Tóth László – „Szögesdrótra szúrt madár”

Vo­ná­sok két köl­tő arc­kép­éhez * AZ IDő GA­RA­BON­CI­Á­SA – Kö­ze­lí­tés Ozsvald Ár­pád­hoz
A saj­tó szó­lí­tot­ta az írás­tu­dó­kat: dol­goz­za­tok! S a szlo­vá­ki­ai ma­gyar író ma­ga tör­te föl a to­jás bur­kát, hogy vi­lág­ra jö­hes­sen. Nap­fény­re küz­döt­te ön­ma­gát.

Ozsvald Ár­pád a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni el­ső cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi és író­nem­ze­dék­hez tartozott.1 Ki­sebb­sé­gi sors­ba szü­le­tett be­le; gyer­mek­fej­jel él­te meg szü­lő­fa­lu­ja vis­­sza­csa­to­lá­sát Ma­gya­ror­szág­hoz, (kis)kamaszként a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút, il­let­ve az or­szág­vesz­tés tra­u­má­ját: a hon­ta­lan­ság és a jog­fosz­tott­ság éve­it, há­nyat­ta­tá­sa­it – mi­a­latt ő vis­­sza­szö­kött Ma­gya­ror­szág­ra, hogy ma­gyar nyel­ven foly­tat­has­sa ta­nul­má­nya­it, édes­any­ját Cse­hor­szág­ba de­por­tál­ták –, fi­a­tal fel­nőtt­ként, el­ső ge­ne­rá­ci­ós ér­tel­mi­sé­gi­ként a(z új) ha­zá­ra és (új) kö­zös­ség­re ta­lá­lás hit­tel és il­lú­zi­ók­kal te­li él­mé­nyét. Ez volt az az idő­szak, amely­ről Duba Gyu­la egyik vis­­sza­em­lé­ke­zé­sé­ben raj­zolt so­kat­mon­dó ké­pet: „Az írott ma­gyar szó­ra szom­jas nem­ze­ti­ség va­rázs­erő­vel hív­ta lét­re iro­dal­mát. Egy­szer­re író­ra és köl­tő­re volt szük­ség, de ke­vés volt. Vers és el­be­szé­lés kel­lett, de nem akadt. Ele­mi erő­vel kö­ve­tel­te az élet a köl­tőt, az írót, áll­jon elő a sem­mi­ből. Áll­jon elő, hogy a nem­ze­ti­ség ne­vé­ben szól­jon a nem­ze­ti­ség­hez, de a köl­tő ép­pen csak ké­szü­lő­dött, ne­he­zen va­júd­va szü­le­tett. So­ha ilyen for­dí­tott hely­ze­tet: nem az iro­dal­mi tel­je­sít­mény nö­ve­ke­dé­se és az iro­dal­má­rok szá­má­nak gya­ra­po­dá­sa hoz­ta lét­re a la­po­kat, in­téz­mé­nye­ket, ha­nem az előz­mé­nyek nél­kül szín­re lé­pőő­kö­ri szin­ten. Sza­bad volt a tér, aki ír­ni akart, ír­ha­tott.” Te­hát míg szé­le­sebb ös­­sze­füg­gés­ben Ozsvald Ár­pád tu­laj­don­kép­pen az is­mert „for­ra­dal­mi ro­man­ti­ka” je­gyé­ben in­du­ló „fé­nyes sze­lek” nem­ze­dé­ké­nek, szű­kebb – cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar – ér­tel­me­zés­ben az „ala­po­zó”, új, kul­tú­ra-, köz­élet- és iro­da­lom­in­dí­tó nem­ze­dék­nek a tag­ja. In­du­lá­sá­nak tör­té­ne­ti meg­ha­tá­ro­zott­sá­gai egész éle­tét és mun­kás­sá­gát át­szí­ne­zik.

Bár leg­el­ső, nyom­ta­tás­ban meg­je­lent írá­sát – egy, szü­lő­fa­lu­já­ról szó­ló kis meg­em­lé­ke­zé­sét – még Ma­gya­ror­szá­gon, csur­gói gim­na­zis­ta­ként kö­zöl­te a Du­nán­tú­li Nap­ló 1946-ban, iga­zá­ból ti­zen­ki­lenc éves ko­rá­ban, már Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, az újon­nan lét­re­jö­vő nem­ze­ti­sé­gi saj­tó­ban kez­dett pub­li­kál­ni; el­ső köz­le­mé­nye a Fák­lya 1951. 2. szá­má­ban nap­vi­lá­got lá­tott Negy­ven­ket­tő cí­mű ver­se. (Per­sze, már ko­ráb­ban ver­selt – még a csur­gói gim­ná­zi­um­ban kezd­te, ön­kép­ző­kö­ri szin­ten a  vers­írást –; el­ső is­mert ver­ses meg­nyil­vá­nu­lá­sa ez idő­ből a szü­lő­fa­lu­juk­ból Cse­hor­szág­ba de­por­tált ba­rát­ja, Su­ba Sán­dor em­lék­köny­vé­be ké­szült, Em­lé­kül Sa­nyi­nak cí­mű  bú­csúz­ta­tó be­jegy­zé­se.) 1954-re már kö­tet­nyi ver­se kész, s le is ad­ja eze­ket a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Könyv­ki­adó­nak, mely­nek szer­kesz­tő­je ezek­ből vá­lo­gat­ja majd ki az 1954-es Há­rom fi­a­tal köl­tő negy­ven­há­rom Ozsvald-opusát. (Elő­ző­leg 1953-ban tíz ver­sé­vel sze­re­pelt az in­du­ló cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat, író­kat be­mu­ta­tó Új haj­tá­sok­ban.) Ezek a szö­ve­gek ugyan még je­len­tős mér­ték­ben a kor „adott­sá­gi se­ma­tiz­mu­sá­nak” je­gyé­ben szü­let­tek, túl­teng ben­nük a narráció, s erő­tel­je­sen meg­ter­he­lik őket a hang­za­tos po­li­ti­kai kli­sék és jel­sza­vak, a dek­la­ra­tív meg­nyi­lat­ko­zá­sok, me­lyek – Tő­zsér Ár­pád bonmotjához fo­lya­mod­va – ese­ten­ként olyan fel­ira­to­zott fil­mek­ké te­szik ha­son­ló­vá azo­kat, ame­lyek­ből csak a fel­irat­ok lát­ha­tók, a vá­szon üres, még­is, tá­gabb – ma­gyar­or­szá­gi, il­let­ve szlo­vák –, va­la­mint szű­kebb – cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar, sőt Ozsvald Há­rom fi­a­tal költő-beli tár­sai, a Tö­rök Elem­ér és Ve­res Já­nos kép­vi­sel­te leg­szű­kebb – kör­nye­ze­tük­höz ké­pest ér­zé­kel­he­tő egy­faj­ta vis­­sza­fo­gott­sá­guk is. Már itt, ezek­ben a hos­­szabb-rö­vi­debb, s oly­kor vi­szony­la­gos for­ma­kul­tu­rált­sá­guk el­le­né­re formailag-mesterségbelileg itt-ott még meg-meg­bot­ló da­ra­bok­ban ki­üt­kö­zik Ozsvald meditatív haj­la­ma, vizs­gá­ló­dó-elem­ző kész­sé­ge, idő­ről idő­re elé­gi­kus­ba haj­ló hang­ja, amely ké­sőbb egész lí­rai élet­mű­vé­nek meg­ha­tá­ro­zó je­gye lesz. Erős ter­mé­szet- és kör­nye­zet­él­mé­nye, ap­ró­lé­kos meg­fi­gye­lé­sek­ben meg­nyil­vá­nu­ló ter­mé­szet- és kör­nye­zet­lá­tá­sa, il­let­ve -festése – mely­re Fábry Zol­tán is azon­nal re­a­gált –, Koncsol Lász­ló meg­fi­gyel­te lí­rai imp­res­­szi­o­niz­mu­sa jel­leg­ze­tes raj­zo­la­to­kat, csend­éle­te­ket, han­gu­lat­ké­pe­ket fut­tat ki tol­la alól.  Eb­ből a szem­pont­ból je­les mi­ni­a­tú­rá­ja, Az er­dő­ben az­óta is so­kat idé­zett, antologikus da­rab­ja a – (cseh)szlovákiai ma­gyar – ter­mé­szet­lí­rá­nak: „Zö­rög az avar a lá­bunk alatt, / a fa de­re­kán ko­pog a har­kály. / Nézd – ott a csa­pá­son egy nyúl sza­lad, / a har­mat­csepp még ott ring a baj­szán.” Zalabai Zsig­mond egy he­lyütt Ozsvald Es­ti fe­jés cí­mű ver­se kap­csán bi­zo­nyít­ja pél­dás kis elem­zé­sé­ben köl­tőnk táj-, han­gu­lat- és élet­kép­fes­tő ké­pes­sé­ge­it; Tő­zsér Ár­pád vi­szont fő­leg a Fa­lun szebb a tél és ugyan­csak az Es­ti fe­jés cí­mű ver­se alap­ján a „tár­gyak­kal, ál­la­tok­kal” – il­let­ve, te­gyük hoz­zá mi: kör­nye­ze­té­vel – ki­ala­kí­tott „meg­hitt, ben­ső­sé­ges”, ér­zel­mi kap­cso­la­ta okán ne­vez­te az in­du­ló köl­tőt a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet Francis Jammes-ének, ver­se­i­nek  va­ló­sá­gát pe­dig „esz­té­ti­kum­má ant­ro­po­mor­fi­zá­ló­dott” va­ló­ság­nak.

A Há­rom fi­a­tal köl­tőt kö­ve­tő­en Ozsvald Ár­pád lí­rai élet­mű­ve min­de­nek­előtt az éle­té­ben ki­adott ki­lenc ver­ses­kö­tet­ében je­le­ní­tő­dik meg. Ezek: Ta­vasz lesz új­ra, ked­ves (1956); Jú­dá­sa én nem le­het­nék (1959); Föld­kö­zel­ben (1965); La­ter­na ma­gi­ca (1967); Sze­ke­rek bal­la­dá­ja (1971); Vad­vi­zek (1978); Va­la­hol ott­hon (1985); Nin­cse­nek szem­ta­núk (1992); Min­den­re em­lé­kez­ni kell (1996), il­let­ve a gya­kor­la­ti­lag ti­ze­dik­nek ne­vez­he­tő, s gyer­mek­ver­se­ket tar­tal­ma­zó Né­ger a hó­esés­ben (1994). Nem tar­to­zott te­hát a bő ter­mé­sű po­é­ták kö­zé, ám nagy­já­ból fél év­szá­za­dos írói pá­lyá­já­nak év­ti­ze­den­kén­ti két új je­lent­ke­zé­sé­vel is a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet egyik pél­da- s min­ta­ér­té­kű – összmagyar vi­szony­lat­ban is fi­gye­lem­re­mél­tó –, hi­te­les lí­rai élet­mű­vét al­kot­ta meg. Köl­té­sze­te leg­jobb da­rab­jai a kor­társ ma­gyar lí­ra egye­te­mes és időt­ál­ló ér­té­ke­it ké­pe­zik, s csak a ma­gyar iro­da­lom­kri­ti­ka kü­lö­nö­sen 1989 utá­ni tá­jé­ko­zó­dá­si, il­let­ve ér­ték- és funk­ció­za­va­ra­i­val ma­gya­ráz­ha­tó, il­let­ve hogy éle­té­ben ő ma­ga is ele­ve vis­­sza­hú­zó­dó, a ma­ga­mu­to­ga­tást ke­rü­lő al­kat volt, hogy ver­sei nem ké­pe­zik ér­té­ke­ik­nek meg­fe­le­lő mér­ték­ben ré­szét nap­ja­ink meg­ha­tá­ro­zó ma­gyar iro­dal­mi ká­non­ja­i­nak. Mind­ez an­nak el­le­né­re is igaz, hogy Ozsvald Ár­pád köl­té­sze­tét egész pá­lyá­ja so­rán min­dig is je­len­tős kri­ti­kai ér­dek­lő­dés és re­cep­ció kí­sér­te (s nem­csak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar, ha­nem a ma­gyar­or­szá­gi ér­té­ke­lők ré­szé­ről is), s mí­tosz­te­rem­tő va­ló­ság­ér­zé­ke­lé­se, a va­ló­ság (vi­lág, kör­nye­zet) át­mi­ti­zá­lá­sa, beeme­lé­se az időt­len­be, il­let­ve bi­zo­nyos po­é­ti­kai, vers- és nyelv­szem­lé­le­ti, vers- és nyelv­ke­ze­lé­si tö­rek­vé­sei az 1960-as évek­től mind­vé­gig lé­pést tar­tot­tak ko­ra ma­gyar lí­ra­fej­lő­dé­sé­vel.  Ver­se­i­ből ed­dig öt vá­lo­ga­tás ké­szült. Kö­zü­lük há­rom még a köl­tő éle­té­ben, va­gyis az ő el­gon­do­lá­sai sze­rint (Ga­lam­bok száll­nak fe­ke­té­ben, 1969; Osz­lop­fő, 1981; A nagy sá­si kí­gyó, 2000); a ne­gye­di­ket Bod­nár Gyu­la vá­lo­gat­ta 2006-ban a Madách-Posonium Ki­adó Ma­gyar Antaeus so­ro­za­tá­ba Li­dér­cek tán­ca cím­mel, vé­gül a má­ig leg­tel­je­sebb, az e so­rok író­ja ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott Ki­űze­tés a Pa­ra­di­csom­ból, mely a kö­zel­jö­vő­ben je­le­nik meg a duna-szerdahelyi NAP gon­do­zá­sá­ban. A fen­ti­e­ken kí­vül le­for­dí­tott egy – nem túl vas­tag – kö­tet­re rú­gó szlo­vák és cseh ver­set, egy cseh re­gényt, va­la­mint egy is­me­ret­ter­jesz­tő köny­vet a sak­ko­zás­ról, írt egy több ki­adást meg­ért if­jú­sá­gi re­gényt (A kis pos­tás, 1965), s iro­da­lom­tör­té­ne­ti arc­kép­váz­la­ta­i­ból, jegy­ze­te­i­ből is köz­zé­tett egy vé­ko­nyabb kö­tet­nyit (Em­lé­kek út­ján, 1995) …  – s ez­zel kész a lel­tár.

Mind­ez azon­ban ele­gen­dő volt szá­má­ra egy olyan, a sa­ját sze­mé­lyé­re – s a lí­rai én­re – sza­bott, az idő­be-zárt­ság és az időt­len­ség pár­hu­za­mos­sá­gá­ra, egy­ide­jű­sé­gé­re épü­lő szö­veg­uni­ver­zum lét­re­ho­zá­sá­ra és be­né­pe­sí­té­sé­re, amely­ben a köl­tői sze­mé­lyi­ség a leg­fon­to­sabb ös­­sze­ren­de­ző erő. Ezt a sze­mé­lyi­sé­get azon­ban, szem­ben 1950-es évek­be­li idil­li­kus vi­lá­gá­val, idill­esz­mé­nyé­vel, az 1960-as évek ele­jé­től egy­re in­kább egy olyas­fé­le har­mó­nia­vágy jel­lem­zi, amely – mint a bar­tó­ki ze­ne – már a disz­har­mó­ni­á­kat öle­li egy­be, s ren­de­zi új össz­hang­zá­sok­ba. (A ze­ne­szer­ző­vel va­ló pár­hu­za­mot nem a vé­let­len ad­ja itt; köl­tőnk lí­rai tö­rek­vé­sei erő­sen ro­ko­nít­ha­tók az övé­i­vel; a ve­le va­ló azo­no­su­lás ki­emel­ke­dő meg­val­lá­sa Ozsvald utol­só pá­lya­sza­ka­szá­ban Az idő ga­ra­bon­ci­á­sa cí­mű ver­se.) Az 1950-es évek szem­lé­le­ti-ide­o­ló­gi­ai me­rev­sé­gé­nek fel­ol­dó­dá­sa, ha­gyo­mány­hoz és va­ló­ság­hoz va­ló vi­szo­nyá­nak át­ér­té­ke­lé­se, új­ra­struk­tu­rá­ló­dá­sa után, az 1960-as év­ti­zed­ben Ozsvaldnak is szem­be kel­lett néz­nie a „na­iv köl­tői vi­lág­épí­tés ha­tá­ra­i­val”, s el­moz­dul­nia a „va­ló­ban po­é­ti­kai ke­re­tű szin­té­zi­sek” fe­lé (Tolcsvai Nagy Gá­bor Ju­hász Fe­renc kap­csán hasz­nált ki­fe­je­zé­sei), ha­son­ló­kép­pen, mint ko­ra leg­jobb – né­pi in­du­lá­sú – ma­gyar köl­tő­i­nek. Ozsvald Ár­pád köl­té­sze­té­nek az 1950–1960-as évek for­du­ló­já­ra eső, s elő­ször a Föld­kö­zel­ben és a La­ter­na ma­gi­ca cí­mű – több kri­ti­ku­sa, ér­tel­me­ző­je sze­rint is egy­be­tar­to­zó – kö­te­te­i­ben lát­ha­tó­vá vá­ló nagy át­ren­de­ző­dé­se, pa­ra­dig­ma­vál­tá­sa már a bar­tó­ki mo­dell je­gyé­ben, a több­szó­la­mú­ság, a bo­nyo­lul­tabb hang­zá­sok, az ös­­sze­tet­tebb vers­struk­tú­rák, il­let­ve az időt­len­ség­nek, a – né­pi és  az an­tik – mi­to­ló­gi­á­nak, mí­tosz­nak mint vers­szer­ve­ző erő­nek a meg­je­le­né­sé­ben de­monst­rá­ló­dik. Lí­rá­já­nak ha­tá­rai ek­kor­ra je­len­tős mér­ték­ben ki­tá­gul­nak, az em­lé­ke­zés és a tű­nő­dés mel­lé új elem ke­rül: a gon­do­la­ti­ság, a böl­cse­let, vers- és vi­lág­szem­lé­let­ének ka­pui a tör­té­ne­lem­re, a mí­tosz­vi­lág­ra, a világegészre nyíl­nak rá. Két­ség­te­le­nül azon nem túl szá­mos (cseh)szlovákiai ma­gyar köl­tők élén járt ez idő­ben (de a ma­gyar­or­szá­gi, il­let­ve összmagyar pél­dák közt is elő­ke­lő he­lyet fog­lal el e te­kin­tet­ben), akik ar­ra tö­re­ked­tek, hogy köl­té­sze­tük­kel tér­ben és idő­ben a le­he­tő leg­tá­gabb vi­lá­got fog­ják át, s akik­nek nyel­ve a ma­gyar nyelv gaz­dag­sá­gá­nak és ha­gyo­má­nya­i­nak tu­da­tos új­ra­írá­si szán­dé­ká­ból fa­kad. Köl­té­sze­té­ben azon­ban – mint utal­tam rá – az időt­len­sé­get is az idő fu­val­la­ta jár­ja mind­un­ta­lan át meg át, s köl­tőnk ver­sei időiségükkel is az időt­len­ség fe­lé mu­tat­nak. Ozsvald úgy me­rül alá a mí­to­szok s a múlt ten­ger­mé­lye­i­be, hogy köz­ben búvárszkafanderébe a fen­ti vi­lá­gá­ból kap­ja a le­ve­gőt. Koncsol Lász­ló ez­zel kap­cso­lat­ban be­szél­he­tett Ozsvaldról szól­va az „új­ra­ér­tel­me­zett, a sor­sá­ra és sor­sunk­ra al­kal­ma­zott mí­to­szok­ról és le­gen­dák­ról”. Köl­tőnk ver­se­i­ben a sza­bá­lyos vers­for­mák fel­la­zul­nak, azok dal­la­ma, rit­mu­sa a gon­do­la­ti-ér­zel­mi lük­te­tés­nek, im­pul­zi­vi­tás­nak ren­de­lő­dik alá – Csoóri Sán­dor kí­sér­le­te­zik ilyen­fé­le, zsol­tá­rok­ra sza­bott szabad verssel –, az elégikus-balladikus han­golt­sá­got – kü­lö­nö­sen az 1960-as, 1970-es évek­ben – egy­faj­ta iro­ni­kus gro­teszk hang­üté­sei sza­kít­ják meg, vers­nyel­ve egy­sze­rű­sö­dik, egy­faj­ta alulretorizáltság irá­nyá­ba moz­dul el, s mind job­ban a be­szélt nyelv esz­köz­te­len­sé­gét imi­tá­ló szö­veg­sze­rű­ség vá­lik jel­lem­ző­vé rá. Jól­le­het Ozsvald in­du­lá­sát két­ség­te­le­nül az Er­dé­lyi Jó­zsef-fé­le, il­let­ve az an­nál mind vi­lág­ér­zé­ke­lé­sé­ben, mind esz­kö­ze­i­ben ös­­sze­tet­tebb, el­ső­sor­ban Sinka Ist­ván ne­vé­vel fém­je­lez­he­tő exp­res­­szív, il­let­ve a min­de­nek­előtt Il­­lyés Gyu­lá­hoz köt­he­tő in­tel­lek­tu­á­lis né­pi lí­ra ih­le­té­se ha­tá­roz­za meg, pá­lyá­já­nak ké­sőb­bi sza­ka­sza­i­ban a nyu­ga­tos ha­gyo­mány ba­bit­si vo­nu­la­tá­nak át­hal­lá­sai is meg­je­len­nek köl­té­sze­té­ben, s – bár er­re, tud­tom­mal, még nem utalt sen­ki – lí­rá­ja an­nak (Kul­csár Sza­bó Er­nő meg­ha­tá­ro­zá­sa­it köl­csön­vé­ve) „in­kább gon­do­la­ti, mint­sem »képi-imaginatív« ne­héz­ke­dé­se” foly­tán a „tár­gyi­as-in­tel­lek­tu­á­lis tu­dat­lí­ra”, il­let­ve az új­hol­da­sok kö­zül a Rá­ba György-i vi­lág­ér­zé­ke­lés fe­lé vi­szi, a ma­gá­é­vá ab­szor­be­ál­va ter­mé­sze­te­sen a Lo­vak és an­gya­lok Ne­mes Nagy Ág­ne­sé­nek ket­tős kö­tő­dé­sű, föl­di és égi egy­sé­gét a ma­ga tár­gyi­sá­gá­val, tár­gyi­as­sá­gá­val meg­tes­te­sí­tő vers­vi­lá­gát is. Mo­nog­rá­fu­sa, Szeberényi Zol­tán ír­ta Ozsvaldról egy he­lyütt: „ő az át­épü­lés köl­tő­je, az át­lé­nye­gí­tő kor rög­zí­tő­je, amo­lyan köl­tői híd a ré­gi és az új kö­zött. A ha­gyo­má­nyos köl­té­szet hí­vei szí­ve­sen ol­vas­sák, de az újat ked­ve­lők­nek sem hat ápo­ro­dott, avítt köl­tői rek­vi­zi­tu­mok” po­é­tá­já­nak. Ugyanő mu­tat­ta ki az Ozsvaldról írott mo­nog­rá­fi­á­já­ban, hogy köl­tőnk pá­lyá­ján a Va­la­hol ott­hon cí­mű, 1985-ös kö­te­té­vel kez­dő­dik a zá­ró sza­kasz: „A köl­tő meg­ta­lál­ta azt a hang­fek­vést, mely ezt kö­ve­tő­en már nem vál­to­zik, ál­lan­dó­sult a ver­sek dik­ci­ó­ja, kö­vet­ke­ze­te­sen iga­zo­dik a gon­do­lat­rit­mus­hoz. Ki­ala­kult az a té­ma­kör, mely­ben ott­ho­no­san mo­zog, amely ru­gal­ma­san iga­zo­dik a kor­ih­let, a ki­küz­dött ér­ték­po­zí­ció kö­ve­tel­mé­nye­i­hez, ahol az ér­ték­hang­súly­nak, az ér­té­ke­lő ma­ga­tar­tás­nak meg­fe­le­lő­en vál­toz­hat a köl­tői fra­ze­o­ló­gia.”

Ozsvald egész tény­ke­dé­sé­re, em­be­ri-írói pá­lyá­já­ra, il­let­ve köl­té­sze­té­re ér­vé­nyes, amit ő Bar­tók­kal kap­cso­lat­ban fo­gal­ma­zott meg Az idő ga­ra­bon­ci­á­sa cí­mű ver­sé­ben: mi­ként a ze­ne­szer­ző „a szét­hul­ló tá­jat”, ugyan­úgy igyek­szik ő „ba­tyu­já­ba” köt­ni a kü­lö­nö­sen Ady óta ment­he­tet­le­nül szét­hul­ló­ban le­vő vi­lá­got, időt, s va­la­mit meg­men­te­ni ab­ból a va­la­hai vi­lág­egy­ség­ből, világegészből, amely a mi ko­runk­ra – Ozsvald ko­rá­ra – már el­át­ko­zott At­lan­tisz­ként lát­szik ben­nünk s kö­rü­löt­tünk el­sül­­lyed­ni. S bár a nyelv mint meg­tar­tó erő, mint a kö­zös­sé­gi és kul­tu­rá­lis iden­ti­tás – az­az mint egy­faj­ta nyelv­ben meg­nyil­vá­nu­ló szakralitás – egyik leg­fon­to­sabb te­re­pe je­le­nik meg köl­té­sze­té­ben mind­vé­gig, és a köl­tő­nek mint er­köl­csi fe­no­mén­nak a sze­re­pét is a vég­ső­kig vál­lal­ja, éle­te vé­ge fe­lé már re­zig­nál­tan te­kint va­la­mi­ko­ri kö­zös­sé­gi sze­rep­esz­mé­nye­i­re (Már nem le­szek híd se), s a nyelv min­den­ha­tó­sá­gá­ba ve­tett hi­te is meg­ren­dült („A szö­ges­drót­ra szúrt / ma­dár már / nem tud / éne­kel­ni” – ír­ja az épp Csoóri Sán­dor­nak aján­lott Té­li táj­ban). Leg­alább­is eb­be az irány­ba mu­tat­nak köl­tőnk utol­só is­mert ver­sei, s a raj­ta egy­re job­ban el­ha­tal­ma­so­dó be­teg­ség mel­lett nyil­ván ez a több­irá­nyú el­bi­zony­ta­la­no­dás, a kép­vi­se­le­ti lí­rá­nak ez az egyes je­lek sze­rint ben­ne is le­zaj­ló vál­sá­ga fel­te­he­tő­en szin­tén be­le­játsz­ha­tott ab­ba, hogy éle­té­nek utol­só hat-hét esz­ten­de­jé­ben (1997-től) már nem írt ver­set. Így mind a még ál­ta­la ké­szí­tett A nagy sá­si kí­gyó, mind a Bod­nár-fé­le Li­dér­cek tán­ca cí­mű vá­lo­ga­tott kö­te­te­it le­zá­ró, 1997. jú­ni­u­si kel­te­zé­sű négy­so­ro­sa, az Epi­ló­gus tu­laj­don­kép­pen Ozsvald Ár­pád utol­só lí­rai opu­sá­nak is te­kint­he­tő (tény­le­ge­sen ezt már csak egy vers, a Cousteau ka­pi­tányt bú­csúz­ta­tó, s jú­li­us­ra da­tált  Ár­va lett a ten­ger nél­kü­led kö­ve­ti). De mind­ket­tő­ben – mi­ként az ez idő­ben szü­le­tett bú­csú­ver­sek mind­egyi­ké­ben már vég­le­te­sen ko­mor a táj, a köl­tő az em­be­ri lét­le­he­tő­sé­gek és az ön­mon­dás di­men­zi­ó­i­nak ha­tá­rá­hoz ér­ke­zett, „ki­lép­ve az aj­tón” (Aki ki­lép az ajtón…) „sö­tét űr­ben bo­lyong” (Só­haj), „már nem aka­ró­dzik to­vább­men­nie” (Kö­ze­leg az es­te), s mi­ként Cousteau ka­pi­tá­nyé­ban, az ő sze­mé­ben is las­san ki­al­szik a fény (Ár­va lett a ten­ger nél­kü­led), és csó­nak­ja a sem­mi part­já­nak ütő­dött ne­ki: „A ré­vész ar­cát nem lát­ha­tod. / Csak hall­ga­tod a sut­to­gó sze­let, / a ho­mok csi­kor­gá­sát, ahogy a / csó­nak a túl­só, vég­ső part­ra ér.”

AZ ÖRÖK DE­KA­DENS
Kö­ze­lí­tés Bettes Ist­ván­hoz

Is­me­rek va­la­kit, aki csak mo­so­lyog­ni tud. Vél­het­nénk: sze­ren­csés em­ber, aki egy kön­­nyed gesz­tus­sal ké­pes na­pi­rend­re tér­ni az élet leg­ke­mé­nyebb csa­pá­sai fö­lött is, de iga­zá­ból ne­héz sors ju­tott ne­ki. Egy­sze­rű­en nem tud mást, csak: mo­so­lyog­ni. Ha za­var­ban van va­la­mi­től: mo­so­lyog. Ha dü­hös: mo­soly az ar­cán. Ha fáj ne­ki va­la­mi: szin­túgy. Ha te­he­tet­len­nek ér­zi ma­gát: szé­les vi­gyor. S mi­nél job­ban – an­nál in­kább. Meg­mond­ha­tat­lan, mi­lyen ne­héz hely­ze­tek­be ke­rült már emi­att. Kép­zel­jük el, hogy va­la­ki min­den sza­vunk­ra – vi­gyor­ral fe­lel. Leg­szí­ve­seb­ben meg­üt­nénk ezért – mo­soly. Nem tud­juk tür­tőz­tet­ni ma­gun­kat, oda­csa­punk ne­ki – in­kább el­for­du­lunk, mert a vi­gyo­rá­val már öl. Mi­nél ki­szol­gál­ta­tot­tabb hely­zet­be ke­rül, an­nál ki­szol­gál­ta­tot­tab­bak va­gyunk a mo­so­lyá­nak. Nem ne­vet, nem ha­ho­tá­zik, nem ka­cag, nem rö­hög – meg­sem­mi­sí­tő­en mo­so­lyog. Ha be­le­pusz­tul is, ha be­le­pusz­tu­lunk is – vi­gyo­rog őrült mód.
Nos, ilyen ke­gyet­len tu­laj­don­ság­gal meg­vert em­ber­nek gon­do­lom Bettes Ist­vánt is.2
Aki is­me­ri őt sze­mé­lye­sen, tud­ja, mi­ről be­szé­lek. Ar­ról a le nem fa­gyó, le nem her­va­dó, utá­noz­ha­tat­lan so­moly­gás­ról az ar­cán.
Ám, aki csak a ver­se­i­vel ta­lál­ko­zott ed­dig, az is kön­­nyen rá­ta­lál­na az élet­ben. Mert a ver­se­it ugyan­az a so­moly­gás jel­lem­zi, s ha azt fel­is­mer­jük, kön­­nyen azo­no­sít­hat­juk őt.
Bettes Ist­ván egy­sze­rű­en a ver­se­i­ben mo­so­lyog­ja ki ma­gá­ból mind­azt, ami be­lül foj­to­gat­ja.
Szo­kás ve­le kap­cso­lat­ban – nem is in­do­ko­lat­la­nul – bo­hóc­sze­re­pet, bo­hóc­masz­kot em­le­get­ni. De, sze­rin­tem, nem kell túl­zot­tan bo­hóc­kod­nia. Bettesnek ez a bi­zo­nyos mo­soly­gá­sa, so­moly­gá­sa az iga­zi maszk­ja, e mö­gé rej­tő­zik véd­te­len­sé­gé­ben, ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ban, e mö­gé rej­ti sze­mér­me­sen az ér­zé­se­it, ér­zel­me­it. Mert bo­hóc­vi­gyo­ra ér­ző lel­ket, ér­zel­mes szí­vet ta­kar. Né­ha még az ér­zel­gős­ség­be is be­le­csú­szik, úgy el­gyen­gül. De hogy ezt meg is mu­tas­sa?! Per­sze, el­ta­kar­ni sem tud­ja min­dig. Ilyen­kor a vi­gyo­rán is át­süt a fáj­da­lom, a meg­üt­kö­zés, az ér­zel­gős­re si­ke­re­dett mon­dat, a fel­há­bo­ro­dott til­ta­ko­zás a ne­ki nem tet­sző dol­gok el­len.
Szár­ma­zott is eb­ből – még az át­kos­ban, az ántivilágban – szá­mos gond­ja, nem egy ba­ja: cen­zor­ral, re­cen­zens­sel, ki­adó­igaz­ga­tó­val, titkosokkal… sok­kal. A nép, az istenadta…, ol­vas­ták rá fe­jét kö­ve­tel­ve, de Bettes meg­elé­ge­dett az­zal, ha sört ihat meg bo­ro­vics­kát, a leg­ócs­kább kri­mók­ban a nép­pel, s an­nak tu­da­to­sí­tá­sá­val, hogy ver­ni a blat­tot ugyan­ezen kocs­ma­hi­va­ta­lok­ban, vagy tép­ni a szá­jat hol­mi párt- meg szak­szer­ve­ze­ti gyű­lé­se­ken – még nem fel­tét­le­nül je­len­ti a köl­té­szet csú­csát, s leg­fel­jebb vi­gyor­gott egyet az uká­zo­kon (lásd fő­leg a Ház­te­tőt, de egy-két to­váb­bi op.-át is). Per­sze, nem el­ső­sor­ban a köl­tőt, in­kább az ak­ko­ri tár­sa­dal­mat, az ak­ko­ri vi­szo­nyo­kat jel­le­mez­te, hogy már az­zal is a rend­szer el­len­sé­ge le­he­tett va­la­ki, hogy ver­set írt. Hogy ját­szott. Hogy a sza­vak­kal ját­szott. (Igaz, so­kan vol­tak olya­nok is – ta­lán ezek töb­ben –, akik ese­té­ben a te­het­ség „gyá­va­ság­gal szá­mí­tás­sal és ön­ámí­tás­sal / kö­tött frigyet…”)
Mind­ez szé­pen, ke­rek­de­den meg­fo­gal­maz­va így hang­zik (most): „Egy­faj­ta ön­gyó­gyí­tá­si for­ma, tár­sa­dal­mi te­rá­pia szá­má­ra [értsd: Bettes szá­má­ra – T. L. megj.] a köl­té­szet, amel­­lyel a le­nyo­mott, kor­lá­tok kö­zé szo­rí­tott kis­em­ber til­ta­ko­zá­sát te­szi szé­les kör­ben hall­ha­tó­vá. A já­ték te­hát nem me­ne­kü­lés, kön­­nyí­tés, ha­nem szem­be­for­du­lás, a zord és ri­deg va­ló­ság gro­teszk tu­do­má­sul­vé­te­le” (ír­ta ró­la kri­ti­ku­sai kö­zül Szeberényi Zol­tán, de mást is ide­idéz­het­nék ve­le kap­cso­lat­ban, Tő­zsér Ár­pá­dot pél­dá­ul: „Bettes ke­zé­ben ak­kor a szó­já­ték nem­csak az el­len­zé­ki­ség bur­kolt for­má­ja, ha­nem egy­faj­ta fa­nyar-ke­se­rű ön­iró­nia ki­fe­je­zé­se is: ál­lít­va ta­ga­dó »iródiái« nem­csak a ha­tal­mat lep­le­zik le, ha­nem azt a tö­meg­em­bert, azo­kat a »patolya pititízes malonya agyonnyalomkákat« is, akik gyá­va­sá­guk­kal, te­he­tet­len­sé­gük­kel a ha­ta­lom­nak le­he­tő­vé tet­ték a tö­meg ma­ni­pu­lá­lá­sát. A köl­tő ezek­ben a sok­szor ha­lan­dzsa­szö­ve­gek­nek ha­tó, ér­tel­met­len vagy több­ér­tel­mű nyel­vi kép­ződ­mé­nyek­ben […] azt játs­­sza, hogy in­tel­lek­tu­sa nem egyéb, mint pusz­ta nyelv­fa­csa­rás, tu­dat­lan­sá­got szín­lel, hogy az el­més szín­le­lés, az in­tel­lek­tu­á­lis já­ték az ol­va­só­ban, ben­nünk lep­lez­ze le a tu­dat­lan­sá­got, a ma­ni­pu­lál­ha­tó os­to­ba­sá­got, a talp­nya­lást”). Ké­sőbb, már a bár­so­nyos for­ra­da­lom után, ami­kor azok búj­tak ugyan­ab­ba a kord­bár­sony­ba, akik ad­dig meg­ve­tet­ték a ko­ráb­bi kord­bár­so­nyo­so­kat, egy in­ter­jú­já­ban Bettes – ami rit­ka­ság, mert ad­dig sem igen kér­dez­ték, s ké­sőbb sem fag­gat­ták sok­szor – ki­csit meg is ide­o­lo­gi­zál­ta, vis­­sza­me­nő­leg, amo­lyan „meg­ma­gya­rá­zom a bi­zo­nyít­vá­nyom” ala­pon, az egész bo­hóc-his­tó­ri­át: „El­ső kö­te­tem tu­laj­don­kép­pen egy­faj­ta tol­vaj­nyel­ven írt szamizdatként ter­jedt az ak­ko­ri fi­a­tal szel­le­mi­ség kö­ré­ben. A bo­hó­cok­kal, ha le­het így mon­da­ni, a kom­mu­nis­ták­ra gondoltam…” Per­sze, min­den­ki­nek a leg­szen­tebb ma­gán­ügye, mi­re gon­dol köz­ben, a lé­nyeg: mi mi­re gon­do­lunk, mi­köz­ben a köl­tőt ol­vas­suk. Meg hogy ők mi­re gon­dol­tak, mi­köz­ben Bettest ol­vas­ták (ol­vas­tat­ták, amen­­nyi­ben nem tud­tak ol­vas­ni). Igaz, po­é­tán­kat ol­vas­va (ol­vas­tat­va) ők sem gon­dol­hat­tak más­ra, mint ami ne­künk is eszünk­be ju­tott – opu­sai ih­le­té­sé­re is oly­kor. De ez ma­gán­ügy, mert a be­fo­ga­dói ér­tel­me­zés min­dig is ma­gán­ügy volt szá­munk­ra, még ak­kor is, ha a fon­to­sak köz­ügyet igye­kez­tek is csi­nál­ni az övé­ké­ből, il­let­ve, más ér­tel­me­zés­ben: be­lő­lünk.
Ám e ki­té­rő után vis­­sza­ka­nya­rod­va kö­ze­lí­té­sem fő­csa­pá­sá­ra: Bettes – an­no – nem tar­tott a fő­so­dor­ral (ha egy­szer a fő­so­dor nem ve­le tar­tott), nem állt be bé­get­ni a ka­rám­ba, a so­moly­gá­sa ki­ló­gott a hi­va­ta­los tab­ló­ké­pek­ről (majd­nem rab­ló­ké­pe­ket ír­tam, ki tud­ja mi­ért?).
Ki­lóg, per­sze, most is.
Mert tab­ló­ké­pek most is van­nak (s megint majd­nem a majd­nem).
Sőt.

An­­nyi­ra nem állt be az­óta sem, aho­vá az­óta il­lik – kí­ván­ta­tik – be­áll­ni, hogy a leg­több cso­port­ké­pen már raj­ta sincs. S ha ko­ráb­ban kép­te­len volt be­il­lesz­ked­ni a hi­va­ta­los ér­ték­ren­dek­be, most – jó dol­gá­ban – a ká­no­nok­ból mo­so­lyog­ja ki ma­gát; csak úgy, egy­sze­rű­en. Grendel La­jos úgy lát­ja, Bettes az „égad­ta vi­lá­gon so­ha sem­mit nem tett ön­ma­ga me­ne­dzse­lé­sé­re”, s most sem to­lak­szik, „nem ki­lin­csel, nem rek­la­mál, nem so­pán­ko­dik, nem sza­pul­ja pá­lya­tár­sa­it”, be­éri csu­pán an­­nyi­val, hogy „va­la­me­lyik kis, Ma­gya­ror­szá­gon alig is­mert ki­adó­nál idő­ről idő­re meg­je­len­te­ti ver­se­it”. Ma­gya­rán: íhetetlen (él­he­tet­len), mond­ta vol­na rá bol­do­gult nagy­anyám, ha is­mer­te vol­na. Bettes per­sze úgy gon­dol­ja, s bár szo­mo­rú, iga­za is van: en­­nyi elég. Vé­gül is mit kel­le­ne még ten­nie a köl­tő­nek azon túl, hogy „idő­ről idő­re meg­je­len­te­ti a ver­se­it”? Hát ez az. Mert az ér­té­ke­ket mos­tan­ság – il­let­ve: mi­kor nem? – az ér­de­kek (is) moz­gat­ják. Mi­köz­ben ren­dü­let­len evez­get ré­gi zöld-kék vi­ze­ken (mel­les­leg a kor­társ ma­gyar köl­té­szet egyik leg­erő­tel­je­sebb Du­na-ver­sét ír­ta meg Eve­zés ré­gi zöld-kék vi­ze­ken, mi­köz­ben fel-fel­tör­nek a si­val­ko­dá­sok cím­mel), Bettes nem társul(t) – ez idá­ig – egyet­len ér­dek­hez sem, s az ér­de­kek sem ta­lál­ták őt elég ér­de­kes­nek ah­hoz, hogy a meg­fe­le­lő hasz­not húz­zák be­lő­le.

Már­pe­dig a ma­gány, a moz­du­lat­lan­ság tor­zít­ja is az em­bert. Ha so­ká­ig nem szól hoz­zánk s ránk sen­ki, egy­re több­ször mo­tyo­gunk va­la­mit ma­gunk­nak, ma­gunk­ban. A H. Nagy Pé­ter ál­tal „tü­ne­mé­nyes te­het­sé­gű­nek” ne­ve­zett köl­tőnk is tor­zult, köl­té­sze­te is tor­zul így (lásd Tő­zsér Ár­pád di­csé­re­tet kö­ve­tő dor­gá­lá­sát, vagy, ép­pen, Szent Imentál kí­sér­té­sét is Bettes né­hány ver­sé­ben: Tör­vény és íté­let; Holt­pont alatt stb., ez még fel­tét­len hí­vei fü­lét is sér­ti oly­kor). Pe­dig a mai ma­gyar köl­té­szet egyik – s a je­len­le­gi ká­no­nok ál­tal ma­gas­ra ér­té­kelt – fő­sod­ra az, ahol ép­pen­ség­gel a he­lyét lát­hat­nánk. Eset­leg va­la­me­lyik si­ker­lis­tán, kel­lő me­ne­dzse­lés ré­vén. Mert – s egy­elő­re Grendelt foly­tat­va to­vább –  „po­pu­lá­ris is le­het­ne re­mek nyel­vi hu­mo­rá­nak, rit­mus- és rím­já­té­ka­i­nak kö­szön­he­tő­en. Ab­ból a faj­tá­ból va­ló, ame­lyik bár­mi­lyen té­má­hoz nyúl, ab­ból rög­tön va­la­mi ma­gá­tól ér­te­tő­dő, ősi ter­mé­sze­tes­ség­gel köl­té­szet lesz. A nyelv szü­le­tett má­gu­sa, mint haj­dan Pe­tő­fi, Kosz­to­lá­nyi, Jó­zsef At­ti­la vagy Weöres Sán­dor volt, hogy csak klas­­szi­ku­so­kat em­lít­sek”. A ma­gam ré­szé­ről na­gyon meg­tol­da­nám még ezt a sort Szil­ágyi Do­mo­kos­sal, vagy a pa­ro­di­zá­ló ked­vű Or­bán Ot­tó­val (s hogy az összmagyar köl­té­szet für­dő­kád­já­ból ne önt­sük ki az ab­ba Szlo­vá­ki­á­ból be­le­toc­­csa­nó po­é­tá­kat sem, köl­tőnk ha­zai elő­de­it ke­res­ve ké­zen­fek­vő szo­kott len­ni Zs. Nagy La­jos em­le­ge­té­se is). Bettes kor- és nem­ze­dék­tár­sai kö­zül a poszt­mo­dern nyel­vi dekonstruálás és új­ra­konst­ru­á­lás lis­ta­ve­ze­tő­jét, Par­ti Nagy La­jost em­lí­te­ném most, s a ná­luk fi­a­ta­lab­bak kö­zül per­sze KAF-ot – Ko­vács And­rás Fe­ren­cet – min­de­nek­előtt, azu­tán a még ná­la is fi­a­ta­labb Or­bán Já­nos Dé­nest, akik mel­lett – kö­zött – ér­de­mei sze­rint Bettesnek is he­lyet kel­le­ne/le­het­ne ke­res­nünk, még ha tal­pa­lat­nyit is. (Ter­mé­sze­te­sen lé­tez­het­nek más ro­kon­sá­gi lis­ták is. Za­lán Ti­bo­ré­ból pél­dá­ul nem hi­ány­zik Ka­rin­thy Fri­gyes ne­ve sem, s a Betteshez kö­ze­li év­já­ra­tú­ak kö­zül is ki­bő­ví­ti ez­zel-az­zal a név­so­ro­mat, a ma­gam ré­szé­ről kü­lö­nö­sen „a kö­zü­lünk ko­rán el­ment, csön­des-drá­ga köl­tő­ba­rát, Verbőczy Tó­ni”, az­az An­tal ne­vét ol­vas­va ab­ból jó szív­vel, bár az ő lá­za­dá­sa, te­szem hoz­zá most, köz­vet­le­nebb, egyenesbeszédűbb, be­a­te­sebb, hat­van­nyol­ca­sabb volt a Galibabu abuliba még a klas­­szi­kus da­da em­lő­it is meg-meg­szip­pan­tó, de már a poszt­mo­dern­re ha­ja­zó köl­tő­jé­nél.) Ez azon­ban va­ló­ban a kri­ti­ka, a re­cep­ció dol­ga len­ne (és fe­le­lős­sé­ge – te­gyem hoz­zá gyor­san, még ha ma­nap­ság a kri­ti­ká­tól oly ide­gen­nek tű­nik is ez a szó); köl­tőn­ké csu­pán an­­nyi, hogy jó ké­pet vág­jon, az­az mo­so­lyog­jon hoz­zá. Mint ahogy most ah­hoz vág jó ké­pet, azon so­mo­lyog, hogy nincs ott. Pe­dig ő tud­ja, amit tud. Már­pe­dig amit tud, azt na­gyon tud­ja. S kü­lön­ben is, nem kell fel­tét­le­nül min­den­áron ar­ról be­szél­ni, ami nincs. A nincs egy­szer – előbb-utóbb – úgy­is be­szél­ni kezd­het még.  
Min­den­eset­re Bettes Ist­ván he­lye ez idá­ig – egy­elő­re? – ki­je­lö­let­len a mai ma­gyar köl­té­sze­ti ká­no­nok közt, bár ver­se­i­ben szá­mos fo­gó­dzót, ed­di­gi kö­te­te­i­ben egy­ér­tel­mű mi­nő­sé­ge­ket is kí­nál hoz­zá. Már azért is, mert köl­té­sze­te fo­ko­zot­tan – hal­mo­zot­tan? – idé­ző köl­té­szet, mely te­le van olyan kul­tu­rá­lis uta­lá­sok­kal, idé­ze­tek­kel, hi­vat­ko­zá­sok­kal – horribile dictu: ha­tá­sok­kal is –, me­lyek­kel egyút­tal sa­ját eszmei-szemléleti-poétikai kör­nye­ze­tü­ket, ér­dek­lő­dé­sü­ket is vi­lá­gos­sá te­szik. Mint­ha va­la­mi­be fel­tét­le­nül be­le kel­le­ne ka­pasz­kod­nia a vers­hez, ami­nek se­gít­sé­gé­vel – mint cir­ku­szi lég­tor­nász a tra­pé­zon – át­len­dül­het a vers előt­ti üres tér fö­lött. Mert a vers lét­re­jöt­te előtt is üres a tér – mint Peter Brook szín­há­zá­ban –, me­lyet az­tán a köl­tői pro­duk­ci­ó­nak kell be­töl­te­nie; s a szö­veg is mu­tat­vány, mely for­mát ke­rít a meg­fog­ha­tat­lan­nak. Úgy tű­nik, Bettesnek nin­cse­nek elő­re ki­mó­dolt köl­tői plá­nu­mai, vers­ter­vei, mint­ha szin­te ki­zá­ró­lag a pil­la­nat­nyi ih­le­té­sen, az adó­dó al­kal­mon, a vá­rat­lan él­mé­nyen ala­pu­ló lí­ra len­ne az övé. Mun­kái ol­vas­tán az az ér­zé­sünk, bár­mi­kor el tud­ja in­dí­ta­ni a vers­kép­ző fo­lya­ma­tot (mi­nek kö­vet­kez­té­ben per­sze fenn­áll­hat an­nak a ve­szé­lye, hogy ver­se ön­já­ró­vá vál­hat, csak be kell in­dí­ta­nia a jól be­vált vers­ge­ne­rá­to­rát, az­az a Do­mo­kos Mátyás-elnevezte vers­író­gé­pet; a Bettes-féle „szó­bra­vú­rok” „au­to­ma­tiz­mu­sa­i­ra” egyéb­ként ma­ga H. Nagy is utal). Gya­ko­ri­ak itt a kü­lön­bö­ző köl­tő-, író- s mű­vész­elő­dö­ket és -kortársakat idé­ző re­mi­nisz­cen­ci­ák, al­lú­zi­ók, uta­lá­sok, hi­vat­ko­zá­sok, beeme­lé­sek, mot­tók, aján­lá­sok (Bor­ne­mi­sza Pé­ter, Ilosvai Sely­mes, Cso­ko­nai, Pe­tő­fi, Tom­pa, Thaly Kál­mán, Vö­rös­mar­ty, Krúdy, Kosz­to­lá­nyi, Jó­zsef At­ti­la többrendbelileg, meg­szó­lal Ka­rin­thy Fri­gyes egyik is­mert, so­kat ci­tált vers­pa­ró­di­á­ja is, azu­tán Kas­sák, Ham­vas Bé­la, Weöres, Som­lyó György, Ha­tár Győ­ző, Szil­ágy Do­mo­kos, itt van­nak a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek ma­gyar pró­zá­ját meg­újí­tó „Pé­te­rek”: Ná­das, Es­ter­házy, Haj­nó­czy, to­váb­bá itt van Tő­zsér Ár­pád, Petri György, Vi­téz György, Do­mon­kos Ist­ván, fel­buk­kan­nak itt Tol­nai Ot­tó réz­fa­szú bag­lyai, fel­sej­lik a bol­dog em­lé­ke­ze­tű Sziveri Já­nos ta­kony-un­do­ra, az­tán jön­nek a jó ba­rá­tok és nem­ze­dék­tár­sak: Var­ga Im­re, Za­lán Ti­bor, Fü­löp An­tal, Finta Lász­ló, az iródiások: Krausz Ti­va­dar, Tóth Kár­oly, a ko­rán s tra­gi­kus kö­rül­mé­nyek közt el­halt Talamon Al­fonz meg Pálovics Lász­ló, ali­as Ke­nya, egy uta­lás ere­jé­ig – „itt hü­lye­ka­ma­szok sem bír­ták” – A hü­lye­ka­masz cí­mű pá­lya­díj­nyer­tes, be­mu­tat­ko­zó no­vel­lá­ját kö­ve­tő po­li­ti­kai bo­szor­kány­ül­dö­zés ta­pasz­ta­la­tá­val az emig­rá­ci­ót vá­lasz­tó Czakó Jó­zsef, a kép­ző- és fo­tó­mű­vé­szek: Dúdor Ist­ván, Szűcs Je­nő, Kurilla Gá­bor, Nagy Ni­ké és a töb­bi­ek, a szí­nész­cim­bo­rák: Csen­des Lász­ló és Lász­ló Gé­za, itt van a ré­gész B. Ko­vács Ist­ván, a re­for­má­tus püs­pök Er­dé­lyi Gé­za, az éne­kes Né­meth Im­re és az elő­adó­mű­vész Badin Ádám; itt van egy-két kí­nai, s itt van­nak a gö­rö­gök és a ró­ma­i­ak s la­ti­nok: Ho­mé­rosz, Szók­ra­tész, Hé­rak­lei­tosz, Lukianos, Ci­ce­ro, Ver­gi­li­us, itt van Shakes­peare, Carducci, Adorno, Pessoa, Sylvia Plath, Dylan Thomas, to­váb­bá Hrabal meg Kundera, s van Bettesnek ver­se, amely az el­át­ko­zott s bo­lon­dok­há­zá­ba zárt cseh emig­ránst, Ivan Blatnýt idé­zi, má­sutt a kor­társ szlo­vák po­é­zis és nyelv re­bel­li­se­it: ¼ubomír Feldeket és Ivan Štrpkát, va­la­mint a mes­ter­ke­dő Štefan Moravèíkot vél­jük fel­fe­dez­ni, aki va­la­mi na­gyon ha­son­lót [is] csi­nál a 20. szá­za­di szlo­vák köl­té­szet­ben, ugyan­úgy tob­zód­va a szlo­vák nyelv ad­ta le­he­tő­sé­gek­ben, mint jó két­száz év­vel ez­előtt Édes Ger­gely, ne adj’ is­ten Var­jú Já­nos pro­fes­­szor a ma­gyar­ban, igaz, sze­ren­csé­re nem az ő szín­vo­na­lu­kon).
De nem so­ro­lom to­vább, hisz mes­­sze nem tud­nám jegy­zék­be ven­ni mind­azt, ami hi­ány­ta­la­nul meg­ta­lál­ha­tó köl­tőnk ös­­sze­gyűj­tött ver­se­i­nek Égtengerúsztató cí­mű kö­te­té­nek ol­da­la­in. Egy a lé­nyeg: Bettes szá­má­ra a vi­lág egyet­len kul­tu­rá­lis egy­sé­get ké­pez („…távoli mon­da­tok / sza­vak vissz­hang­já­ban sa­já­to­mat hal­lom”); mi­köz­ben ver­sei ab­ban a poszt­mo­dern tér­ben fog­lal­nak he­lyet, mely­ben va­la­mely szö­veg je­len­té­se nem bont­ha­tó ki köz­vet­le­nül az adott tex­tus­ból, ha­nem azt a ma­gá­ban fog­lalt „kul­tu­rá­lis idé­ze­tek” együt­te­se ad­ja. (Lásd en­nek okán a „szer­ző ha­lá­lá­ról” ér­te­ke­ző Barthes-t.) Bettes opu­sa­i­nak intertextuális vo­nat­ko­zá­sai egy olyas­faj­ta fo­lya­ma­tos ön­ref­le­xi­ót tesz­nek szá­má­ra le­he­tő­vé, mely­nek so­rán sze­mé­lyi­sé­gét is – (vers)alkalomról (vers)alkalomra – új­ra­konst­ru­ál­hat­ja. Még­is, a vál­lalt al­kal­mi­ság, a ki­mu­tat­ha­tó ih­le­tés, a vers­in­dí­tó alap­hely­zet, a vers­írás­hoz ösz­tön­zést adó, epikusan is el­me­sél­he­tő al­ka­lom a (vers)nyelv adek­vát le- vagy szét­bon­tá­sá­val, (a vers) szét­cin­cá­lá­sá­val, a da­do­gá­sig – s a da­dá­ig (ha bal­la­dát ír, a balladadáig) –, a ha­lan­dzsá­ig, ál­ha­lan­dzsá­ig vitt, ér­tel­met­len szóegyüttesekbe, be­tű­cso­por­tok­ba va­ló transz­po­ná­lá­sá­val ve­tí­tő­dik elénk, s ne­künk an­nak ér­tel­me­zé­sé­hez sok eset­ben eb­ből kell új­ból meg­te­rem­te­nünk az alap­hely­ze­tet. Ezek­ben a hang­ver­sek­ben a sza­vak, szó­tö­re­dé­kek, be­tű­cso­por­tok le­xi­ká­lis je­len­té­se má­sod­la­gos­sá vá­lik, s a hang­zás ve­szi át a je­len­tés sze­re­pét, a hang­zás ma­ga vá­lik je­len­tés­sé. Nem a vers ha­gyo­má­nyos ele­mei (a sza­vak, lexémák) te­szik itt a ver­set, ha­nem azok le­bon­tá­sa (be­tűk­re, han­gok­ra), egy­faj­ta be­tű- és hang­rit­mus sze­rin­ti új­ra­ren­de­zé­se, a vers­for­má­lás fo­lya­ma­ta ma­ga. Ily mó­don nagy sze­rep jut a Bettes-versben a vé­let­len­nek, az eset­le­ges­ség­nek; opu­sai sok­szor nem egy elő­re el­ter­ve­zett al­ko­tói plá­num sze­rint szer­ve­ződ­nek, ha­nem bi­zo­nyos hí­vó­sza­vak­tól függ azok ala­ku­lá­sa, a kény­szer­től, hogy a kö­vet­ke­ző­ket azok­nak fe­lel­tes­se meg vagy azok­kal üt­köz­tes­se.
A sa­ját szö­ve­gek ide­gen szö­ve­gek­kel ke­ve­red­nek egyet­len ver­sen be­lül (van négy­so­ro­sa, mely­nek csu­pán a ne­gye­dik so­ra az övé, bár ez is Csontváry-motívumokból épül); sa­já­tos, fol­tok­ra ala­po­zó cento-technikát al­kal­maz; olyan bo­hóc­ru­há­kat il­leszt­get ily mó­don ma­gá­hoz, me­lyek­nek min­den folt­nyi da­rab­ját más-más ru­ha­anyag­ból varr­ták ös­­sze. De nyel­vi­leg is a sok­fé­le­ség jel­lem­zi kö­te­tét: amel­lett, hogy gaz­dag egymásmelletiségükben szó­lal­tat­ja meg a ma­gyar nyelv kü­lön­bö­ző re­gisz­te­re­it (a narrációtól az emel­ke­dett vers­be­szé­dig, a him­nusz­tól a ron­csolt szö­ve­ge­kig, bár­mely ko­ráb­bi nyelv­ál­la­pot­tól a kü­lön­bö­ző stí­lu­so­kig stb.), gyak­ran él az ide­gen nyel­vű be­té­tek­kel, szö­veg­ré­szek­kel, idé­ze­tek­kel, mi több, ta­lá­lunk e kö­te­té­ben an­gol nyel­vű ver­se­ket (Bettes né­hány ver­sé­nek for­dí­tá­sát), ál­ta­la cse­hül írt vers­ré­sze­ket, szlo­vá­kul s latinul(!) írt haikukat és így to­vább. Ez a sok­fé­le szöveg(típus)-használat, ez a nyel­vek-kö­zöt­ti­ség, nyel­ven-fe­lü­li­ség, a nyelv­hasz­ná­lat­nak, nyelv­ke­ze­lés­nek ez a sza­bad­sá­ga egy élő és vál­to­zé­kony szö­veg­kor­pusz, il­let­ve szö­veg­nyelv ki­ala­kí­tá­sát te­szi szá­má­ra le­he­tő­vé, ami­kor a szö­veg nyel­ve ma­ga vá­lik je­len­tés­hor­do­zó, ér­tel­me­zen­dő szö­veg­gé.
Egyéb­iránt Bettes alap­ál­lá­sa – lé­nye­gét te­kint­ve – mo­rá­lis in­dít­ta­tá­sú. Tu­da­tá­ban van, hogy „a meg­vál­tás nagy ma­lom / el­fo­gyaszt­ja sor­ra / mind a pró­fé­tá­kat”, ép­pen ezért nem tud bíz­ni már a meg­vál­tás­ban sem; meg­ve­ti a „hit­vány kis­is­ten­ké­ket”, a „tö­re­dék-is­ten­ké­ket”; fel­lá­zad „a fény­űző me­den­cénk­ben lá­bat mo­só kö­zöny” el­len; meg­bot­rán­koz­tat­ja, hogy ha szí­vünk­ről a je­get „hi­deg­vá­gó­val” kell le­vág­ni; fa­nyar (ön)iróniával fo­hász­ko­dik: „Uram! / ide sül­­lyed­tem: / itt élek…”, még­is bí­zik az ön­kény ál­tal ide­ig-órá­ig „ös­­sze­kó­colt” tö­kély vis­­sza­ál­lít­ha­tó­sá­gá­ban. Lá­za­dó köl­tő, de lá­za­dá­sa leg­több­ször a nyelv lá­za­dá­sa, ma­gá­ban a nyelv­ben (is) meg­kép­zett, tes­tet öl­tött lá­za­dás. Az Ady után ele­me­i­re bom­ló vi­lág után ná­la már a nyelv is ele­me­i­re bom­lik, a „Min­den egész el­tö­rött” tra­gi­kus alap­hely­zet­ét el­ső­sor­ban köl­té­sze­té­nek nyel­ve­ze­te hor­doz­za s tük­rö­zi vis­­sza. Az el­vesz­tett egész­nek ez a vá­gya mu­tat­ko­zik meg idő­já­té­ka­i­ban is, me­lyek a kü­lön­bö­ző idő­sí­kok egy­ide­jű­ség­ének, egy­más­mel­let­ti­ség­ének han­goz­ta­ta­tá­sá­ban nyil­vá­nul­nak meg el­ső­sor­ban: „most szü­le­tett apám pistu meg­halt / száz év múl­va is most van / ez­előtt ezer év­vel is”. Alap­já­ban vé­ve hí­vő em­ber, még ha nem is az az éj­jel-nap­pal imád­ko­zós faj­ta; a ma­ga mód­ján az: „nem va­gyok na­gyon val­lá­sos / sem ba­bo­nás / csak ép­pen fé­lem az Urat”. Köz­ér­zet-ver­se­i­nek se sze­ri, se szá­ma (még a kü­lön­bö­ző aktuálpolitikai mo­tí­vu­mok­kal sem átall él­ni); ilyen ér­te­lem­ben a Petri György-fé­le hét­köz­nap­ok köl­té­sze­té­nek is kö­ze­li ro­ko­na az övé. Ezen opu­sai mind azt mond­ják – ter­mé­sze­te­sen a ma­guk (ron­csolt, szét­cin­cált) nyel­vén, hogy a köl­tő ku­tyá­ul ér­zi ma­gát (ott, ahol van). Kö­zü­lük is ki­emel­ke­dik a Ha sza­bad így mondani…, mely­ben – ha sza­bad így mon­da­ni egy vers kap­csán – Pál apos­tol a mes­­szi Szi­lé­zi­á­ból Ró­ma fe­lé ku­tya­gol­va va­la­hol Kö­zép-Szlo­vá­ki­á­ban, pár száz mé­ter­rel a Cie¾ (a szlo­vá­kul nem tu­dók ked­vé­ért: Cél) motorosvendéglő előtt, a szov­jet bé­ke­erők vég­he­tet­len gép­ko­csi­so­ra jó­vol­tá­ból, a for­ró jú­li­u­si asz­falt­úton el­akad szent kül­de­té­se tel­je­sí­té­sé­ben, s út­já­nak foly­ta­tá­sa he­lyett in­kább egy hűs er­dei ös­vény­re ka­nya­ro­dik rá. Bettes egyik ko­rai ver­se, a Jós­lat, még az 1980-as évek­ből, a de­ka­den­sek kö­zött je­lö­li ki a ma­ga he­lyét („le­szel örök dekadens…”). Amen­­nyi­ben a de­ka­den­cia egy adott sze­mé­lyi­ség vá­la­sza sa­ját il­lú­zió-vesz­tett­sé­gé­re, ön­be­so­ro­lá­sá­nál mi sem ta­lál­ha­tunk rá ta­lá­lóbb mi­nő­sí­tést. An­no, még az át­kos­ban, a de­ka­denst mint ma­gát az ör­dö­göt, a de­ka­den­ci­át mint az ör­dög ta­ní­tá­sát fes­tet­ték elénk. S ezt te­szik ve­lük azok a mai tár­sa­dal­mak is, me­lyek a tény­le­ges moz­gás él­mé­nye és va­ló­sá­ga he­lyett csu­pán a moz­gás il­lú­zi­ó­ját ké­pe­sek az em­be­rek elé tár­ni. Bettes jól ér­zett rá, s jól lát­ja az­óta is, hogy a de­ka­den­ci­ánk éle­tet ment­het: a sa­ját éle­tün­ket vi­he­ti a jö­vő le­he­tő­sé­gei fe­lé. Az út­té­vesz­tés­től a va­ló­sá­gos utak­ra – a hűs er­dei ös­vé­nyek­re? – va­ló rá­ta­lá­lás le­he­tő­sé­gé­ig. Ilyen ér­te­lem­ben ve­le együtt mon­dom: él­jen min­den­ko­ri de­ka­den­ci­ánk. S ben­nünk az örök de­ka­dens.

JEGYZETEK

1932. ja­nu­ár 28-án szü­le­tett a tör­té­ne­ti Bars vár­me­gye ak­kor már ti­zen­há­rom-ti­zen­négy esz­ten­de­je az újon­nan lét­re­jött Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz tar­to­zó köz­sé­gé­ben, Nemesorosziban. Ele­mi is­ko­lá­ba szü­lő­fa­lu­já­ban járt, majd – az 1938-as vis­­sza­csa­to­lás foly­tán – 1942-től a nagy hí­rű csur­gói Cso­ko­nai Vi­téz Mi­hály Gim­ná­zi­um ta­nu­ló­ja le­he­tett; itt érett­sé­gi­zett 1950-ben. Ek­kor vis­­sza­tért a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gé­vel is­mét Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült szü­lő­föld­jé­re; az el­ső évek­ben szü­lő­fa­lu­já­ban, va­la­mint Nyí­ren és Fegyverneken ta­ní­tott ké­pe­sí­tet­len tan­erő­ként, úgy, „ahogy azt Csur­gón” lát­ta a ta­ná­ra­i­tól. 1952-ben Po­zsony­ba ment, ahol előbb a Cse­ma­dok Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak szak­elő­adó­ja volt, majd 1953–1957 kö­zött ma­gyar nyelv és iro­da­lom sza­kon el­vé­gez­te a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­lát. Még fő­is­ko­lás­ként, 1954 őszé­től a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Könyv­ki­adó, 1955-től a pe­dig Sza­bad Föld­mű­ves lek­to­ra volt, ahon­nan 1956 ok­tó­be­ré­ben az ak­kor in­du­ló Hét­hez ke­rült, mely­nek nyug­dí­ja­zá­sá­ig, 1995-ig szer­kesz­tő­je – 1960-tól fő­szer­kesz­tő-he­lyet­te­se – ma­radt. Het­ven­egy éves ko­rá­ban, 2003. jú­ni­us 15-én halt meg Pozsonypüspökin. 

2 1954. au­gusz­tus 15-én szü­le­tett Ri­ma­szom­bat­ban. Gyer­mek­ko­rát Zádorházán töl­töt­te, itt járt alap­is­ko­lá­ba is. Ti­zen­öt éves ko­rá­ban Po­zsony­ba ke­rült, ahol vegy­ipa­ri tech­ni­ku­mot vég­zett, majd 1981-ben le­vél­tá­ro­si dip­lo­mát szer­zett a Komenský Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rán. Volt ta­ní­tó, fi­zi­kai mun­kás, le­vél­tá­ros, rá­di­ós hír­szer­kesz­tő. Hos­­szabb ide­je sza­bad­fog­lal­ko­zá­sú. Ez idá­ig tíz ver­ses­köny­vet (Bo­hó­cok ál­do­zá­sa, 1981; Két buk­fenc kö­zött, 1985; Szét­cin­cált ének ide­jén, 1990; Mit tu­dom én?…, vá­lo­ga­tott és új ver­sek, 1993; Lí­rai vész­jel, 1999; Zo­di­á­ku­sok, 2000; Od­vá­ban a fa, száz haiku Luzsicza La­jos Ár­pád raj­za­i­val, 2002); Bettes Uhr. Öt­ven év – öt­ven vers, 2004; Ma­ku­lát­lan Fe­hér Bar­na, 2006; Égtengerúsztató, ös­­sze­gyűj­tött ver­sek, 2007), il­let­ve hét gyer­mek­vers­kö­te­tet (Hun bál, 1996;  Szép tün­dök­lő csil­lag 1., 1999; Szép tün­dök­lő csil­lag 2., 2000; Szép tün­dök­lő csil­lag 3., 2000; Tio-tio-tio-tinx. Madárország szó­la­mai, 2004; Ki e víz­ből iszik…, 2005; Hi­deg­völgy­ben. Vi­rág­ver­sek – gyer­me­kek­nek, 2006) je­len­te­tett meg.