Jablonczay Tímea: Száműzetés, melankólia, a nyelv idegensége Szenes Erzsi költészetében

(Tanulmány)

A transznacionális világirodalmi kutatásokban a női perspektívával való foglalkozás alapvetőnek számít. De fordítva ugyancsak megfogalmazható, a feminista kutatások legújabb megközelítései transznacionális perspektívában zajlanak. Habár a nők – férfi társaiktól eltérően – kevésbé tudtak a múltban transznacionális perspektívára szert tenni, ennek ellenére az újabb megközelítések tudnak egy olyan nézőpontot ajánlani, ahonnan a világ tapasztalatának ez a lehetősége is láthatóvá válik. A transznacionális írásnak és értelmezési keretének aktuális irányzatai magukba foglalják a gender, etnikai és nemzeti identitás, irodalmi esztétika, diszkurzív terek egymással kapcsolatba kerülő, kereszteződő viszonyaira való rákérdezést. Ebben a diszkurzív térben a kultúrák, irodalmak, nyelvek közötti interakciók és következményeik, dialógusok és kulturális transzferek, határátlépések esélyei és tétjei lesznek érdekesek. A különböző csoport-identitások, diaszpóra-közösségek identifikációs törekvéseinek értelmezése dialogikus térben tud termékeny lenni, és ha történeti, kulturális, politikai kontextusukban a többes kötődések lenyomatait a kölcsönös egymásra hatásokat tanulmányozzuk, és nem elválasztottságukban, önnön lehetőség-feltételükből kiindulva keressük önazonosságukat.

Dolgozatomban Szenes Erzsi (1902–1981)1 két háború közötti lírájával – Selyemgombolyag, 1924; Fehér kendő, 1927; Szerelmet és halált énekelek, 1936 – foglalkozom. Szenes költészetét a magyar irodalomtörténet az ún. női hagyomány feltérképezése, az újrafelfedezések után is figyelmen kívül hagyta,2 de reményeim szerint ez a költészet az imént említett transzkulturális és transznacionális
perspektívával megszólíthatóvá válhat. Jelen dolgozat csupán előkészületet kíván tenni egy olyan értelmezéshez, mellyel Szenes Erzsi költészete a klasszikus esztéta modernség és későmodernség mellett – bizonyos tekintetben keresztezve azok előfeltevéseit –, azok egyfajta alternatív beszédmódjaként válhat olvashatóvá. Szenes lírájában a női nyelvi szubjektumképzés, idegenség és száműzetés problematikáját vizsgálom, mely kérdéskör elméleti hátteréhez főként Julia Kristeva száműzetés és idegenség fogalmának nőihez kapcsolt vonatkozásait tárgyaló argumentációját választottam, de utalni fogok a száműzetés fogalmának transznacionális feminista elméletére is, valamint értelmezésemben ezeket a szempontokat ötvözni próbálom a dekonstrukcióra épülő líraelmélet fontos belátásaival.

Szenes Erzsi pályája
A kisebbségi irodalom nyelvén beszélni

Mielőtt Szenes Erzsi két háború közötti lírájának interpretációjához a száműzetés fogalmát mozgósító feminista értelmezéseket és líraelméleti belátásokat hasznosítanánk, érdemes körüljárni azt a kontextust, és a kontextusra való fókuszt, ahonnan újraértelmezésünket elindítjuk. A kisebbségi irodalom fogalmának Deleuze-Guattari féle filozófiai értelmezése bizonyos pontokon megvilágítja nemcsak Szenes Erzsi írásainak számos aspektusát, de annak a társadalmi-irodalmi közegnek a sajátos létmódját is, mely a marginalizáltságból fakadó előnyök és hátrányok következményeit egyaránt magán viselte. A kisebbségi irodalom ezen koncepciója bizonyosan csak megszorításokkal értelmezhető mind Szenes Erzsi, mind a korabeli szerzők munkáinak értelmezésénél, mégis figyelembe vehetjük akkor, amikor azzal a sajátos nyelvhasználattal találkozunk, melynek legfőbb jellemzője, hogy a kisebbség ugyan a többség nyelvét használja, de a deterritorizáció, politikusság, az egyéni megnyilatkozás kollektív dimenziója gépies elrendeződésének jellegzetességével (Deleuze, Guattari, 2009, 33–37). Szenes Erzsi életpályájának első fele kettős (többes) pozicionáltságról tanúskodik: egyfelől a csehszlovákiai vagy kortárs diszkurzusban a szlovenszkói irodalmi közösség tagja, másfelől a modern magyar irodalom művelőihez kívánt és tudott kapcsolódni. A kettős pozicionálás a korabeli határontúli magyar írók számára majdnem lehetetlen volt. Az 1918–1945 közötti cseh/szlovákiai magyar irodalomtörténetek hangsúlyozzák a párbeszéd és elismerés nehézségeit egyéb – főleg a magyar irodalommal kapcsolatban.

A kortárs magyar irodalmi hagyomány kisebbségi irodalmunkat perifériaként, vagyis a „többségi” irodalomhoz képest alulmaradásként definiálta. Tudható például, hogy Babits, noha helyet adott a csehszlovákiai magyar szerzőknek a Nyugatban, nem annyira érdeklődött viszonyaik iránt, nemcsak hogy nem írt kritikákat megjelent munkáikról, de Baumgarten-díjat sem juttatott az íróknak. Érdekességként említsük meg, Babits egy ízben kivételt tett, Baumgarten pénzéből Szenes Erzsinek segélyt juttatott, amikor Davosban súlyos betegségből gyógyították (Turczel, 1987, 152–156). Fábry Zoltán, a térség legtekintélyesebb irodalomtörténésze önnön közösségük meghatározásában nem annyira a hátrányokra koncentrált, és nem is a többségi kultúrának való megfelelni akarásra, hanem a kisebbségi létből származó előnyöket vette sorra: a világ felé nyitottságot, a haladó európai irodalmakkal való kapcsolat fontosságát, a nemzeti-keresztény szellemű dilettantizmustól való távolságtartást, a szlovák és cseh környezetbe való beágyazottságot, a szociális kérdésekre való odafigyelést, a demokratikus értékek tartalmi megjelenítését (Turczel, 1982, 34–44).

Szenes Erzsi, noha a cseh/szlovákiai magyar irodalomtörténetekben kanonizált szerzőnek tekinthető, és újabban a magyar kultúrakutatás felől szintén sikerült felhívni a figyelmet Szenes némely munkájára, életére, de a többszörös kisebbségi irodalomhoz sorolódásból fakadó nehézségek, valamint a művek átpozicionálását regisztráló műveletek lassabb feldolgozása miatt is szükséges a szerzőről és környezetéről többet beszélni, mint azt egy értelmező munka megengedné.3 Deleuze és Guattari a „kisebbségi” irodalmi helyzetről mondja, „Ha az író törékeny, bizonytalan és elnyomott közösség peremére szorul, helyzete még inkább alkalmassá teszi arra, hogy egy másik, lehetséges közösséget fejezzen ki, hogy egy másfajta tudat, egy másfajta érzékenység eszközeit hozza létre.” (Deleuze, Guattari, 2009, 36) Szenes bizonytalan, törékeny helyzete egy történetileg, társadalmilag meghatározott többes szituáltságból fakad. Íróként, alkotóként egy kulturálisan sokszerzős társadalmi-irodalmi kontextusba érkezik, de pályája, munkái, identitása vonatkozásában is ez a többes jelleg, jobban mondva a többszörösség szétbonthatatlansága figyelhető meg. Nem csupán csehszlovákiai íróként volt egyúttal magyarországi író is, de a csehszlovákiai magyar-zsidó kisebbségi lét többszörös kulturális és nyelvi beágyazottságot is jelentett. A fasiszta Szlovákiában (1939–45; Szenes 1942-ben Magyarországra szökik) a kisebbségi lét marginalizáltsággá, az elmásítás radikális tapasztalatává vált. A 20-as, 30-as években írt verseiben a többes kulturális beágyazottság gyümölcsöző, termékeny forrás, viszont a vészkorszak szorításában már a túlélés, határkezelés és ellenállás stratégiáit kellett mozgósítania. A pálya második felében írt szövegek – a holokauszt után, az izraeli évek alatt írt tárcák és elbeszélések – az identitásvesztés és többszörös kötődések újrakonstruálási műveleteiről számolnak be, arról az ide-oda mozgásról, mely az otthon és otthontalanság, állandó útonlevés, a többszörösen rétegzett múlt és jelen között következik be; ezek az írások a sokféleképpen kereszteződött terek, idők és identitások egymáshoz kapcsolt (fájdalmas) viszonyát, és emlékezetét teszik láthatóvá (Jablonczay, 2014).

A Szenes Erzsi munkáival kapcsolatban felmerülő tetemes kérdések – a pálya alakulása, munkáinak láthatósága és/vagy láthatatlanná tétele, kanonizálásának elmaradása, az írások összegyűjtéséből kialakulóban levő kép, az elemzési szempontok sokfélesége – közül tehát a következőkben a pálya első felében megírt lírai anyag vizsgálatára fókuszálok. Szenes versei – melyek az 1920-as években induló lírai kísérletek sorába illeszkednek – folyóiratokban, napilapokban – Nyugat, Múlt és Jövő, Szép Szó, Prágai Magyar Hírlap, Kassai Újság stb. – jelentek meg, majd a húszas évek közepétől kötetbe is rendezi őket: Selyemgombolyag, 1924; Fehér kendő, 1927; Szerelmet és halált énekelek, 1936. Minthogy Szenes a csehszlovákiai magyar irodalomhoz és a magyarországi magyar irodalomhoz egyszerre tartozott, a két irodalmi közösség és közönség egyszerre reagált a költészetére. A csehszlovákiai (ahogy magukat nevezték szlovenszkói) írók, irodalomkritikusok közül Fábry Zoltán egyértelmű elismeréssel beszél Szenesről, de számára a szlovenszkói irodalomba való beágyazottsága lesz fontos: „Valahol, egészen oldalt mintha Lesznai Annához testvéresülne valaki. Versek. Egyszerű, nőiesen szétomló, tárulkozó, de a döntő pillanatban kemény formában kristályosodó emberi hang, ember tett. Biblikus nehéz nyelvű kinyilatkozás, mely végeredményben mégis: természetes egyszerű beszéd. (…) Szenes Erzsire rá lehet fogni: nőíró Szlovenszkón” (Fábry, 1964, 61–65). A magyarországi kritika felől egyértelmű elismerést kap, költészetéről többek között Radnóti, Füst Milán, Komlós Aladár, Ignotus ír kritikát. A recepció Szenes költészetét a nőiesnek tartott megszólalásmódhoz rendeli, melyben – igazodva a kor irodalomtörténetének beszédmódjához – az „asszonyi önkifejezést”, „az asszonyi lélek sajátos és ritka fegyelmét” látják érvényesülni (Radnóti, 1936, 476). Ugyanakkor minden reflexió kiemeli a saját hang és eredetiség jellemvonását is. Érdekes továbbá, ahogyan a líra egyik jellemző jegyét, a bibliai utaláshálóra való hagyatkozást a csehszlovákiai kritika megnevezhetőnek tartja, ezzel szemben a magyarországi irodalomkritikában a zsidó tradícióra való utalás zárójelbe kerül. Fábry Zoltán „zsidó biblikus egyszerűséget megvalósító, szentimentalizmust felszámoló igazi szerelmi líra”-ként definiálhatja a Fehér kendő kötetben megjelent Oly messze vagy című versét, ahogy az imént említett idézetben is „biblikus nehéz nyelvű kinyilatkozás”-ról olvashatunk (Fábry, 1981, 256–257). Csanda Sándor csehszlovákiai magyar irodalomtörténész, jóval később, a 60-as években írott tanulmányában úgyszintén jellemzőnek tartja az ószövetségi hatást; Szenes korai verseiben, írja „megtalálható későbbi, érett költészetének számos alapvető motívuma is: az ószövetségi zsidó misztika, a könnyes, tragikumra hajlamos életszemlélet, a természettel kapcsolatos költői hasonlatok bősége stb.” (Csanda, 1967, 11). Ignotus ezzel szemben csupán arra utal, hogy „szavainak súlykülönbsége versmértékké zamatosodik, a verstelen vers, a kötetlen ritmus-standard-példájává” (Ignotus, 1926, 464), Komlós pedig verseinek tömörségét emeli ki, eszközei közül a gondolatritmust, mely nem dekoráció, hanem „gyorsabb megértésre szolgál” (Komlós, 1977 [1936], 288). Füst Milán a formavilág egyszerűségét, de annak őszinteségét tartja fontosnak Szenes verseiben, melyet „tudatos művészi ökonómiaként” definiál, és amelyen keresztül a költői kép a tiszta érzést tudja sugározni (Füst, 1927, 710–711).

Száműzetés, idegenség, női szubjektivitás

Ahogy már a recepció néhány főbb állításából – a „nőiség”-re és bibliai elemekre való hivatkozásból/ vagy éppen az arra való reflexió hiányából – kitűnik, Szenes Erzsi két háború közötti lírájának olvasásakor többszörös kulturális, nyelvi megalkotottságban részt vevő pozíciókkal van dolgunk. Mit értsünk a nő–férfi viszonyként konstrulálódó megszólított–megszólító pozíciókon; hogyan értelmezhető a gender identitás a szöveg számos szintjén – a szerző pozicionáltságától a lírai alany vagy az alakzatok szintjéig – a lemondás, magány témáinak értelmezéséhez miért lehet alkalmas a feminista keretben újraértett száműzetés fogalmának mozgósítása? A posztmodern feminista elméletek a szövegek gender viszonyainak értelmezéséhez a dekonstrukció azon belátásaiból indulnak ki, melyek a diszkurzív pozicionálást teszik meg legfőbb szempontnak: a szöveg nem egy belső világ kifejeződése és nem is egy külső társadalmiságé, sokkal inkább „írásaktus, ezért jelek, diszkurzív struktúrák, textuális elemek anyagi természetű manipulációja, a beírás aktusa, melynek megvannak a maga protokolljai, korlátozási módjai és szabályai” (Derridát idézve Grosz, 2006, 219). A nemi vagy társadalmi nemi identitás kódjai is sokféleképp olvashatók, de az újabb kutatások elsősorban mozgó és kereszteződő pozíciókból indulnak ki, a szöveg azon belső és külső „ügyeiből”, melyeket az aláírás működési mechanizmusa befolyásol: a szerző státuszának nyomszerű jelenléte, a saját stílusjegy, az olvasóra tett hatás, és a szöveg azon begyűrődése vagy behajtódása, melyet Elisabeth Grosz Derrida nyomán az aláírás mise-en-abyme-jaként nevez meg, mely az írás aktusának önnön munkájaként olvasható (Grosz, 2006, 227). A nemi és gender identitásmintázatok és azok átírásai, szubvertálásai a szöveg – szerző – olvasó közötti viszonyban mennek végbe, vagyis kölcsönös egymásba foglalást tételezhetünk fel, ahol nem alakul olyan másik hely, amely valamely pozíciót önazonos, autentikus szubjektumként konstruálna meg. Grosz utal rá, hogy noha a szerző neme semmire nem garancia, de bizonyos értelemben van esélyünk arra, hogy egy női névvel ellátott szöveg problematizálni fogja az uralkodó normákat, és kibillenti az autoritás (maszkulin) pozícióját, és az annak másikjaként értelmezett feminitást (vagy egyéb alárendelt identitáshoz kapcsolódó alakzatokat, textuális mintákat).

Az identitás és szubjektivitás kereszteződő térben történő megalkotottságának tapasztalatához a száműzetés fogalma alapvető, elengedhetetlen egzisztenciális feltétel. A fogalom dekonstrukciós potenciálját kihasználó transznacionális feminista értelmezések azért lehetnek termékenyek a számunkra, mert az otthon, otthontalanság, száműzetés problematikáját ugyancsak a női szubjektivitás diszkurzív megalkotottsága kérdésének vonatkozásában határátlépő mozzanatokkal, köztes térben való alakulására koncentrálva értelmezik (Jan Mohamed, 1992, 96–120). Eva Karpinski mutat rá, hogy a száműzetés – mint diszkurzív konstrukció, vagy mint metafora – patriarchális keretben érvényesült, vagyis ahhoz, hogy feminista megközelítést tudjunk alkalmazni, a fogalom dekonstruálását kell végrehajtani (Karpinski, 1999, 19). A száműzetés fogalomként olyan szemantikai tartományba illeszkedik, mely hagyományosan a patriarchális és nacionalista diszkurzusból eredeztethető. A posztmodern gondolkodási keret a fogalom dekonstruálásával a határok olyan átlépő mozzanatára helyezi a hangsúlyt, amely során egyfelől új összefonódások, kereszteződések válnak láthatóvá, másfelől a „száműzetés” energiáját magába olvasztó mobilitás képes hatalmi, uralmi eljárásokat hatástalanítani. A száműzetés trópusa számos szemantikai asszociációt aktivál: az elválás, veszteség, megfosztás, otthontalanság, idegenség, halál és gyász félelmet és/vagy fájdalmat keltő negatív konnotációit. Karpinski szerint Edward Said, aki ugyan a fogalmat kiszabadítja ebből a szemantikai tartományból, és a nomadikus mozgást, a migráns tudat felszabadító erejét ünnepli, mégis a nosztalgikus, melankolikus otthon-, identitás-, eredetvesztést teszi meg a száműzetés alapjának. Ez a koncepció a „független, szabad én férfi fantáziájá”-hoz képest viszonyít, és totalizáló fogalmat csinál a száműzetésből (Karpinski, 1999, 20). A feminista gondolkodásnak azonban van egy olyan hagyománya, mely a fogalmat demaszkulinizálja, a nacionalizmustól elszakítva női metaforaként próbálja pozicionálni. Virginia Woolf Három adományának (1938) híres nő alakja kívülálló, otthontalansága és hazátlansága azért pozitív erő, mert az egész világ az otthona („Nőként nekem valójában nincs is országom. Nőként én nem is akarok magamnak országot. Nőként az én országom az egész világ.” Woolf, 2006, 210; Karpinski, 1999, 20–21). Ez a patriarchális, nemzeti határokat aláásó szempont látszik körvonalazódni számos feminista gondolkodónál – Helene Cixous-tól Caren Kaplanig – akik rámutatnak arra, hogy a száműzetés mint diszkurzív potenciál úgy tud szubverzív lenni, ha a marginalitást más megvilágításba helyezik. A stigmatizáltság és passzivitás alól kiszabadított marginalitás dinamikát, mozgást, határátlépő tartalmat invokál, és sokkal inkább a változó, alakuló, állandó cserefolyamatok kerülnek előtérbe a fogalmak, alakzatok értelmezésének bármely szintjén, a szintaktikai-szemantikai, tematikai vagy retorikai szinteken.

Julia Kristeva a görög mitológiához nyúl vissza, hogy a száműzetés és idegenség fogalmát összekapcsolja a nőivel (Kristeva, 2010, 44–48). Io és a Danaidák történetét értelmezi, akik a női száműzetés prototípusai is lehetnek, ugyanis olyan női alakokról van szó, akik elmenekülnek a szexuális csapda elől, és saját testüket választják szülőföldjük helyett. A két mitológiai történet egymás fordított tükrei, de mindkét történetben a férfivel való szexuális viszony házasságon és szülőföldön kívüli jellege hangsúlyos, a nők törvényen kívülre kerülnek, mely balsorsot jelent számukra. Io nem az apai hatalom ellen lázad, ő az apját szerető nő. Azzal, hogy Zeuszt elcsábítja, Héra tekintélyét, az anyai hatalmat sérti meg. Tehénné változva száműzetésre, idegen földön való vándorlásra kényszerül. Zeusz viszont csak külföldön, Egyiptomban változtatja vissza nővé, és csupán csak itt, szülőföldjén kívül meri megérinteni Io homlokát. A Danaidák száműzetése és idegensége szintén a patriarchális rend visszautasításával függ össze, fordított mozgást hajtva végre, ők Io leszármazottaiként Egyiptomból menekülnek Aigüptosz fiai elől, akik erőszakkal akarják elvenni őket feleségül, hogy hatalmat gyakoroljanak az ország felett. Az ötven nőből 48 megtagadja a házasságot. De a házasság és utódnemzés visszautasítása mögött az apai tekintély megóvása áll. Az idegenség a tiltott lázadásban, a korlátok áttörésében, a gyilkosságban válik fékezhetetlenné. A Danaidák története arra az alapítómítoszra utal, mely az otthon kettős természetét, a mélyén levő otthontalanságot mutatja fel: a család egyesülésének feltételeként az erőszakot teszi meg, (elszakítás, eltávolítás, idegenség), és megalapítja a patriarchális rend nő–férfi viszonyához kapcsolódó mítosz másik alappillérét is: a menyasszonynak külföldinek kell lenni – ez biztosítja a szexuális különbséget –, mely rámutat a nő patriarchátushoz való viszonyában alapvető száműzöttségére.

Szenes lírája: önmegszólítás, patriarch ális idegenség, száműzetés a nyelvbe

Szenes három kötetének – Selyemgombolyag, 1924; Fehér kendő, 1927; Szerelmet és halált énekelek, 1936 – verseiről általánosságban is elmondható önértelmező gesztusai sok esetben önmegszólító és dialogikus versformákat aktualizálnak modern formavilággal, közelítve a szabadvershez, prózavershez. Szenes lírájának témái, szövegeinek figuratív mozgásai, nyelvi aktualizációi nem csupán a gender kódok irodalmi szubvertálását, felülírásait mutatják, de olyan nyelvi, kulturális elemeket (zsidó) is beléptetnek a szövegek terébe, melyek egyéb – vallási, kisebbségi identitáshoz kapcsolódó – kódokat metszenek. A szövegek textuális mozgásai – néhol kiasztikus szerkezetekkel, az aposztrophé alakzatával – ezeket a kereszteződéseket a rögzítettség és rögzíthetetlenség közötti eldönthetetlenségben tartják, olyan én–másik viszonyt konstruálnak, melyek többes tükröződésben, többes megalkotottságban vesznek részt, aláásva az önazonosság és különbözőség bináris oppozíciót feltételező formáját. A lírai alany nyelvi megalkotottságának komplexitása tükröződik a versek formai, képi elemeinek kidolgozásában is, ahol a többes identitásmintázatok kereszteződését láthatjuk. A gondolatritmusra épülő szabadvers – hogy gondolatok, nyelvi egységek, képek tagolják a versritmust –, egyrészt értelmezhető avantgárd hatásként, de Szenes lírájában nemcsak a progresszivitást, hanem a tradicionális bibliai motivikát is képviseli. A konvencionális költői témákat – szerelem, magány, élet-halál filozófiai kérdései – egyrészt modernitás és tradíció (zsidó bibliai és folklór) metszéspontjára helyezi, másrészt a „női” – „férfi” eltérő diszponáltság tengelyére. Azonban a „női” megszólaló női szubjektivitása – a patriarchális norma visszautasításaként – diszkurzív pozícióként a versnyelvvel együtt formálódik. Egy sajátosan új női hang jön így létre, melynek modernsége a zsidó bibliai tradícióra való ráhagyatkozásként, annak átalakításával teremtődik. A zsidó hagyomány egyes motívumait egyrészt keresztény elemekkel vegyíti, ugyanakkor a vallási metaforika abban a modern nyelvi környezetben jelenik meg versalkotó elemként, melyben a lírai alany az idegenség, kitaszítottság léttapasztalatával szembesül.

Szenes első verseinek publikálásával megközelítőleg egy időben a Múlt és Jövőben (és nem a Nyugatban) jelent meg Indulás címmel programadó írása (Szenes, 1925, 338–339). A szöveg komplexitását nemcsak a műfaji besorolhatatlanság jelzi, de a képek olyan as.- szociációs láncolatokban vesznek részt, melyek irodalmi, nyelvi mintájának az elsődleges utaláshálón túl a bibliai beszédformákat tekinthetjük. Műfaját tekintve Szenes Erzsi „programszövegét” az elbeszélés és líra határmezsgyéjére helyezhetnénk, prózaként inkább a szabadvers ritmikus nyelvét idézi, és egyfajta időtlen jelenből beszél, beszélője az írás most idejéből szólítja meg saját magát. Vagyis mondhatjuk, az aposztrophé alakzata teszi lehetővé, hogy az absztrakt elbeszélt cselekményének alanya önmaga megalkotására, bejelentésére tegyen kísérletet. „Még nem tartok ott, de tudatosan tudom, hogy hogyan adódik majd. Lassan bontakozó novemberi ébredés lesz” – indítja írását. „Én a szobám közepén állok”, folytatja, belép a másik, aki te-ként kinyitja a belső teret, de ez a te kölcsönös, egymást létrehozó, alakító minőségében jelenik meg („Mert te belőlem való vagy és én teremtettelek.”). A szövegbeli én önnön lehetőségfeltételét az elindulásban, korábbi léthelyzetétől való kényszerű kimozdításban látja. Az anya és apa alakjától való elválást veszteségként éli meg, de a nyelvi, kulturális kötelék stabilizálja az én kilépéséhez szükséges erőt. Idézetei és képei a zsidó bibliai hagyományhoz kapcsolódnak: „Apám jön most egyedül. Belenézek a szemébe erősen, mélyen. Ezeket a szemeket, végtelen szeretetben és fájdalomban elém csillanókat magamba skatulyázom. (…) A fejemet békésen a keze alá hajtom, hogy mélyről jövő, szeretetben fogant szavaival reám olvassa az áldást és magam elé betűzöm a lelkem értelmezése szerint. »Kiveszem a szívemet és Neked adom, ha hajléktalan lesz a lelked, mentsvárad legyen!« Azután elém csúcsosodik az anyám, utánam nyúló két, vonagló karja mint egy kétségbeesett, vergődő tekintet. Magamba zárom ezt a befelé csukló, hosszú sikolyt – hiába!… »A testedből való test vagyok, de ki kell szakadnom belőled az álmaim és a lelkem szentsége miatt.«” Ahogyan az én próbál szabadulni a másik tekintetétől, a beszélő a zárlat mondataiban a tükör figurájának beiktatásával a tekintet önmagára figyelését hangsúlyozza, és a kimozdulást, korábbi önmagából való kilépést jelenti be: „(…) most itt hagyom magamat, aki eddig voltam ebben a tükörben, minden hozzámszegődött volt pillanatommal itt maradok. Belemásolom magam a foncsoros testű üvegbe mint egy levonóképet, mert én most kifutok önmagamból.” (Szenes, 1925, 339). Szenes korai, lírával ötvözött prózájában az aposztrophikus beszéd sajátosságait figyelhetjük meg, amikor is az önmegszólító én önnön létrehozásához egy te-t használ, megszólítása nem egy elbeszélhető eseményt, hanem az éppen írás aktusát nevezi meg (Culler, 2000, 383).

A három kötet versei nagyrészt aposztrophikus beszédként olvashatók. Az első kötet, a Selyemgombolyag verseiben a megszólított maszkulin pozíciót vesz fel, a női és férfi pozíció közti aránytalanság, különbség nagyon szembetűnő. A húszas évek elejének én–te viszonyt ábrázoló költeményeiben a másik megszólításra, cselekvésre buzdítása, vagy sóvárgás a másik után, vagy éppen a másiktól való elválás és annak körülményei, következményeivel való számvetés jelenik meg, vagyis elmondhatjuk, hogy a (maszkulin pozícióban levő) másik felértékelése történik az énhez képest. A versek központi motívuma a szem, a másik általi tükrözöttségre való reflexió fontos mozzanatával. A másik utáni vágy felerősödik, azonban, hogy az én a másikban elvesszen, lehetetlennek bizonyul. A házasság problematizálása már ezekben a korai versekben megjelenik (A boldogtalan menyasszonyokhoz). A Fehér kendő egyes ciklusaiban a költői képek leginkább nagy hagyománnyal rendelkező trópusokra épülnek – így a Hold, a szem továbbra is nagy hangsúlyt kap, az arany, a Nap, a lélek, hajnal – Isten, angyal és madár motívumai, mely trópusok sorozatos ismétlődésben vesznek részt és szövegközi utaláshálóban hatnak tovább (lásd A lélek ellenáll). Továbbra is a férfi megszólítása jelenik meg központi elemként, vagyis főként a heteroszexuális kapcsolatban artikulálódó nőiség megtapasztalását, a férfi tükrében megkonstruálódó női identitás stációit írja meg, a nővé válás performatív aktusát, „asszonnyá tevés”-ként, a testi, érzéki szerelem hatását, a beteljesülés utáni várakozás, szorongás, elhagyatottság és elveszettség-érzet tapasztalatát.

A Nyugatban 1927-ben megjelent és a Fehér kendő című kötetbe rendezett A férfi szó című verse több tekintetben is különleges (Szenes, 1927, 57). Ahogy általában is elmondható, hogy a modernség és tradícióra való hagyatkozás kettősége együtt tud termékeny lenni ebben a költészetben, itt is a múlttal való viszony aktualizálódik, de úgy, hogy közben egy női pozíció és hang kiküzdését tegye lehetővé.

A férfi szó

A férfi szó többé nem több nekem mint tört cserép.
erősség volt
s elpusztult mégis akár a templom ott Jeruzsálemben
s most sírhatok utána ezer meg ezer évig
mint ahogy véreim sírnak
a szentély után.
Minden tüzön át
már csak az apám szava maradt meg nekem
mint vert arany
elpusztíthatatlan és örök
mint Isten szava
melyet időtlen-időktől időtlen-időkig
egyetlen megmaradt kincsként hordoznak magukkal
a bolyongó zsidók.

A férfi szavának minősítése behozza a zsidóság számára legfontosabb kulturális jelölő, a jeruzsálemi templom elpusztításának képét, melynek jelentését és jelentőségét az apához fűződő viszony fogja átformálni. Jeruzsálem természetesen nemcsak a zsidó vallási hagyományhoz kötődő kép, hanem a keresztény hagyományon belül is megjelenő romantikus trópus, viszont jelen esetben zsidó képi-szimbolikus struktúrából kerül át. Tudjuk, hogy a héber költészetben hagyományosan is fontos elem az ősök földje iránti nosztalgia, Jeruzsálembe való vágyakozás. De tudható az is, hogy a diaszpóra léttapasztalatának nyelvi-képi struktúrájában Jeruzsálem hagyományosan ún. fatherlandként és nem anyaföldként értelmeződik (Scheinberg, 2002, 183–185). Szenes Erzsi a zsoltárok nyelvét idézi, mely eleve ahhoz a bibliai történethez kapcsolódik, mely összefüggött a Templom lerombolásával, és a diaszpórában élő zsidók számára a második Templommal való imaközösséghez tartozás érzését volt hivatott erősíteni (Scheinberg, 2002, 184, Jablonczay, 2014). A megidézett távoli, imaginárius otthon – hordozható haza, és nem rögzíthető. Ugyanakkor a nem rögzíthető otthon az ősök kulturálisan áthagyományozott emlékezetével köti össze a beszélőt. Ezzel viszont átlépi a hazához kapcsolt fixált jelentéstartalmakat (a geográfiai értelemben vett szülőföldhöz fűződő kapcsolatot) és kinyitja a teret, mely a vallási-kulturális identitás-tartalmakat is átlépő mozzanatba helyezi. Az otthon, haza többszörös jelentésrétegét magába építő összetett kép női és férfi viszonyrendszert is értelmez, kapcsolatba hozza a női kiszolgáltatottsággal, a férfihoz való viszony problematikusságával, melyet éppen az apához való intenzív kötődés fog feloldani. A Szenes-versben megjelenő apai összefonódik a szimbolikus nyelvi tartomány, a kulturális (vallási) emlékezet privilegizálásával. Ez a gesztus progresszív és sajátos válasz arra a patriarchális mintára, melyben a férfi számára van lehetővé téve a megszólalás, mégpedig úgy, hogy a női beszélő az apai – zsidó hagyománnyal, és nem az anyaival azonosul. Itt a zsidó örökség továbbításáról is szó van, amely biztosíthatja számára az egyéni hanghoz jutás lehetőségét.

A férfinak engedelmeskedő, gyermeki alázatosságban élő anyai mintával való szakítás, a két női identitás közötti távolság tematizálódik Anyám, hogyan lehet című versében (Szenes, 1924, 42). A vers metaforikája szintén bibliai, de a keresztény kulturális-nyelvi hagyomány metaforáit használja – vér, test, szög – mely a vallási motivikán kívül az érzéki, szenzuális tartományt is megidézi. Az anyaihoz kötött testi tapasztalat elengedése nem olyan könnyű („kell nekem a kezed drága remegése a hajamon”), de a hang és szó tanúsága a távolságot áthidalhatatlanná teszi. Ahogy az előző versben a hagyományos nemi szerepekkel való szembeszállás, a transzgresszió formáit a (férfi – zsidó) hagyományra való erős ráhagyatkozással érte el – itt azt látjuk, hogy az anyai-testi vonatkozás megjelenítéséhez a keresztény szimbolikához fordul (Jablonczay, 2014).

Anyám, hogyan lehet

hogyan lehet, hogy olyan messze estem tőled
Anyám?
Vérrel és testtel hozzád szögezve
hogyan lehetek tőled olyan nagyon messze
hogyan jutott egy világ közénk?
Rokonabb nálad nékem minden felhő
Én már a felhőkkel ölelkezem.
És ha onnan fentről sírva visszanyúlok érted,
és kell nekem a kezed drága remegése a hajamon,
ha a szemednek bús tavát kívánom magamra,
ha így foglak téged és átemellek a távolságokon,
szelíden, féltőn, magamhoz kulcsolva,
hallgasd
a közénk préselt világ
felsír és fáj…

Kristeva szerint az anyai tartomány elvesztése szükséges a nyelv létrejöttéhez, de az aszimbolikus, a nyelvtől való elidegenedés ugyanakkor szükséges a képzelet működéséhez. Az anyai feláldozásával a nyelvbe való belépés valójában a nyelvbe való száműzetés lesz, új nyelvekkel és kultúrákkal kárpótolva annak elvesztését, az anya fordítóivá válunk (Nikolcsina, 2004, 54). De a versek lerögzíthetetlen, mindig tovább mozduló képei, közölhetetlen jelentései ugyanakkor abból a női tartományból és az imaginárius apaiból maradnak vissza, melyek a nyelv előtti, szubjektivitás előtti történethez kapcsolódnak, és ezek a nyelv szimbolikusának kívülségére utalnak. A nők számára megmarad ugyanis egy kettős mozgás, a nem teljes elválás, a saját test és az anyai test különválasztásának nehézsége.

A Szerelmet és halált énekelek című kötetben a dialogicitás ismételten kiemelt szerephez jut, a férfihoz való viszony azonban tovább problematizálódik. A házasság, a zsidó rítusok által megteremtett menyasszonyiság idegenné válik a számára, de a törvény (zsidó hagyomány szerint) betartásának a kérdése továbbra is alapvető marad. A patriarchális mintától való eltérés, elidegenedés, a házasság visszautasítása és a lemondás következményei jelennek meg több költeményében – néhol a gyász, néhol a melankólia regisztrálásaként, pl.: Ó Menyasszony!; Nem fáj nekem, Sírvers, Mennék felé. A Verseid címet viselő szöveg egy folyamatosan változó alanyi-tárgyi pozícióra reflektál, a vers címe is utal a birtokos bizonytalanságára és eldöntetlenségére; az ismétlést és cserét a kiazmus alakzata működteti a versben. (Szenes, 1936, 7–9)

Verseid

I.

Csak éltem, éltem, mint a fák
Bűntelen
S most egyszerre úgy állok itt
Mint ősanyám a lét kezdetén
Amint ráijedt,
hogy meztelen.
Hová rejtőzzek,
hová bújjak,
Mivel takarjam el magam?
A világ minden bozótja is kevés volna
hogy elfedjen,
ha Te álmaidban is engem látsz
szüntelen
s megkívánt szám, karom, kezem
fegyveres gyilkosok,
kik asszonyodnak életére törnek.

II.

Milyen szabadon jártam-keltem itt,
amíg nem szerettelek.
És most minden és mindenki,
az emberek, a házak s a liget fái is,
Mint titkos összeesküvők
a vesztemre törnek.
Még a Dóm kivilágított óralapja is engem kém
Mintha Isten szeme keresne, [lel este,
Eltakarom a szemem a kezemmel,
hátha ő is bűnnek érzi,
amit cselekszem.[…]

VI.

Mert asszonytól sose kívántad jobban
hogy gyermeke szülessen Tőled,
mint tőlem,
hogy lelkem lelkeddel beteljen
s lombot, virágot teremjen,
mint tavasszal a föld,
megszülettek ezek a versek
s ezek a versek
a Te verseid.

A patriarchális minta elutasítása, a házasság lehetetlensége egy házasságtörő kapcsolatból fakadó dilemmaként, majd a házasságról való lemondásként jelenik meg. A férfi – mint szimbolikus tekintély – nem tudja őt birtokolni, viszont az ő alkotói énjének kialakításához szüksége volt a férfi tekintetére. A szerelemről mint a másikban való elveszésről való lemondás kényszerű éppúgy, mint az anyai tér felfaló, bekebelező aspektusának visszautasítása. A másik általi tárgyiasítás visszautasításával az én számára az alkotómunka játéktere nyílik ki. Előtérbe állítja az én diszkurzív tapasztalatát, az önértelmező gesztusokat, a versírásra való reflexiót; gyermek helyett verseket hozott létre, mely textuális aktushoz a férfi elengedhetetlennek bizonyult: „Mert asszonytól sose kívántad jobban / hogy gyermeke szülessen Tőled / mint tőlem, / hogy lelkem lelkeddel beteljen / s lombot, virágot teremjen, / mint tavasszal a föld, / megszülettek ezek a versek / s ezek a versek / a Te verseid.”

Utolsó kötetének a Már csak a halál címet viselő második ciklusában – megszaporodnak az idegenség és lemondás témájához kapcsolódó versek, verscímek: Idegenben, Úton, Magányosság, A költőnő halála, Pazaroltam az éveket, A fájdalom tengerében, A halál után, Hiába keresem, mely versekben az otthon változatlansága és a hotelszobák idegensége közötti ingázás, az önpusztítás, vágyak elutasítása, halál, Isten hiányának képei lesznek dominánsak. A Nem fáj nekem című vers kezdeti sorai a patriarchális házasság, a zsidó rituálé által szentesített női szereptől való eltávolodást idézi fel (Szenes, 1936, 58):

Nem fáj nekem…

Nem fáj nekem a narancsvirág-koszorú a lányok homlokán,
Megdobálom őket mazsolával,
Mint a templomban menyegző előtt a vőlegényeket,
Őseim hite szerint.
Nem fáj nekem, hogy más asszony most a múzsák kegyeltje
S megfagytak az én ajkaim,
S a dalos madarak, a versek,
Ott gunnyasztank a szívemben,
Mint télidőn a verebek az eresz alatt.
Úgy állok én már mindenek felett,
Túl az időkön,
S úgy hajolok önmagam fölé,
Mintha meghaltam volna régen
És egy hamvedret tartó márványkő-angyal lennék,
A saját síromon.

Az ősi rítusra épülő mennyegzőről való lemondást, annak elengedését a megfagyott állapot képei követik – „megfagytak az én ajkaim, s a dalos madarak, a versek, ott gunnyasztanak a szívemben”. Az alkotás és önmaga alkotó énjének befagyasztását sugalló képeit – „Úgy állok én már mindenek felett, / túl az időkön, / s úgy hajolok önmagam fölé, / mintha meghaltam volna régen és egy hamvvedret tartó márványkő-angyal lennék, / a saját síromon.” – talán olvashatjuk úgy is, hogy a melankólia és önelidegenedés egy reflexiós folyamatot indít el, melynek során az alkotófolyamatra, versírásra való ön- és kikérdezés indul el, és a beszélő önnön megkettőzését, saját képi világára való autotextuális öntükrét teremti meg.

A női írások, mondja Kristeva, a nyelvet mintha külföldről néznék (Kristeva, 1981, 166). Külföldinek lenni pedig az idegenség, a nyelv másikának pozíciójában egy radikális értetlenséget jelent. Ahhoz, hogy a nyelvbe lépjünk, az anyai tartomány – otthon, szülőföld, szerelem – feladása fájdalmas, de szükségszerű. A nyelvbe száműzetünk, de ez a száműzetés kinyitja az írás terét, melynek tükörszerű jelölési rendszerében folyamatosan alakul az a szubjektum-státusz, melynek másikját már az írás képviseli. Szenes Erzsi írásaiban a nőnek a patriarchátushoz való viszonya az én belső radikális különbözőségére való reflexióval alakul. A versek lírai alanyának nyelvileg megalkotott jellege mind az alakulásban levő „női” és „férfi” pozíciókkal, mind a magyar irodalmi modernség regiszterétől, beszédmódjától eltérő ún. kisebbségi nyelvhasználatra jellemző kulturális, nyelvi kódokhoz való visszatérésekkel együtt formálódik. Vagyis azt láthatjuk, hogy az én nyelvi megteremtésében részt vevő én–másik viszony folyamatosan újraírja és kikérdezi a patriarchális diszkurzus hegemón formáit, de a patriarchális tükröződésből való kilépés mozzanatai ugyanakkor egy „kisebbségi” kulturális és nyelvi mintázathoz képest teremt saját maga számára keretfeltételt, vagyis a lírai alany nyelvi megformáltsághoz elengedhetetlen idegenség mozzanata egy zsidó-keresztény kulturális és vallási hagyomány átkódolásán keresztül működik. A versnyelvi forma a lázadást, a progressziót a tradícióhoz való visszatéréssel együtt jeleníti meg, a bibliai textusra való ráhagyatkozás, annak felülírása fontos szubjektumképző és szövegszervező elem, ugyanis ebben az interakcióban, kulturális fordításban tudja saját nyelvét, világát, beszédmódját kialakítani. Mindezek alapján elmondható, hogy Szenes Erzsi költészetét érdemes lenne a klasszikus esztéta modernség és későmodernség kereszteződésében álló sajátos alternatív beszédmódként számításba venni.

1 Szenes Erzsi a szlovákiai Rajecen 1902-ben született és Jeruzsálemben halt meg 1981-ben. Gyermek- és fiatalkorának éveit a Kassához közeli Nagymihályon töltötte. Költő, író, újságíró. Újságíróként dolgozott csehszlovákiai és magyar lapoknak – a Kassai Napló, a Prágai Magyar Hírlap és a Magyar Újság szerkesztője volt. Számos folyóirat közölte verseit, cikkeit – a Nyugat, a Pesti Napló, a Szép Szó, a pozsonyi Esti Újság. Verskötetei: Selyemgombolyag, 1926; Fehér kendő, 1927; Szerelmet és halált énekelek, 1936. Kisregénye, a Nyártól nyárig, 1943-ban jelent meg Budapesten. 1942-ben szökött Magyarországra, de 1944. március 21-én letartóztatták, Auschwitzba deportálták, ahonnan Fallerslebenbe került. Családja a holokauszt áldozata. A háború után Pozsonyban él 3 évet, 1949-ben Izraelbe allijázott. Izraelben az Új Kelet köré szerveződő író- és újságírócsoport tagjaként írja visszaemlékező tárcáit, novelláit, de előadóművészként is tevékenykedett. Két kötete jelent meg ezekben az évtizedekben, 1956-ban a Van hazám [Tel Aviv, Neografika Press], és 1966-ban rendezte sajtó alá A lélek ellenáll című félig irodalmi naplóját [Szépirodalmi, Budapest], melyet 1939–1941 között a nagymihályi gettóban írt. Jeruzsálemben Nordau-díjat kapott, Apám fái című tárcáját a United Hungarian Jews of America irodalmi díjjal jutalmazták.

2 Két verse bekerült a Kádár Judit szerkesztette 20. századi költőnők munkáit tartalmazó antológiába (Kádár, 2007).

3 A szerző pályájáról, írásairól újabban lásd (Tóth, 1993, Filep, 2012, Jablonczay, 2008, 2014, Görözdi, 2015)

Felhasznált irodalom

  • Culler, Jonathan. 2000. Aposztrophé. (Fordította Széles Csongor). In Helikon, 46, 3, 370–389.
  • Csanda Sándor. Szenes Erzsi költészete. In A Hét 9, 1967, 2
  • Deleuze, Gilles, Guattari , Félix. 2009. Kafka, a kisebbségi irodalomért. (Fordította Karácsonyi Judit) Budapest: Quadmon
  • FÁBRY Zoltán. 1964. Nőíró Szlovenszkón. In Fábry Zoltán. Kúria, kvaterka, kultúra. Adalékok a csehszlovákiai magyar kultúra első fejezetéhez (1918-1938). Bratislava: Slov. vyd. krásnej lit. Budapest: Szépirodalmi. 61–65.
  • FÁBRY Zoltán. 1981. Szenes Erzsi verse. In Fábry Zoltán. Összegyűjtött írásai 2. Válogatta, összeállította
  • Fonód Zoltán. Bratislava: Madách, Budapest: Szépirodalmi. 256–257.
  • FILEP Tamás Gusztáv. 2012. …szabályosan »kiloptak« bennünket Magyarországról. In Irodalmi szemle 55/8. [cit. 2013. 11. 10] Elérhető az interneten: http://irodalmiszemle.sk/2012/08/filep-tamas-gusztav-szabalyosan-rkiloptakl-bennuenket-magyarorszagrol/
  • Füst Milán. Szenes Erzsi: Fehér kendő. In Nyugat, 1927, 22, 710–711.
  • GÖRÖZDI Judit. 2015. Magyar-zsidó írói identitások Szlovenszkón. Szenes Erzsi és Szabó Béla önéletírásai.
    In Balogh Magdolna (szerk). Választások és kényszerek. Zsidó önkép és közösségtudat Közép-Európában (Irodalom és kultúrtörténeti tanulmányok). Budapest: reciti. 117–130. Elérhető az interneten: http://reciti.hu/wp-content/uploads/valasztasok_vn.pdf
  • Grosz , Elisabeth. 2006. Nemi aláírások – Feminizmus a szerző halála után (Fordította Séllei Nóra). Séllei Nóra (szerk). A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Debrecen: Csokonai. 212–232. Ignotus . Vers és verselés. Neovojtina 3. In Nyugat, 1926, 18, 464–469.
  • Jablonczay Tímea. 2008. Megtalált (?) identitás. Szenes Erzsi: A lélek ellenáll. In Dobos István, Bene Sándor (szerk) A magyarságtudományok önértelmezései. A doktori iskolák II. Nemzetközi konferenciája. Budapest (2008. augusztus 22–24.) Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság [cit. 2010.11. 10] Elérhető az interneten http://mek.oszk.hu/07600/07689/07689.pdf
  • Jablonczay Tímea. 2014. Marginalizáltság és határkezelés. Az identitás kereszteződései Szenes Erzsinél. In TNTeF Interdisciplinary eJournal of Gender Studies, 4, 18–36. Elérhető az interneten: http://tntefjournal.hu/vol4/iss2/jablonczay.pdf
  • JanMohamed , Abdul R. 1992. Worldiness-Without-World, Homelessness as Home. Toward a Definition of the Specular Border Intellectual. In Michael Sprinker (Ed). Edward Said: A Critical Reader. Oxford, Cambridge: Wiley-Blackwell. 96–120.
  • KÁDÁR Judit (szerk). 2007. Térdig születésben, halálban. XX. századi magyar költőnők. Antológia. Budapest: Argumentum
  • Karpinski , Eva C. 1999. Choosing Feminism, Choosing Exile: Towards the Development of a Transnational Feminist Consciousness. In Alena Heitlinger (Ed). Émigré Feminism: Transnational Perspectives. Toronto: University of Toronto Press. 17–29.
  • Komlós Aladár. 1977. Irodalmi napló. 1936. április 19. In Komlós Aladár. Kritikus
    számadás. Budapest: Szépirodalmi
  • Kristeva , Julia. 1981. Oscillation between Power and Denial. In Elaine Marks és Isabelle de Courtivron (Eds). New French Feminisms. New York: Schocken Books. 164–166.
  • Kristeva , Julia. 2010. Önmaga tükrében idegenként. (Fordította Kun János Róbert)
    Budapest: Napkút
  • Nikolcsina , Miglena. 2004. Jelentés és anyagyilkosság. Virginia Woolf Julia Kristeva olvasatában. (Fordította Csíkhelyi Lenke) Budapest: Balassi
  • Radnóti Miklós. Szenes Erzsi új versei. In Nyugat, 1936, 6, 476.
  • Scheinberg , Cynthia. 2002. Women’s Poetry and Religion in Victorian England. Jewish Identity and Christian Culture. New York: Cambridge UP
  • Szenes Erzsi. 1924. Selyemgombolyag. Kassa: Globu
  • Szenes Erzsi. Indulás. In Múlt és Jövő 1925, 338–339.
  • Szenes Erzsi. 1927. Fehér kendő. Kassa: Genius
  • Szenes Erzsi. 1936. Szerelmet és halált énekelek. Budapest: Franklin
  • TURCZEL Lajos. 1982. A világtudat és világhorizont kérdésének felvetése két háború közti kisebbségi irodalmi létünkben. In Turczel Lajos. Hiányzó fejezetek. Tanulmányok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomról és sajtóról. Bratislava: Madách, 33–44.
  • Turczel Lajos. 1987. Babits Mihály szlovákiai kapcsolatai. In Turczel Lajos. Tanulmányok és emlékezések. Bratislava: Madách. Budapest: Európa
  • WOOLF, Virginia. 2006. Három adomány. (Fordította Séllei Nóra) Budapest: Európa