Deczki Sarolta: A szűkösség terei – Rövid szociotörténeti vázlat (tanulmány)

Az elmúlt tíz-tizenöt évben új folyamatok indultak meg a magyar irodalomban. Bár talán pontosabb úgy fogalmazni, ha azt mondjuk, hogy egy régi, a huszadik század első évtizedeiben létrejött műfaj feltámadásának lehetünk tanúi, noha jelentős módosulásokkal. A „realizmusról” és a szociográfiai vonulatról van szó, melynek egyre erőteljesebb a jelenléte a mainstream irodalomban, s melyet egyes kritikusok lelkesen, mások inkább fanyalogva fogadnak. Jómagam azon az állásponton vagyok, hogy érdemes különválasztani a trendet és az egyes műveket. A trend maga létező jelenség, amit szerintem nem érdemes minősíteni (pontosabban: nem ezt érdemes minősíteni), viszont annál izgalmasabb feladat választ találni arra a kérdésre, hogy minek köszönhető ez a revitalizáció, valamint milyen új poétikai és narratológiai megoldások jellemzik, továbbá milyen „küldetést” tulajdoníthatunk neki. Az egyes művek megítélése pedig ettől részben független feladat, melynek során esztétikai szempontoknak kell érvényesülniük, vagyis az adott mű értékelése független attól, hogy milyen morális (politika, közéleti) feladatot vállal magára. Tanulmányom első részében röviden próbálom áttekinteni a magyar szociográfiai irodalom történetét, főbb célkitűzéseit, elméleti alapvetéseit. Második részében megpróbálok választ találni arra a kérdésre, hogy a mostanában jelentkező, szociográfiai tartalommal is bíró szövegek kapcsolódnak-e valahogyan a magyar szociográfiai irodalomhoz, akár poétikailag, akár ideológiailag, valamint milyen új minőséget hoznak a kortárs irodalomba. Harmadsorban pedig Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene című könyvének a kritikai recepcióját tekintem át, különös tekintettel arra, hogy ez mennyiben regisztrálja a szociográfiai vonulat jelenlétét.

A huszadik század

A szociográfiát programszerűen űző társadalomtudósok, írók a múlt század első évtizedeiben a Huszadik Század című lap köré csoportosulva jelentkeztek, azzal az igénnyel, hogy „ki kell dolgoznunk Magyarország anatómiáját és fiziológiáját, mert csak ezen az alapon javasolhatunk tudományos politikát, vagyis olyant, mely nem utópia, hanem élő valóság.”1 A csoportnak világos (baloldali) politikai céljai voltak, és ezen célok megvalósítása előfeltételezte „Magyarország felfedezését”; a társadalmi tények pontos, elfogultságoktól mentes leírását az egyes társadalmi rétegek, tájegységek esetében, vagyis egyfajta diagnózisát a magyar valóságnak. Hasonló szándékkal indultak a harmincas évek falukutató mozgalmai is, noha nem sokat tudtak elődeik munkájáról. A két világháború között működő szociográfusok, a társadalmi kérdések iránt érzékeny értelmiségiek fogalmazták meg a „hárommillió koldus országa” frázist, mely kijózanítóan hatott a feudális viszonyokat konzerváló országban. Ahogyan Széchenyi Ágnes is írja, ezt az időszakot nevezhetjük igazán a szociográfia „hőskorának”, hiszen ekkor születtek azok a szociográfiai alapművek, melyeket még ma is számon tart az irodalomtörténet: Illyés Gyula: Puszták népe (1937), Féja Géza: Viharsarok (1937), Szabó Zoltán: A tardi helyzet (1936), Cifra nyomorúság (1938), Nagy Lajos: Kiskúnhalom (1934).

A szociográfia kapcsán nem lehet egységes definícióra hivatkozni, nincs saját, külön műfaja, sőt, kitüntetett területe sincsen. Széchenyi Ágnes a következőt állítja vele kapcsolatban: „A szociográfia definíciója nem egyértelmű, hiszen nemcsak par excellence szépirodalmi művekről van szó. Irodalom és tudomány, irodalom és publicisztika határai nem vonhatók meg egyértelműen minden esetben.”2 Továbbá amorf műfajként jellemzi, melyet több különböző szellemi és világnézeti irányzat, műhely képviselői is műveltek, több különböző társadalmi réteg, földrajzi egység életére irányítva figyelmüket, valamint a szövegek műfaji besorolása is igen változatos képet mutat, hiszen tudományos, statisztikákkal alátámasztott tanulmányok éppúgy megtalálhatók a szociográfiai irodalomban, mint szépirodalmi igénnyel írt művek. Széchenyi továbbá külön kihangsúlyozza a szociográfiai irodalom kezdeteiről írott tanulmányában, hogy a „művek mindkét korszakban politikai küldetést vállaltak”3, megismerő és politikai funkciójuk egyaránt fontos volt. A két funkció pedig nem válhatott el élesen egymástól, hiszen a társadalmi problémák „felfedezése” egyszersmind erőteljes társadalomkritikát is jelentett, valamint politikai cselekvésre hívott fel. Ennek az intenciónak köszönhető az is, hogy a műfaj nem egy képviselőjét állították bíróság elé, méghozzá „osztály elleni izgatás”, „a nemzet megbecsülése iránti vétség” vádjával.

Ha ugrunk egy nagyot az időben, akkor azt láthatjuk, hogy a ’70-es évek szociográfiai mozgalma hasonló problémákkal küzdött, ugyanis a Kádár-korban sem vették jó néven, ha valaki ráirányította a figyelmet a társadalom peremén élők problémáira. A hivatalos ideológia szerint ugyanis nincsenek problémák, mindenki dolgozhat és boldogulhat, és lehetősége van felemelkedni. Számos szociográfiai ihletésű film és regény, valamint tanulmányok, politikai állásfoglalások cáfolták a kincstári optimizmust, s irányították rá a figyelmet arra, hogy a hivatalosan munkások, parasztok és kisemberek állama pont ezen néprétegek egy jókora részét hagyta cserben. Jó példa erre Tar Sándor esete díjnyertes munkájával, a Tájékoztatóval, mely az NDK-ban vendégmunkásként dolgozó fiatalok helyzetét mutatta be. Az írás elnyerte a Mozgó Világ szociográfiai pályázatának első díját, ám legális úton nem lehetett közölni, hanem a Profil című szamizdatban jelent meg később. A legendás lap legendás szerkesztője ekkoriban Berkovits György volt, akinek magának is több szociográfiai munkája jelent meg, köztük a mai önértésünk számára is nagyon fontos Világváros határában című könyv, mely Budapest agglomerációjának benépesülését mutatja be.

Berkovits György szerint a szociográfia hiteles látásmódja az, amit ő „föltáró magatartásnak” nevez.4 Ezt általában véve úgy jellemzi, hogy kritikus, irtózik a kényelmes sztereotípiáktól, és dokumentális vizsgálatra törekszik. Továbbá nagyon fontos lépés az, amit megtisztításnak nevez: a vizsgált dologról le kell hántani azokat a rárakódott rétegeket, melyek a manipulációt lehetővé teszik, vagyis az előítéleteket, sztereotípiákat. A tisztánlátás feltétele az is, hogy a szociográfus tárgyát a valóság egészében tudja elhelyezni és értelmezni. A másik fontos szempont a szembesítés, mely nem más, mint a társadalomban uralkodó elvek és gyakorlatok ütköztetése, vagyis annak kimutatása, hogy a társadalmi valóság és az az ideológia, melybe csomagolni akarják, sehogy sem passzolnak egymáshoz. A szerző továbbá öntörvényűséget vár el a szociográfustól (ne hagyja magát megvesztegetni), továbbá társadalmi érzékenységet, ami voltaképpen az egész vállalkozás lendítő energiáját adja. A szociográfus küldetése az, hogy ráirányítsa a figyelmet arra, amiről nem szívesen veszünk tudomást, amit próbálunk hárítani, elbagatellizálni, szőnyeg alá söpörni.

Poétikai kérdések természetesen nem kerültek terítékre, hiszen a szociográfiát elsősorban nem irodalmi, hanem tényfeltáró műfajnak látták, ám az irodalom területén is fel-feltűntek szociográfiai ihletettségű művek, mint Fejes Endre Rozsdatemetője (1962) vagy Kertész Ákos Makrája (1971). Egy generációval később Tar Sándor is szociográfusként hivatkozik saját magára, ars poeticája: „A szociográfiát őszintén azonosuló, feltáró szenvedélyű műfajnak tartom, mely az irodalmi eszközöket valóban csak eszközként használja…”5

A debreceni író fogadtatása különösen érdekes a szociográfia és az irodalomtörténet szempontjából, mert Tar írói jelentkezése arra az időszakra esett, amit a prózafordulat néven emleget az irodalomtörténet, és amely egyre gyanakvóbbá vált mindazon dolgok iránt, melyek a szociográfia alapanyagát alkották: a valóságról és az elbeszélő énről van szó, valamint az elbeszélés nyelvéről. Kétségtelen, hogy a szociográfia is fiktív műfaj, ám fiktivitását nem tematizálja, és nem problematizálja a saját, társadalmi valóságra vonatkoztatott nyelvi és megismerő kompetenciáját. Nem problematizálja továbbá a társadalmi valóság fogalmát sem, mint ahogyan a valóságét sem általában. Márpedig ezek a fogalmak a kilencvenes évek elején gyanússá váltak – tegyük hozzá, teljes joggal. Illúzióvá vált a szöveg és a referencia szoros kapcsolata, az, hogy a szöveg határozottan rá tudna mutatni valami saját magán kívüli entitásra. Az irodalom deiktikus funkciója háttérbe szorult az önreferencialitással szemben, mint ahogyan a valóságra hivatkozó próza is az úgynevezett szövegirodalommal szemben.

Ennek a fejleménynek a következménye volt, hogy a valóságot ábrázolni kívánó, a nyelv és a beszélő én kompetenciáit, vagyis az elbeszélés nehézségeit nem problematizáló irodalmi szövegeket az állásfoglalásait a legújabb elméleteken iskolázott kritika korszerűtlennek minősítette – így Tar írásait is. Ahogyan Szilágyi Zsófia írja: „A szövegszerű irodalom (nevezzük most jobb híján így) előtérbe kerülésének és az elméleti beszédmód egyre erőteljesebb jelenlétének az együttes folyamata során ugyanis a prózaelméleti szempontokat érvényesítő kritikusok, irodalomtudósok érthető módon azokat a műveket választották írásaik tárgyául, amelyek kapcsán különösen jól és hatásosan lehetett bemutatni, hogyan írható le az elbeszélésmód problematizálása, a szöveg önreflexív jellege, a történet felbontása. Ennek a két síkon lezajló rendkívüli jelentőségű paradigmaváltásnak így az a többek között Tar műveinek értelmezéstörténetét befolyásoló következménye lett, hogy az ilyen kategóriák mentén nem vagy csak nehezen leírható életművek általában háttérbe szorultak, s jobbára a teoretikus szempontokat is érvényesítő kritikusok hallgatása nyilvánította őket korszerűtlenné.”6

Érdemes azt is átgondolni, mit jelent az irodalomban korszerűnek vagy éppen korszerűtlennek lenni, és ki dönti ezt el? Ki az, aki teljes biztonsággal meg tudja mondani, hogy éppen „mit kíván” a kor, vagy milyen poétikákon és narrációs eljárásokon keresztül szólal meg? A korszerűségről való döntés egy olyan ítészi pozíciót feltételez, melyet a posztmodern elméletei éppenséggel elutasítottak: a mindentudó, önazonos elbeszélőét. Továbbá a társadalmi problémák sem tűntek el, sőt, a kilencvenes évektől egyre súlyosabbak lettek, ám a „korszerűtlen” Tar Sándoron kívül kevés író foglalkozott velük. Ez azonban puszta ténymegállapítás, és nem minősítés, hiszen a jó irodalom nem a tárgyától lesz jó, és a társadalmi problémák iránti érzékenység nem kérhető számon az íróktól. És attól sem lesz jó író valaki, ha társadalmi kérdésekhez nyúl, részvétet érez a periférián élők iránt. Valamint érthető, ha a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a Kádár-kor bornírt ideológiai és esztétikai béklyóitól szabadulva mind a kritika, mind pedig az irodalom számára felszabadulást jelentettek az új esztétikai és filozófiai irányzatok. A realizmus fogalmát pedig máig hatóan súlyosan kompromittálta a szocialista realizmus mint a rendszer által egyedül üdvösnek és „haladónak” gondolt művészeti irányzat. Ezek a kérdések azonban árnyalt irodalomtörténeti és -elméleti elemzéseket igényelnek, ám ehelyt erre nincs mód.

A kétezres évek

A realista ábrázolásmód és a szociográfiai vonulat a kétezres években tűnt fel újra az irodalom főáramában, és többek között Bódis Kriszta: Kemény vaj (2003), Barnás Ferenc: A kilencedik (2006) és Oravecz Imre: Ondrok gödre (2007) című regényeit említhetjük ennek kapcsán. Az évszámra talán azért is érdemes figyelni, mert 2005-ben meghalt Tar Sándor, akinek utolsó műveire (A térkép szélén 2003, Az alku 2004) már jóval kevesebb kritikai figyelem irányult, mint a lelepleződése előtt megjelent köteteire. Ez azonban nem csupán magának Tarnak a perifériára szorulását jelentette, hanem azt is, hogy vele együtt a realistának nevezett, szociográfiai elemeket tartalmazó irodalom is tovább marginalizálódott. A fentebb említett regények azonban még mindig inkább elszigetelt eseményeknek tekinthetők, melyek nem illeszkednek trendekbe, hanem szerzőik látásmódját, poétikáját, érzékenységeit tükrözik. A kritikusok sem csupán a realista, szociografikus szálat tartják említésre méltónak, sőt, ezek inkább a háttérbe szorulnak a regények egyéb erényei mellett, mindamellett, hogy valamennyi pontos, részletekbe menő rajzot nyújt azokról a perifériára szorult szegény emberekről, akikről a szövegek szólnak. A kritika lelkesen üdvözölte ezeket a könyveket, Barnás Ferenc regényét pedig több nyelvre lefordították, és külföldön is sikere volt.

Barnás és Oravecz regénye azért is számít fontos mérföldkőnek, mert bizonyos értelemben mindketten „faluregényt” írtak, a falut értelmezték újra. Márpedig ennek igen régi hagyománya van a magyar irodalomban, mint ahogyan a falu és a parasztság ideologikus ábrázolásának is – gondoljunk csak Szabó Dezső: Az elsodort falujára. Ahogyan Károlyi Csaba is észrevételezte az Ondrok gödréről írott kritikájában: „A romlatlan, a tiszta, a bűnös civilizációtól, urbanizációtól, kapitalizmustól mentes, ártatlan, egészséges, a nemzetet, a népet megtartó parasztság hamis képe a múlt század folyamán sok olyan magyar regénybe is beszüremlett kisebb-nagyobb mértékben, melyek a paraszti világban játszódtak. Ugyanakkor a falukutatás tudományosan is megalapozott folyamata már a 30-as évektől egyfajta kijózanító erővel is bírt.”7 A regény mindentudó elbeszélője szenvtelenül, érzelmektől és nosztalgiától mentesen meséli el az „Árvai had” történetét, és ezen a történeten keresztül a falusi, paraszti élet apró, részletekbe menő leírását is kapja az olvasó, minden idill és idealizálás nélkül. Az Ondrok gödre éppúgy nem sorolható a „népi irodalom” kategóriájába, mint ahogyan A kilencedik sem.

Mindkét regény olyan apafigurát rajzol, mely bizonyos, nem feltétlenül, vagy nem teljes egészében az életkörülményeinek köszönhető jellembeli torzulást mutat. Oravecz regényében az apa nem engedi a gyermekeit saját lábukra állni, függő helyzetben tartja őket, mire azok más útját nem találják a boldogulásnak, csak ha kivándorolnak Amerikába. Barnás regényében is igazi patriarchális zsarnok az apa, az ő terrorja, valamint a család reménytelen szegénysége azonban már rányomja a bélyegét a gyerekek és a feleség személyiségére: megfélemlített, szorongó, neurotikus emberekké váltak, sőt, az egyik gyerek értelmi fogyatékos is lett – a férfi számára azonban családtagjai pszichés állapota, boldogulása vagy netán boldogsága nem jelenik meg szempontként. Ahogyan Radics Viktória írja: „Barnás Ferenc a magyar irodalom egyik legjobb szegénységrajzát nyújtja ebben a könyvben, a szegénység metasztázisait, a tudatban, a személyiségben okozott torzulásait is feltárva.”8

Radics továbbá „modern faluregényként” jellemezi A kilencediket, mely egy Pomázon található telepen játszódik.9 Míg azonban az Oravecz ábrázolta falu szegény volt ugyan, de uralkodott benne valamilyen paraszti rend, melyben az apa zsarnoksága talán inkább devianciának fogható fel, mint normális jelenségnek (erre utal legalábbis az, hogy vele ellentétben az ő apja, az Idős János átadta neki a gazdaságot, amikor már fogytán érezte az erejét), addig a pomázi telepen élőknek nincs sok esélyük arra, hogy elkerüljék a testi-lelki megnyomorodást. Őket már kitaszítja a közösség magából, páriák lesznek. Büdösek, mert ritkán fürödnek, beszédhibások, rossz az iskolai teljesítményük, ócska ruhákban járnak. Az Oravecz-regény apa által kizsákmányolt hősének még volt esélye arra, hogy alakítson sorsán, és kitörjön a szűkös körülmények közül, A kilencedik narrátor-főhőse azonban már csak bűnt elkövetve tud pillanatnyi örömet szerezni magának: lop, ételt vásárol magának (lecsókolbászt és mignont), majd lebukik, és minden megy tovább. Erről a telepről nincs valódi kitörés.

A 2010-es években pedig már valóságos trendről lehet beszélni a realista ábrázolásmódot alkalmazó, szociográfiai elemekkel operáló regények, novellák, sőt versek kapcsán, melyek minden további nélkül a mainstream irodalom részeivé váltak, kritikák sokasága jelent meg róluk, szerzőik különböző elismerésekben részesültek. Tóth Krisztinának már tárcáiban, novelláiban is megjelentek szociografikus elemek, aztán az Akvárium (2013) című regényében korrajzot nyújt egy szegény, angyalföldi család életén keresztül. Szintén a 2013-as évben jelent meg Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye, mely valóságos szenzáció volt a honi irodalmi életben, és külföldi fogadtatása is kedvező volt. Szilasi László A harmadik híd (2014) című regénye is igen nagy visszhangot váltott ki; a szerző ezért a regényéért vehette át a Mészöly Miklós-díjat 2015-ben. Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című könyve szintén 2014-ben jelent meg, és a szerzőt a Békés Pál-díjjal ismerte el a szakma. 2016-ban látott napvilágot Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című regénye vagy novellaciklusa, a szerző pedig hamarosan Margó-díjat kapott. Ménes Attila Folyosó a Holdra című regénye is a 2016-os év termése, és eddig elég jó a kritikai visszhangja.

Ezek a regények különböző korokban játszódnak (sőt, Ménes Attila regénye egyenesen a jövőben), ám valamennyi olyan környezetben, amit a szegénység és a marginalizáltság határoz meg. Az Akvárium hősei minden elképzelhető lehetőséget megragadnak a puszta túlélés érdekében, albérlőket fogadnak az amúgy is szűkös lakásba, és az örökbe fogadott lányt, Verát, télre befektetik a kórházba, a halálos beteg gyerekek közé, mert ott kap enni és meleg is van. A Nincstelenek az ötvenes években játszódik egy a keleti határ közelében fekvő faluban, szintén egy család életéből mesél el pár fejezetet, és A kilencedikhez hasonlóan ebben is pontos képet kap az olvasó arról, milyen testet-lelket nyomorító hatása van a szegénységnek, az állandó szűkölködésnek. Szilasi regénye egy olyan világot mutat fel, amit bár nap mint nap látunk az utcákon, de a legtöbb ember előtt mégis ismeretlen marad: a hajléktalanok életével, túlélési stratégiáival. Az Aludnod kellene egy városszéli telepen játszódik, hősei egyik napról a másikra vegetáló férfiak. Milbacher könyvének a helyszíne is egy falu, és ebben is közegükből kitörni képtelen, szegény és perspektíva nélküli emberekről olvashatunk történeteket. A Folyosó a Holdra kicsit talán kilóg ebből a sorból, hiszen a jövőben játszódik, egy hatalmas katasztrófa után, mely csak Debrecen városát hagyta meg Magyarországból, ahol reménytelen sorsú emberek tengetik az életüket egyik napról a másikra. Első pillantásra két állítást fogalmazhatunk meg, ha a közös pontot keressük ezek között a könyvek között. Az egyik az, hogy határozottan úgy tűnik, hogy napjainkra egyre erőteljesebben jelenik meg az irodalomban a szociografikus vonulat, a társadalmi valóság ábrázolása iránti igény. A másik pedig az, hogy ezeknek a regényeknek, novelláknak a tere jellemzően szűkös: egy faluban, egy telepen játszódnak, vagy ha éppen mégis nagyvárosban, akkor is meglehetősen korlátozott a szereplők rendelkezésére álló tér.

Kezdjük az első állítással és magától adódó kérdéssel: miért? Minek köszönhető az, hogy egyre több író választja témájául a szegénységet, a társadalomból való kirekesztettséget? Itt alighanem irodalmon kívüli faktorokat kell keresnünk. (S itt jegyezném meg azt is, hogy attól még, hogy egy író nem ír társadalmi problémákról, még korántsem biztos, hogy nem tartja fontosnak ezeket, vagy éppen nem választja a cselekvés más módját.10) Szilasi László például azt mondja egy vele készített interjúban, hogy „A harmadik híd megírásával például a hajléktalanság körülményei között élő embereket próbáltam közelebbről tanulmányozni. Ezt pedig úgy éltem meg, mint a felejtés ellen történő munkát. Teljesen egyetértek György Péterrel abban, hogy mindig rettenetes traumáink keletkeztek abból, amikor megpróbáltuk magunkat felejtésre ítélni. Úgy látom, hogy nemcsak elmúlt dolgokat, hanem olyanokat is megpróbálunk elfelejteni, amelyek most történnek, például a hajléktalanokat. Szerintem az ember fontos munkát végez a közösségének, amikor megpróbál egy-két ilyen dolgot föltárni, visszaemelni a felejtésből, nem ritkán a szándékos elfelejtésből, mesterséges megfeledkezésből [kiemelések tőlem D. S.].”11 Kiss Tibor Noé azt állítja, hogy „engem a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a kirekesztettség érdekel, és azok az emberek, akik ilyen helyzetben élnek. A saját transzneműségem történetét is leginkább a tehetetlenség fogalmával tudom megragadni. Az Aludnod kellene szereplőinek és Magyarországon most már milliós nagyságrendű számban sokaknak ugyanígy a tehetetlenség az osztályrészük, csak egészen más okok miatt.”12

Tetszőlegesen ragadtam ki két író nyilatkozatait a többi közül, nem lenne helyénvaló általánosítani őket. De ha visszagondolunk arra, hogy az elmúlt években hány irodalmi rendezvény, konferencia foglalkozott a szegénység problémájával, hány író foglalt állást a nyilvánosság előtt társadalmi kérdésekben, hány író vállalt közéleti szerepet, akkor alighanem azt kell mondanunk, hogy az irodalmi élet szereplői egyre érzékenyebbé váltak a társadalmi problémák iránt. Adódik a kérdés, hogy miért pont most, hiszen – mint fentebb is jeleztem – a rendszerváltás is meglehetősen sok áldozattal járt, tömegek veszítették el munkájukat, szegényedtek el, kerültek utcára, marginalizálódtak. Csak óvatosan merem megkockáztatni a választ, mely hosszabb, komplexebb elemzést igényelne: talán a kétezres évek második felére, a kétezer-tízes évek elejére derült ki végérvényesen, hogy a rendszerváltás projektje kudarcba fulladt, hiába volt az áldozat, az új rendszer milliók számára nem kínált megoldást égető életproblémáikra. Milliók maradtak az út szélén, a magyar vidékre pedig gyakorta a teljes kilátástalanság, a reménytelenség a jellemző. Ennek a belátása pedig elemi erejű tapasztalatot jelenthetett a társadalom egésze, így az írók számára is, melyet ki így, ki úgy dolgoz fel. Mindenesetre tanulságosnak tartom Szilasi László szavait, aki arról beszél, hogy a regény megírását a közösség érdekében végzett munkának tekinti, melynek során megpróbál föltárni valós társadalmi viszonyokat (amit Berkovits György is a szociográfia feladatának tekintett), és megmenteni a feledéstől azokat az embereket, akik a társadalmon kívül rekedtek.

Elhamarkodott dolog lenne poétikai fordulatról beszélni, azt azonban mindenképpen regisztrálnunk kell, hogy változás történik a magyar irodalomban. Méghozzá egy olyan regiszternek a megjelenésével újul meg az irodalom, mely már jó száz éve jelen van kultúránkban, hol több, hol kevesebb nyomatékkal: a szociográfiával. S azt is hozzá szeretném ehhez fűzni, hogy korántsem arról van szó, hogy ez ne lett volna kontinuus módon jelen, hanem arról, hogy az utóbbi időkben ismét bekerült a mainstreambe. S – mint ahogyan írtam már – arról sincs szó, hogy tisztán szociográfiai művek születnének, hanem arról, hogy szociográfiai elemek, tapasztalatok jelennek meg a fikciós munkákban, melyek olykor egészen bonyolult narratológiai megoldásokkal élnek.

A telep

Fentebb már láttuk, hogy a szociográfiai elemeket tartalmazó művek nem ritkán szűkös térben játszódnak, egy faluban vagy egy telepen. A tér korlátoltsága pedig az életlehetőségek korlátoltságát is magával vonja, hiszen ezekről a helyekről rendszerint nincs kitörési lehetőség. Erről olvashattunk Barnás Ferenc regényében, Tar Sándor novelláira is ez jellemző, a Nincstelenekre is, és a sort folytathatnánk. Kiss Tibor Noé kisregénye is egy telepen játszódik, melyet szinte csak férfiak laknak, akik maguk is hibásak abban, hogy kisiklott az életük és esélyük sincs más életre. A regény kritikai recepciója meglehetősen gazdag, ezért nem teszek most kísérletet saját elemzésre. Inkább a recepciót szeretném szemügyre venni, méghozzá abból a szempontból, hogyan próbálják meg a kritikák a regényt elhelyezni a kortárs művek között, mire figyelnek föl benne, és mit tudnak kezdeni a regény szociográfiai vonulatával. Azért gondolom, hogy érdemes megválaszolni ezeket a kérdéseket, mert ezeken keresztül valamelyest képet alkothatunk arról, hogyan fogad ma a kritika egy társadalmi problémákat ábrázoló könyvet, és hol talál helyet számára a „kánonban”. Annak a kérdésnek a megválaszolása van még hátra, hogy miért éppen erre a könyvre esett a választásom. Erre a válasz részint személyes, részint pedig szakmai. A személyes része az, hogy a Milbacher-regény kivételével az összes többiről jómagam is írtam, erről a kettőről még nem, és ez befolyásolhatja a véleményemet. A másik része pedig az, hogy a regényről megjelent rengeteg kritika, recenzió széles áttekintést tud nyújtani a szakma egészéről (a Szűz Mária jegyeséről még nem született ennyi írás).

Már önmagában az is igen figyelemreméltó, hogy a regényről mennyi recenzió, kritika, ajánlás született.13 Nemcsak a kifejezetten szakmai lapokban, hanem a Népszabadságban is írtak róla egy igen fontos recenziót,14 és a Marie Claire-ben is megjelent róla egy ajánló, vagyis sok emberhez eljutott a híre, ami nem gyakori jelenség a kortárs irodalomban. A fontosabb irodalmi lapok, netes fórumok mindegyike közölt róla hosszabb-rövidebb kritikát, és különösen figyelemreméltó, hogy mennyire erős a katolikus szekció: a Pannonhalmi Szemle, az Új Ember és a Vigília is fontosnak találta, hogy reagáljon a regényre. A határon túli lapok közül az Új Szóban (Szlovákia) és a Székelyföldben (Románia) jelent meg róla írás. A szerzővel is számos interjú készült országos lapokban, valamint 2016-ban ő nyitotta meg a Budapest Pride rendezvénysorozatot, ahol Beszélnünk kellene címmel sokakat elérő és megrendítő beszédet mondott.15 Az Aludnod kellene üzenete tehát a magyar irodalomban szokatlan módon nagyon sok emberhez eljuthatott. Ami arra utal, hogy a magyar társadalom egésze számára ismerős és húsbavágó tapasztalatot, nyugtalanító olvasmányélményt jelent a regény világa: vagyis a szociográfiai elemeket a szélesebb olvasóközönség is dekódolni tudja.

A legtöbb kritikus rámutatott arra, hogy alig vannak nők a történetben, a telepre való kitaszítottság jobbára a férfiak osztályrésze. Ez azért is nagyon fontos megfigyelés – és nagyon jó írói döntés –, mert a két nemet máshogyan érintette a rendszerváltást követően az addig megszokott keretek szétzilálódása, ez általában a férfiakat viselte meg jobban. Ahogyan Dánél Móna írja, a regény „a posztkommunista férfi-traumákhoz visz közelebb, mely férfiak a maguk szerény érzéki és szellemi kódjaikkal érzékelik az intimitás hiányának végtelen szegényességét. Megtestesítik az ebből a hiányból fakadó árny-létet. E világ szerint a nők megváltoztak, érzékenyebbé váltak, a gyerekek elfogytak a telepről, a kommunizmusban szocializálódott férfitestek mint női emlékek tárhelyei tragikusan bolyonganak letűnt identitások maradványaiként…”16 Márjánovics Diána is „maszkulin vidékként” írja le a telepet; „terméketlen, visszafordíthatatlan pusztulásra ítélt területről” ír kritikájában.17 Csillag Lajos szintén felhívja a figyelmet erre a szempontra,18 vagyis arra, hogy ez a telep a férfiak világa, a nők számára élhetetlen. Ez azért is fontos, mert legjobb tudomásom szerint Tar Sándor volt az utolsó a magyar irodalomban, akinek a műveiben az elszegényedés és kilátástalanság nemileg differenciáltan jelentkezett.

S ha már szóba került Tar Sándor, akkor talán arról is érdemes szót ejtenünk, hogy Kiss Tibor Noé telepe kísértetiesen hasonlít Tar A mi utcánk című novellaciklusára, mely szintén egy település végére szorult pár házból áll, és ahonnan éppoly reménytelen a kitörés, mint a telepről. De – mint ahogyan fentebb is láthattuk – a szűkös tér, a telep vagy falu gyakorta szolgál szociográfiai ihletésű művek helyszínéül. A Tar-művel való rokonság lehetőségét már Kálmán C. György is említette a regényről szóló kritikájában, de egyúttal meg is védte azoktól a vádaktól, melyek szerint a debreceni író lett volna a szóban forgó regény előképe: „a kilátástalan, nyomorult magyar világ rajzára mindig is szükség van, nem lehet elégszer és elég alaposan körüljárni, a kiválóan megírt (és ebben-abban hasonlító) szövegek soha nem oltják ki, semlegesítik vagy teszik fölöslegessé egymást. Másodszor meg: Kiss Tibor Noé úgy alkotja meg a szöveget, hogy nagyon finoman, nehezen érzékelhetően, de alaposan elmozdul a Tar-féle (mondjuk, idézőjelek között: »realista«) írásmódtól.”19

A műfajpoétikailag legfontosabb kérdés pedig talán az a regény kapcsán, hogy a kritikusok hogyan helyezik el a regényt a kortárs művek között. Talán nem meglepő, ha azt vesszük észre, hogy számos kritikus szótárában előfordul a „szocio” gyök, és többen is kísérletet tesznek rá, hogy a kortárs próza fejleményei között helyezzék el, értelmezzék a regényt. Nagy Boglárka meglátásait érdemes hosszabban is idézni: „Az elmúlt években mind a kritika, mind az olvasóközönség számára fontossá vált jó néhány olyan kortárs szépirodalmi mű, amelynek fókuszában a társadalom kitaszítottjai/kiszorítottjai állnak. Ahogy a nyolcvanas-kilencvenes években nagy feltűnést keltett Tar Sándornak a vidéki munkáskörnyezetet megjelenítő prózája, úgy csodálkozott rá az olvasó városi értelmiség Borbély Szilárd Nincstelenekjére vagy legutóbb Szilasi László A harmadik híd című regényére. A vidék vigasztalan, csupasz valóságára. Kiss Tibor Noénak – amint jó néhány vele készült interjúból kiderül – világos szándéka volt megmutatni azoknak a világ peremén élő telepieknek a nyomorúságát, akikről kishírek sem születnek, nemhogy filmek, akikbe az aluljárókban vagy bevásárlóközpontok parkolóiban sem botlik az ember.”20 Hasonló vonulatba illeszti a regényt Balázs Imre József is, aki Bodor Ádám regényeiben, Krasznahorkai László Sátántangójában, Tar Sándor történeteiben látja az előzményeket, és összefoglaló néven periféria-prózának nevezi őket.21 Továbbá egy nagyon fontos dologra is felhívja a figyelmet, arra tudniillik, hogy ezekben a történetekben a tér, a helyszín nagyon fontos szerepet kap, mintegy reprezentálja az eseményeket.

Ez a két utóbbi kritika egyértelműen azt jelzi, hogy valóban tendenciáról van szó az utóbbi évtizedek irodalmában, és úgy tűnik, kortársai vagyunk annak a folyamatnak, melynek során kialakul a kortárs „periféria-irodalom”. Ez a fajta irodalom azt a hagyományt folytatja, melyet a huszadik század elején már elkezdtek, s mely a hetvenes-nyolcvanas években is rámutatott a rendszer hazugságaira és a katasztrofális életviszonyokra, majd napjainkban is talál alapanyagot. Azon túl, hogy ez egzisztenciálisan korántsem megnyugtató érzés, irodalomtörténetileg mindenképpen izgalmas folyamat, hiszen egy régi hagyomány újraéledését regisztrálhatjuk, melyről egy időben már azt hihettük, hogy eltűnt a történelem süllyesztőjében. Hogy ez nem így történt, az mindannyiunk tragédiája – és mindannyiunk felelőssége.

*

1 Jászi Oszkár, Tíz év, Huszadik Század, 1910/1‒2, 8. Idézi: Széchenyi Ágnes, Szociográfia és szociografikus
irodalomszemlélet (kézirat).
2 Széchenyi Ágnes, Szociográfia és szociografikus irodalomszemlélet.

3 I. m.

4 Berkovits György, A szociográfia magatartása = szerk. B. Gy., Folyamatos jelen: fiatal szociográfusok
antológiája, Budapest, Szépirodalmi Kiadó (Magyarország felfedezése), 1981, 363.

5 Tar Sándor, Válaszok – kérdésekre, http://www.tarsandor.hu/pdf/tar_sandor_11.pdf
53

6 Szilágyi Zsófia, „Úgy halsz meg, nevetve, boldogan” (Tar Sándor: Nóra jön), Alföld, 2000/10, 96.
CSÓK (BOS.SK), 2014 100×70 cm

7 Károlyi Csaba, Kivezetés a faluirodalomból, Jelenkor, 2008/2, http://www.jelenkor.net/archivum/
cikk/1408/kivezetes-a-faluirodalombol

8 Radics Viktória, Mestermű, Holmi, 2006/12, http://www.holmi.org/2006/12/ket-biralat-egy-konyvrolbarnas-
ferenc-a-kilencedik

9 A Budapest környéki agglomeráció fokozatos benépesülését Berkovits György, Világváros határában,
Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1978 című szociográfiája írta le. Megfigyelése szerint főleg azok a vidékről
származó, a jobb fizetés reményében a fővárosban munkát kereső emberek költöztek a Budapest környéki
falvakba, akik nem tudták sem az albérletet, sem pedig a lakásárakat megfizetni a városban.
10 Mint ahogyan Kukorelly Endre létrehozta a Nyugodt Szív Alapítványt, mely hajléktalanokon
próbál segíteni.

11 Hercsel Adél, „Mindenki gyűlöl mindenkit, aki veszélyes a tb-jére” – interjú Szilasi Lászlóval,
http://hvg.hu/kultura/20140305_Mindenki_gyulol_mindenkit_aki_veszelyes

12 Pálos Máté, Nem azért hordok női ruhát, hogy provokáljak, http://www.origo.hu/kultura/
kotve-fuzve/20150723-kiss-tibor-noe-irodalom-regeny-foci-transznemuseg-tarsadalmierzekenyseg.
html

13 A szerző blogján 21-et gyűjtött össze, s ehhez jön még az ÉS-kvartett, az oktatási segédanyag,
a laudáció. Forrás: http://kisstibornoe.blogspot.hu/p/aludnod-kellene.html

14 http://nol.hu/kultura/csodalatos-szenvedo-szerkezet-1563105

15 http://magyarnarancs.hu/lelek/kiss-tibor-noe-beszelnunk-kellene-99874
61
16 Dánél Móna, Ahonnan eltűnnek a nők, Pannonhalmi Szemle, 2016/2, 116–117.

17 Márjánovics Diána: Csendélet a szürke árnyalataival. http://felonline.hu/2015/08/04/csendelet-aszurke-
arnyalataival/

18 Csillag Lajos: Nem nőnek való vidék / Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című kötetéről, http://www.
irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2014/2014-oktober/2182-csillag-lajos-nem-nnek-valo-videkkiss-
tibor-noe-aludnod-kellene-cim-koeteterl

19 Kálmán C. György: Állókép varjakkal, Élet és Irodalom, LVIII, (24) 2014. június 13., http://www.
es.hu/cikk/2014-06-13/kalman-c-gyorgy/allokep-varjakkal.html
62

20 Nagy Boglárka, Mintha nem is léteznének, http://www.muut.hu/?p=10656
21 Balázs Imre József, A perifériák perifériái, http://www.muut.hu/?p=10661