Demeter Zsuzsa: Utazás a koponya(lékelés) körül (Centauri Jégvágó című kötetéről)

Ritkán vagyok könyvvel kapcsolatban olyan tanácstalan, mint Centauri Jégvágójával. Tanácstalanságomnak több oka is van, az első és legfontosabb, hogy mindaz, ami már az első oldalaktól, de a regény egészét tekintve is megjelenik, egyszerűen nem passzol az én kortárs magyar irodalomról – és itt a hangsúly nem annyira a kortárson, mint a magyaron van – alkotott képembe. Nem találok fogódzót hozzá, nem tudom korlátok, viszonyrendszerek közé helyezni, amivel még nincs is semmi baj, mint ahogy azzal sem, hogy épp Kaliforniát választotta a szerző regényének helyszínéül. A gondom inkább az, hogy sehogy sem tudom magyar irodalomként olvasni – talán messzire vezetne, hogy számomra melyek a magyar irodalom ismérvei, mitől lesz egy irodalmi alkotásnak úgymond nemzeti jellege, s hogy mitől mégis magyar számomra például Piszkos Fred vagy A Pendragon legenda. És talán jelen esetben nem is annyira fontos, hiszen a Jégvágó nem ezektől a bizonyos ismérvektől vagy azok hiányától válik számomra nem magyar regénnyé – még ha az is –, mint inkább a megidézett Amerika hitelességétől. Kalifornia és Montana világa, a főhős, Dan Coolbirth nagymonológjai, életérzése olyannyira ízig-vérig Amerika világát, mindennapjait, gondolkodásmódját idézi, hogy nehéz elhinnem, mindennek alapjául pusztán irodalmi olvasmányélmények szolgáltak.

Mint ahogy nehezen tudom elképzelni, hogy a szerző – és nem a főhős, hanem maga a titokzatos alkotó, aki lehet, épp ezzel a titokkal járul hozzá fentebbi érzésemhez – maga is ne lenne része ennek a világnak, hogy ne ismerné közelről a Destination kocsma törzsvendégeit, ne mozogna otthonosan a San Franciscó-i utcák zegében-zugában, s maga is ne verekedett volna az öböl melletti pamutgyár szeles, ködös sikátorában. Ahhoz, hogy kezdeti tanácstalanságommal kezdeni tudjak valamit, úgy döntöttem, számomra a Jégvágó Centaurija – de egyelőre csak a Jégvágóé – olyannyira lesz „csak” magyar szerző, mint Salinger vagy Jack London.

És ezt még akkor is muszáj elhitetnem magammal, ha közben rájövök, hogy lehet, Centauri számára mindez csak egy jól kitalált szerepjáték, s Coolbirth és családjának élettörténete afféle hommage Salinger és Jack London, az amerikai nagyregény előtt. És ehhez kapcsolódik tanácstalanságomnak másik oka is: a kötet fülszövege szerint „hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor kezdődik a road movie…” – a fülszöveg pörgős, cselekményben gazdag fordulatokat ígér, afféle akciódús amerikai filmet, lineáris eseményekkel, hogy a regényben épp az ellenkezőjét kapjuk. A könyv bő kétharmada után történik az első úgymond igazi, a fülszövegben is megnevezett gyilkosság, már ami főhősünk életét illeti. A road movie kifejezés is enyhén túlzásnak tűnhet a regény egészének ismeretében, hiszen Coolbirth menekülése, úton levése viszonylag rövid ideig tart, s funkciója mindössze annyi, hogy a San Franciscóhoz kötött életformát és emlékezési technikát, a múlt világát felváltsa a montanai jelen titokzatos világa. A családtörténet múltját az egyén jelene és jövője. A passzivitást az aktivitás – az egy lélegzetre elmondott, kollázsszerű, meglehetősen nehezen szétszálazható, néhol üvöltésszerű múltidézést felváltják a saját tettének következményeivel szembesülő, immár önmagára maradó, de önmagát fellelő főhős mindennapjai és a múlttól gyökeresen elszakadó tapasztalatai.

A fülszöveg keltette várakozással, tehát hogy itt valamiféle pörgős események láncolatával fogunk találkozni, az első harminc oldal után ajánlatos leszámolni, s berendezkedni egy zaklatott, a történetszerűséget azonban nem nélkülöző olvasmányra. Egy fiatal, 21. századi magányos kamasz meglehetősen csapongó emlékeivel szembesülünk, amelyek a nagyi és az apa figurája, életük és haláluk köré szerveződnek. Mindez azonban akár túlságosan is leegyszerűsítő megközelítés is lehetne, hiszen számtalan, nemcsak a család történetét felgöngyölítő, hanem az irodalommal, az olvasmányélményekkel, a kortárs társadalommal kapcsolatos reflexiókkal is találkozunk, afféle axiómákkal, ahogyan a magára maradt Dan Coolbirth látja és láttatja a 21. század Amerikáját, ahogyan szeretné tudni és megmondani – igen erős, rétegnyelvbe öltöztetett formában – a tutit, még ha tudja, „ha egyszer vénlányok és leszázalékolt gazfickók sem tudják, honnan tudnák kis seggdugaszok?” Mindezek ellenére tutikból bőven jut az olvasónak, no meg, ha már kritikát írunk, a kritikusnak is. „Ha épp érdekel, megmondom: abszolút hidegen hagy, amikor körmönfontan írnak a semmiről, és azt mondják, hogy valaki a nyelv mestere; rögtön az a hátsó gondolatom támad, hogy nem is az írásra, hanem a szexre vonatkozik. Talán mellé sem nyúlok nagyon.”

Nem tudom, mennyire tekinthető generációs regénynek a Jégvágó – ha a kötet utolsó mondatát nézzük, s nem vonunk most párhuzamot a Zabhegyező utolsó mondatával („Még ha nincs is kinek, mondj el mindet te is, legalább egyszer, addig, amíg még megteheted, ember”) –, számomra elsősorban a történetszerűsége miatt volt a regény izgalmas olvasmány. Ilyen tekintetben a fiatal Coolbirth nem más, mint történetei, nem más, mint olvasmányélményei: a sokfelé ágazó, töredezett történetfüzérek mélyén felfejthetők olyan nagyobb gondolati egységek, amelyeknek a szövegben megvannak a maguk metaforikus lenyomatai: a generációkon keresztül sorsformáló szerepet játszó könyvtár motívuma, a családi legendáriumban szintén nagy fontossággal bíró (koponya)lékelés és annak metaforikus értelmezési lehetőségei, maguk a történetek, s így végső soron maga a regény is, egy belső road movie néhol apokaliptikus, néhol tarantinósra hangolt állomásait jelölik. Mintha egy belső számvetés történetét olvasnánk, ahol párhuzamosan több síkon futnak azok az önteremtést is szolgáló, a saját egzisztenciával, fölösségérzettel, a családi történetekkel kapcsolatos elmélkedések, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a fiatal kamasz el tudjon szakadni ettől a múlttól, a múlt elmesélhetőségével meg tudja teremteni önmagát, s el tudja kezdeni vágyott belső utazását. S talán nem túlzás azt állítani, hogy ezzel az egyre beljebb gyűrűző, örvénylő történettel együtt változik maga a nyelv is, s ahogy tisztulnak a történetek, világosodik az elme, úgy válik egyre metaforikusabbá a nyelv, egyre líraiabbakká a sorok, s egyre tömörebbé, balladisztikusabbá formálódik magának a főhősnek a személyes története is. Ilyen értelemben a Coolbirth san francisco-i létét, életét elmesélő mintegy kétszázhatvan oldal nemcsak a számvetés, hanem a várakozás könyve is. Hogy a kötet utolsó egyharmada – a nagyapa montanai vidéki házával, a titokzatos indián lánnyal, akinek igazi nevét, s vele együtt egész lényegét nem lehet kiejteni, ki- és elmondani, a Dan és a lány között kialakult misztikus kapcsolattal – a megérkezés könyve legyen, a történetszálak elvarrása, a hiányzó részek egymás mellé illesztése, a titkok felfejtése. Ahol a főhős – tehát immár nem egy külső figura, legyen az nagyapa, apa vagy nagyi – életének szerves részévé válhatnak az öröklött metaforák, s minden spoilerezés nélkül átlényegülhet Dan Coolbirth élete is. Jégvágóval, és nem nélküle.

(Magvető, Budapest, 2013)