Csehy Zoltán: A rácsozat és az inda (kommentárok Vörös Gergely verseihez)

Vörös Gergely elsősorban fogalmi, gondolkodó és nem dekoratív, zenei költő: nem korallszerű következetességgel valósít meg egy eleve kódolt programot, hanem minden egyes szövegében valami újat vesz észre, és annak analízisét végzi el. Ez az új azonban nem függetleníthető a körülmények különös rácsozatától, melynek középpontjában az én egyszerre áll filozófiai és fiziológiai konstrukcióként. Pontosabban az én ideje: hogy mikortól és mi által létezik igazán, hogyan lép be az emlékezésbe, s ezáltal az emlékezetbe, majd folytatódik a másikban. Vagy hogy miként törlődik ki a kezdet, mely mégis mindent meghatároz.

Az Akik fényképeztek című szöveg az emlékhagyást és a saját emlékezetet meghatározó dokumentumok szerepét írja körül a „perspektíva” szempontjából. Nos, a perspektíva itt a folytonosság záloga lesz, mely az elődök által számunkra teremtett múltra alapozódik. Fotók nélkül nem fixálható a múlt egzaktsága: a fotók viszont egy tőlünk idegen narráció képei, melyek alapján a mi párhuzamos történetünket is megteremthetjük. Vagyis a képi dokumentáció sorsot, perspektívát teremt, de elsősorban, állítja a költő, nem nekünk, hanem azoknak, akik ezt a narrációt megalkották („múltunkra írták perspektívájuk”), s akiknek a meséjére visszaemlékszünk. Az emlékezet előtti emlékezet visszatudatosulása tehát idegen konstrukció, és megfejtése potenciális életprogram.

Hasonlóan erős gondolatiságot hordoz az Ami adott című vers alapállása, mely abból az érzetből indít, hogy minden én számára a világ önnön fiziológiai határaival azonos, vagyis az én teremtődése teljes mértékben azonosulhat a világ teremtődésével. A kulisszaszerű tér múltja a mi jelenünk huzamában mesélődik el és rakódik ránk. S akinek ez a remek felvetés nem elég provokatív, ott van a másik létének elképesztő idegensége, illetve a független létezések, világok sokasága. Nagy léptékű koncepció az emberi létszorongatottság kisszerűségében: a teremtett és a folyton teremtődő világ konfliktusa a másik viszonylatában mélyül el igazán.

Vörös Gergelytől nem idegen az anekdota sem: a Zsuzsi című vers egy tengerimalac halálán keresztül szembesít a végesség drasztikumával, a konzerválhatatlan test tragikumával. A rítus, a temetés alternatív módjaként az állat a kinti vécé bűzébe és hidegébe kerül, ahol rothadása és pusztulása a nagyobb pusztulás és töppedés mellett szinte Gottfried Bennre emlékeztető radikális módon szépül meg. Az apa agressziója felszámolja a rítust: megfosztja az emlékezést a materialitástól. És máris ismét Vörös egyik kedvenc témájánál, anyag és emlék, illetve a tudat kapcsolati dinamikájánál vagyunk. Az emlékezet terjeszkedésének, nyújtózkodásainak és metamorfózisainak elemei a Szomszédokban újabb dimenziókkal bővülnek. Egy utca emlékezetének dokumentumaként elgondolható vers-fényképet kapunk: az elköltözött család rajzolódik elénk. Itt minden mozzanat fontossá válik, és a nyelv is annak ellenére, hogy az átlagos Vörös-versnél csupaszabb, még finomabb és árnyaltabb lesz, s a „félreértés” és a „megértés” dramaturgiai jelentőségűvé válik: „Az egyetlen fiuk / ősszel felkínálta, hogy leszopna. / Eljátszottam, hogy nem értem. / Még nem beszéltem szlovákul, / kértem, ismételje el. / Magyarázni kezdte, hogy nincs cigije, / pedig nagyon rágyújtana.” A ki nem mondott szlovák „fajčiť“ szó kettős értelmének kijátszása bebetonozza a szöveget egy szlovák–magyar nyelvi univerzumba, és felerősíti a kisebbségi környezet groteszk „túlélési stratégiáit”. Az apától ellopott cigaretta végül a maga módján beteljesíti a „tiltott” aktust: és feloldja az idegenségből fakadó létszorongatottságot, mely a vágy és a félreértés teátrumának nyelvét viszi színre. A gyerek eltűnése az utca emlékezetéből a közös idegenség fölismerésében válik az individuális emlékezet identitásformáló elemévé. A gyerek idegensége a felnőttek világában, a nyelvek, identitások erőterében szomorú, empatikus magára hagyatottságot gerjeszt. És a kosztolányis „szegény kisgyermek” színes, tarka, csokoládés, tintás, zongorás, ezüst findzsás ellenvilága nélkül. Marad az örök „nem értettem”.
A másik ismétlődő mentális mintázatot a pusztulás és pusztítás dinamikája adja. A „rothadás belülről terjed”, és felemészti a tárgyat és a testet is: ebben szerves és szervetlen anyag közt nincs különbség. Az elrohadt Škoda metaforikus képe így hozható össze a sebesült test képzetével. A „véletlenül” saját testbe döfő kés agressziója és a távozó vér végeredményben szép döbbenete arra szolgál, hogy megkeresse azt a pontot, „ahonnan már nincs visszaút”.

A saját test és identitás szembesítése a másik elvárási rendjébe illeszkedő sztereotípiákkal („Most én hogy érezzem magam, / ha te is beismered, / a férfiasságot ebből számolják ki”) az én fura helyezkedésévé válik egy elképzelt színpadon, mely egyszerre a kiszolgáltatottságé és az elfogadásé.

Vörös Gergely verseinek mindig van tétje, s a legtöbbször mélyen egzisztenciális, még akkor is, ha széttagoltabban „fecseg” vagy mesél. A versek azokat a pontokat keresik, melyekből egészen más lesz a perspektíva. Ez időnként zavarba ejti, s bár elméjében már megtalálta a keresett fordulópontot, késlelteti annak kijelölését és beismerését (Az enyémek). Egyik versében találóan egy szemétdomb archeológiáján keresztül bontja ki az önmaga folytonos pusztulásából minduntalan újrateremtődő létezés természetességét: a temető mögötti gödörből hazahordott kaviccsal együtt az ősök pora is beépül a házakba, s akik „felmenőik csontlisztjét a betonba dolgozták”, nem tettek drasztikusabbat annál, mint ahogy az emlékezet magában dolgozza az elődöket, az életünkből kiesett személyeket vagy akár a támpontul szolgáló fényképeket. Ott hallani e világ mögött Sandburg gyönyörű sorát, a történelmi csatatereket benövő fű szavait: „A fű vagyok. Engedjetek dolgoznom.” Csakhogy a fű helyett itt a szemét „dolgozik”. És Seamus Heaney költő archeológiája is megidéződni látszik: ahogy a létezés mások pusztulására épül, a nyelv is magába építi saját történetét. Vörösnél a töredékek, a kavicsok, a tömbök metapoétikus értelműek lesznek: a vers építményének szervetlen elemeit képviselik. Ehhez jön a metaforikus csontpor szervessége, és a metaforikus szemét kiismerhetetlensége. Vörös Gergely költői szövegeiben egyéni világlátás munkál, az emlékezet archeológiája pedig nem pusztán izgalmas törmelékeket vet a felszínre, hanem önnön működésével is tisztában van. Időnként talán a kelleténél kevesebb a nyelvi megformálás finomságaira, zeneiségére és keresetlenségére fordított figyelem. Ami viszont kétségkívül magával ragad, az a gondolat ficánkolása, elmélyülése, jelentéstöbbletek előtti zsigeri kitárulkozása. Vörös nyelve végtelenül természetes, szellős, ereje a retorikai indázásban van, mely a gondolat biztos rácsozatán sarjad ki és borul virágba.