Játszik a hagyomány

(Vida Gergely: Rokokó karaoke című verseskötetéről)
Székely bácsi ül a meleg szobában. Kint ömlik az eső. Valaki kopog. Az öreg ül tovább. Ismét kopognak. Megint csak ül. Erősen kopognak. Kiszól az öreg:

– Fiam, te ázol odakint?
– Teázik a fene, édesapám, de nyissa már ki az ajtót, mert bőrig ázok!
Vida Gergely Rokokó karaoke című kötetének nem egy verse használja fel a nyelvben található játékosságot. Az Őszikés című szonettet például azzal kezdi, hogy: „Már alaposan késülünk az őszbe”, a Mi történt velem című vers utolsó sora pedig így hangzik: „jól sejted: bennem egy démon lakkozik.” Azt már le sem merem írni, főleg ki sem merem mondani, főként egy ilyen illusztris társaságban, hogy a kötetben olyan, provokatív szavak is találhatók, mint: „faszobor”. Még szerencse, hogy a toldalékolással megfelelően helyre teszi a költő ezt a ronda, akaratlan egybecsengést: „faszo- / bor”. Így, borként persze egészen más a helyzet.
Vida Gergely számára a nyelv a szabadság terepe, számomra pedig Vida a legvadabb ötletek lehetőségeinek megvalósítója. NA, JA! című verse például azon az ötleten is alapul, hogy a címben található JA, ez a semmi kis módosítószó tulajdonképpen József Attila nevének kezdőbetűit rejti. Innét aztán elindul a játék, nem mással, mint József Attila költészetével, finom utalások, többek között József Attila-idézetek szövik át a szöveget, amely egy falusi disznóölés díszletei között jelenik meg: „Az udvar szigorú gyöpén imbolygott, / volt vagy másfél mázsa, / a böllér behurkolva lábait vezette / az óltól, s a megfelelő helyen földhöz vágta.”
Az már rögtön a kötet elején látszik, bevallom, félregépelés miatt eredetileg azt írtam: „Az már rögtön a kötet elején játszik”, hogy Vida Gergely Rokokó karaokéja nemcsak a nyelvvel, de az irodalom legszélesebben értelmezett tartományaival is felveszi a kapcsolatot. A kötet mottói is erre utalnak. Édes Gergely-idézettel kezd, ennek a 18. század végi, 19. század eleji míveskedő, mesterkedő, félig dilettáns, másrészt új utakat kereső költőnek a soraival: „Láttam az angyalokat! de nekem nincs nyelvem azokról / Szólani; nagy tárgy! mely emberi nyelvet előz!” Mindenképpen ironikus kijelentésként tudom értelmezni Vidánál ezt a két sort, afféle posztmodern összekacsintásként: a nyelvbe vetett bizalom és a metafizikai tartalmak elvesztése fölött érzett öröm jelzéseként. Annál talányosabb viszont számomra a második mottó, amely Samuel Beckett Molloy című regényéből való: „…de azért mindig beszéljünk, vagy majdnem mindig, na ez az, erre kell nagyon figyelnünk az írás hevében.” Nincs nyelv, de beszélnünk kell mindig? Az írás mögött egy leállíthatatlan, megismerhetetlen nyelv létére kell következtenünk a Rokokó karaokében? Ha ez így van, minden értelmezési kísérletünk odavan, lehetetlenségünk, olvasói énünk eleve bukásra rendeltetett?
Szó- és nyelvjátékokba, nyelvbe és nyelvből készített bölcseleti mélyfúrá-sokba, lírai ötletekbe és hagyományokba, textusok és kontextusok közé vetve az olvasó identitása és nyelve is feloldódóban van. A lírai én is boldogan vérzik el a hagyomány mezején, mint a kötet utolsó előtti versében olvashatjuk: „A lírai hős joggal bliccel. / Tizenkilencre is lapot kér. / A hagyomány mögötte kibicel: / ha bejön, oszlik a babér.” Nos, én azt hiszem, Vida Gergely esete egészen más a hagyománnyal, nála nem oszlik a babér, sőt: éppen ellenkezőleg. Valahogy úgy van ő, olyan szép, poétikus módon a hagyománnyal, mint az egyszeri rendőr a vendéggel. Szóval mikor bekopognak a rendőrhöz, az kiszól: – Ki az? Kintről csak ennyi hallatszik: – Én! A rendőr csodálkozva végignéz magán: – ÉÉÉn???