Szávai Dorottya: „Sátánná koronáztam magamat.”

Szabó Lőrinc és Baudelaire (tanulmány)

„S készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből.”
(Szabó Lőrinc)1
„… minden igazi költemény csak önmagával egyenlő.”
(Kosztolányi Dezső)2

„Ragadtak rám a nyelvek. A latin / rég hozta a franciát, s így megint / új ablakokkal tárúlt a világ. / Hogy kígyót-békát, dekadenciát / s annyi Baudelaire-t! olvastak Adyra, / kíváncsivá tett: milyen hát az a / párizsi költő-szörnyeteg, aki / annyi zsenit meg tudott rontani? / Háború volt, ritka a francia / könyv, pláne a modern vers! Így, mikor / Oláh Gábor hallotta Palitól / – Kardostól – hogy egy vasutas fia / Debrecenben min töri a fejét, / s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét, / a beszerezhetetlent: repeső / kézzel rögtön papírt vettem elő, / s körmölgetve vagy két hónapon át / lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.” – olvashatjuk a Tücsökzene A Romlás Virágai című, 158. darabjában.3 A Baudelaire költészetével való találkozás – mint ismeretes – Szabó Lőrinc életében és pályáján igen korán bekövetkezett. A Bizalmas adatok és megjegyzések I. számú, Kik, mik hatottak rám jelentősen című bejegyzésében a következőt olvashatjuk: „14–18 éves koromban Ady, Baudelaire, a Kommunista kiáltvány és minden forradalmiság. Freud.”4 Az imént idézett 158. darabról pedig a Vers és valóságban a következőket olvashatjuk: „Franciául már az új gimnáziumban, tehát V.-es koromban kezdtem tanulni. Nem kötelező tárgy volt. Az Ady körül megindult önképzőköri diákháborúság rengeteg modern könyvet olvastatott velem, éppúgy a Dienes-társaság; így hallottam először a Baudelaire nevet. […] Néhány Verlaine-verset az iskolai franciaórán tanultunk, de Baudelaire-hez csak Oláh Gábor Keletiek nyugaton című párizsi útleírásából tudtunk […]. Kardos Pali szerezte meg kölcsön a Fleurs du Malt, és én mintegy 60–80 verset kikörmöltem belőle egy irkába. (A vers tehát túloz, mikor a teljes Fleurs du Malról beszél.) Baudelaire-t rögtön próbálgattam fordítani, az első darabok egyike az Une Charogne volt. Oláh Gábor az Angol Királynő étteremben szokott ebédelni, ott vette át a kéziratot, és megdicsérte dekadens (vagyis modern) ambícióimat.”5 A Tücsökzene több verse is arról tanúskodik – így a Verlaine a szemináriumban vagy a Vers és szorongás címűek –, hogy Szabó Lőrinc már az egyetemen kitűnt műfordító-tehetségével: Versek égtek a zsebemben. […] / „Csak a / Nyugatba, kolléga úr” „Csak oda!”, / bólintottam. „Harasó, Öregem, / boldogan közlik: / Babits maga sem / rímel különbűl!” – olvashatjuk ugyancsak a Tücsökzene 233. darabjában. Kulcsár Szabó Ernő Egy kisajátíthatatlan klasszikus. Szabó Lőrinc a líra hatástörténetében című tanulmányában a későmodern korszakküszöb-kérdés összefüggésében megállapítja, hogy „az élő irodalom újraírja önnön előzményeinek történetét”, s „a hagyomány új arculata” kapcsán, mely a „jelen új önmegértésétől” függ, a Szabó Lőrinc-líra kortárs „utóéletéről” beszél. Engem most ezzel szemben az „előtörténete” foglalkoztat.6 Tudniillik, hogy a Szabó Lőrinc-életmű hogyan írja újra önnön baudelaire-i előzményeinek történetét, s ekként hogyan érti meg és olvastatja önmagát. Ha Szabó Lőrinc Baudelaire-ét próbáljuk rekonstruálni, ahhoz támpontul szolgálhatnak A Romlás virágai-fordításokon túl a velük egy időben keletkezett kötetek, darabok, a Tücsökzene lírai testamentumának e vonatkozású költői önreprezentációi, csakúgy, mint a Vers és valóság idevágó önértelmező passzusai.

Elsőként néhány olyan szempontot szeretnék vázolni, melyek Szabó Lőrinc és Baudelaire „összeolvasásához” támpontunkul szolgálhatnak, olyan diszkurzív vagy történeti analógiákat, illetve összefüggéseket, melyek a két életművet összekötő evidens filológiai kapcsolaton túl, vagy éppen a mögött is léteznek. Ezen párhuzamok persze csak a felületi rétegét, mintegy a csontvázát adják a Szabó Lőrinc–Baudelaire-dialógusnak, ez a csontváz azonban sok mindent élesebb megvilágításba helyezhet.

Először is ott van mindkét költői életmű vitathatatlanul paradigmaváltó líratörténeti státusza: Baudelaire költészete mint az európai líratörténeti modernség forráspontja, Szabó Lőrinc lírája mint a magyar későmodernség, másként a dialogikus költői paradigma (Kabdebó Lóránt) reprezentáns megalapozása. Emellett ott vannak – a paradigmaváltó státusszal alighanem szoros összefüggésben – azok a többé-kevésbé súlyos deficitek, melyek mindkét oeuvre befogadástörténetének egyik vagy másik pontján keletkeztek – a gyors és bombasztikus fiatalkori „befutás” ellenére. E szempontból is tanulságos idézni az Örök Barátaink függelékeként (Jegyzetek) elhelyezett kis Baudelaire-szócikkből, melyben Szabó Lőrinc is kiemeli Baudelaire paradigmaváltó történeti jelentőségét: „szerelmi verseink skálája az elfinomodott érzékiség hangjaitól a légies áhitatig ível; mélységes pszichológus, rendkívüli művész. Állítólag ópiumszívó volt. Kötetének megjelenési évét (1857) mind több francia esztétikus tekinti olyan jelentős fordulónak, amilyennek a Cid évét (1636): mindkét műből világraszóló hatása áradt a francia költészet egy-egy tündöklő korszakának.”7

Másodszor, alighanem az eddig mondottakkal összefüggésben: „A másság megtestesülése költészetének maradandó eredménye.”8 Ki más szolgálhatott volna e tekintetben a magyar költő legfőbb európai mintájául, mint éppen Baudelaire, akinek egyik legradikálisabb líratörténeti újítása pontosan a másság különféle mintázatainak poétikai kidolgozása volt, alighanem elsőként az európai költészet történetében. Meglátásom szerint a másság poétikája, a lírai én osztottsága vagy a dialogikus költői paradigma, valamint az aposztrofikus versbeszéd egy olyan közös történeti-poétikai alap, amin a Szabó Lőrinc–Baudelaire-párbeszéd nyugszik – a Te meg a világ kötettől kezdődően feltétlenül. Annak a párhuzamos szemléleti elvnek és poétikai gyakorlatnak megfelelően, ami a Tao Te King című költeményben így nyer megfogalmazást: „Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek / lát valamit.”

A Baudelaire-recepció ma is korszerűnek érzett hagyományában markánsan jelen is van ez az elidegeníthetetlennek mondott poétikai sajátosság: Jean-Pierre Richard-tól, a genfi iskola egyik nagy alakjától, aki kitűnő könyvében, a Poésie et profondeur-ben szintén felhívja a figyelmet arra a hasadásra, amely a Baudelaire-vers lírai énjét jellemzi9, egészen Jaussig, aki – mint Kulcsár-Szabó Zoltán is emlékeztet rá – a Spleen kapcsán a megkettőződő „lírai én metamorfózisaiból” indul ki, s azt állítja, „a »spleent« egyfajta világfélelemként kell felfogni, ami az énközpontú (pl. időbeli, térbeli) orientáció összeomlásából következik.”10 Hangsúlyozza továbbá a Baudelaire-nél különösen gyakori aposztrophé megjelenését.11

Az előbbiektől elválaszthatatlan az, amit Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc kapcsán „coincidentia oppositorum”-ként ír le, ti. hogy „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz” (Tao Te King, 1931), hogy „költői szólamaiban önmaga állításaival és beszédmódjával is állandóan vitatkozóként” tűnik fel.12 Nem túlzás azt állítani, hogy mindez e líra európai hatástörténeti távlatában határozottan baudelaire-iánus vonásként rajzolódik elénk.

Harmadszor: mintha a Baudelaire-költészet formai tökélye köszönne vissza Szabó Lőrinc verseinek formai letisztultságában. Mert a találkozások, s ily módon az irodalmi találkozások valóban nem véletlenek, sőt a szövegtalálkozások sem! „A forma, a gondolati líra nagy korszakaira emlékeztetőn, nemcsak cifra köntös, hanem megoldás is, meggyötör és felszabadít, mint egy matematikai levezetés; a képlettel rokon, nem a képpel.” – Halász Gábor 1932-es megfigyelése a Te meg a világ kötet megjelenése kapcsán13 a költői nyelv baudelaire-i megújítását idézi. Mármost a formai letisztultság rokonságának, e párhuzamos poétikai igénynek a Baudelaire-fordítások kontextusában – mint ismeretes – különös jelentősége van.

Negyedszer: ahogy Kabdebó Lóránt fogalmaz, Szabó Lőrinc „egyszerre lázadó és tehetetlen néző volt verseiben.”14 „Így versében két szemlélet testesül meg: a kiteljesedni akaró lázadóé és az ennek kudarcait figyelő, szkeptikus elemzőé. A személyiség épp ebben a […] dialógusban fogalmazódik meg, a társadalomban való önmegvalósítás helyett a tudatban, látomás formájában.” 15 Mindez erős rokonságban van a Baudelaire-versek lírai beszélőjének pozíciójával. Utóbbiról a következőt emelném ki, Gyergyai Albert értelmezését idézve (akit nem mellesleg a Pandora szerzői gárdájába is felkért Szabó Lőrinc): A „mélyebb Baudelaire” megértésének egyik kulcsa, hogy ő az a költő, „aki mer csak nézni” (64.).16 A Baudelaire-líra lázadó költői attitűdje mellett csaknem fölösleges érvelni. Kabdebó Lóránt sokrétű és szerteágazó olvasatainak egyik centrifugális pontja aktor és néző – a Te meg a világ kötettel kiteljesedő – kettős szólama17, a költői tudat „tükörszínjátéka” a Szabó Lőrinc-versben. A néző metaforával leírt baudelaire-i perspektíva tehát ugyancsak Szabó Lőrinc költészetének hatástörténeti előzményeként funkcionál.

Mindezzel persze eddig csupán azt mondtam, jó esetben bizonyítottam, hogy Baudelaire és Szabó Lőrinc életműve – a magyar irodalom európai kontextusában –, mondjuk így, diszkurzív pár, a vitathatatlan hatástörténeti összefüggésen innen és túl. De lépjünk most túl ezen a horizonton!

Mint minden komparatív alapú értelmezésnél, itt is érdemes odafigyelni a többek közt Manfred Frank által megfogalmazott intésre: „Összehasonlításra van szükségünk ahhoz, hogy megbizonyosodhassunk afelől, az ismétlés nem cáfolja-e meg a szabályt. De, ahogy Schleiermacher megállapítja: »az összehasonlítás révén nem férhetünk hozzá a valódi individualitáshoz«; vagyis csak az nevezhető individuálisnak, aminek nincs párja, aminek egyedi léte nem tűri az összehasonlítást, ami elszakad az általánosabbtól.”18

Szabó Lőrinc Baudelaire-e

„Szabó Lőrinc indulása, mint tudjuk, egyszerre a költőé s a műfordítóé; már egy 1924-ben megjelent interjújában pályája szerves részeként idézi fel műfordításköteteit, amelyek közül legfontosabb a magyar Shakespeare-szonettek első változata, és a magyar Baudelaire, (amelyben az ifjú költő-műfordító Babits Mihály és Tóth Árpád egyenrangú társaként jelenik meg). A műfordítás kérdéséről nyilatkozva 1942 márciusában mint a legfontosabbakat, ismételten Shakespeare-t, Baudelaire-t, Verlaine-t, s csak azután Horatiust, Stefan Georgét sorolja.”19

Szabó Lőrinc azt írja a Tücsökzene egyik vonatkozó darabjában, a 156-os Új bűvölet címűben, hogy a Fleurs du mal „pózokba vitte”. Ha a költő Baudelaire-képét a filológia eszközeivel akarjuk rekonstruálni – márpedig felettébb kérdéses, hogy ki lehet-e kerülni ezt az utat –, akkor rögtön történeti és teoretikus ellentmondások sorába ütközünk. Hiszen az interpretációnak már ezen az elsődleges szintjén is olyfajta problémákkal kell számolnia, olyan nehézségeket kell leküzdenie, mint a pozitivista értelmezési hagyomány kísértetei (lásd a költő-, illetve íróportré műfajának olyan kellékei, mint a különcség, a póz vagy a spleen), vagy az esztéta-parnasszista-szecessziós líratörténeti örökség értelmezési keretei.

156
Az új bűvölet

Éj s villámok! vakság és robbanás!
Félelmesen, s mintha realitás
lett volna, tört rám az új bűvölet,
a baudelaire-i. Átszelleműlt eget
hozott, poklokat s édes balzsamot,
s bár művi remeklése is fogott,
főképp az ébredő erotikum
újjongta körűl: a már szomorún
megismert s vonzó-ijesztő gyönyör.
Nagyrészt képzelet tehát! Semmiről,
ami romlás, nem volt, nem lehetett
még tudásom, de máris rettegett
a lelkem: mi sujt, milyen büntetés
– s mi jogon?! – hogy ami oly édes és
oly gyönyörű, azt kívánni merem?
S itt hatott a nagy példa: szertelen
pózokba vitt a vállalt bűntudat:
Sátánná koronáztam magamat. (Kiem. Sz. D.)

Szabó Lőrinc a Vers és valóságban „A Fleurs du Mal hatásának leírásaként” azonosítja Az új bűvöletet.20 Beszélhetnék tehát Baudelaire és Szabó Lőrinc rokon démonairól, arról, hogy a magyar költő pályáján Baudelaire már annak indulásakor „Átszelleműlt eget / hozott, poklokat s édes balzsamot”, s hogy a „Sátánná koronáztam magamat” manírja egyenesen a dekadens francia „sátánpoétától” származó hatástörténeti reflex. Ady írja, aki egy 1907-es, Budapesti Szemle-beli maliciózus kritika szerint „a magyar Baudelaire-nek képzeli magát”21: „Baudelaire, akinek élete hidegebb és természetesen még elegánsabb a hírénél, a Démonról dalol okosakat. Ez a Démon nincs is, mink magunk vagyunk, de mégis van ez a Démon ’képzelt okod ad, száz hazug mentséget s kapatja ajkunk gonosz italokra.’ ”22 Szabó Lőrinc nem képzeli magát magyar Baudelaire-nek. Baudelaire okosan daloló Démonai azonban annál erősebb nyomot hagytak a költészetén.

Fontos azonban szem előtt tartanunk azt, amire például Gyergyai Albert is figyelmeztet egyik Baudelaire-nek szentelt írásában: „Egy költőt többféleképpen lehet kivégezni: […] nemcsak azzal, hogy besoroljuk egy csoport, egy mozgalom vagy egy jelszó kényelmes rubrikájába, nemcsak azzal, hogy ráerőszakoljuk tulajdon elméleteinket, hanem sokszor még azzal is, hogy egyszerűen szaván fogjuk, hogy mindegyik álarcában igazi arcát véljük látni. A dandyzmus és modernség, a spleen, a prostitúció a mámor, a lázadás, a magáért való művészet vagy a szóalkímia: üres és kísérő szövegükből erővel kiragadott szavak. […] fel kell tennünk a kérdést, elérnek-e Baudelaire lényegéig? […] Így rakódott a Fleurs du Mal köré egy egész védő, takaró és egyben elszigetelő réteg, amely […] idővel dísszé […] kiegészítéssé alakul.”

Szabó Lőrinc Baudelaire-átültetései pedig éppen ezt a bizonyos „elszigetelő réteget” porolják le a magyar Fleurs du malról – az alábbiakban emellett szeretnék érvelni.

De nem hagy nyugodni az a – későbbiekben végiggondolandó – kérdés sem, hogy az 1921 és 1923 közé eső Fleurs du mal-fordítás vajon nem hagyott-e minden ennek ellentmondó látszat – az avantgardizmus dominanciája – ellenére nyomokat, poétikai konzekvenciáikat az az időben keletkezett köteteken, a Föld, erdő, Istentől A Sátán műremekeiig.

Szerelmi költészet

Alkalmasint nem túlzás – a Tücsökzene imént idézett részlete által kijelölt olvasási horizontot követve – úgy fogalmazni, hogy Szabó Lőrinc szerelmi költészete sokat köszönhet Baudelaire szerelmi lírájának. Ami nem mond ellent annak, hogy Kulcsár Szabó Ernő éppen úgy azonosítja a szerelmi líra József Attila, illetve Szabó Lőrinc által újraalkotott nyelvét, mint ami az intimitás kódját nyíltan elválasztja a 19. századi szerelmi költészet beszédmódjától. (Tudniillik Kulcsár Szabó Ernő nyilvánvalóan nem a baudelaire-i hagyományra céloz, amikor a 19. századi szerelmi költészetre utal!)23 Hiszen Baudelaire költészete nem pusztán megalapozója a líratörténeti modernségnek, hanem e tekintetben is megelőlegezi a 20. század legradikálisabb poétikai újításait. Hivatkozhatunk itt az 1857-es bírósági perre, melynek eredményeképp a – korabeli társadalmi tabukat durván provokáló – Les Fleurs du mal szerzője kénytelen volt több versét kivenni korszakalkotó kötetéből, illetve átírni; vagyis épp úgy szembekerült a nyilvános morális indexekkel, ahogy „örök barátja”, Szabó Lőrinc csaknem egy évszázaddal később. És hivatkozhatunk Baudelaire-nek ugyanebben a regiszterben hasonlóan antihumánusként érzékelt poétikai gesztusaira, melyek, csak hogy a legismertebb példát hozzuk, A dög elhíresült zárlatában így formálódnak meg: „De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön / vad csókjaival megehet, / én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm / elrothadt szerelmeimet!”, s melyek éppúgy nélkülözik az én–te viszony kiegyenlített kölcsönösségét, vagy az énnek a szerelmi intimitásban való feloldódását, mint a Semmiért egészen, s „úgy viszi(k) színre az integritáshatárokat sértő vágyat, mint amelyik nem leplezi az ego önérdekeltségét”24.

Álljon itt a „botránykő” Szabó Lőrinc-vers nevezetes záróstrófája, a párhuzamot érzékeltetendő:

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd. (Kiem. Sz. D.)

Mármost Szabó Lőrincnél a szerelmi líra kovenciójának radikális megújításaként „az identitásnak […] a poétikai destabilizációja […] a későmodern líra egyik legegyénibb teljesítményei közé tartozik, s e minőségében a korszakküszöb egyik legbeszédesebb megnyilvánítója”25 – ami minden jel szerint egyszersmind a Baudelaire- féle korszakküszöb örökségének mutatkozik, egyként „az irodalomnak […] a – nem politikai, nem ideológiai, és nem is esztétikai célzatú – szubverzív potenciálja”- ként.26

Az a radikális kódváltás, amit az európai szerelmi költészet konvencióinak terén Baudelaire lírája végrehajtott, s ami Szabó Lőrinc szerelmi lírájában nagymértékben tovább öröklődött s létrehozta a maga egyéni poétikai formációit, szorosan összefügg Szabó Lőrinc műfordítói tevékenységével, amit a magyar fordítástörténet, -illetve elmélet „prózaisító” eljárásként azonosít. Tudniillik az esztétizáló, szecesszionizáló átköltés sallangjaitól megszabadított Szabó Lőrinc-féle magyar Baudelaire valóban többet tár fel az eredetiből – ha lehet még egyáltalán így fogalmazni. Ahogy Rába György is megállapítja, Szabó Lőrinc élőbeszédhez közelítő, a fogalmi centrum közvetítésére koncentráló fordításai „pontosabban” adják vissza Baudelaire- t, mint a Kosztolányi -vagy a Tóth Árpád-fordítások.27 És nem pusztán általánosságban, de annak a műfaji kódrendszernek, illetve kódváltásnak a tekintetében is, ami a baudelaire-i, illetve a Szabó Lőrinci szerelmi költészetet meghatározza.

A francia költészet és a Baudelaire-életmű ismeretében sem látszik ok nélkül valónak az a meglepően egységes álláspont, mely a Les Fleurs du mal magyar nyelvű adaptációját tekintve Szabó Lőrinc munkáját tartja konszenzusosan a legautentikusabbnak. Annak ellenére, hogy a két, akkor és ott jóval nagyobb autoritás, Babits és Tóth Árpád megtisztelték az akkor induló fiatal költőt azzal a gesztussal, hogy bevonták nagyszabású centenáriumi vállalkozásukba. Érdemes volna a későbbiekben megvizsgálni a Petits poemes en prose 1920-as Szabó Lőrinc-féle átültetését is (Kis költemények prózában), főként annak szerepét a kérdéses műfordítói gyakorlat kialakításában.

A magyar Baudelaire

„A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.” – írja Szabó Lőrinc az Örök Barátaink I. kötetének Bevezetésében.28 Mint ismeretes, A romlás virágai, melyet Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc 1923-ban jelentet meg, nem csupán a magyar műfordítás-irodalom egyik legkiemelkedőbb, ha nem a legkiemelkedőbb teljesítménye, de egyben döntő szerepe volt a magyar modernség líranyelvének megújulásában. Amint arra Kulcsár-Szabó Zoltán is emlékeztet Szabó Lőrinc-monográfiájában, megdöbbentő, hogy szinte mindenki Szabó Lőrinc Baudelaire-fordításait ítéli a legmeggyőzőbbnek, aki Rónay György fordulatával „Baudelaire-fordítóink közül a legbaudelaireibb”. 29 Meggyőződésem, hogy valóban baudelaire-ibb Baudelaire-t olvasunk magyarul Szabó Lőrinc tolmácsolásában, aki a Nyugat első nemzedékének – a francia szimbolista költészet beszédmódjához mondhatni prekoncepciózusan viszonyuló – műfordítási normáihoz mérten a versnyelv zeneiségét és a költői megszólalás pátoszát tekintve erősen reduktív, „puritánabb”, „szó szerintibb” Baudelaire-t teremtett vagy teremtett újra.

Itt fontos megjegyezni, hogy Baudelaire költői nyelvének határozott elkülönülése az úgynevezett „szimbolista” költői hagyománytól, melynek mindeközben megteremtője is francia közegben, a posztstrukturalizmus óta evidenciaként számon tartott tény a recepcióban. Vagyis Szabó Lőrinc éles kritikai érzékét dicséri erősen szuverénnek mondható műfordítói tevékenysége – jegyezzük meg, hogy az Örök Barátaink I. kötetének Bevezetésében határozott utalás történik a műfordító kritikusi státuszára, ráadásul Szabó Lőrinc többek közt éppen Baudelaire-re hivatkozik: „A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja. […] Most azonban, erre az alkalomra, átjavítottam, s nagyrészt teljesen újraírtam a fordításaimból mindazt, amit nem tekinthettem véglegesnek, vagyis a legjobbnak, ami erőmből telik. […] az ebbe a könyvbe felvett Baudelaire- és Verlaine-versek és Shakespeare-szonettek mostani formájukban úgyszólván idei munkámnak tekinthetők: egy-két kivétellel az Örök Barátaink minden darabja új művem. S minthogy fordított vagy eredeti költői műveknek ilyen javított kiadása minálunk, mint tapasztaltam, itt-ott csodálkozást kelt, hadd hivatkozhassam […] Goethe, Yeats, Baudelaire, Shelley […] és más legnagyobbak példájára. […] Végeredményben mégiscsak a mű a fontos; a műalkotás egésze, s nem a részletek.”30

Annak ellenére, amire Kulcsár-Szabó Zoltán is joggal figyelmeztet (például Szabolcsi Miklós vagy Rónay György ítéletére hivatkozva), hogy ti. a költőiségnek ez a nem-artisztikus felfogása, mely fordítási praxisából kirajzolódik, s mely fordítástörténetileg is paradigmaváltó eseménynek mutatkozik, ugyanakkor nem problémamentes, amennyiben szükségszerűen saját „prózaiságának” korlátaiba ütközik. „[E]z a versbeszéd azáltal, hogy túlságosan sok dísztelen élőnyelvi elemet, túlságosan sok prózát visz a fordított szövegekbe, sok esetben kortalanná, egymáshoz túlságosan hasonlatossá teszi őket, valamint […] bizonyos (alapvető) líratípusokhoz egyszerűen nincs hozzáférése.”31

A kép mégsem ennyire egyöntetű: ha az ember keres, akkor talál ellenpéldát Szabó Lőrincnél is épp arra, amit az imént állítottam: hogy tudniillik Baudelaire-fordításai mai szemmel annyiban „hitelesebbek” vagy „korszerűbbek”, amennyiben reduktívabbak, letisztultabbak és élőbeszédszerűbbek a műfordító nemzedék átültetéseihez mérten. Jó példa erre a Le revenant című Baudelaire- vers, mely Szabó Lőrinc magyarításában A kísértet címmel jelent meg először 1923-ban a centenáriumi kiadványban, majd 1941-ben az Örök Barátaink I. kötetében (Jegyezzük meg, hogy a kettő között, 1943-ban Szabó Lőrinc sajtó alá rendezte a nagy triász-féle A Romlás virágai újabb kiadását.32): „Rőtszemű angyali, éji lélek: / Szobádba vissza-visszatérek / Feléd lopózva nesztelen / Szorongó, árnyas éjjelen; / S mint ha a Hold hűs fénye érne, / Megborzongsz csókom hidegére; / Két karom úgy nyújtom ki rád, / Mint kígyó csúszik árkon át. / S ha majd az ólmos reggel ébred, / Helyem üres lesz: a kísértet / Estig hideg nyom, nem leled… / Más meghódíthat szép szavakkal: / Friss tavaszodban iszonyattal / Tőr rabommá a Rémület!” Szabó Lőrinc ebben a fordításában, főképp annak első, 1923-as változatában szinte szembe megy saját műfordítói eszményével és „felülstilizál”, kimondottan „lírai” fordítást készít33, amin az Örök Barátainkban ugyan jelentősen változtat és nagyban közelít a föntebb vázolt „prózaibb”, díszítésmentesebb, kevésbé szecesszionizáló szöveghez, de a „nyomok” nem tűnnek el maradéktalanul. Persze azt is látni kell, hogy a Le revenant azon szonettjei közül való, melyek kevésbé a „modernista”, mintsem a romantikus Baudelaire alkotásai.

Le revenant

Comme les anges à l’oeil fauve,
Je reviendrai dans ton alcôve
Et vers toi glisserai sans bruit
Avec les ombres de la nuit,

Et je te donnerai, ma brune,
Des baisers froids comme la lune
Et des caresses de serpent
Autour d’une fosse rampant.

Quand viendra le matin livide,
Tu trouveras ma place vide,
Où jusqu’au soir il fera froid.

Comme d’autres par la tendresse,
Sur ta vie et sur ta jeunesse,
Moi, je veux régner par l’effroi.
27
Ha a két fordításverziót egymás tükrében olvassuk, jól nyomon követhető, hogy Szabó Lőrinc 1941-es átdolgozott fordítása már valóban jóval közelebb van az élőbeszédszerűbb, sallangmentesebb dikcióhoz, valóban jóval „baudelaire-ibb” az elődjénél. Az újrafordításon tetten érhető a költő tudatos koncepciója és kitartó igyekezete, hogy Baudelaire- t egyre „közelebbről” szólaltassa meg.

Mint rőtszemű angyalok árnya,
visszamegyek majd a szobádba
és ágyadhoz csúszom puhán
lidércként minden éjszakán;
és mint a holdfény, barna bőröd
selymére hideg csókkal ömlök
s ölellek mint kígyó, amely
árokban nyújtózik le-fel
Reggel, amikor eltűnik álmod,
helyemet üresnek találod,
üres is estig és hideg.
Mások bókolnak, udvarolnak;
legyek én ura tavaszodnak
azzal, hogy megdermesztelek!

A zárlat újabb, végleges fordítói megoldása ugyan valóban lényegesen letisztultabb az 1923-as verziónál, de a Baudelaire-eredeti nyelvi letisztultságához mérten még ez a jóval puristább, kevésbé retorizált változat is magán viseli a „műfordító” nemzedék hagyományának nyomait. Az artisztikus műfordításeszmény efféle maradványa a „megdermesztelek” igei megoldása, mely a maga metaforikusságában tompítja, eufemizálja, és még itt is felülstilizálja a „Moi je veux régner par l’effroi” (szó szerinti fordításban: „Téged megfélemlítve akarok uralkodni fölötted”) nyelvileg-stilárisan a minimumra redukált, nyers és parancsszerű szerelmi üzenetét.

Az Örök Barátaink újrafordításai – A kísértetet is beleértve – ezzel együtt rendkívül plasztikusan jelzik azokat a poétikai mozgásokat, amelyek részint Szabó Lőrinc költészetének alakulástörténetében, részint páratlan műfordítói teljesítményének kibontakozásában döntő szerepet játszhattak.

Gondolatmenetem szempontjából a kérdéses Baudelaire-vers és fordítás-változatai különösen fontosak, amennyiben sok szempontból és határozottan a Te meg a világ-kötet, közelebbről a Semmiért egészen Szabó Lőrincének „hatáselőzményeiként” mutatkoznak. (Még akkor is, ha a „hatáselőzmény” szó adott esetben anakronisztikus a kérdéses művek keletkezését tekintetbe véve.) Erre a legjobb példa a verszárlat fordítói megoldása, a „legyek én ura tavaszodnak azzal, hogy megdermesztelek!”, mely – a fentebb elmondottak ellenére – már abban a regiszterben szólal meg, ami e költészet egyik poétikai markere a Te meg a világ kötettől a kései szerelmi líráig.

Mi több, az Örök Barátaink I. kötetének Bevezetésében is találunk olyan okfejtést, ami némileg árnyalja a fent vázolt közkeletű felfogást, miszerint Szabó Lőrinc a versszöveg fogalmi centrumára apelláló Baudelaire-t teremt magyarul: „A költészet, a költői fordítás azonban érzékeltet, s ezzel túlmegy a fogalmi közlés határán; evokál, teremt.”34

A „testet öltött” fordítás. Baudelaire,
Szabó Lőrinc és a verstest materialitása

Épp az imént mondottakkal is összefüggésben, rendkívül aktuális kérdésnek látszik35, hogy a Szabó Lőrinc által teremtett magyar Baudelaire-t hogyan lehet a testi tapasztalat materialitása felől újragondolni. A Baudelaire-fordításoknak a Nyugat műfordító nemzedéke által ránk hagyományozott vagy sugalmazott pneumatologikus olvasata mellé odahelyezve a derridai értelemben vett grammatologikus olvasatot36, a Szabó Lőrinc-textusok és a Szabó Lőrinc-féle Baudelaire-textusok (vers)testi materialitását, s a kettő (a költő és műfordító alkotásainak) összjátékát, „tükörszínjátékát”. Mert Derridával szólva Szabó Lőrinc nemcsak egy pneumatologikus Baudelaire-t alkot meg magyarul, de legalább annyira egy grammatologikusat.

Sőt, az Örök Barátainkban szerepeltetett fordítás-korrekciók, illetve a Baudelaire-adaptációk új kontextusba helyezése még inkább felkínálják az újraolvasásnak ezt a lehetőségét: ha például az 1941-es I. kötet kompozíciós logikáját követve olvassuk a Baudelaire-fordításokat, azt látjuk, hogy A dög (Le charogne) mellé a költő odahelyezte a fordításában Imádlak, mint az éj fekete boltozatját című verset (Je t’adore a l’égal de la voute nocturne), s ezáltal egy olyan Baudelaire-korpusz rajzolódik elénk, melyben sokkal élesebben látszik a költői szó testi mivolta.

„[…] Támadni készülök, s mint dögre kukacok / lábnélküli hada, rohamra indulok, / s szeretlek, óh, te, vad, te, könyörtelen állat: / szépítő fagyodért csak még jobban imádlak.” 37 Az újabb kutatások fényében korántsem látszik esetlegesnek, hogy Baudelaire botrányos, durván tabusértő emblematikus versét, az Une charogne-t éppen Szabó Lőrinc fordította magyarra Egy dög címen. Legkevésbé sem lehet véletlen, hogy a rothadó test szomatikus költői leírását látjuk megismétlődni a magyar költő olyan poétikai kezdeményezéseiben, melyek kései szerelmi lírájában jellegzetesnek mondhatók. Az eredetileg kiadatlan Káprázat-ciklusban (1953–1956)38 a halott kedves testét felidéző költői gesztusok, melyekben a szerelmes, (egykor) vágyott test és a sír figurája a maguk korporalitásában épp olyan botrányos módon helyeződnek egymás mellé – legalábbis az esztéta modernség humanisztikus perspektívájából nézve –, mint ahogy Baudelaire „iszonyu dög”-je alábbi sorainak egymásra „rímeltetése” durván provokálva feszegeti mind a korabeli esztétikai, mind a társadalmi morális normákat: „kipárolgással telt hasa”, „te, nők között királynő, / az utolsó szentség után”, akinek csontját „penész eszi”, húsából „vadvirág nő, / s kövér gyom burjánzik buján.” Akárcsak a fentebb idézett zárlat hírhedt asszociációi: „én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm / elrothadt szerelmeimet!”

A Káprázat ciklusbeli Megvan a föld című vers (Két élő egy halotthoz 1.) zárlata így hangzik:

„[…] Tegnap egy
nő, akiről tudnom kell, hogy szeret,
akarta, hogy benne érezzelek:
egymást öleltük, minket a sirod,
élet s halál hármunkon osztozott;
és sose voltunk még oly boldogok.”

31
E párhuzamos, és egymással minden bizonnyal hatásviszonyban álló Baudelaire- és Szabó Lőrinc-szöveghelyek ugyancsak drabálisan feszegetnek mindenfajta tabut, konvenciót, kódexet és kódot. Legyen az társadalmi, erkölcsi vagy műfaji norma. Szabó Lőrinc kései szerelmi lírájának kérdéses regisztere meggyőződésem szerint feltétlenül a radikálisan provokatőr Baudelaire-líra nyomait hordozza magán. Álljon itt egy e szempontból releváns példa a Káprázat verseiből, a Két élő egy halotthoz 2. darabja, Vendégünk voltál:

Vendégünk voltál

Vendégünk voltál s mi a tieid,
testi vendégek lelki tulvilágban
(másféle nincs!) s oly ezerajku vágyban,
mely a halálnak bontja rácsait
s mindannak, ami időben lakik,
saját magunknak; mert ahogy mi hárman
együtt voltunk, egy gyönyörré kuszáltan
együtt, noha csak pillanatokig:
ez nem velem történt és nem veled
s nem azzal, kit, mint egykor tégedet,
ugy szeretek, te Csontig-Vetkezett:
öröklétnek hozta az izeit
s a mindenségnek, az, hogy kicsit
vendégünk voltál s mi a tieid.

Tanulságos e szempontból fellapozni a Vers és valóság vonatkozó oldalait, ahol egy olyfajta önértelmezést találunk, mely a szerelmi líra radikális és tabufeszegető kódváltása szempontjából különösen releváns: „Két élő egy halotthoz: Megvan a föld – Május 8-án Erzsike sírjánál voltam. Túlságosan is reálissá akartam tenni a képet, és így lett teljesen irreális: »egymást öleltük, minket a sírod«; hogy lehet ezt elképzelni? Át kell majd javítani.”39 Sőt, alighanem érdemes volna szoros szöveg(össze)olvasással megvizsgálni, vajon a Káprázat-ciklus versei, sőt, netán A huszonhatodik év egyes részletei, tágabban a kései oeuvre milyen fokig és milyen módon örökösei a kérdéses Baudelaire-verseknek. Mert, hogy egyenes ágú örökösei, ahhoz nem igen fér kétség.

Olvasatomban tehát a túlélés fikcióját felszámoló mortifikáció poétikája40 – legalábbis európai távlatba helyezve – egyértelműen baudelaire-i örökségként jut érvényre Szabó Lőrinc kései költészetében. Hiszen az organikus lét felbontásának radikális poétikai gesztusával alighanem Baudelaire- nél találkozhatott először még fiatal költőként. Még ha nem is a baudelaire-i anti-natúra41 jut szóhoz Szabó Lőrincnél. Bár fontos megjegyezni, mert tovább árnyalja a képet, hogy a Vers és valóságban a költő a Káprázat kérdéses verseit lényegében fikciókként állítja be. „És már azt hiszem, hogy nincs „valóság”, hogy az egész történelem előtti idő, ahogyan az egész mitológia, a görög- latin istenek Zeusztól Afroditéig és Jupitertől Vénuszig, az egész irodalom (a vers! a regény! a dráma!) mind-mind teljesen az emberi fantázia alkotása, vagy majdnem teljesen az…”42 A Két élő egy halotthoz kapcsán pedig ezt jegyzi föl: Káprázat 1. – Ezt az első változatot 1953 tavaszán írtam. A képzelődésben mákszemnyi csak a megtörtént valóság.”43

Szempontomból további fontos hozadéka Szabó Lőrinc önértelmezéseinek, hogy egy Baudelaire szerelmi költészetére történő utalást is találunk a hivatkozott passzusban, melyben a kérdéses lírai corpusra vonatkozólag újabb megkülönböztetéseket találunk a referencialitás-fikcionalitás kérdés vonatkozásában: „Többnyire – a valóságban létező nőt leplezni kívánván, verseimben természeti tüneménnyé alakítottam át: tündérré, nimfává, Kalypszóvá, szirénné, sellővé, lidérccé, sőt káprázattá, zenévé. Most a fordítottját csináltam. Az elképzelt eszményt akartam valósággá, élővé tenni. Nem a tényleges történés lett számomra fontos, csak a lelki élmény. (…) Az ábrándot megfogni, elevenként versbe kényszeríteni akartam. (…) Olyan – valami ok miatt elérhetetlen – asszonyokra gondolok, akikre hosszabb ideig is vágyódtam, (…) és – talán – egy baudelaire-i Madame Sabatier-szerű jelenség (…)

De soha nem helyeztem így – ennyire még – élő személyt sem a valóságba, mint most ezt a fantáziált ideált. (…). Ami benne töményen valódi, az – az érzés.44

„A versfordítás a kör négyszögesítése.” – írja Rába György.45

Az „autentikus”, „hiteles” fordítás eszményéről egy jó ideje, és feltehetőleg egy jó időre lemondott az irodalom- és fordítástudomány. Nincs „jó” Baudelaire-fordítás. A kérdés csak az, a Szamártövis vagy a Sátán műremekei nyelvén megszólaló magyar Baudelaire visz-e közelebb bennünket ma, 2017-ben – mihez is? Az eredeti Baudelaire-hez, ha van ilyen… És nem utolsósorban Szabó Lőrinchez, akitől jól tudjuk: „S nem én vagyok, – a mű, / a vers a fontos!” (Tücsökzene, 158.)

Annyi bizonyos, hogy Szabó Lőrincnek hála, Baudelaire – a Tücsökzenével szólva (191) –„lakónk, házunk barátja lett”, nekünk, magyar olvasóknak, még akkor is, ha franciául is olvasunk Baudelaire-t…

—

1 Szabó Lőrinc, Örök Barátaink I, Bp., Osiris, 2002, 5.
2 Kosztolányi Dezső, Tanulmány egy versről = Uő, Nyelv és lélek, Bp., Osiris, 1999, 412.
3 A versidézetek az alábbi kiadásból valók: Szabó Lőrinc összes versei I–II., Bp., Osiris, 2000.
4 Szabó Lőrinc, Vers és valóság. Bizalmas adatok és megfigyelések, Bp., Osiris, 2001, 287.
5 Szabó Lőrinc, Vers és valóság, 215.
6 Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg, medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Bp., Akadémiai, 2004, 210.
7 Örök barátaink, 961.
8 Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc pályaképe, Bp., Osiris, 2001, 9.
9 Jean-Pierre Richard, Poésie et profondeur, Paris, Seuil, 1955.
10 Kulcsár-Szabó Zoltán, Spleen és ideál [online]: http://www.szabolorinc.hu/index_files/page/tanulmanyok/folyoiratok/kulcsar_szabo_zoltan_spleen_es_ideal.htm (utolsó megtekintés: 2017.09.25.)
11 Uo.
12 Kabdebó, i.m., 7.
13 Idézi Kabdebó, i.m., 67.
14 Kabdebó Lóránt, i.m., 10.
15 Kabdebó, i.m., 73.
16 Gyergyai Albert, „Baudelaire nyomában (1821–1867)” = Uő, Késői tallózás, Bp., Szépirodalmi, 1975, 62–81.
17 Vö. pl. KabAdebó, i.m., 74.
18 Manfred Frank, A stílus egyedi általánossága = Poppea fátyla. Jean Starobinski válogatott irodalmi tanulmányai, vál. és szerk. Szávai Dorottya, Bp., Kijárat, 2006, 315.
19 Szávai János előadása (kézirat). Szávai János, Szabó Lőrinc Verlaine-magyarításai, előadásszöveg, Szabó Lőrinc 60. „Örök véget és örök kezdetet” című konferencia, PIM–ELTE, 2017. október 5–6. A hivatkozott nyilatkozat innen való: Szabó Lőrinc, Vallomások, Bp., Osiris, 2008, 170.
20 Vers és valóság, 215.
21 Idézi Karátson Endre, Baudelaire ajándéka, Pécs, Jelenkor, 1994, 17.
22 Idézi Szegzárdy-Csengery József Ady Vallomások és tanulmányok című kötetéből. Ld. Charles Baudelaire, Poemes choisi: Válogatott versek, vál. Szegzárdy-Csengery József, Bp., Corvina, 1957, 353.
23 Kulcsár Szabó Ernő, i.m., 214.
24 Uo.
25 Kulcsár Szabó, i.m. 216.
26 Uo.
27 Rába Györgyöt idézi Kulcsár-Szabó Zoltán, i.m. 298.
28 Örök barátaink I., 6.
29 Idézi Kulcsár-Szabó Zoltán, i.m. 297.
30 Örök Barátaink I., 5., 7. (Bevezetés, kiem. Sz. D.)
31 Kulcsár-Szabó Zoltán, i.m. 302.
32 Vö. Charles Baudelaire, A Romlás virágai, ford. Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, a végleges magyar kiadást jegyzetekkel sajtó alá rendezte Szabó Lőrinc, Bp., Révai, 1943. Ehhez a kiadáshoz azonban sajnos nem sikerült hozzáférnem.
33 Vö. Kosztolányi megoldásával, akinél pedig ez szerepel: „Más lágy, szelíd szivet ural: „én rémülettel, bosszuval / tiprom le majd az ifjuságod!”
34 Örök Barátaink I. (Bevezetés), 6.
35 Gondolatmenetem ezen részéhez a fentebb már hivatkozott Szabó Lőrinc-konferencia egyes előadásai külön inspirációt adtak: elsősorban Nagy Csilla, Kulcsár-Szabó Zoltán és Bartal Mária elgondolásai.
36 Bartal Mária is Derrida pneumatologikus-grammatologikus fogalompárosát vonatkoztatta saját Szabó Lőrinc-értelmezésére. Bartal Mária, „…hús-, csont- s ideggép…”: Az érzéki tapasztalat határhelyzetei Szabó Lőrinc költészetében, előadásszöveg, Szabó Lőrinc 60. „Örök véget és örök kezdetet” című konferencia, PIM–ELTE, 2017. október 5–6.
37 Az Örök Barátaink-beli Une charogne korrigált szövegében pedig egy apró, de beszédes módosítást találunk: a záró sor „Elrodhadt szerelmeimet” helyén az 1941-es változatban „Elrothadt kedveseimet” szerepel.
38 Vö. Nagy Csilla vonatkozó interpretációjával. Nagy Csilla, „»Legyen« a »Ne legyen!«-t mondta ki”: Test- és szubjektumtapasztalat Szabó Lőrinc költészetében, előadásszöveg, Szabó Lőrinc 60. „Örök véget és örök kezdetet” című konferencia, PIM–ELTE, 2017. október 5–6. [Az írott változatot lásd előző lapszámunkban: Nagy Csilla, Dinamikus erőtér: Test- és szubjektumtapasztalat Szabó Lőrinc költészetében, Irodalmi Szemle, 2017/12, 28–36. – A szerk.] 39 Vers és valóság, 280.
40 Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán konferencia-előadásának észrevételeivel. Kulcsár-Szabó Zoltán, A (túl)élő üzenete, előadásszöveg, Szabó Lőrinc 60. „Örök véget és örök kezdetet” című konferencia, PIM–ELTE, 2017. október 5–6.
41 Itt Kulcsár Szabó Ernő Szabó Lőrinc-előadásának egyik reflexiójára utalok. Kulcsár Szabó Ernő, „Gyík egy napsütötte kövön”: Egy lehetséges biopoétika körvonalai Szabó Lőrincnél, előadásszöveg, Szabó Lőrinc 60. „Örök véget és örök kezdetet” című konferencia, PIM–ELTE, 2017. október 5–6.
42 Vers és valóság, 280.
43 Uo. A Káprázat 2. –ről pedig ezt olvashatjuk: „A vers első változatát ősszel Igalon átírtam. A valóság benne a júniusi–júliusi virágok Erzsike sírján, főképp pedig a szeptemberben már csak gyéren, de annál szebben nyíló rózsák hatása. „Csak tudnám, ki vagy, Káprázat!” – sose tudtam meg. (Uo.)
44 Vers és valóság, 278.
45 Rába György, Szép hűtlenek, Bp., Akadémiai, 1969, 4.