Szekrényes Miklós: Pszichopuzzle / a ketrec (próza)

Szerda volt. Az a nap, amit minden héten izgatottan vártam. Oázis a kedélyes kisvárosi lét sivatagában. Ami miatt már előző este alig bírtam elaludni, s ami izgalmasan félelmes álmokkal készítette elő érkeztét.

A szalvétába csomagolt uzsonnát az iskolatáskámba dobtam, nem érdekelt, hogy mire hazaérek, minden könyvem és füzetem zsírfoltos lesz, s ezért anyám leszid. Kapkodtam, mert siettem. De rögtön rájöttem, ez hiba. Nem a zsírfoltok és a szidás miatt, hanem mert leleplezhet. Tudtam ugyan, hogy kicsi az esélye, hogy valaki, bárki annyira figyelmesen szemlélje életem finom rezdüléseit, hogy kiszúrjon egy ilyen apróságot, de azt is tudtam, a legkisebb hiba is kockázatos, mert lebuktathat. Úgy edzettem magam ekkoriban, hogy azt képzeltem, bárhová megyek, mindenhol egy láthatatlan kamera rögzíti cselekedeteimet. Mint az Isten, azt is látja, amit akkor teszek, ha egyedül vagyok. Úgy képzeltem, Istent nem tudom kicselezni a viselkedésemmel, és az emberek ugyan hasonlatosak az Istenhez, de ők csak a látható tetteim és hallható szavaim alapján ítélnek, tehát eleve hibásan. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy vannak az emberek között furcsa teremtmények, akik képesek kiolvasni egy ablakra lehelt párafoltból a szomorúságot. Ezért aztán, míg a többiek egymást taposva rohantak, én közönyt tettetve ballagtam mögöttük. Mind az iskolához közeli betonplacc felé tartottunk, ahová szerdánként helyezték ki a legújabb autóroncsot. Azt beszélték, mindig azt, amelyik hétvégén a környéken a legsúlyosabb baleset legelrettentőbben roncsolódott szereplője volt. A kitervelők célja nyilván az elrettentés lehetett, de – mint a bugyuta emberi szándékok általában – más hatást váltott ki a tömegből, mint amire számítottak. Nyilvános kivégzések híján roncsautók bámulásával csillapították a városlakók szörnyülködésnek álcázott vérszomjukat.

Mire a rácsok mögé zárt roncshoz értem, a bámész gyerektömeg oszladozni kezdett. A kitartóbbak úgy tettek, mintha az autó sérüléseit vizsgálnák, és az akkoriban divatos játékunkhoz – amelyben falból én is mindig részt vettem – gyűjtenének tapasztalatot. A játék lényege az volt, hogy a résztvevők mindegyike épített egy gyurmaautót, s azokat ütköztettük egymással. Az nyert, akinek a konstrukciója a legstrapabíróbbnak bizonyult.

Tudtam, hogy senkit sem az autó sérülései érdekelnek igazán, és azzal is tisztában voltam, hogy ennek gyatra demonstrációja a gyurmás játék is. Miközben megvetettem és lenéztem ezért társaim, részt vettem játékukban, mert én sem akartam felfedni kíváncsiságom valódi okait.

Hidegen hagytak az autó sérülései. Mint társaim többségét. Az emberi szenvedés nyomait kerestem és szemléltem figyelmesen minden szerdán. Az ülések kárpitjába ivódott bebarnult vérfoltokat, az újságpapírral hanyagul letakart agyvelőt és koponyaszilánkokat, a szétszóródott cukorkákat, a gazdátlan heverő gyerekcipőt. Minden héten tanultam valamit a sosem hiábavaló emberi szenvedésről, fantáziám segítségével pedig rekonstruáltam e szenvedéseket, ezzel is erősítve magamban a minimálisan szükséges ridegséget és szenvtelenséget. Hogy nagy szükségem lesz rájuk felnőtt életemben, abban biztos voltam. Ekkoriban a sunyi kegyetlenség mellett a legfontosabb tulajdonságoknak tűntek a szememben.

Ezen a napon is én bámészkodtam a legtovább a rácsnál, így egyedül indultam hazafelé. A kora tavaszi napsütésben is a bátyámtól örökölt télikabátban izzadtam. Anyám beteges gyereknek tartott, s folyton túlöltöztetett. Ráhagytam, mint ahogy minden tévedésének örültem, ami rám vonatkozott, ha tehettem, erősítettem is tévhiteit. Az átizzadt télikabát és a dögnehéz iskolatáska súlyától görnyedten léptem lakótelepünk házai közt a parkba. Messze volt még, de látni lehetett a folyosónkat. Miután fél év nevetségesen felesleges kezelés után ugyanúgy engedtek haza a kórházból, ahogy bekerültem, magázni kezdtem szüleimet, magamban azt gondoltam, ők nem is a szüleim, sőt, nekem nincsenek is szüleim, csak egy sudár termetű, fiúsan rövid hajú nővérem, aki már biztosan nagyon keres, s ha megtalál, magával visz. Annyira hittem és bíztam ebben, hogy az oviból, majd a suliból jövet a lakótelep szövevényes parkjainak legtávolabbikából is rögtön az ajtónkra tapadt tekintetem, hátha meglátom az ő drága alakját, amint a folyosón engem vár.

Teltek az évek, fenyegetőn gyorsult a visszaszámlálás. Sosem szűnt bennem a bizakodás, de lankadt a figyelmem. Ezért fordulhatott elő, hogy ezen a napon hirtelen lebénultam, mikor a parkba lépve ösztönösen a folyosónk irányába néztem. Ott állt ő. Ő. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg végre felfogtam a tényt, hogy nemcsak létezik, de meg is érkezett. Üvöltve kezdtem rohanni, de túl messze volt még a házunk, futásom pedig nagymértékben lassította ormótlan bakancsom, nehéz télikabátom és tömött iskolatáskám. Míg a parkok egymásba nyíló, átlátható labirintusán csörtettem keresztül, megszabadultam terheimtől. Mikor a somfa mellé értem, melynek tüskéire minden tavasszal az elejtett, még élő cserebogarakat tűztük, a lány elindult a folyosón a lépcsőház felé. Neeeeeeeeeeeeeee, vááááááááááááááááárj, üvöltöttem, itt vagyoooooooooooooooook. Akkor lépett be a lépcsőház ajtaján, mikor a játszótérnél jártam. Onnan már talán hallotta volna kiáltásom. Zihálva rohantam tovább, hátha az épületet megkerülve még látom, merre indul. Közben megbotlottam, térdre rogytam, de a fájdalommal mit sem törődve futottam tovább. Az utolsó parkhoz értem, ami a házunk és a szemközti ház között pöffeszkedett csenevész fáival, s ahol egyszer a szomszéd gyerek egy féltéglával verte be a fejem, hogy őt válasszák a focicsapatba, mikor megint megláttam a lányt. Kiáltani sem volt időm, mert már csukódott is mögötte a szemközti épület lépcsőházának ajtaja. Engem keres, tudja, hogy erre lakom, csak azt nem, melyik házban, gondoltam, s utolsó erőtartalékaimat riadóztatva loholtam a lány nyomában.

Ám az ajtón benyitva nem a várt látvány fogadott. A szűk lépcsőház helyett egy hatalmas, zárt belső udvarra értem. Körben sokemeletnyi ablak. Lakások, irodák? A grandiózus belső térben vásári forgatag. Mindenfelé pultok tele édességekkel, ékszerekkel, bizsuval, órákkal, kegyeleti kellékekkel. Felfelé tekingetve bolyongtam a tömegben, az ablakokat vettem sorra, mikor egy kéz megragadott. Utolsó esély, sziszegte az arcomba egy fokhagymaszagtól bűzlő száj. Már csak két sorsjegyem van, s az egyik milliókat ér, folytatta a tetovált karú árus. Leperkáltam neki a sorsjegy árát, csak hogy szabaduljak tőle, mire ő egy fonott kosárkára mutatott, melyben tényleg csak két sorsjegy volt már. Nem hittem a milliókat ígérő szövegének, nem is érdekeltek a milliók, a lányt szerettem volna megtalálni, mégis elbizonytalanodtam, mintha a választásom tétje más és több lenne, mint hogy milliókat nyerek-e pillanatokon belül. Habozásomat kihasználva egy baltafejű srác a pultra dobott egy pénzdarabot, és elmarkolta az egyik sorsjegyet. Akkor hát ez a tiéd, mondta az árus, s odanyújtotta a másikat. Abdul, szólt a némán mellette szobrozó segédjének a tetovált karú, aki ingét levetve hanyatt feküdt a pulton. Mellére egy hosszú számsor volt tetoválva. A tiéd, mondta az árus, mire én felbontottam a sorsjegyem, s a rajta található számokat összehasonlítottam az Abdul mellkasára tetováltakkal. Az utolsó négy szám kivételével egyeztek. Most te jössz, intett a baltafejűnek. Erre Abdul engedelmesen a hasára fordult; a hátán látható számok teljesen megegyeztek a baltafejű számaival. Miközben a zsebembe gyűrtem a vesztes sorsjegyet, már a belső udvarra néző ablakokat fürkésztem sorra, nem érdekelt, hogy közben a pultnál pezsgőt bontottak, és Abdul engem is inni invitál.

Ahogy az ablakok során siklott tekintetem, mintha a hatodikon egy villanásnyira láttam volna őt. Tanácstalanul néztem körbe. Arra, mutatott egy pontra Abdul. Rohanni kezdtem. Keskeny fémlépcső vezetett felfelé. Kettesével szedtem a fokokat, az izzadság a szemembe folyt. A hatodikra érve feltéptem a fémajtót. Egy folyosó elején találtam magam. Egy távoli ajtó előtt két alak dulakodott, s még mielőtt kiálthattam volna, egyikük a korláton át a mélybe lökte a másikat.

Megvártam, míg anyám feldúltan odacsörtet hozzám, aztán lassan megindultunk lefelé. Nem akartam látni, amit látnom kellett, ezért néha megálltam. Ilyenkor anyám mindig a tenyerével taszított rajtam egyet, hogy továbbhaladásra ösztökéljen. Abban a pillanatban, amikor leértünk, anyám vasmarokkal kézen fogott, úgy vezetett a ketrec felé. Tömegnyi ember verődött össze a látványosságra, köztük sok iskolatársam, a pultos, Abdul és a baltafejű. A pultos vigyorogva felém emelte pezsgőspoharát. Ekkor tűnt fel, hogy karján a tetoválás egy ketrecet formáz. Érkeztünkre a tömeg engedelmesen szétnyílt előttünk, s mi a ketrechez ballagtunk, amelyben egy életnagyságú bábu hevert. Ő volt az, darabokban. Külön a felsőtest, a fej, a karok, a lábak. Megszédültem, a ketrec rúdjába kapaszkodtam, hogy térdre ne rogyjak. Néma zokogásom könnyei végigcsurogtak arcomon. Tudtam, hogy többé nem hibázhatok.