Juan Felipe Herrera: A konzervgyári kísértethajók; Háborúkukkolók; Sehova nem megyek vissza
(versek, Gyukics Gábor fordításai)
A konzervgyári kísértethajók
A konzervgyári kísértethajók
barna-delfin lelke, árny uszonyai
száz horog és cséve
egy szigony
és ezüst testek fekszenek ébren a hálóban
a polgármester halpénzt vár/számol
új kvótákról és tonhalárakról álmodik
(az asztal alatt vér és bérlisták
úsznak olajfeszületben a partra)
A konzervgyári barna-delfin lelke
tőrt emel el a motorok torkára
a tonhal ikszet karcol
a hajó padlójának zöld kövére
munkások verejték áztatta okmányai
aktái és sós felcsavart ingujjai,
a vitorla szigony és a vasmacska évek
(elvesztek)
a vállakban és köteleknek vetve
a szabályzat (valahogy) visszalőtte
a hullámokat
mielőtt a barna-delfin tenger megszületett
Háborúkukkolók
for Clara Fraser
Nem értem miért háborúznak az emberek.
Azért, mert a tüzérség
a legsztoikusabb példája mivé válhat a hús?
Azért, mert a katonai terv
a legbölcsebb vadász rajzolta végső térkép?
Azért, mert a neutron sugár az a legyőzhetetlen ujj
aminek senki nem mond nemet?
vagy
Azért, mert a kiömlő vér a munkások
megfelelő vezeklése, amivel megfizetnek
az előírt óra elmaradt elismerésért?
Nem értem miért háborúznak az emberek.
Azért, mert amikor a halál egyre és egyre terjed, ott van
az alkalmi gyülekezetekben, tetszőleges és ismeretlen, ott
van a töpörödött hegyek között, torz és üres, ott van a
folyékony gazdaságok és városok között, ott van a szilánkos
csontú gyermekek, nők, férfiak és marhák között, ott
és csak is ott, ahol a hatalom baljós feje megszületik?
Azért, mert a behódolás az egyetlen gesztus, amit el kell próbálni,
fel kell ékesíteni, modellezni, elvetni, választani egyetlen csupán
egyetlen drámában, amit e világ színházában kell megrendezni,
ahol mindenkinek alázatos gerinccel, szempillafesték fogságban kell
játszania, rabszolgák rúzsával, gyengéd gyilkosság fényében döfi át
végérvényesen vastapssal a földet?
vagy
Azért, mert a háború a titkos szobája minden lepecsételt és lezárt dolognak,
meghódított és átnevezett nőnek, amit falak, boltívek, zsanérok és zárak birodalma övez
a forró kulccsal, amelyet férfiak csakis férfiak birtokolhatnak egy végtelen estén át, hogy
meglátogassák, megszemléljék és megnyissák egyik kedvenc ablakukat
és úgy tekintsenek a kalibrált gyilkosságra, mint a szépség szerelmesére?
Sehova nem megyek vissza
Sehova – nem megyek vissza,
a holdvilágban. A kutyák hasonlítanak
az angyalokra, amire soha nem gondoltam volna,
ezüstös fénysugárt nyáladzik és szakadt a hátsója, igen,
furcsa, gerjesztett foszforban ragyog
ritmustalanul
táncol, felhajt a fára, csigákat
üldöz. Ez olyan, mint egy gyerekkönyv.
Ó, igen, a gyerekek
négyszögletes fejjel és pókhassal.
Da Vinci-szemekkel, szomorú és hamiskás,
aprólékosak, mint Ibn Khaldun és szűkszavúak, mint Nietzsche,
flegmák és kesernyések, amikor beszélnek opálos
folyadékot hagynak a füvön, hebegnek-habognak
egy félig leradírozott Arafat-falfestmény alatt, nem
Sharon ez inkább,
várjunk csak,
a gyerekek soha nem beszélnek,
lehajtják fejüket, hatalmas púpokat
cipelnek a homlokukra szíjazva.
Újság alatt sírnak, felhajtják szoknyáikat
csatornában, pocsolyában mosakodnak,
ha rájuk találsz a tengerbe rohannak.
Ez az ahol alkalomadtán találkozunk,
sztorikat találunk ki, emlékszünk zöldségre, gyümölcsre,
mintha plutóniumrobbanásokkal lennénk megáldva.
„Emlékszel a körtére, mind olyan zöld volt,
és az avokádó, gitár alakú, méz-arany, és
a spárga, mint az oroszlán nedves sörénye, és a…”
Összefut a nyál a szánkban,
Összefut a nyál a szájukban,
megszoktam ezeket a sztorikat, megszoktam a földet
kopár, haszontalan és hazugságokban ég. Megszoktam
arcunkat ebben az új, vad szenvtelen fényben.
Ezt zenész barátaimtól tanultam miközben hiábavaló
harcot folytattam a költészettel egészen addig amíg
semmi másra nem tudtam gondolni.