Szepesi Kornél: Sámli diótöréshez

Korán érkezem a Nyugatiba, a vasút fémes szaga tölti meg az orrom. Messziről a mozdonyra pillantok, tisztán látom magam előtt a távot, amit már számtalanszor megtettem, a távot, amely ezzel a nehéz fémes szaggal társul és mosódik össze. Nem érdemes a padon várakozni, csípős a reggel. Fél órával indulás előtt felszállok, ablak mellé kértem a jegyet, ott szeretek utazni. Felteszem a csomagom, elhúzom a függönyt, habár hűvös van kinn, vakít a kora reggeli napsütés. Egyterű kocsi, olyan hatvan férőhelyes. A kabátom felakasztom az ablak melletti kampóra, olvasni kezdek. Figyelem a kicsapódott párát az üvegen, folyik le a hiányos fuga rései közé, meglepően sok ember érkezik, nincs párbeszéd. Hová utazik ennyi ember hétköznap? Figyelem őket, nyüzsögnek, maradnak, áthaladnak, minden apró nesz kizökkent az olvasásból, dobolok az ujjaimmal. Fél hét körül jár, fészkelődöm, várom az indulást. Az álmosság tompítja az alapzajt, a fejemnél valaki a kabátját rendezi. A kalauz villámgyors léptekkel halad át a közfolyosón, ilyenkor indulás előtt mindig látszik rajtuk némi ingerült türelmetlenség. Nem sok hely maradt már üresen.

Balra két kamasz a telefonját nyomkodja, előttük sötét ruhás nő, komoly tekintet, beteges testtartás, ráncolt szemöldök. Mögöttem valaki újfent a kabátokkal matat. Figyelem a sötét ruhás nő hófehér karjait, mozdulatlanul ül, szabályosan, de görbe háttal. Elképzelem, hogy valamelyik egyetem francia szakán tanít, mindig egyedül ebédel, fóliába és apró dobozokba csomagolja az ételt, elvágyódik innen, de mindig képes kapaszkodni valamibe, ami itt tartja. Addig figyelem a nőt, amíg fel nem tűnik neki, akkor a mellette ülő kantáros kisöregre terelem a tekintetem, aki egy sörösdobozzal a kezében éppen elbólint az álmosságtól. Hátra-hátra tekintgetek, éppen leül mögöttem a kabátokkal bíbelődő, csak fél szemmel látom őt. Erőltetem az olvasást, de nem megy a koncentrálás. Akkor látom, az izgága személy mögöttem egy férfi, ismét feláll, leveszi a kabátját, kettővel elém ül le, egy idős házaspár mögé. Az asszony, mint ódon baronesz, mozdulatlan a dohos szövetülésen, a férje kifelé tekint, falfehér, akár egy sírkő. A mögéjük ülő férfi ott is matatni kezd a kabátokkal. Feláll, oldalt fordul nekem. Figyelem ezt az alacsony, ízlésesen öltözött, ámde tömzsi alakot. Látom csapongó tekintetét, figyelem durva karvaly orrát, húsos, duzzadt, kissé kiálló száját, és figyelem azt is, milyen finoman nyúl az idős férfi kabátja zsebébe. Mielőtt ideje lenne bármit is kivenni onnan, hirtelen felállok. Hangos köhögéssel nyomatékosítom a mozdulatot. Egy szelep kiold alattunk, hosszú szisszenéssel kiürül a légtartály. A köpcös férfi hirtelen felém kapja a fejét, hosszan néz a szemembe. Szúrós, jéghideg pillantás. Lebukott, de tudom, ha most elkapom a tekintetem, ő nyert. Nem kiáltok, nem szeretném megalázni, pusztán tudatosítom benne, hogy vége van. Ért a szóból, kiolvassa a tekintetemből, mennie kell. Mikor figyelem a tolvajt, szürkének és aprónak látom. Senki másnak nem tűnik fel, csak én észlelem. Körülötte nincs mozgás, a kocsiban nem erősödik az alapzaj, bágyadtság uralkodik mindenen. Elindulok a férfi irányába, aki szapora mozdulatokkal karjára tekeri kabátját, majd sietni kezd az ajtó felé. Rajta tartom a szemem, nem érzek veszélyt, követni kezdem. Mikor már majdnem beérem a fickót, az leugrik a szerelvényről. Megállok az ajtóban, tompán hallom a hangosbemondó szavait. Nem tudom, mi következett volna, ha a tolvaj másképp reagál. A vonat még áll egy darabig, tíz perc lehet az indulásig. Kinézek a nyitott ajtón, a zömök férfi visszanéz rám, tekintete, mint böllérkés, élesen hasít belém, a távolság felülírta a viszonyokat. Nyugtalanul csukom be magam mögött az ajtót. Valami nem stimmelt nála. A mellkasom egyre emelkedik, szaporán ver a szívem. Visszatérek a helyemre, szuszogok, kezembe veszem a kissé gyűrött könyvem, már egészen a végén tartok, de nem tudom befejezni. Haragszom a szerzőre, hagyta, hogy főhősét felzabálja az élet. A szemközti falon lévő vészfékre pillantok, az indokolatlan használatát büntetik, jár a fejemben. Nem teszek semmit, bámulok ki az ablakon, ellenőrzöm, megvan-e még a tárcám, megvan minden, mégis hiányérzetem van. Bámulok ki az ablakon, mint ha egy feneketlen kútba néznék. Lassan indul a vonat, alattunk nyikorogni kezdenek a kerekek, a rugók, a váltók, a kapcsolófejek, mozgolódik az egész felfüggesztés, csakúgy, mint az utasok. Még pár perc és irányba kerülünk, aztán visszatelepszik ránk a csend, az ájultság. Ég a szemem, száraz a szájpadlásom, mint mikor betegség kerülget. A kalauz a következő megálló előtt elveszi a jegyem, aztán már alig hallom a monoton kattogást, a sínek zakatolását, befelé figyelek, a kampón lógó kabátomra hajtom a fejem.

A mozgolódás ébreszt. Beért a vonat, teljesen kicserélődtek körülöttem az emberek, csak a sötét ruhás nő és az egyik kamasz fiú maradt. Száraz a torkom, egészen meleg lett a kocsiban, izzadt a testem a ruha alatt, de kinn feltámadt a szél, elkel majd a kabát. Mindenki egyszerre nyúl a csomagjáért, szaporán, finoman lökdösődve, mint eső előtti dolgos hangyák, rendeződnek, erősödik az alapzaj, hirtelen mindenkinek sietős, én is beállok a leszállók nyűgös sorába. Apa jön elém az állomásra, kezet fogunk, arca közben nem árulkodik idegességről, inkább nyugtalan. A kórház előtt parkolt le, gondolom, s közben nem ölelkezünk, mert soha nem ölelkezünk. Ellenkezem, hagyja, majd én viszem a saját csomagjaimat, mire ő riadtan kutatni kezdi magában azt a türelmetlenséget, aggódást és várakozást, melytől egész nap pótcselekvésként tett-vett a szobájában, melytől minduntalan felugrált a helyéről, a konyhában termett, de nem evett, hiszen nem volt semmi ehető a hűtőben. Szemébe lógnak kusza ősz hajszálai, mert nincs, aki vágja. Hátrahőköl a csomagok elől, kabátzsebébe dugja kezét, így sétálunk április végén, egészen a kórházig, ameddig egészen ránk izzadnak a kabátok. Mikor odaérünk, nyílik a fotocellás ajtó, apa már ismeri a járást. Fél tizenegy van, üres az épület, fejemben a nyomás erősödik, mintha víz alá merítenének. A vese-transzplantációs osztály túlzottan steril és csendes. Apa a dohányzó felé siet, járásában most már kibukik a kilátástalanság, keresztülvág a dohányfüstön, soha életében nem dohányzott, de egy rossz szava sem volt a dohányosokra. Aztán jövök rá, miért leskelődik a dohányzóból a betegszobákba, előre akarja tudni, minden rendben. De aznap nincs, leállt az új vese, az orvos kalimpál, nem az, akinek apa előzőleg a pénzt adta. Magyarázza az útvonalat az intenzívre, aztán eltűnik, mi kabáttal a kezünkben lépdelünk a lifthez. Odaérünk, kiver a víz, a rideg gránitszobrok lehetnek ilyenek. Várunk és izzadunk, némán, az egész napi remegés hiteles betetőzéseként. Megérkezik a lift, beszállunk, apa kétségbeesetten keres valamit a zsebeiben, felrázza a csendet, csörög az apró és a lakáskulcs, kutat, mint ahogy kétségbeesett kutyák kaparják a földet, csalódottan, valami végső boldogság reményében, de nyílik az ajtó, egy végletekig udvarias ápoló igazít minket útba. Nyakig beöltöztetnek, belépünk a szobába, a lélegeztető maszk még a fején, hunyorog, mindenütt csövek lógnak, mellőle, körülötte, belőle. Ügyetlenül leplezzük a fájdalmat, gyengéden megszorítom anya víztől felpüffedt ujjait, jelzem, itt vagyok. Örül, látom a szemén, de még nehezére esik a mosoly, valamit mintha szólni szeretne, csitt-csitt, mondja neki apa, nem maradunk sokáig. Kivezetnek a folyosóra, váratlanul kifakad belőlem a bőgés, az arcomhoz kapok, mint akit orrba csaptak, apa rejtegeti az arcát, de én látom. Kiérünk az utcára, betakarnak a kora nyári fényhasábok, mi újra a kabátokat szorongatjuk, azokkal lépkedünk az autóhoz. Hirtelen megváltoznak az arányok, remény és reménytelenség viszonya, most már szedjük a lábainkat, nem nézünk a szembejövők arcába, sietünk. Odaérünk az autóhoz, beszállunk, én dermedten ülök az anyósülésen, apa elforgatja a kulcsot, némán vezet hazáig. A Tisza-part dimenziói nem mindig lenyűgözőek, érzem a szemhéjam engedetlenségét, a szívdobogás fölerősödését, ülök a sok szuszogás közepette, ennél lassabban még soha nem értünk haza. Apa nem áll be az autóval. Kiszállunk, kiveszem a csomagjaimat, ugatnak a szomszéd kutyák, kinyitom a kaput, beérünk, lepakolok, aztán együtt kezdünk a főzéshez. Apa előbb kezet mos, aztán a spájzban kutakodik, hagymát kotor elő, pucolni kezdi, én a mélyhűtőből veszem le a húst, a kamrában babkonzervet keresek. Olyan ízű a szám, mint mikor kihúzták a bölcsességfogam, percenként megtelik vérrel, de nem köphetem ki, akkor nem gyógyul a seb. Ilyen érzés most, egy mély seb, melyből szivárog a vér, de nem vagyok képes elállítani. Közben készítjük a gulyást, mert enni kell, a csülök kezd kiolvadni, egy kövérebb darabot vágok le róla, anya felpüffedt ujjai jutnak az eszembe, apa közben a hagymát teszi a serpenyőbe. Elhessegetem a gondolataim, a folyamatra koncentrálok, kuktában főzzük, ahogy anya szokta, jobban megpuhul így a hús. Apa vastagra szeli a fehérkenyeret, az asztal közepére teszi egy vörös szalvétára, aztán amíg fő az étel, sakkozunk a teraszon. Hallgatunk, apa bekapcsolja a rádiót, aggaszt a tekintete, megint van valami a járásában. Velem szemben ül egy sámlira. Kisüt a nap, az üvegterasz kezd melegedni. Meddig maradok, kérdezi, közben állítja a sötét bábukat, homloka kifényesedik, arckifejezése befelé forduló lesz. Ameddig kell, mondom, és apa nem felel, csak ül és gondolkodik, én a sámlit figyelem, az jár a fejemben, hogy nem akármilyen sámli ez. Apa az, aki ősszel felmászik a diófára, megrázza a csúcson, anya pedig kapkodja fel a lepotyogott diót, mint abban a gyerekdalban. Apa azzal viccel, picit akkor is rázza, mikor anya alatta van. Anya ilyenkor szidja őt, mire apa nagyokat kacag a fa tetején. Azon a sámlin ül most is, amelyet a diótörések alkalmával használnak. Egy nagy újságpapírt terítenek ki a teraszon, apa azon töri a diót, egy fatönkön, amihez pont jó a sámli magassága, így nem fájdul meg a dereka. Az egészséges szemek egy fémtálba kerülnek, később a héját eltüzelik, jobban ég, mint az akác. Ülünk egymással szemben, középen gyerekkorom fa sakktáblája egy felfordított vödör tetején. Figyelem apa testtartását, könyöke a térdén, mutatóujjal tolja fel a bőrt halántékán, én is így ülök, mikor gondolkodom. Számolok magamban, nem szólok, hogy lépjen, csak lassan számolok, aztán rám pillant, fenyegetően, mint aki tudja, hogy számoltam. Ismerem ezt a pillantást, számonkérő pillantás, honnét a fenéből vettem ehhez a bátorságot. Rögtön abbahagyom. Engedem gondolkodni, közben a teraszon egyre elviselhetetlenebb a meleg. Lehúzom a pulóverem, de a kukta közben sípolni kezd, le kell venni a gázról, elkészült a babgulyás. Neki is ülünk, egyikünk sem éhes, de enni kell, apa egy szelet kenyér után nyúl, nekem is ad belőle, együtt kanalazunk, morzsálunk az abroszra. Anyádnak is ízlene, jegyzi meg, és én arról mesélek, hogy nem alszom mostanában valami jól. Evés után folytatjuk a sakkot, apa már majdnem minden tisztet elveszített, nem akar több áldozatot. Feláll, kiegyezünk egy döntetlenben. Kinéz az ablakon, rángatja a szél a kókadt almafát, a sziklakert földje száraz, azt mondja, kevés volt tavaly a dió, öreg már a fa, aztán megy, lepihen az út előtt. Én elrakom a maradék gulyást, letakarítom az asztalt, kikapcsolom a rádiót, és itthon hagyom a kabátom, gondolom, s közben hallom csukódni a háló ajtaját.