Dobos László gyászbeszéde Turczel Lajos ravatalánál

„90 év az élet magaslata, nagy tér, nagy idő…”
Tisztelt Gyászolók!
90 év az élet magaslata, nagy tér, nagy idő, messzelátó. Turczel Lajos 90 éve megküzdött emberi, szellemi és erkölcsi magaslat. Az elmúlt 90 év felgyorsult idő, gyorsuló történelem, az események jellemzője, szinte mindent többszörösen érhetett meg az ember.

Háborúkat, országok elvesztését, forradalmakat, eszmék születését és bukását, öröknek hirdetett igazságok felmagasztalását és porba hullását, esküvel pecsételt parancsolatok csillogását és lezüllését, brutális erőszakot, történelmi méretű ámításokat, humánum programokat s azok porba hullását.

Tragédiák, drámák, operettek, idillek, gyűlölködés, bosszúállás, gyanakvás, gyávaság, kishitűség, hősiesség; a megmaradás reményével, a megújulás esélyével. Mindenből több, mindenből sok. Az események hányféle magyarázata?

Az emberi arc, az emberi lélek hányféle kényszerű alkalmazkodása?
Hányféle és hányszori újrakezdés? S mindez egy élet hosszán.

Turczel Lajos 90 évét olvasva le az eseményekből az az érzésem, mintha a természeti isten s a történelem istene állandóan egy és ugyanazt kérdezné: Mit teszel, mit cselekszel? Mit tettél, mit cselekedtél? Állandóan valami nagy türelmű s kegyetlenségű felelősségre vonás, máskor pedig a felelősség lehetőségétől megfosztott vádló számonkérés.
Turczel Lajos életében klasszikus szépséggel ölt formát a válasz. Háborúból jön, s háború utáni idők káoszából, az idő káoszából, az idő biztos pontjaiba fogódzik; az anyai szülőföld emlékébe… Az életben maradt katona legfőbb mozdulata: életöröm, üzenet, bizonyítás. S bizonyíték arra is, hogy a szülőföld biztonságából újra kinő a világ, már egy másféle biztonság, egy magasabb szintű magabiztosság.

Nemzetiségi kultúránk háború utáni útja a bizonytalanságból a biztonság felé vezet, az ember szellemi erényei, eredményei megszerzése és megőrzése érdekében. Turczel Lajos életútja, személyiségének alakulása is ezt a nyomot jelzi és igazolja. A megszerzett és megküzdött igazság pártfogása és az irodalom teremtő erővé tétele. Turczel Lajos azonosulása nem frázis, nem bólogatás, nem napi divat, nem számító alázkodás, hanem magasra törés; irodalomteremtés, értékteremtés, értékfelmutatás. Ezért Turczel Lajos életműve, személyisége, irodalmunk folyamatába helyezve kapja meg fényét és értékét.

A háború után induló irodalmunknak volt egy kritikus ideje, az ötvenes évek második fele. A sematizmus és a realizmus határa. Irodalmunk harmadszori indulása egyszerre remény és kurdarc fenyegető közelsége. Lehetőség és az eltorzulás veszélye, kísértések, illúziók és mindezek kérdőjelei. A kezdés lelkesültségére – hívatlanul –  ráragadt a sematizmus, a személyi kultusz torz, hamis szemlélete.

Ezekben az években, a politikai élet hordalékaként kísértett a szellemi és emberi tudathasadás. És hogy ez nem következett be, abban Fábry Zoltánnak felbecsülhetetlen érdemei vannak. Emberi bátorsága, tanulmányokban megfogalmazott bölcs igazmondása korszakalkotó tett volt, melyeknek ma is, legendába illő módon, irodalomtörténeti értékük van.

Nem bűn kimondani: Turczel Lajos Fábry-növendék volt, küzdőtársa és egyben sorstársa is Fábrynak. Ő vállalta a társszerzőséget, s az ebből adódó felelősséget irodalmunk kibontakozásának legkritikusabb szakaszában. Első könyve, Írások mérlegen címmel, 1958-ban jelent meg. Ez a mű már irodalomteremtés, a realizmusigény könyve. A sematikus, dogmatikus gondolkodással szemben Turczelnál már ekkor a realizmus, a realista valóságszemlélet a mérce. Cél és bontakozó program. Itt és ekkor Turczel valami nagy dolgot tudatosít tanulmányaiban. Az irodalmi földönjárást. A reális valóságszemléletet, a reális nemzetiségszemléletet.

Alapjában ezt fogalmazta meg: „le a hamis illúziókkal, szépítésekkel, az önámító mézeskalácsszínekkel. Azt lássátok, ami van, azt írjátok ami van, mert a föld mindenkor föld s a ráncos emberi arcból ne fessetek királykisasszonyt, vagy hajlongó bohócot”. Valahol itt az ötvenes évek második felében van a harmadvirágzás, a realizmus vonulatának forrásvidéke… A realizmusigény – nemzetiségi irodalmunk és kultúránk számára minden időkben meghatározó és kulcsfogalom… Sajnos, valóságunk könnyítő magyarázata, egyáltalán a könnyítés, az önfelmentés, a mellékutakra fordulás szellemi életünk állandó kísértése.

Turczel Lajos ezekben az években az irodalomtörténet-írás felé fordult, nyilvánvalóan ez hosszú távú szándék, elgondolás volt számára. Nemcsak irodalomtudatunk zavarait, tárgyi hiányosságait és hézagait ismerte fel, hanem irodalmunk első két korszakának (1919–1938; 1938–1945) súlyát, fontosságát is. Ez utóbbi korszakot idézik számunkra kiváló kötetei: A két kor mezsgyéjén, A hiányzó fejezetek, vagy Az ének az éjben. Ezek külön-külön és együttesen is a korszerű irodalomtörténet-írás könyvei, melyekben értékeket tárt fel, összefüggésekre mutatott rá. Arra is, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom előző korszakaiban a társadalmi helyzetek sötét, brutális szakaszaiban is – létezett irodalmi progresszió. Volt kiállás, ellenállás, áldozatvállalás, volt erő és a rosszal való szembeszegülés. Turczel Lajos tudatosította számunkra: a csehszlovákiai magyar irodalom előző két korszakának történelmi érdemei vannak, nemcsak a kisebbségi magyarság és a  köztársaság viszonylatában, hanem a kelet-közép-európai irodalmak viszonylatában is. Olvasatában: irodalmi múltunk üzenete nem a történelmi szégyenkezés, hanem a történelmi érdem felmutatása, megjelenítése.

Turczel Lajos a legtisztább módon irodalmunk létrehozott értékeivel bizonyította és tudatosította, hogy a múlt, a saját múltunk értéke erő, használható erő, melynek nekivethetjük a hátunkat. És tükör is, amelyben láthatjuk születés előtti arcunkat, és a mai jogainkat igazoló műveket is.

Turczel Lajos Fábry sajátos esszéstílusa mellett, irodalomtörténet-írásunk területén módszert és szemléletet is alakított A két kor mezsgyéjén című kötetével és más meghatározó munkáival. Leszűkítés helyett: teljesség és távlat. Ez is a módszer része!

Mit is írjunk Turczel Lajos koporsójánál életműve nagy táblájára. Kit emeljünk magunk fölé? Az irodalmat oktató lelkes pedagógust? A mindenütt jelen levő irodalomszervezőt? Az irodalomtörténészt? Az irodalomkritikust? Vagy egyszóval: az irodalomteremtőt? 90 év az emberi magatartás megtapasztalásának számtalan lehetősége.
Kedves Lajos barátunk!

Téged búcsúztatva, ilyenkor kissé kiszépül az élet, ez már az emlékezés természete. Életed folyamán láthattál sokféle emberi magasságot, becsületet, mások sorsának vállalóit, életre szóló elkötelezettségeket. Te olyan típusú ember vagy és voltál, aki állandóan a cselekvés lázában élt! Jóra vezérlő szándékaid, elképzeléseid voltak. Munkád után nagyrabecsülést érdemelsz, mégsem tartozol az ünnepelt emberek közé. Nem kényeztettek el kitüntetésekkel sem. Téged nem szeretett a hivatal. Pedig munkád, magatartásod Fábry Zoltán mércéjével mérhető. Értek bántások, sérelmek, igazságtalanságok, de sohasem alacsonyodtál a gyávaság, a kishitűség szintjére…

Válaszod mindig, mindenre a bizonyítás, és a további bizonyítás volt: a munkád. Ezért is magasság az életed 90 éve. Magasság és példa. Arany- és ezüst- medailok helyett most a lelkem szőtte rendszalagot nyújtom át neked, becsülésemet, becsülésünket – irodalmunk becsületrendjét.

Legyen könnyű a föld számodra, szülőföldeden, ahová most visszatértél – örökre.
Nyugodj békében!