamutogatás, mint hogyha szándékos lett volna, hogy semmiképp se felejtsem el, hol is vagyok. de hamar túltettem magam rajta, mert a kávénak, ami az éjjeli szekrényen gőzölgött, nagyon finom illata volt. meggyújtottam egy szál cigit. belekortyoltam. az íze is tökéletes. az igazi. hideg volt. magamra húztam egy pokrócot. amikor is észrevettem, hogy fejek sorakoznak az ablakomnál nyálcsorgatva. nem volt valami nagy szám a testem, és a farkam sem volt olyan, mint egy szívós gyapotszedőé, vagy szép, mint egy farokdublőré. csak egy átlagos és unalmas reggeli merevedés volt, amit én már észre se vettem. de pechükre csak a középső ujjamat vettem elő a takaró alól a bunkó pofám mellé. morcos voltam, mint egy kishercegnő. elegem volt az apácákból. quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi.
egy bőrgatyás motoros rendőr kopogtatása ébresztett. tüzet kért. letekertem az ablakot, és odanyújtottam neki a szivargyújtót. ránézett a lányra mellettem, elmosolyodott, lehetne ennél rosszabb is, haver, mondta, és visszament a motorjához. ja, ülhetnél akár te is itt mellettem. pöcs. gondoltam magamban. és én is rágyújtottam egy cigire. még szerencse, hogy a lány nem volt sértődékeny.