Po­é­ti­kák ürü­gyén – (Ko­vács Al­bert: Szép­ség­esz­mény po­é­ti­kák)

Könyvről könyvre * „A szép­ség, ma­ga a szép, bár an­­nyi min­dent tu­dunk ró­la, még­is va­la­hol/va­la­mi­lyen rej­tély, ti­tok. Ért­he­tet­len cso­da. Va­rázs­ere­je ha­tal­má­ba ke­rít min­den más­ne­mű kül­ső ha­tás, egyé­ni vagy kö­zös­sé­gi, ra­ci­o­ná­lis­nak tű­nő ér­dek el­le­né­re. Sőt, aka­ra­tunk el­le­né­re.

 Min­den­eset­re a bi­zo­nyos fej­lő­dé­si szint­re el­ju­tott em­bert öröm­mel töl­ti el min­den, ami szép.”(5.) –  kez­di so­ra­it a szer­ző A tisz­ta szép va­rá­zsa be­ve­ze­tő írá­sá­ban. Ko­vács Al­bert Szépség­esz­mény po­é­ti­kák cí­mű kö­te­te sok­fé­le szem­pont­ból és több­fé­le „alap­anyag” fel­dol­go­zá­sá­val, mi­nő­sí­té­sé­vel nyújt az ol­va­só­nak szí­nes, von­zó is­me­re­te­ket. Leg­fő­kép­pen köny­vek, az iro­da­lom ap­ro­pó­ján ke­re­si a tisz­ta szép esz­mé­nyét és va­rá­zsát, ugyan­ak­kor érin­tő­le­ge­sen egyéb mű­vé­sze­tek­ről/mű­vé­szek­ről is szá­mot ad, mint ér­ték­hor­do­zók­ról. A lí­ra-, epi­ka-, drá­ma­le­írá­sok fel­vál­la­lá­sa szin­te spon­tá­nul je­le­ní­tő­dik meg a kö­tet lap­ja­in, eze­ken túl pe­dig az iro­da­lom­tör­té­ne­ti, -elméleti ho­za­dé­ko­kat sem hagy­ja el Ko­vács Al­bert, sőt mi­nő­sí­ti azo­kat rész­ben kül­ső szem­lé­lő­ként vizs­gá­lód­va, rész­ben a mű­elem­zé­sek bel­ső ér­té­ke­it bi­zo­nyít­va. Az írá­sok­ból – mint egy konnotatív vo­nal – fo­lya­ma­to­san ki­sej­lik az ér­té­kek fél­té­se: a mű­vé­sze­tek, az iro­da­lom, a nyelv és Er­dély vé­del­me, majd olyan po­li­ti­kai fel­hang­ok el­uta­sí­tá­sa, ame­lyek az em­lí­tet­te­ket ve­szély­be so­dor­hat­ják. Élő vi­ták­ról ad szá­mot a kö­tet az ér­ték­sta­tu­á­lás, a mű­vé­szet au­to­nó­mi­á­ja, az el­mé­le­ti em­ber sze­rep­vál­la­lá­sa vagy a po­li­ti­kai be­fo­lyá­solt­ság kap­csán. Az itt meg­je­lent pub­li­ká­ci­ók mű­fa­ji­sá­guk­ban meg­le­he­tő­sen sok­szí­nű­ek, az el­ső­sor­ban iro­dal­mi té­má­jú­ak kö­zött más­fé­le prob­le­ma­ti­ká­jú szö­veg­elem­zé­se­ket, re­cen­zi­ó­kat, es­­szé­ket is ta­lá­lunk, egye­bütt pe­dig több cikk a pub­li­cisz­ti­kai stí­lus el­vá­rá­sa­it kö­ve­ti.

Ko­vács Al­bert a mo­dern hu­ma­niz­mus s az avant­gárd ha­gyo­mány ér­tel­me­zé­se­kor töb­bek kö­zött Méliusz Jó­zsef sze­mé­lyét és mun­kás­sá­gát mél­tat­ja, aki­nek éle­te, sor­sa ös­­sze­fo­nó­dik a ro­má­ni­ai ma­gyar iro­da­lom­mal, és aki de­mok­ra­ti­kus né­ze­te­i­vel, ha­té­kony al­ko­tó­ere­jé­vel nagy te­kin­télyt ví­vott ki ma­gá­nak nem­csak a ma­gya­rok, ha­nem a ro­má­nok kö­ré­ben is. „Nagy író és jó po­li­ti­kus volt.” (276.) – ír­ja ró­la Ko­vács a már ra­va­ta­la előtt el­hang­zott mél­ta­tó bú­csú­be­szé­dek elem­zé­se­kor, ami­kor is sú­lyos kér­dé­se­ket tesz fel az 1995-ben ural­ko­dó ma­gyar–ro­mán vi­szony kap­csán: Mi­ért nem en­ge­di­tek meg, hogy ba­rát­koz­zon e két nép? Mi­ért kell Méliusz sír­já­nál egy ma­gyar­gyű­lö­lő­nek be­szél­nie? A szer­ző több ér­te­ke­zé­se Méliusz le­nyű­gö­ző em­be­ri mél­tó­sá­gá­ról, bá­tor­sá­gá­ról, de­mok­ra­tiz­mu­sá­ról, eu­ró­pa­i­sá­gá­ról ad ké­pet a rö­vid val­lo­má­sok, hi­vat­ko­zá­sok, gon­do­la­tok le­írá­sa ál­tal is: „Az új tör­té­nel­mi hely­zet­ben Méliusz pél­dát adott a min­den­faj­ta to­ta­li­ta­riz­mus ma­ra­dék­ta­lan bí­rá­la­tá­ra, ki­áll­ta az ön­ma­ga fe­lett ki­mon­dott íté­le­tet az írás­tu­dók fe­le­lős­sé­gé­nek ügyé­ben, fel­is­mer­te a nem­ze­ti kom­mu­nis­ta irány­za­tok és a na­ci­o­na­lis­ta, új­fa­sisz­ta meg­nyil­vá­nu­lá­sok ve­szé­lyét. Az avant­gárd ha­gyo­mány itt is ko­moly po­li­ti­kai tő­ke.” (28.)

Az em­be­ri lét mél­tó­sá­ga té­má­jú írás Sü­tő And­rás­ra kö­tő­dik. Írói fel­lé­pé­sé­től kezd­ve a ne­ve­tés és sí­rás, a de­rűs és bor­sos hu­mor vagy a hő­si és tra­gi­kus ér­ték­ka­te­gó­ri­ák kö­zött moz­gott mél­tó­ság­gal a ro­má­ni­ai ma­gyar iro­da­lom egyik leg­el­is­mer­tebb epi­ku­sa/drá­ma­író­ja. A ka­masz­ko­ri újságíráskodás, a ne­héz in­du­lá­sok után egy­re di­na­mi­ku­sabb­ra vál­tott az író meg­győ­ző ere­je, drá­ma­i­sá­gá­nak hi­te­les­sé­ge, s mind­ez nem­csak a ma­gyar, ha­nem a ro­mán ol­va­sók kö­ré­ben is. Kez­de­ti írói kor­sza­ká­ról Geo Bogza val­lo­má­sá­ból idéz Ko­vács Al­bert: „En­nek a kis­sé kópéskodó és na­gyon te­het­sé­ges író­nak, aki­ből so­ha­sem hi­ány­zik a len­dü­let és a hu­mor, nem volt ne­héz ol­va­só­já­ul sze­gőd­nöm.” (32.) Az Anyám kön­­nyű ál­mot ígér meg­je­le­né­sét Titus Popovici „egész iro­dal­munk je­len­tős pil­la­na­tá­nak” mond­ja, és Ro­mu­lus Guga nagy­sze­rű Sü­tő-for­dí­tá­sa is iro­da­lom­tör­té­ne­ti ér­ték ma­rad. Az írás mű­fa­ja gyak­ran kri­ti­kai meg­ha­tá­ro­zá­sok függ­vé­nye: a Sü­tő ál­tal nap­ló­jegy­ze­tek­nek ne­ve­zett val­lo­más­fü­zér lí­ra és epi­ka va­rá­zsos kom­bi­ná­ci­ó­ja. Ki­nek szo­ci­og­rá­fi­ai re­gény­ként, ki­nek ön­élet­raj­zi vagy ri­port­re­gény­ként mu­tat­ja ma­gát. E ki­tű­nő szer­ke­ze­tű írás­ban min­den a he­lyén van: „A kön­­nyű ál­mot anyám nap­ha­la­dás­kor az ud­va­ron ígér­te meg a cö­vek­lá­bú asz­tal­nál (…)”. A val­lo­má­sos do­ku­men­tum­re­gény kom­pakt­sá­gát a hu­má­nus ma­ga­tar­tás és szem­lé­let,  ezen felül a szép­sé­ges anya­nyelv ál­tal meg­tá­mo­ga­tott em­be­ri mél­tó­ság is erő­sí­ti. Sü­tő And­rás­nak je­len kö­tet­ben em­lí­tett drá­mái job­bá­ra tör­té­nel­met, tár­sa­da­lom­kri­ti­kát, tra­gé­di­á­kat idé­ző gon­do­la­ti mű­al­ko­tás­ok: az Egy ló­csi­szár vi­rág­va­sár­nap­ja, A Csil­lag a mág­lyán, a Ká­in és Ábel cí­mű tri­ló­gi­á­ba fog­lalt drá­mai mű­vek­re gon­do­lunk. Ve­lük kap­cso­la­to­san idé­zünk Ko­vács Al­bert ta­nul­má­nyá­ból egy részt, ame­lyet an­nak ide­jén a cen­zú­ra ki­tö­rölt az írás­ból: „Azt hi­szem, a kri­ti­ká­nak a drá­ma­tri­ló­gia két szem­ben­ál­ló ere­jé­nek egyen­lő tra­gé­di­á­já­ra vo­nat­ko­zó meg­ál­la­pí­tá­sai nem áll­ják meg a he­lyü­ket. Lu­ther már rég­óta nem tra­gi­kus alak, Kál­vin a sze­münk lát­tá­ra ad fel egyé­ni­sé­get és igaz­sá­got, és szen­­nye­zi be ma­gát gyil­kos­ság­gal. Sü­tő a tra­gi­kum fo­ko­za­tos ti­po­ló­gi­á­ját te­rem­ti meg, el­ha­tá­rol­va a ré­gi tra­gi­ku­mot, amely mind­in­kább a ko­mi­kum kö­ré­be ke­rül, és az újat, amely a fáj­dal­mas leg­főbb ál­do­zat­ban mu­tat­ko­zik meg. Az ér­té­kek ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek eb­ben a me­cha­niz­mu­sá­ban a dön­tő sze­re­pet, az ös­­sze­om­lást oko­zó sze­re­pet a hő­si tö­rek­vé­sek és ne­ki­len­dü­lé­sek, az esz­mé­nyek dog­má­vá tor­zu­lá­sa játs­­sza, amit a moz­gás meg­tor­pa­ná­sa, a fej­lő­dés meg­akasz­tá­sa vált ki.” (36.)

Egy meg­szo­rí­tott ter­je­del­mű re­cen­zió, ese­tünk­ben pusz­tán a könyv­ben tal­ló­zás­ra ad le­he­tő­sé­get, kö­vet­ke­zés­kép­pen csak né­hány írás­ról te­he­tünk em­lí­tést. Lőrinczi Lász­ló A szi­get­la­kó cí­mű kis­re­gény­ét ér­de­kes, meg­ka­pó, él­ve­ze­tes ol­vas­mány­nak mond­ja Ko­vács Al­bert. No­ha a cse­lek­mény vá­za csak egy há­rom­he­tes nya­ra­lás tör­té­ne­te egy Fran­ci­a­or­szág­hoz kö­zel eső kép­ze­let­be­li szi­ge­ten, az írói kre­a­ti­vi­tást sok­fé­le je­len­ség il­luszt­rál­ja: fan­tá­zia, szo­ci­o­ló­gia, pszi­cho­ló­gia, öko­ló­gia, naturizmus, bo­ta­ni­ka, kony­ha­mű­vé­szet; mo­dern el­be­szé­lői tech­ni­ka; pén­zes, fény­űző és ke­vés­bé pén­zes em­be­rek, a fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom; el­len­pont­ként pe­dig a sztálini–brezsnyevi „lé­te­ző szo­ci­a­liz­mus” fél pok­la. A mű ve­ze­tő mo­tí­vu­ma „a ma­gány és el­ide­ge­ní­tés, a ne­mi ösz­tön, a sze­rel­met és a lé­tet fe­nye­ge­tő, ön­cé­lú, gyil­kos izo­lá­lá­sa, a lel­ki­ség­től és a szép­től meg­fosz­tott ero­ti­ka men­ta­li­tás szin­tű bál­vá­nyo­zá­sa/kény­sze­re.” (41.)
Far­kas Ár­pád Bu­da­pes­ten; Boér Fe­renc Ady­ja; Ba­bits még­is­csak mo­dern; Moz­gó­fény­kép; Blaga gon­do­lat­vi­lá­ga; Struk­tu­ra­liz­mus és po­é­ti­ka; Mű­vé­szet és po­li­ti­ka; Kul­csár Sza­bó Er­nő köny­ve; In Mermoriam Vasarely; A mű­elem­zés út­vesz­tői, Kö­zép-ke­let-eu­ró­pai emig­ráns iro­dal­mak; A re­gény­eposz esz­té­ti­ká­ja cí­mű írá­sok­ban ak­tu­á­lis po­é­ti­kai, esz­té­ti­kai, sőt po­li­ti­kai kér­dé­se­ket sű­rí­tett ös­­sze a szer­ző. A ré­gi ma­gyar iro­da­lom és nem­zet­tu­dat cí­mű írá­sá­ban Mol­nár Sza­bolcs an­to­ló­gi­á­ját mi­nő­sí­ti: nagy­sza­bá­sú vál­lal­ko­zás – mond­ja ró­la –, ame­lyet az a szán­dék ve­zé­relt, hogy kü­lön­bö­ző kö­ve­tel­mé­nyek­nek és igé­nyek­nek te­gyen ele­get. Az an­to­ló­gia el­ső­sor­ban szép­iro­dal­mi, má­sod­sor­ban nyelv­em­lék, ill. tör­té­nel­mi jel­le­gű mun­ka, amely az idő­rend el­vét kö­vet­ve kü­lön­bö­ző té­mák sze­rint cso­por­to­sít­ja a be­gyűj­tött anya­got. Ér­té­ke­lés és új­ra­ér­té­ke­lés szor­gal­ma­zá­sa tá­mo­gat­ja az ere­de­ti ol­va­sa­tok és a mai in­terp­re­tá­ci­ók ös­­sze­ve­té­sét. Fon­to­sak az ilyen­faj­ta an­to­ló­gi­ák a kö­zép­is­ko­lák, egye­te­mek és a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra. Ol­va­san­dók ezek, ame­lyek mo­ti­vál­nak ta­nu­lás­ra, szel­le­mi el­mé­lyü­lés­re.

Ér­té­ke­lés és új­ra­ér­té­ke­lés volt a té­má­ja a rend­szer­vál­tás után szer­ve­zett több kon­fe­ren­ci­á­nak. A ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net helyt­ál­lá­sa cí­mű írás fon­tos és ob­jek­tív in­for­má­ci­ó­kat hoz az EL­TE Ma­gyar Iro­da­lom­tör­té­ne­ti In­té­ze­te ál­tal ren­de­zett tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zás­ról, ahol is leg­fő­kép­pen Szauder Jó­zsef, Sőtér Ist­ván és Ki­rály Ist­ván volt az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ban. Az oly­kor ke­se­rű ízű gon­do­la­tok ki­mon­dá­sá­ra is vál­lal­ko­zó elő­adók hoz­zá­ál­lá­sát job­bá­ra po­li­ti­kai és mód­szer­ta­ni szem­pont­ok ural­ták. A fe­le­lős vi­lág­szem­lé­let és az iro­da­lom­tu­do­má­nyi irány­za­tok­hoz va­ló sza­bad csat­la­ko­zás je­gyé­ben az iro­da­lom­tu­dó­sok ki­áll­tak tu­do­má­nyu­kért, az eu­ró­pai szel­le­mi­sé­gért.   
Heller Ág­nes „re­ne­szánsz em­be­re” leg­in­kább a vi­lág re­ne­szánsz kul­tú­rá­já­ból nőtt ki, ke­vés­bé a ma­gyar nem­ze­ti­ből. A sze­mé­lyes érin­tett­ség okán szü­le­tett él­mé­nyek egy itá­li­ai uta­zás kap­csán vi­lág­fel­fo­gást is mó­do­sít­hat­nak. „A re­ne­szánsz em­ber” cí­mű könyv a fi­lo­zó­fi­ai ter­mi­no­ló­gia el­le­né­re is (vagy ép­pen azért) vi­lá­gos, pon­tos, tö­mör be­szé­dű; min­dig min­dent ér­de­ke­sen tá­lal az ol­va­só­nak. Heller ár­nyalt meg­fo­gal­ma­zá­sai, em­be­ri fel­vál­la­lá­sai a mér­ték, szép­ség- és ér­ték­fo­gal­mak ös­­sze­füg­gé­se­i­ről; a szép­ség­esz­mény és mo­ra­li­tás ös­­sze­tar­to­zá­sá­ról is val­la­nak.
A mű­for­dí­tás po­é­ti­ká­ja, ha „for­gá­csok­ban” is, lát­ha­tó­an nagy te­ret ka­nya­rít ki ma­gá­nak Ko­vács Al­bert ta­nul­má­nya­i­ban. A kö­tet­ben vá­zolt né­hány ne­ga­tív je­len­ség, amely­re ha­tá­ro­zot­tan fi­gyel­mez­tet, igen­csak lé­nye­ges, s egy­ben elő­re- és hát­ra­mu­ta­tó is. Meg­győ­ző­dé­sünk, hogy meg­an­­nyit ala­pos szö­veg­elem­zés előz­te meg. Csak ki­emelt pél­dák­kal sze­ret­nénk il­luszt­rál­ni a fel­fo­gá­sok és súly­pont­ok sű­rű­jét: „Úgy is le­het cson­kí­ta­ni, ha va­la­me­lyik al­ko­tás cí­mét, kulcs­sza­va­it mű­for­dí­tó­ként hely­te­le­nül ad­juk vis­­sza ma­gya­rul.” (98.) Dosztojevszkijnak a Fel­jegy­zé­sek az egér­lyuk­ból (ma­gyar­ra for­dí­tott) cí­mét tart­ja meg­bot­rán­koz­ta­tó­nak Ko­vács, mert­hogy az „egér­lyuk” for­dí­tás fél­re­ve­ze­tő az ere­de­ti ’podpolje’ = ’padló, föld­szin­ti he­lyi­ség, pin­ce, rej­tett hely’ el­le­né­ben. Denotatív és konnotatív je­len­té­sek funk­ci­o­nál­ta­tá­sa nél­kül szin­te le­he­tet­len egy-egy kulcs­szó mű­for­dí­tá­si meg­ol­dá­sa. Göncz Ár­pád tu­dós, író, mű­for­dí­tó el­ve­it na­gyon ta­nul­sá­gos­nak és min­den­kép­pen el­fo­gad­ha­tó­nak tart­ja. A ’hűtlen-hűség’ he­lyett a ’hívebb hű­ség’ ér­vé­nye­sül­jön a mű for­dí­tá­sá­ban – hang­sú­lyoz­za a to­váb­bi­ak­ban. Nem elég a mon­da­tok, sza­vak meg­ér­té­se, szó­tá­ri ér­tel­me­zé­se, „nem elég mond­juk oro­szul, an­go­lul, ma­gya­rul tud­ni; eh­hez nyel­vül kell tud­ni, em­be­rül  –  a nyel­vül, em­be­rül meg­ér­tett szö­veg át­té­te­le egyik nyelv­ből a má­sik nyelv­re már ki­sebb, ha nem is kis fel­adat (…)”. (108.) Do­ku­men­tum­ér­té­kű val­lo­má­sok szí­ne­sí­tik a mű­for­dí­tás po­é­ti­ká­já­nak hi­e­rar­chi­kus vagy li­ne­á­ris el­vá­rá­sa­it. Tristan Tzara szür­re­a­liz­mu­sa Méliusz Jó­zsef for­dí­tá­sá­ban is köz­zétett ér­ték. Milan Kundera mű­for­dí­tás-po­é­ti­ká­já­ban a kis né­pek kul­tú­rá­já­nak ve­szé­lye­it és le­he­tő­sé­ge­it mér­le­ge­li az eu­ró­pai kul­tu­rá­lis kon­tex­tus­ban.

Dosz­to­jevsz­kij – a ma­gyar és ro­mán kul­tú­ra vi­lá­gá­ban is – mint­egy kö­zép­pont­ja az orosz iro­da­lom­mal kap­cso­la­tos írá­sok­nak. Már a re­gény­eposz esz­té­ti­ká­ja té­má­jú fe­je­zet­ben fel­me­rül Tolsz­toj, Gor­kij és So­lo­hov ne­ve Glasworthy és Steinbeck mel­lett, Belinszkij esz­té­ti­ká­ja He­ge­lé mel­lett, a leg­ki­emel­ke­dőbb té­ma azon­ban Dosz­to­jevsz­kij és mű­vé­sze­té­nek in­terp­re­tá­ci­ó­ja ma­rad. Ko­vács Al­bert orosz sza­kos mi­nő­sé­gé­ben is igen von­zó­dik Dosz­to­jevsz­kij koz­mi­kus ho­ri­zon­to­kat át­fo­gó és nagy ha­tó­su­ga­rú mű­vé­sze­té­hez. Nem vé­let­le­nül, hi­szen ő a vi­lág egyik leg­ol­va­sot­tabb klas­­szi­ku­sa, aki egy­ben a mo­dern­iz­mus elő­hír­nö­ke is. A vo­nat­ko­zó szak­iro­da­lom ve­le kap­cso­la­to­san leg­alább fél ­száz­ezer, köny­vei több mil­lió pél­dány­ban ta­lál­ha­tók az egész vi­lá­gon. A ma­gyar és ro­mán iro­dal­mi köz­tu­dat­ban mind a szak­iro­da­lom, mind pe­dig a kü­lön­bö­ző for­dí­tá­sok ré­vén szin­tén ki­ter­jedt a Dosz­to­jevsz­kij-re­cep­ció. Mind­két nyel­ven (ma­gya­rul és ro­má­nul) tör­té­nő be­fo­ga­dá­sa, ol­va­sá­sa és új­ra­ol­va­sá­sa két nem­ze­ti kul­tú­ra sa­ját­sá­gos je­gye­it vi­se­li ma­gán – ál­lít­ja a kö­tet író­ja. Dosz­to­jevsz­kij min­den­kép­pen hoz­zá­já­rult a kö­zép-, il­let­ve a ke­let-eu­ró­pai iro­dal­mi min­ták lét­re­jöt­té­hez, az egye­te­mes, össz­eu­ró­pai in­teg­rá­ló­dás­hoz. Töb­bek vé­le­ke­dé­sé­ből e fe­je­zet Szerb An­ta­lét eme­li ki, aki a pszi­cho­ló­gia nagy­mes­ter­ének mond­ja Dosz­to­jevsz­kijt: „új vi­lá­got tárt fel az em­be­ri lé­lek­ben; olyan lel­ki fo­lya­ma­to­kat ho­zott a tu­dat vi­lá­gos­sá­gá­ra, ame­lyek előt­te tel­je­sen ki­mond­ha­tat­la­nok vol­tak. Dosz­to­jevsz­kij után más­ként lát­juk az em­bert, mint Dosz­to­jevsz­kij előtt, és a mo­dern mély­ség­pszi­cho­ló­gia tu­do­má­nya las­sú és ne­héz­kes mód­sze­rek­kel igyek­szik fel­dol­goz­ni azt, amit Dosz­to­jevsz­kij ví­zi­ó­ja hir­te­len és tömb­sze­rű­en ve­tít ki a lé­lek tit­ka­i­ról.” Dosz­to­jevsz­kij mel­lett Turgenyev is nép­sze­rű lett Eu­ró­pa-szer­te, fő­leg a pszi­cho­ló­gi­ai no­vel­la, a re­a­lis­ta re­gény, a köl­tői pró­za, a mű­vé­szi tö­kély­re tö­rek­vés s egy irigy­lés­re mél­tó kor­sze­rű­ség in­do­kán. A ki­vá­ló for­dí­tá­sok – a hű­sé­ges és hűt­len ér­tel­me­zé­sek meg­erő­sí­tik e mű­vek szép­ség­po­é­ti­ká­ját, szin­te egy­for­mán von­zó­vá te­szik azo­kat – akár­csak Tolsz­toj vi­lá­gát is.

A to­váb­bi­ak­ban fő­leg ol­va­sói él­mé­nye­i­ről szá­mol be szak­sze­rű elem­zé­sek­ben a kö­tet szer­ző­je. Ked­ven­cei kö­zött ta­lál­juk Bul­ga­ko­vot, aki a „sze­münk előtt” vált a vi­lág­iro­da­lom klas­­szi­ku­sá­vá; Ajtmatovot, aki tisz­ta, iga­zi mű­ve­ket al­kot az em­ber leg­ös­­sze­tet­tebb prob­lé­má­i­ról is; Szolzsenyicint, aki az Ivan Gyenyiszovics egy nap­ja cí­mű kis­re­gén­­nyel rob­bant be az orosz és a vi­lág­iro­da­lom­ba. Gyors ha­tá­sá­nak tör­té­nel­mi és po­li­ti­kai okai egy­aránt vol­tak, ha­da­ko­zá­sa a dik­ta­tú­rá­val vas­kos kö­te­tek­ben is mér­he­tő. Ha re­gé­nye­it be­til­tot­ták (Rák­osz­tály, A po­kol tor­ná­cán, A Gulag szi­get­cso­port), szamizdatban ter­jed­tek, és Nyu­ga­ton je­len­tek meg el­ső ki­adás­ban. Szolzsenyicin mű­vé­sze­té­nek ma­gyar és ro­mán re­cep­ci­ó­ja po­li­ti­kai okok mi­att lett meg­ké­sett. Az író esz­té­ti­kai moz­gás­te­re igen szé­les, be­fog­ja az iró­ni­á­val kez­dő­dő­en a rú­ton, a tra­gi­ku­son és fen­sé­ge­sen át a szép­ség ka­te­gó­ri­á­já­nak szin­te ös­­szes fo­ko­za­tát. Re­mek­mű­vek ér­tel­me­zé­se ne­héz, ám­de há­lás fel­adat azért is, mert igen­csak vin­di­kál gon­dos ol­va­sás­ra és új­ra­ol­va­sás­ra.

Ko­vács Al­bert köny­vé­nek ne­gye­dik fe­je­ze­té­ben a szép­ség­po­é­ti­kák mel­lett fel­erő­sö­dik a po­li­ti­kai meg­győ­ző­dé­sek hang­ja és vissz­hang­ja is. A le­het­sé­ges ba­rát­ság cí­mű írás nyílt le­vél Augustin Buzurához, a Ceauºescu-korszak leg­ere­de­tibb és leg­me­ré­szebb ro­mán pró­za­író­já­hoz, aki­nek va­la­men­­nyi re­gé­nyét szí­ve­sen for­dí­tot­ták ma­gyar nyelv­re, ezért az em­lí­tett mun­kás­sá­ga is­mert le­het a ma­gyar ol­va­sók kö­ré­ben. Ko­vács Al­bert le­ve­le le­ránt­ja a lep­let az író va­lós ma­ga­tar­tá­sá­ról, aki a nem­ze­ti kér­dést meg­ol­dott­nak tart­ja olyan hely­zet­ben, ami­kor ma­gyar is­ko­lá­kat, egye­te­met zár­nak be Ro­má­ni­á­ban, Mold­vá­ba he­lye­zik el a ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­e­ket, fo­lya­ma­to­san erő­sö­dik a ma­gyar­el­le­nes­ség, fel­fegy­ve­re­zet­tek tá­mad­ják Sü­tő And­rást és a ma­gyar em­be­re­ket Ma­ros­vá­sár­he­lyen.

Va­ló­ság és kí­sér­tet­já­rás, mí­tosz és mí­tosz­rom­bo­lás, a rossz el­le­ni vi­as­ko­dás – re­mél­he­tő­leg – min­de­nek el­le­né­re is meg­szü­li a jót. Az utol­só ol­da­lak té­má­ja, a kö­tet mon­da­ni­va­ló­já­nak egy­ben vég­ki­csen­gé­se is, ame­lyet ta­nul­sá­gos ol­va­sás­ra aján­lunk mind­azok­nak, akik szí­ve­sen tar­toz­nak a szép­ség­esz­mé­nyek és a po­é­ti­kák tá­gabb vagy szű­kebb von­zás­kö­ré­be.
(Lyra Ki­adó, Ma­ros­vá­sár­hely, 1999)
L. Er­dé­lyi Mar­git