Plonicky Tamás: „Csak jel vagyunk, s mögötte semmi”

Identitásválság és amerikanizáció Csillag Lajos Túlsó part című regényében

(kritika)

Csillag Lajos Túlsó part című kötete 2018-ban jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) gondozásában. A kisregény a karakterek identitásválságának vonatkozásában, az elbeszéléstechnikák kérdéskörében, illetve az amerikai irodalmi-kulturális ráhatás tekintetében is meglehetősen komoly, innovatív és merész vállalkozás. A számos, leginkább érettségi előtt álló gimnazista szereplőket felvonultató opus már a tételmondatában leszögezi: a figurák jelentős része birtokol valamiféle (olykor szó szerint, olykor metaforikusan is értelmezhető) egyéni, bár nem önszántukból megválasztott szuperképességet: „Azt mondják, a szuperképességeinket nem mi választjuk meg magunknak. Ebben van valami. Baromira nem emlékszem, hogy valaha is vágytam volna arra, hogy láthatatlanná tudjak válni.” (5.) – olvasható rögtön az alkotás elején.

Ezek közé a nem hétköznapi adottságok közé sorolható az idézett, leggyakrabban megszólaló narrátor, Viktor láthatatlanná válása – amely burkoltan már a mű felvezetése során vázolja az azonosságtudat krízisének problematikáját –, illetve ide tartozik még barátjának, Imolának a röntgenlátás-kompetenciája; ez a lány a szuperképessége révén könnyedén belelát bárki fejébe. Említésre méltó, hogy regényben feltüntetett idő és tér határait sem mindig betartó hősök különleges készségei mintha a személyiségüket nagyban meghatározó, szinte egyedüli legfontosabb tényezőkként öltenének markáns identitásképző jelleget; ezeken a gyakran egymással összefonódó, oda-vissza ugráló mementókon, a bizonyos túlsó part szándékos el-nem-érésén, egy-egy fura cselekedeten, a szüleik generációjával szemben viselt állandó konfliktuson és a nihilista, azaz a lét totális értelmetlenségére kifutó diskurzusokon kívül ugyanis semmiféle konkrét személyiségjegyet nem tudnak felvonultatni. A súlyos diskurzusokra ékes bizonyíték a Viktor édesanyjának karakteréről szóló párbeszéd – ő amellett, hogy gyakorta egy Ármin nevű férfival csalja a férjét, azt a szuperképességet birtokolja, hogy rengeteg lehetőséget hagyott ki életében (?). Ezáltal mintegy stigmaként hordozza magában a „kihagyott lehetőségek illatát” (12.), amelytől Viktor az Imolából kiáramló szőlőzsír- és kávédohányillattal, továbbá a hirtelen a semmiből fel-feltűnő hontalan füstszagával elegyített bűzdömpingtől ugyancsak rá, az anyjára, annak fiatalkori énjére asszociál: „Valahányszor Imola beleszív a hajléktalantól kapott cigibe, az elillanó füstnek ócska, dohos szaga van. De az, amit kifúj, valami teljesen más. Reggel, mikor mellettem ült a buszon, éreztem a leheletén, hogy kávét ivott. Ez a kávéillat elvegyül Imola szőlőzsírjának illatával. A kávé és szőlőzsír illatának elegye pedig most az ócska, dohos szaggal vegyül el, ami Imola szerint egy hajléktalan ízére hasonlít. (…) Anyám illata szinte ugyanilyen volt régen. (…) Amikor a nénikém elment, az egész lakást valami furcsa bomlásszag töltötte be. (…) Elmeséltem Imolának is a dolgot. Szerinte a furcsa szag nem a nénikémből árad, hanem az anyámból. – Ilyesmi illata lehet a kihagyott lehetőségeknek – jegyezte meg. – Elrohadnak, mielőtt megszületnének. Emlékszem, azt mondtam Imolának, hogy szerintem téved. Erre azzal jött nekem, hogy anyám valószínűleg rengeteg lehetőséget hagyott ki életében. Mert neki ez a szuperképessége.” (11–12.)

Kontraproduktív elem, hogy a középiskolás, gyakorta „láthatatlanná váló” Viktor nemcsak a létezésében, de az ez alá rendelt saját nemi hovatartozását illetően is meglehetősen bizonytalan; a coming out-szerű kinyilatkoztatás ugyancsak megtörténik már a mű elején: „Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy meleg vagyok-e vagy sem.” (14.) A regény második számú főhőse – a már említett – mindenki fejébe belelátó Imola figurája szintén egy izgalmas narratív vállalkozás. Végigkövethetjük, amint a lány olvas egy pultnál álló ember gondolataiban, „aki épp egy bevásárlólistát mantráz magában (…) azon tűnődik, hogyan ölje meg magát” (8.). Kétszer is olvashatjuk – egyszer az elképzelés játékai alapján, míg másodszor a megvalósulás szintjén – a randevúját Greggel, láthatjuk az édesanyja szimbolikus meggyilkolását, majd végigkövethetjük az egészen csókig tartó, meglehetősen ambivalens kapcsolatát a Vöröspulóver nevű lánnyal.

Az egyik, leginkább lebilincselő Imola-jelenet azonban a történet szerint a Charles Bukowski amerikai íróra hasonlító bácsikájával, „Charlie-val” történik. Kettejük párbeszéde során ugyanis „Charlie” – láss csodát! – előbb teljes joggal megtagadja a nevét, majd pedig Hölderlin – címünkben kiemelt – Mnémoszüné című alkotásának idézetére – és egyben a saját azonosságtudat-vesztésére – utalva, csupán egy jelként határozza meg önmagát. „– Ki volt ő így? – kérdezi hangosan Imola. – Senki, nem volt senki sem – motyogja az öreg. – És te ki vagy? – kérdezi megint. – Csak egy jel – feleli a bácsikám.” (78.) A Charlie – Imola diskurzus slusszpoénja a már-már Márquez-féle mágikus realista végkifejlet: a nagybácsi ugyanis, miután megtörténik a nem mindennapi öntagadásba iktatott öndefiníció, egyszerűen szétmállik a semmibe (?).

Érdekesség továbbá, hogy a mű karaktereinek nevei alapvetően három síkon mozognak: az első, a szokványos magyar nevekként definiálható Viktor, Imola és Ármin személyeket jelöli, míg a másik a beszélő nevekként funkcionáló, azaz valamiféle belső tulajdonságot, esetleg szokást stb. megjelenítő Vöröspulóver, Brí és Fifi személyeinek megnevezésén keresztül jelenítődik meg. A két csoport között az a Jácint nevű szereplő helyezkedik el, aki egyszerre mindkét kategóriába sorolható.

Narratív húzásként, továbbá a teljes identitásválság újabb „jeleként” fogható fel az, hogy Vöröspulóver, annak ellenére, hogy: „az egyik legjelentéktelenebb ember az univerzumban” (…) „nincs szüksége szuperképességekre” (39.), de azt a ruhadarabot sem hordja már, amiről elnevezték: „már rég nem hordja azt a kinyúlt, vörös pulóvert, amit elsős korunkban szinte mindennap, és amiről a becenevét is kapta” (42.); ugyanez a létbizonytalanság lengi körül Brí karakterét is, aki – az erős hagymaszaga ellenére – egy olyan sajtfajtáról kapta a nevét, amelynek illatesszenciája végképp nem határozza meg őt: „állandóan bűzlött a hagymától. Innen jött a beceneve is. Mondjuk, fogalmam sincs, miért pont egy olyan sajtról kapta a nevét, ami nem is annyira büdös.” (72.) A körvonalazott azonosságtudat hiányának kérdéskörét az említett jeleneteken túl egy Imola–Viktor-párbeszéd fejezi ki a leginkább, amely jelenetben az egyik főhős szájából hangzik el a másik nevének identitásjelző jelképpé alakulásának lehetősége: „Azon gondolkoztam, amit Imola kérdezett tőlem két nappal korábban. Hogy ha választhatnék, a Viktor helyett milyen nevet szeretnék magamnak. – Valami olyat, ami csak téged fejez ki. Mint egy jelkép! – mondta lelkesen.” (108.) Ez a tematika a történet legvégén ér a csúcspontjára; amit a főszereplő utoljára még élve mond ki, az ugyanis nem más, mint a saját neve: „Én… – nyögtem, de már csak a mássalhangzók visszhangzottak a fejemben. – En-gem… – ez volt az utolsó szó, amit hallottam, aztán már csak éreztem, ahogy a nyelvem végigsimítja a szájpadlásom, megakad a fogaimban, az ajkaim felpattannak és kimondom a nevem. Ez az utolsó szó, amit életemben kimondtam.” (110.)

Külön kiemelendő, fontos tény: arra, hogy a regény a szlovákiai magyar miliőben játszódik, két rejtett és egy nyilvánvaló utalás olvasható: egyrészt szintén szimbolikus jelentéssel bír, hogy Viktor egy csehszlovákiai faluban napra pontosan a forradalom idején, 1989. november 17-én látta meg a napvilágot (6.), másrészt – ami szintén egyfajta szlovák–magyar bizonyítékként fogható fel – karaktereink a Hordó nevű kocsmában kofolát (42.) fogyasztanak. A harmadik és egyben végleges, nyilvánvaló utalás az Imola pénztárcájában található két öteurós. (102.) A mű azonban – amellett, hogy egy jól ismert közegben játszódik – valamiféle különös elegyét képezi a szlovákiai magyar és az amerikai irodalomnak/ kultúrának. Erre nemcsak a fentebb említett amerikai szereplőnevek lehetnek meggyőző bizonyítékok, de az olyan tengerentúli szerzőkre (vagy azok klasszikus műveinek filmadaptációjára) tett, olykor burkolt, olykor egyértelmű utalások is, mint Chuck Palahniuk, Charles Bukowski, Jerome David Salinger, Francis Scott Fitzgerald, esetleg kis túlzással Bret Easton Ellis; utóbbi leginkább a hirtelen feltűnő hajléktalanok, esetleg a szereplők körüli labilitás narratív megoldásai során emlékeztethetnek minket az X generáció kultikus tabudöntögető regényére, az Amerikai psychóra. Csillag Lajos kisregényének végkifejlete ugyanúgy amerikai jelleget ölt; a történet lezárása ugyanis a tengerentúli valós horrorsztorikra emlékeztető iskolai mészárlásba torkollik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a regény csak és kizárólag az itt vázolt kulturális miliő(k)ből táplálkozna: a mű utalásaiban Hölderlin, Sartre, Villon, García Márquez, Bulgakov stb. jelenik meg, továbbá olyasfajta eklektikus szövegként mutatkozik meg, amelybe a 30y nevű zenekar dalai (Bogozd ki! Puhatalpú lányok) vagy épp a ’90-es évek emblematikus Égbőlpottyant meséiből származó fülbemászó verssorok is beleférnek.

Ha azonban tényleg meg akarjuk fejteni az itt felvonultatott történetben szereplő figurák létbizonytalanságának milyenségét, nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy annak ellenére, hogy Csillag Lajos elbeszélői néha a térben és időben egyaránt ugrálnak, és játékból vagy csak úgy a saját szüleik bőrébe is be tudnak férkőzni, olykor saját magukról is lerántják a leplet. A mű során kiderül, hogy talán egyik megjelenített karakter sem valódi. Noha mindegyik egy kicsit más jellem, elképzelhető, hogy a figurák nagy része egy és ugyanaz a személy. Viktor, Imola, Vöröspulóver, Greg, Tom, Brí stb. és az ő szüleik a velük való történések során a közös eseményeiknek köszönhetően a történet végére szinte mind ugyanazzá az egy karakterré formálódnak. Valami olyan, talán nem is létező, vagy csak épp gyakran láthatatlanná váló figurává, aki valószínűleg csupán jelként funkcionál; egy olyan jelként, ami számunkra ismeretlen dolgokat jelezhet, és ami mögött talán tényleg semmi sincs…

Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018