Csehy Zoltán: Aktnaptár (vers)

Január

Nem is szobra valaminek,
hanem egyenesen a szobor jelentése.
A hús januárja Herculessel kezdődik.
A bőr alatt duruzsoló vér kiütköző
beszédhibái a karok erezetében.
A bal vállról villámágas tetoválás:
a bűn kígyója felé átellenben. A szőr mind
az arcába tolul: biztonságos
távolságra oszlik el
a halott szentek szemétől. Szakállas
Vénuszok, borostás nimfák reggeli felelőt-
lensége.
Gyűrt paplan az ágyék előtt,
a köznapok olcsó akadémizmusa,
görcsös éjszakák puhasága és szaga,
az ábécé betűit egyenként kell kiolvasztani,
még elalvás előtt vedd ki a vershez szükséges
mennyiséget a mélyhűtőből.
Egy szentély felkent papja vagy,
aki saját templomába be sem jutott.
Marad a teátrális főző show.
Térdre ereszkedsz a szakácskönyv előtt,
s főzöl, betűzöl akkor is, ha nem tudod.

Február

No, igen, ez már kézzel foghatóbb,
szagos valóság, láncok
meztelensége, írás fedetlensége. A tetoválások
leizzadnak a testről, és a szem
visszaszorul az arcba, míg a tömött szakáll
tűi a váll viaszperemén hagynak nyomot: ékírás? titkosírás?
Fölül annyi ék: alul csupán kiporciózott szőr, izom és hús.
A bal bicepszre írt vers olvashatatlan:
de a test könyve mindig illetlenül hangos,
szervek riadt csapata a bőr arcvonalai mögött.
Hol a szív? Hol a szíve, mely ilyen hirtelen behajtotta
oltárszárnyait? Vagy csak ablakszárnyak? És a párába
írni lehet? Maga is rajz? Érzéki szabadnap.
A piercingelt csöcs fémes hangon énekel:
az izzadt testre hívatlan fülek tapadnak.

Március

Az agresszív intimitásban tett fitneszséta után,
ismét borostás nimfák erdejében az edzőtermi
öltözők szaga: a bal váll mandalája közepén
elidőz az ujj: nincs itt misztika, a szemek
testvéreim, és makacsságomba kapaszkodnak.
Megtagadom őket, kitaszítom atyai örökségükből:
a bőrpántok mintha odakötöznék testemhez a
másik testét is, aki az én megtagadott démoni ikrem volt,
akivel sokszor és sokat ölelkeztem, aki át- meg átkarolt,
miközben úgy kívántam őt, mint csótány az irtást.
Nincs sterilebb szerelem a kesztyűs kezű szerelemnél.
Ha vonzzuk egymást, vonzzuk azokat is, akik bennünk
élnek, akik valaha bekopogtak az ajtón,
akik becsapták és elviharzottak, és akik a küszöbön
toporognak, tanakodnak, hogy belépjenek-e.
Hogy belénk mártsák-e a síkos kesztyűt.

Április

A tej, ahogy végigcsordul a szőrös testen.
Az ing döglött denevér.

Ma sem fogunk egyenes vonalú metaforák fölé
ürítkezni. A pallón bakancs, benne zokni, benne láb,
benne hús, benne vér, benne hemoglobin, benne költészet.

A nyitott öl: benne szőr, benne szerv, benne fémgyűrű orvosi
acélból. Karika, melyen át úgy ugrik át a tejszagú vágy, akár
oroszlán szokott a cirkuszban,
ha lendül az idomár karikája.
Mégis maga az űr a legkimunkáltabb,
ami közrefogja a tej hulltát,
ami arra emlékezteti a testet,
hogy te és én mit gondolunk másként.

Május

Hát előkerült.
Mögötte tartósabb kulissza az évszak.
A jobb kéz balra szorítja, bár minden bizonnyal a
a köldök felé inklinálna azon az íven, melyen
mozogni egyáltalán képes. Az arcot a hiányából
kell kitalálni,
pironkodnak az évszak babonái.
Az anyag testképzetei nem mindig szervesek:
az én időnként önmagán túlra szervezett.
Kitalálni hogyan lehetne annyit,
amennyit egy ilyen vágy elbír?
Szépséges fényben makkja selyme
több ágáló szájat is elviselne.
Csak kibírja mondani, mint tenger a halat, hajót vagy
a hullámot,
a hullámzó szemérmetlenséget a tengerkék alsógatya fölött,
szálanként nyilvántartott szőr a combokon.
Ne kutass amputált angyalszárnyakat,
az ördögszarva se közelibb rokon,
a zoknikat nézd, ahogy az anyag felnő önmagához,
és szerelme rád is átragad,
s csak állsz, míg a só lassan rád tapad,
vársz, mint a festménnyé lassult tenger
egyik szigetén felejtett jelzőfárosz.

Június

A csatlakozás technikai formáin túl
az érzelmek köre sem lehet anyagtalan.

Két ujj közé csippentve, amikor még parány, és benne
annyi íz, simaság, jó modor, opál, a vadgesztenye szaga.
Játékhoz kellék, bábuhoz tag, a láthatatlannak dörgölt
közelség, melyet most is kirakatba tettek.
A fej gyöngédsége a vállra, nyakra, tarkóra torlódik.
A fülbevaló megcsillan a fülben: kalózok
aranyát sejteti, és a kalózkapitány eres faszát.
De nézd őt, aki elöl áll: a másik nélkül zátonyra fut.
Csúszó alsógatyát fenntartja még a térdkalács:
az összecsapódó sziklák antik földje ez.
Ami kilóg, az a mellizmok túlcsiszolt parkettáin fetrengő sárkány:
Szent György, férfiasság gyilkosa, te vigyázz rám!

Július

Júliust kihangosítani kár:
a hangzavar habzana, mint a sör. Az ablakban
pihenő doboz, farmagasságban.
A pozitúra az, amiben tartás van.
Hogy ez a szív tájt dobog-e a nyárban,
vagy csak a peremen vegetál,
lüktet egy falusi kultúrházban,
melyet hajdani beszédek foszlányai tapétáznak.
A lapockák íve zenei: ahogy lefut az árok
egészen oda, ahol az árnyék
Caravaggio-csapdája les rád,
mohóság keze, várj még!

Augusztus

Műhely, akna, tárna?
A szétrongyolt trikók be nem vallott
igazsága. Hogy bírhatnád szóra,
ha ajka nincs,
lyukat beszélni csak az ismeretlen érzés tud,
az ismert hallgat, fürkész, és lecsap.
A szépségnél nincs önbeteljesítőbb agresszió.
Most utána mégy? Túl közönséges,
hogy azt akard, amit a rutin, az ösztön akar tőled.
Ez csak kép: kivár, nem futhat el úgysem előled.
Délután négy. Minden verstelen.

Nincs
közönséges létrája augusztusnak,
az ő létrája ki nem mondott
mondatok közt biztosít átjárást. Csak legyen
kedved mászni, csak legyen hozzá erőd, merszed.
Csak úszd meg ezt a szemérmetlen verset.

Szeptember

Az angyal lenyomata földi testen
mindig patétizmusba rekken. A csigolyák
száma változó az ágyban: ha elvéted,
még nagyobb arányban
leszel saját ürességed foglya. Ne gondolj a szőrös
őszi hónapokra!

Október

Pezsgő, kurvapénz, súlyzó, kereszt,
jockstrapolt dudor fölött vigyorgó lencse.
Az eklektika privát szerencse. És nem lehet
nem meglátni a test mögött a mackót:
az infantilis őszbe brummogó magányt.
Kigyűjtötte a nyár odúiból a mézet,
fűszeres izzadságodat nyalva hódol
saját kényszerképzetének.
Ami itt történt, arra nincs szó: hisz a
friss tudás, a poézis értelme kísért,
amit Mnémoszüné az Erószoknak ígért,
s ami a földön csak libabőrös nosztalgia.

November

A bokszkesztyű többszörös magánya:
amikor nem püföl izmot,
s amikor nincs meg a társa. Kiütni azt,
ami tiltott. A befáslizott öklök szagára
kíváncsi az ember, nem is a lestrapált
test kidolgozott manierizmusára, mely
nem tud betelni saját törékeny arányaival.
Egy vízzel teli kádba ülni, persze, keresztbe,
az ázó ágyék süllyedő szigetén megfojtott szirének,
nem vágyni csempén túli helyekre,
vérrel vagy húggyal feleselni az élet vizének.

December

A mosógépen ülve meghúzza a sört,
a másik arca ölébe temetve,
a sportcipők szorítása a csípőre vetve
intenzitásban megnyerné a pört.
Ó, december: hát te lennél legkönyörtelenebb
satuja a vágynak? Amikor a szerelmet végre
kiszivattyúzzák a szexből, és kiürül a mosógép
dobja,
hogy a szennyes emlékét napokig méhében
hordozza? És aztán megszülje azt, ami tisztának látszik?
Az egyik vagy a másik önmaga másával játszik:
a maszk kortyol, a sild a szemet óvja,
kilónként lesz egyre könnyebb minden szerető,
ha jól méri ki a rokokó pásztoróra.
Mért szégyelljem, hogy csak ámmal-ímmel,
két sorig érdekel minden frissen mosott strófa:

mindenki az, amire rímel.