Grendel Lajos – Ma­gyar lí­ra és epi­ka a 20. szá­zad­ban (21)

ÍRÓK A KÖ­RÖN BE­LÜL – KíVÜL
Szentkuthy Mik­lós (1908–1988)
No­ha Prae (1934) c. mű­ve nem ve­zet­he­tő le sem Proust, sem Joyce, sem Musil nagy mű­ve­i­ből, a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­ben el­fog­lalt po­zí­ci­ó­ja sok te­kin­tet­ben ha­son­ló a fen­ti írók nagy mű­ve­i­nek po­zí­ci­ó­já­hoz a fran­cia, an­gol és oszt­rák-né­met iro­da­lom­ban.

A kö­rül­mé­nyek sze­ren­csé­sebb össz­já­té­ka ese­tén, nem csu­pán kö­ve­tDe né­mi­képp kü­lön­bö­zik is azo­ké­tól. A Prae, s egy­ál­ta­lán az egész Szentkuthy-életmű, min­den más 20. szá­za­di ma­gyar iro­dal­mi mű­nél éle­seb­ben vi­lá­gít rá a mo­dern ma­gyar iro­da­lom ala­ku­lás­tör­té­ne­té­nek el­lent­mon­dá­sa­i­ra, a ma­gyar iro­dal­mi, kul­túr­tör­té­ne­ti és vég­ső so­ron tör­té­nel­mi kon­tex­tus­nak a nyu­gat-eu­ró­pa­i­é­tól szá­mos vo­ná­sá­ban mar­kán­san el­kü­lön­bö­ző ka­rak­ter­je­gye­i­re, ame­lyek alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­ták e mű­nek mind a szak­mai, mind a szé­le­sebb kö­rű re­cep­ci­ó­ját, mi több, má­ig érő­en az utó­éle­tét is. Meg­ért­ve a re­cep­ci­ó­nak a Prae-vel szem­ben emelt né­mely ki­fo­gá­sa­it, én is osz­tom azon­ban azok­nak a ke­ve­sek­nek a né­ze­tét, akik úgy vé­lik (s má­sok nagy tel­je­sít­mé­nyét nem le­be­csül­ve, sem le­ér­té­kel­ve), hogy a ma­gyar nagy­epi­ka Szentkuthy mű­vé­vel ha­lad­ta meg tör­té­ne­te so­rán el­ső íz­ben a nagy iro­dal­mak­kal szem­be­ni má­sod­la­gos­sá­gát, s le­he­tett vol­na a bel­ső és kül­sőő­je, ha­nem ala­kí­tó­ja is an­nak, ami a nagy­epi­ká­ban a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben vég­be­ment.
kon­zer­va­ti­viz­mu­sá­ban, ide­o­ló­gi­ai meg­fer­t kö­rül­mé­nyek­ben. A Jó­ka­in (s to­vább­me­n Ne­ked dol­go­zik… ha fran­cia vol­nál, már le­for­dí­tot­tak vol­na ma­gyar­ra” – ír­ja Szentkuthynak cím­zett le­ve­lé­ben Zolnai Béla.(11) Né­meth Lász­ló pe­dig, sor­ban meg­cá­fol­va a Prae-vel szem­ben emelt ki­fo­gá­so­kat, így ös­­szeg­zi vé­le­mé­nyét. „Jó anyag, de rossz for­ma; nagy in­tel­lek­tus, de tel­je­sen alak­ta­lan – ilyen ki­fo­gá­so­kat hal­lat­tak Szentkuthyval szem­ben. Nem egé­szen ér­tem eze­ket a ki­fo­gá­so­kat egy mHogy mért nem lett, s a Prae be­fo­ga­dá­sa a ma­gyar iro­dal­mi ká­non­ba mért hú­zó­dott el olyan so­ká­ig (mond­hat­nám, ta­lán mind a mai na­pig), an­nak sok oka van. Min­de­nek­előtt a ma­gyar re­cep­ció sa­já­tos­sá­ga­i­ban kell ke­res­nünk leg­főbb okát, a re­cep­ci­ó­nak nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re örök­lő­dő, kü­lön­fé­le gyö­ke­rű és in­dít­ta­tá­sú, kü­lön­bö­ző mér­té­kűő­zött­sé­gé­ben, az iro­dal­mi mű­vek­kel szem­ben tá­masz­tott nem esz­té­ti­kai, ha­nem iro­dal­mon kí­vü­li szem­pont­ja­i­nak pri­má­tu­sá­ban, s csak má­sod­sor­ban a be­fo­ga­dást gá­to­ló ked­ve­zőt­len kül­sőő­en a Mik­szát­hon, Mó­ric­zon, a né­pi író­kon, Márain, leg­újab­ban pe­dig a lektűríró Wass Al­ber­ten) is­ko­lá­zott ma­gyar ol­va­só a pró­za­író­tól az úgy­ne­ve­zett va­ló­ság úgy­ne­ve­zett vis­­sza­tük­rö­zé­sét vár­ja, tár­sa­da­lom­áb­rá­zo­lást és -bírálatot, ide­o­ló­gi­ai konst­ruk­ci­ók di­dak­ti­kus (vagy al­le­gó­ri­ák­ba fog­lalt) ki­fej­té­sét, igé­nyes vagy ke­vés­bé igé­nyes szó­ra­koz­ta­tást, fi­gyel­men kí­vül hagy­va azt az alap­ve­tő tényt, hogy az „iro­da­lom va­ló­sá­ga” meg­konst­ru­ált va­ló­ság, te­rem­tett vi­lág, a nyelv va­ló­sá­ga, a vi­lág­nak a nyelv ré­vén és a nyelv­ben va­ló új­ra­te­rem­té­se, a nyel­vi stilizáció kü­lön­bö­ző el­já­rá­sa­i­val és mód­sze­re­i­vel. Ezek­nek az ol­va­sói el­vá­rá­sok­nak pe­dig a Prae mes­­sze­me­nő­en nem tud, és nem is akar meg­fe­lel­ni. Mi több, ezek­kel az el­vá­rá­sok­kal a ma­gyar iro­da­lom­ban a leg­ra­di­ká­li­sab­ban sza­kít. Nem ad sem­mi­fé­le té­te­les vi­lág­ma­gya­rá­za­tot, nem kí­nál tár­sa­dal­mi tab­lót, nem pszi­cho­lo­gi­zál, író­ja nem száll le a lé­lek tár­ná­i­ba. A 19. szá­zad­ból örö­költ, és hos­­szú ide­ig ma­ka­csul to­vább­élő be­fo­ga­dói stra­té­gi­á­nak sem­mi­lyen fo­gó­dzót nem kí­nál.

De meg­je­le­né­se ide­jén a Prae nem­csak az át­lag­ol­va­sót, ha­nem az iro­da­lom­kri­ti­ku­so­kat és az író­kat is za­var­ba ej­tet­te. A kü­lö­nös mű­vet el­uta­sí­tó kó­rus­ban ott ta­lál­hat­juk Ba­bits Mi­hály és a leg­alább egy-két el­is­me­rő mon­dat­tal még­sem fu­kar­ko­dó Ha­lász Gá­bor és Szerb An­tal ne­vét is. A Prae ha­ra­gos, fel­há­bo­ro­dott vagy csu­pán fa­nyal­gó fo­gad­ta­tá­sa alól üdí­tő ki­vé­tel Zolnai Bé­la, He­ve­si And­rás, Ham­vas Bé­la, de leg­fő­kép­pen Né­meth Lász­ló ked­ve­ző vé­le­mé­nye. „Az időű­nél, mely nem a sa­ját for­má­já­val, ha­nem a for­má­val ví­vó­dik. Jó ala­kú, vagy rossz ala­kú a könyv? Sze­rin­tem az alak­ja meg­fe­lel a cél­já­nak; de lé­nye­ges: nem a tu­laj­don alak­ja, ha­nem a nagy, ben­ne va­jú­dó alak vív­mány. Szentkuthy »ne­u­ró­zi­sa« nem hi­á­ba bont­ja a vi­lá­got ily mo­hón hiperalakra és hipertartalomra: ez a gya­kor­lat nem ön­cé­lú, egy új mű­ér­zést te­remt, ha sza­bad így mon­da­nom, új bor­dá­za­tot ké­szít a műnek.”(12) A Prae-vel szem­be­ni írói és iro­da­lom­kri­ti­ku­si fenn­tar­tá­sok ma­gya­rá­za­tát ab­ban is ke­res­het­jük, hogy Thomas Mann és rész­ben Proust ki­vé­te­lé­vel a har­min­cas évek ma­gyar iro­dal­ma nem abszorbálta még a mo­dern re­gény­írás po­é­ti­ká­i­nak azo­kat a for­mai el­já­rá­sa­it, ame­lye­ket André Gide, Vir­gi­nia Woolf és má­sok már egy év­ti­zed­del ko­ráb­ban el­fo­gad­tat­tak a nyu­gat-eu­ró­pai iro­dal­mak­ban, Joyce nagy mű­vé­ről, az Ulyssesről nem is be­szél­ve, amit még a ki­vá­ló, rend­kí­vül mű­velt és tá­jé­ko­zott Szerb An­tal is blöffgyanúsnak mi­nő­sí­tett. Rá­adá­sul Szentkuthy írás­mű­vé­sze­te még az ő re­gény­po­é­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­su­kon is túl­tett. Nagy Pál, a Prae ed­di­gi leg­ala­po­sabb elem­ző­je, jog­gal ál­lít­ja a Prae mel­lé nem az Ulyssest, ha­nem Joyce legformabontóbb mű­vét, a Finnegens Wake-t, amely a Prae ki­adá­sa után öt év­vel ké­sőbb je­lent meg.
A Prae be­fo­ga­dá­sát, el­is­me­ré­sét, ha­tá­sá­nak ki­bon­ta­ko­zá­sát, va­gyis utó­éle­tét, rend­kí­vül ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ták azok a tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai vál­to­zá­sok is, ame­lyek negy­ven­éves kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rá­ba tor­koll­tak, bár a könyv má­so­dik ki­adá­sá­ra vé­gül még­is­csak sor ke­rült 1980-ban, a Ká­dár-kor­szak utol­só, ha­nyat­ló év­ti­zed­ének ele­jén, s az író, ha­lá­la évé­ben, már a Kos­suth-dí­jat is át­ve­het­te. A Prae be­fo­ga­dá­sát fel­gyor­sít­hat­ta vol­na a ma­gyar iro­da­lom­ban a het­ve­nes és a nyolc­va­nas évek­ben vég­be­ment pa­ra­dig­ma­vál­tás is, kü­lö­nös­kép­pen Es­ter­házy Pé­ter Be­ve­ze­tés a szép­iro­da­lom­ba c. mű­vé­nek rend­kí­vül ked­ve­ző szak­mai fo­gad­ta­tá­sa, mi­vel ép­pen a Be­ve­ze­tés… po­é­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­sa dönt­het­te vol­na le a Prae-t kö­rül­ve­vő ti­la­lom­fá­kat és mond­va­csi­nált, ma már tel­je­sen ért­he­tet­len­nek tű­nő ki­fo­gá­so­kat is. Ez­zel szem­ben Szentkuthy nagy mű­vé­nek ma­ra­dék­ta­lan in­teg­rá­lá­sa mo­dern iro­dal­munk él­vo­na­lá­ba, a meg­sza­po­ro­dott ér­tő és mél­ta­tó ta­nul­má­nyok el­le­né­re, to­vább­ra is vá­rat ma­gá­ra. Iro­da­lom­tör­té­net­ében, pél­dá­ul, Kul­csár Sza­bó Er­nő meg sem em­lí­ti Szentkuthy ne­vét (igaz, né­hány más fon­tos író­ét sem). A mű jö­vő­be­li utó­éle­té­re néz­ve vi­szont biz­ta­tó jel az, hogy a Gintli–Schein-féle iro­da­lom­tör­té­net ter­je­del­mes fe­je­zet­ben elem­zi a Prae-t, nem fu­kar­kod­va a leg­el­is­me­rőbb sza­vak­kal sem, Zolnai Bé­lá­nak ad­va aka­rat­la­nul is iga­zat, hogy az idő még­is­csak a Prae író­já­nak dol­go­zik.
Elő-mű. Szentkuthy mű­vé­nek ér­tel­me­zé­se te­hát az ol­va­sá­si szo­ká­sok, a be­fo­ga­dói stra­té­gi­ák ra­di­ká­lis fe­lül­vizs­gá­la­ta nél­kül ele­ve ku­darc­ra van ítél­ve. A rend­ha­gyó mű rend­ha­gyó re­cep­ci­ót kí­ván meg, amely­ben le kell mon­da­nunk a re­gény­ér­tel­me­zés olyan sok év­szá­za­dos kon­ven­ci­ó­i­ról, ame­lyek a cse­lek­mény, a jel­lem­áb­rá­zo­lás, a va­ló­ság­tük­rö­zés vagy a pszi­cho­ló­gia tö­rés­vo­na­lai men­tén re­konst­ru­ál­ják a mű üze­ne­tét. Ese­tünk­ben ezek a kon­ven­ci­ók hasz­na­ve­he­tet­le­nek. A he­lyes ér­tel­me­zés ki­in­du­ló­pont­ját és irá­nyát, kul­csát, mint meg­an­­nyi más iro­dal­mi mű­ét is, a mű cí­me is se­gít­het meg­ta­lál­ni/meg­ad­ni. A jól meg­vá­lasz­tott cím a leg­meg­bíz­ha­tóbb tá­jé­ko­zó­dá­si pont e te­kin­tet­ben. Szentkuthy mű­vé­nek a cí­me is sej­te­ti már, hogy nem A kő­szí­vű em­ber fi­ai, nem a Besz­ter­ce ost­ro­ma, de még csak nem is a Bol­do­gult úr­fi­ko­rom­ban-fé­le re­gényt vesz ke­zé­be az ol­va­só, ha­nem egy olyan köny­vet, amely­nek a ter­je­del­mé­nél már csak a cí­me ri­asz­tóbb.

Mert mi az, hogy Prae? Sipos Gyu­la fel­so­ro­lá­sá­ban a prae an­­nyi „mint preambulum, prefáció, prelúdum (Ludus preliminaris), pretextus és pre-textus, pré­di­ká­ció és prezumpció, prefiguráció és prekurzor, précis (rö­vid ös­­sze­fog­la­lás – va­gyis in­kább nagy ter­je­del­mű, ön­el­lent­mon­dá­sos ké­zi­könyv) és preciozitás (ma­ni­e­riz­mus és ba­rokk), to­váb­bá (alkímiai) pre­ci­pi­tá­ció; prém­fa (ha­jó­pe­rem ve­len­cei ha­jó­ra) előkamra, hen­ger­űr (préchambre) dí­zel­olaj por­lasz­tá­sá­ra és még an­­nyi minden.”(13) Az iro­da­lom for­ma­nyel­vén vi­szont va­la­mi­fé­le elő-ál­la­po­tot, elő-mű­vet je­lent­het, szem­ben a kész, a be­fe­je­zett, a meg­kom­po­nált mű­vel. Nem egy adott, kész mű dekonstrukcióját, ízek­re bon­tá­sát, disszeminációját, ha­nem egy maj­da­ni, egy még csak meg­íran­dó mű­nek az el­ren­de­zet­len, ha úgy tet­szik, ka­o­ti­kus ál­la­po­tát. Azt a to­tá­lis sza­bad­sá­got és vég­te­len­sé­get, ami­lyet sem­mi­lyen be­fe­je­zett mű nem ér­het el. Az író nem a vég­ered­ményt rög­zí­ti egy pon­to­san meg­je­löl­he­tő né­ző­pont­ból, ha­nem az oda ve­ze­tő fo­lya­ma­tot. A Prae így le­het az ab­szo­lút nyi­tott mű, mely­nek ab­la­ka nem va­la­mi fo­gal­mi­lag is meg­ra­gad­ha­tó je­len­tés­re vagy je­len­tés­lán­co­lat­ra nyí­lik, ha­nem a vég­te­len­re. Szentkuthy Mik­lós mű­ve eb­ben a te­kin­tet­ben alap­ve­tő­en más, mint Proust as­­szo­ci­a­tív re­gény­fo­lya­ma vagy az Ulysses, s ha már vi­lág­iro­dal­mi pár­hu­za­mok vagy atya­fi­ság után ku­ta­ko­dunk, ak­kor a Finnegens Wake mel­lett még leg­in­kább Musil be­fe­je­zet­len (mert be­fe­jez­he­tet­len?) re­gé­nye, A tu­laj­don­sá­gok nél­kü­li em­ber jut­hat eszünk­be. S nem­csak egyes ré­sze­i­nek es­­szé­sze­rű­sé­ge okán ( a Prae nem es­­szé­re­gény a szó Thomas Mann-i, brochi vagy musili ér­tel­mé­ben), ha­nem mert Robert Musil nagy­re­gé­nyé­ről is el­mond­ha­tó, amit a Gintli–Schein szer­ző­pá­ros a Prae gon­do­la­ti­sá­gá­val kap­cso­lat­ban meg­fo­gal­maz, tud­ni­il­lik hogy: „A gon­dol­ko­dás lé­nye­ge nem a va­la­ho­vá el­ju­tás, ha­nem a foly­to­nos mű­kö­dés; az ér­zé­ke­lés és ér­tel­me­zés össz­já­té­ka cél nél­kü­li, nem a be­lá­tás vagy a meg­ér­tés a tét­je, ha­nem az em­lí­tett ké­pes­sé­gek fo­lya­ma­tos gya­kor­lá­sa.  A Prae-ben meg­je­le­nő tel­jes­ség­igény nem a vi­lág bir­tok­ba­vé­te­le­ként fog­ha­tó föl, ha­nem a tu­dat és az ér­zé­ke­lés min­den moz­za­na­tá­nak »ön-cé­lú« megjelenítéseként.”(14) Az ilyen mű­nek nem azért nincs cse­lek­mé­nye, mert író­ja fan­tá­zi­át­lan vagy lus­ta, ha­nem mert ter­mé­sze­té­nél fog­va nem le­het cse­lek­mé­nye. Az ilyen mű­nek nem azért nin­cse­nek, úgy­mond, hús-vér sze­rep­lői (mert Leville-Touqué vagy Leatrice csak fi­gu­rák, írói szó­csö­vek, nem pe­dig re­gény­alak­ok), mert író­ja já­rat­lan a lé­lek­tan­ban és a sze­mé­lyi­ség­áb­rá­zo­lás­ban, ha­nem mert a szö­ve­get egyet­len (szer­zői), a min­den­sé­get át­fo­gó tu­dat mű­köd­te­ti. Ezek sze­rint a Prae a tu­dat­re­gény­nek len­ne va­la­mi­fé­le na­gyon egye­di va­ri­án­sa? Alig­ha. A szer­ző nem el­tün­te­ti ma­gát a kü­lön­fé­le sze­rep­lői tu­da­tok össz­já­té­ká­ban és vi­szony­há­ló­já­ban, ha­nem ab­szo­lút je­len van a szö­veg­ben, ab­szo­lút az elő­tér­ben, olyan tá­gas szer­ke­zet­ben, hogy ab­ban za­var­ta­la­nul el­fér egy­más mel­lett fi­lo­zó­fia, művészetttörténeti es­­szé és ap­ró­lé­kos le­írá­sa va­la­mely tárgy­nak, mint pél­dá­ul a hí­res épü­lő ve­len­cei ha­jó éj­jel c. rész­let, s amely en­nél az ab­szo­lút tá­gas­sá­gá­nál fog­va a szerkesztetlenség be­nyo­má­sát kel­ti. Ezek után jo­gos le­het a kér­dés, egy­ál­ta­lán iro­dal­mi mű­nek te­kint­he­tő-e még az ilyen tex­tus? Ha Bal­zac vagy Tolsz­toj fe­lől néz­zük a Prae-t, ak­kor nyil­ván­va­ló­an nem. Ám ha Proust, Joyce vagy Musil fe­lől néz­zük, ak­kor igen. Mond­hat­nánk úgy is, hogy vi­tat­ha­tat­la­nul iro­dal­mi mű, de nem re­gény. De ha nem re­gény, ak­kor mi­cso­da? Ak­kor mond­juk így: antiregény. Vagy el­len­re­gény. Vagy va­la­mi más, ed­dig még ki nem ta­lált fo­ga­lom. S hogy ez nem bű­vész­ke­dés a sza­vak­kal, meg­erő­sít­het ben­nün­ket eb­ben a re­gény­tör­té­net egy ké­sőb­bi ál­lo­má­sa-fej­le­mé­nye, a fran­cia új­re­gény, mely­nek kü­lön­bö­ző po­é­ti­ká­i­val sok ha­son­ló­sá­got mu­tat a Prae, ép­pen ezért Nagy Pál tel­jes jog­gal te­kint­he­ti Szentkuthy mű­vét a nouveau roman af­fé­le elő­hír­nök­ének.

Hang­za­var és ká­osz? Az. „Ha ne­kik az, ami ne­künk vi­gasz” – mond­hat­nánk Il­­lyés Bar­tók-ver­sét idéz­ve, ha az ilyes­mi nem len­ne meg­té­vesz­tő. Hi­szen a Prae fény­év­nyi tá­vol­ság­ra van Il­­lyés Gyu­la köl­tői-írói vi­lá­gá­tól, de Bar­tók mű­vé­szet­ide­á­já­tól is mes­­sze.

A Prae el­len a múlt­ban (de né­ha még a je­len­ben is, pl. Ha­tár Győ­ző) fel­ho­zott egyik leg­sú­lyo­sabb vád­pont az volt, hogy ez a mű kö­zép­pont nél­kü­li, meg­szer­kesz­tet­len szö­veg­mas­­sza, ma­ga a ká­osz, a te­rem­tés előt­ti ős­ál­la­pot mas­­szív zűr­za­va­ra, egy ki­vé­te­le­sen mű­velt, sok nyel­ven ol­va­só és be­szé­lő ra­gyo­gó in­tel­lek­tus ne­u­ro­ti­kus vo­nag­lá­sa vagy ha­lan­dzsá­zá­sa. Ami a mű kö­zép­pont-nél­kü­li­sé­gét il­le­ti, az­zal nincs mit vi­tat­koz­ni. De aki ezt az író hi­bá­já­ul ró­ja föl, az iro­da­lom­kri­ti­kus­ként még ma is a Ko­per­ni­kusz előt­ti vi­lág­kép szó­szó­ló­ja. Kü­lön­ben is, az kér­je szá­mon a kö­zép­pont-nél­kü­li­sé­get Szentkuthy Mik­ló­son, aki meg tud­ja mon­da­ni, hol van a vi­lág­egye­tem­nek a kö­zép­pont­ja, s van-e ne­ki egy­ál­ta­lán ilyen­je. Az vi­szont tény, hogy a 20. szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­ben Nyu­ga­ton ki­mun­kált új kom­po­zí­ció­szer­ve­ző stra­té­gi­ák egyi­két sem mű­köd­te­ti a Prae. Sem Proust as­­szo­ci­a­tív-ana­li­ti­kus mo­dell­jét, sem Joyce tu­dat­áram-el­já­rá­sát, sem a woolfi tu­dat­re­gé­nyét, sem Faulkner idő­sí­ko­kat vál­tó, bel­ső mo­no­ló­gos epi­ká­já­ét (ezt a Prae szer­ző­je a hú­szas évek vé­gén kü­lön­ben sem is­mer­het­te még), sem az es­­szé­re­gé­nyét. Na­gyon tá­vo­li pár­hu­zam­ként (ki­csit a ha­já­nál fog­va elő­rán­gat­va) Gide Pénzhamisítókja jö­het­ne szó­ba, a „tisz­ta” re­gény­sé­ge okán, s hogy az is, mi­ként a Prae,  ma­gá­ba épí­ti ke­let­ke­zé­sé­nek a fo­lya­ma­tát is, te­hát azt, aho­gyan a re­gény ír­ja ön­ma­gát. A Prae olyan szö­veg, amely nem utol­só­sor­ban ön­ma­gá­ról is szól. A szö­veg­szer­ve­zés kom­po­zí­ci­ós el­ve­i­re pe­dig a há­rom szer­kesz­tés­tech­ni­ka c. rész­ben tér ki.

Az el­ső ilyen el­vet pán-per­mu­tá­ci­ós  szer­kesz­tés­nek ne­ve­zi el. Esze­rint: „Az el­ső szer­kesz­té­si stí­lust, a be­te­gen tisz­ta kom­bi­na­to­ri­kát töb­bek kö­zött azért is fon­tos­nak tar­tom, mert az ész ab­szo­lú­tum­igé­nyé­hez leg­job­ban ha­son­lít itt a föl­dön; 17. szá­za­di konceptizmus, neue Sachlichkeit, szür­re­a­liz­mus (egyet­len íz­lés euk­li­de­szi há­rom di­men­zi­ó­ja) eb­ben a kom­po­zí­ci­ós mo­dor­ban dol­go­zik.” A má­so­dik a mag­ne­ti­kus elv, mely­ben „a szer­ke­zet a mágnesközpont egyet­len pont­já­ban sű­rű­sö­dik ösz­­sze (va­gyis egy do­log na­gyon egy­ala­kú­an egy”), a biologikus sejt-stí­lust pe­dig „az éle­ti, or­ga­ni­kus sej­te­ket tu­laj­don­kép­pen a szer­kesz­tés­ta­ga­dás el­le­né­re is fel­lé­pő szer­kesz­tés jel­lem­zi – »élet az, ami min­den szer­kesz­té­si fo­gás nél­kül még­is ab­szo­lú­tan szer­kesz­tett«.” (Prae. Má­so­dik ki­adás. 1980. II/443.o.) A ha­gyo­má­nyos ol­va­sá­si stra­té­gia kon­ven­ci­ó­i­ra ha­gyat­ko­zó be­fo­ga­dót nyil­ván az ir­ri­tál­ja a leg­job­ban, hogy Szentkuthy a pán-per­mu­tá­ci­ós tech­ni­ká­val ki­kü­szö­bö­li a szö­veg­ele­mek köz­ti ka­u­za­li­tást, az ele­mek alá-fö­lé­ren­de­lé­ses hi­e­rar­chi­á­ját, va­gyis egyet­len szö­veg­elem­nek sem jut­tat ki­tün­te­tett, köz­pon­ti sze­re­pet. Nem alá­ren­del, ha­nem mel­lé­ren­del, nem hierarchizál, ha­nem egyenrangúsít (ha­son­ló el­já­rá­sok­kal majd csak Mé­szöly Mik­lós egyes het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­be­li pró­zá­i­ban ta­lál­ko­zunk). En­nek egyik kö­vet­kez­mé­nye­kép­pen az idő­be­li­ség hi­á­nyá­ról is be­szél­he­tünk a Prae-vel ös­­sze­füg­gés­ben. Szentkuthy az időt mint szö­veg- és kom­po­zí­ció­szer­ve­ző ele­met ra­di­ká­li­sab­ban kü­szö­bö­li ki szö­veg­vi­lá­gá­ból, mint Krúdy. „Szentkuthy az idő fel­füg­gesz­té­sé­re, tér­ré va­ló ala­kí­tá­sá­ra törekedett.”(15), mely­ben „a hal­maz min­den ele­me a hal­maz min­den más ele­mé­vel kommunikál”.(16) S en­nek ered­mé­nye az is, hogy „Az áb­rá­zol­ha­tat­lan­ság itt va­ló­ban meg­je­le­ní­tő­dik, nem pe­dig el­be­szé­lik […] Az ol­va­só az áb­rá­zol­ha­tat­lan­ság epi­kus elő­adá­sa he­lyett az áb­rá­zo­lás le­he­tet­len­sé­gé­nek em­pi­ri­kus ta­pasz­ta­la­tá­ban részesül.”(17)

A Prae nyelvfilozofiai for­ra­dal­ma. A ko­ra­be­li kri­ti­ka nem­csak mű­ve „szer­ke­zet­te­len­sé­gét” rót­ta föl Szentkuthynak, ha­nem stí­lu­sa szer­te­len­sé­ge­it, túl­zá­sa­it, ki nem mond­va: mo­do­ros­sá­ga­it, va­gyis mind­azt, ami a nyel­vet, a stí­lust az esz­köz­sze­rep fö­lé eme­li a pró­zá­ban. Szentkuthy stí­lu­sá­nak nem csak az az el­évül­he­tet­len ér­de­me, hogy le­rak­ta alap­ja­it egy in­tel­lek­tu­á­li­sabb ma­gyar epi­kai be­széd­mód­nak, bár már ezért is há­lá­val tar­toz­hat­na ne­ki az utó­kor.  Az Es­ti Kor­nélt író Kosz­to­lá­nyi­val együtt ő az el­ső ma­gyar író, aki tu­da­tá­ban van an­nak a kö­rül­mény­nek s azt írói pra­xi­sá­ban app­li­kál­ja is, hogy a nyelv, mi­ként a lí­rá­ban, a pró­zá­ban sem csu­pán sem­le­ges köz­ve­tí­tő mé­di­um. Ez­zel kap­cso­la­tos ál­lás­pont­ját, ha úgy tet­szik, „fi­lo­zó­fi­á­ját”  így ös­­szeg­zi a Prae-ben: „Aki elő­ke­lő­en pa­nasz­ko­dik, hogy a nyelv és a kal­ku­lu­sok pon­tat­la­nok a va­ló­ság­hoz vi­szo­nyít­va, az nem a va­ló­ság ba­rát­ja, ha­nem na­iv sznob, aki nem vet­te ész­re, hogy az em­ber szá­má­ra csak nyelv lé­te­zik, csak gram­ma­ti­ka, mely na­gyon is pre­cíz, ha el­fe­lejt­jük az »egy« kon­gó hal­lu­ci­ná­ci­ó­ját, mely nem azo­nos a va­ló­ság­gal.” (kiem. G. L. – Má­so­dik ki­adás. I/467. o.) A könyv egy má­sik he­lyén a kö­vet­ke­ző ki­je­len­té­se­ket ol­vas­hat­juk: „Egész éle­tünk a szép­ség és bol­dog­ság haj­szo­lá­sá­ra van be­ál­lít­va, és még­is foly­ton be­szé­lünk, mi­kor a be­széd ép­pen az el­len­ke­ző irány­ban dol­go­zik […]  A sze­rel­me­sek el­kez­de­nek be­szél­ni, szót szó­ra épí­te­nek, s las­san­ként szét­tol­ják egy­mást ez­zel az óri­á­si szó­al­kot­mán­­nyal.” (ua. II/543–544. o.)
A Prae-ről írott ki­tű­nő mo­nog­rá­fi­á­já­ban Nagy Pál Szentkuthy stí­lu­sá­ról ér­te­kez­ve több fi­gye­lem­re­mél­tó ész­re­vé­telt tesz, mint pél­dá­ul Wittgenstein ha­tá­sá­ról Szentkuthy nyelv­szem­lé­le­té­re, a dekonstrukció és a disszemináció kí­nál­ta le­he­tő­sé­gek ki­ak­ná­zá­sá­ról, de leg­el­ső­sor­ban ar­ról, hogy a Szentkuthy ál­tal ki­mun­kált „új re­gény­stí­lus­nak a szó­já­ték lesz a sarokköve”.(18) A szó­já­ték két, az egy­más­sal va­ló lo­gi­kai kap­cso­la­tot nél­kü­lö­ző szó ös­­sze­vo­ná­sa ugyan­úgy az iro­dal­mi mű meg­al­ko­tott­sá­gá­ra hív­ja föl az ol­va­só fi­gyel­mét, mint Szentkuthy kom­po­zí­ci­ós tech­ni­kái a szö­veg makrostruktúrájában: a mimészisz ra­di­ká­lis el­uta­sí­tá­sá­ra. „… a mű nem ta­nú­ság­té­tel a kül­ső va­ló­ság­ról, ha­nem ma­ga a va­ló­ság, a le­ír­tak a nar­rá­tor fe­jé­ben lé­tez­nek” – ír­ja Nagy Pál(19)

Szent Orp­he­usz bre­vi­á­ri­u­ma. Ha a Hor­thy­-rend­szer­ben kü­lönc­nek és cso­da­bo­gár­nak te­kin­tet­ték Szentkuthyt, a kom­mu­nis­ták hos­­szú ide­ig bur­zsoá de­ka­dens­nek, aki­nek az írá­sai hos­­szú ide­ig nem, csu­pán a for­dí­tá­sai kap­hat­tak nyil­vá­nos­sá­got, majd 1956 után mű­vé­szek­ről írott élet­raj­zi re­gé­nyei. 1974-ben az ő for­dí­tá­sá­ban je­lent meg az Ulysses ( a ko­ráb­bi, fenn­tar­tá­sok­kal fo­ga­dott for­dí­tás Gás­pár End­re mű­ve volt). Az író a het­ve­nes éve­kig kény­szer­pá­lyá­ra szo­rult, s csak ek­kor tér­he­tett vis­­sza a még a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt el­kez­dett má­sik mo­nu­men­tá­lis mű­ve, a Szent Orp­he­usz bre­vi­á­ri­u­ma foly­ta­tá­sá­hoz, amel­­lyel meg­erő­sí­tet­te a köz­vé­le­mény­ben ró­la ki­ala­kult „iro­dal­mi ször­nye­teg” imázsát. Ha eh­hez hoz­zá­ves­­szük az öt­ven év­re zá­rolt, mint­egy 150 000 ol­da­las, gi­gan­ti­kus nap­ló­ját, ez a mi­nő­sí­tés nem is áll olyan mes­­sze az igaz­ság­tól.

A Bre­vi­á­ri­um is gi­gan­ti­kus mű, bár iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­ge va­ló­szí­nű­leg ki­sebb, mint a Prae-é. A Bre­vi­á­ri­um­ra va­ló­ban a szer­ke­zet­te­len­ség és a kü­lön­bö­ző mű­faj­ok ön­ké­nyes­nek tű­nő vál­to­ga­tá­sa a jel­lem­ző, es­­szék­től re­gény­csí­rá­kig, pi­ka­reszk­től a le­vél­re­gé­nyig. Az író eb­ben a vég­te­len­nek tű­nő szö­veg­ára­dás­ban pró­bál­ja meg­ra­gad­ni, rögzíteni az élet és a tör­té­né­sek vál­to­zé­kony­sá­gát és mu­lan­dó­sá­gát. A Bre­vi­á­ri­um af­fé­le ba­rok­ko­san zsú­folt ön­port­ré is.
A Prae el­ső ki­adá­sa óta a ma­gyar pró­za ar­cu­la­ta so­kat vál­to­zott, így a Prae iro­da­lom­tör­té­ne­ti meg­íté­lé­se is, amely ugyan nap­ja­ink­ban sem egy­ér­tel­mű (ta­lán so­sem lesz az), még­is, úgy tű­nik, tisz­tább kö­rü­löt­te a le­ve­gő, mint még akár húsz év­vel ez­előtt is volt.  Borges egyik no­vel­lá­já­ban (Ho­mok­könyv) az el­be­szé­lő olyan könyv bir­to­ká­ba jut, amely­nek nincs se el­ső, se utol­só ol­da­la, csak vég­te­len szá­mú ol­da­la van. A vég­te­len­re nyí­ló Prae paradoxona, hogy ben­ne a vég­te­len vé­ges szá­mú ol­da­lak­ba van zár­va. Az egész köny­vet el le­het ol­vas­ni. De ta­lán nem a ha­gyo­má­nyos ol­va­sói be­ál­lí­tó­dás­sal.  Elő­ször – úgy egy évig – csak ta­lá­lom­ra ki­vá­lasz­tott fe­je­ze­te­ket, hogy las­san meg­ba­rát­koz­zunk a szö­veg­gel.  Az­tán ha meg­jött a ked­vünk hoz­zá, „ren­de­sen”, ele­jé­től a vé­gé­ig.

A ma­gyar írót a 20. szá­zad­ban szám­ta­lan ki­hí­vás ér­te a vi­lág­iro­da­lom fe­lől. A leg­na­gyobb ki­hí­vás azon­ban be­lül­ről ér­ke­zett: ez volt a Prae.  Ma is ugyan­olyan nagy ki­hí­vás ez a mű, mint a meg­je­le­né­se ide­jén volt, s tar­tok tő­le, az ma­rad a kö­ze­li jö­vő­ben is. Az idő va­ló­ban Szentkuthy Mik­lós­nak dol­go­zik, csak a re­mélt­nél las­sab­ban. De er­ről nem az író te­het.

Jegy­ze­tek
 
11. In: Nagy Pál: Az el­ér­he­tet­len szö­veg. Bp. 1999. 119. o.
12. Nagy Pál: i. m. 53. o.
13. Id.: Nagy Pál: i. m. 47. o.
14. Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor: Az iro­da­lom rö­vid tör­té­ne­te. Pécs. 2007. 322. o.
15. Nagy Pál. i. m. 123. o.
16. Uő 150. o.
17. Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor: i. m. 321. o.
18. I. m. 127. o.
19. I. m. 122. o.