Aich Péter – Es­kü­vő

A söröző hangos volt, akár a lelkiismeret bűnbeesés után. Egy sereg hang-szóróból lármázott a zene, vagy amit annak mondtak, egy népszerű rádióadót kap-csoltak rá, maximális volumennel, mindenkinek jusson, az emberek egymás fülébe üvöltöttek, hogy szót értsenek valahogy, bár nem biztos, hogy ezen múlott, mindenki önmagát hallgatta leginkább. Károly egy pohár bor mellett ült, szórakozottan, cigarettájáról megfeledkezett, kialudt a kezében, a hangzavar mintha elment volna a füle mellett, észrevétlenül, mint amit semmibe vesznek. Sóvár emlékezete peremén fölvillant a hallgatag hegyaljai kocsma, ketten ültek benne mindössze, a kocsmáros unalmában a poharakat rendezte, a vízcsapot már korábban elzárta, nincs mit elmosogatni, hát minek csurgassa, ketten így ültek, a kocsma elárvult sarkában, egy kis sörnél pipáztak, a meghitt mozdulatlan csöndben lila felhő lebegett fejmagasságban. Károly arra gondolt, ha a pincér nem száguldozna állandóan, és egyáltalán, ha mindenki veszteg ülne, vajon a füstfelhő itt milyen vastag volna, ha volna, mert arra gyanakodott, már a hanghullámok lökései is, amelyek csak tudatában voltak jelen, lelkéig nem hatoltak, megbolygatják a füstfelhőt, akár egy ventilátor, a kocsmai szmog itt létre sem jöhet, a cigarettafüst a borába keveredik, zsebébe ül, az egész söröző a hangzavarával, hol voltál, mondhatják majd, milyen büdös vagy. Akkor ott a hegyaljai kocsmában fiatalabb volt valamivel, eszményei is olyanok, kételyekkel megtűzdelve, töviskoszorú a lelkén, ezért bújt oda, mintha önmaga elől akart volna megszökni a gerjedelmekkel, mára mintha megkoptak volna némileg, na meg a férfiasságuk is vadabbul működött akkortájt, ez nem elhanyagolható tényező, befolyásolja a világnézetet. Azért húzódtak meg a hegyekben, hogy megtárgyalják ezeket a tüskék képében megnyilatkozó kételyeket, bár inkább óriás fullánkok voltak, mert mérget fecskendeztek apró adagokban, de állhatatlanul, rendezni kellett a világ dolgait. A darazsakat kéne átprogramozni, hogy ne produkáljanak mérget, mélázott Károly, esetleg ne támadjanak, egyszerűbb volna. Vagy megölni a darazsakat. Igen, ez is lehetőség, a lényeg viszont a méreg, indulatot gerjesztő, e fullánkokat kiirtani hogyan lehet. Tulajdonképpen mire gyanakszol, ágált benne a kérdés. Az agresszió, a túlélés stratégiája. És aztán a hullámok, jutott eszébe, elsodornak, mindig újra jönnek, kiszámíthatatlan ciklusokban, velőig ható tamáskodó aggály, mindennapi bizonytalanság a lényegben, a lényegtelenben, a fák növekedésében, az évgyűrűk ellenére, mert hátha. Az elképzelések eltérőek, mindig azok, bár persze nem ebből indultunk ki. Különböző helyekről is Rómába lehet jutni, légvonalban akár, de persze ez nem. A kereszteződések? Jó, hagyjuk ezt, de tegyük föl, hogy Rómában vagyunk már, ott is ugyanaz a helyzet. Szereted te egyáltalán azt a nőt?, vagy mi. Mert akkor minek ez az egész cirkusz. Valóban. Akkor minek. Formaság. Az. Az is. A formának is van tartalmi üzenete. És fordítva. De mi a tartalom? Az együttgondolkodás, az álom, az ébredés, vagy az, hogy összebújunk, melyik rugó mozgat, a jobb, vagy a bal, netán egy harmadik, ami nincs? És a zokni, amit meg kell stoppolni. Nem, azt már manapság nem teszik. Kidobják, kész. Mellékes. És mégsem. Pedig nem lehet mindent kidobni. A fájdalmakat például. De kimosni, igen, azt még igen, egyet s mást. Pénzt vagy inget akár. Agyvelőt. Önmagamnak, a cél érdekében, ha van, s ha érdemes. A szabadság nevében. Mondjuk. Vagy visszaterelni az eltévedt szót. Ha tudnám, melyik az igaz?. Mert azt akarom, úgy látszik. Vagy csak így szeretném. Kinek igaz a szó, s melyik? Még ebből is baj lehet, mert félreérthető. Van olyan bog, amit egy rántással kioldasz. Bár ez sem biztos. Talán a cipőn, ha úgy kötötték, de a lélekre végképp nem alkalmatlan. Ezek a csomók a szívemen. A tudatomban. Görcs görcs hátán. Nem arról volt-e szó, hogy minek? Éppen azért. A kötődések nem hivatali jellegűek. A szerelem nem papír. Nem is aláírás. Hitel a legalitáshoz. Hogy törvényesen teszed, amit anélkül is megtennél, és nem zavar senkit, sőt. Holott ez sem érdekel. Aztán egyszer majd bemutatkoztok: a feleségem, a férjem. Nem kell ahhoz anyakönyvi kivonat. Vagy hogy a barátnőm. Vagy a konkubínám. Na nem, azt mégsem, olyan parlagiasan hangzik, közönségesen, a vörös lámpás környékéről. De jobb, mint mondjuk az ágyas. Az ágyas más. Az ágyas csak az ágyhoz kötődik. Hát nem kötődésről van szó? Mihez? Az ágyhoz, és aztán másnap is, gyengéden. Bajban s magányban. Akit szeretek, azt papír nélkül is, erről van szó. Meg arról, hogy irat nélkül könnyebb. Egyszerűbb. Ez sem igaz. Nem ez a lényeg. Valahogy mégis a társadalmi elismerést környékezzük. A státust. Vagy? A kötődés a lényeg, mindazonáltal. Prométheusz lánca. Amely megbilincsel, esetleg, ahogy vesszük. Béklyóban repülni, istenem! Nem ez az értelme mégis mindennek? A madárnak két szárnya van, s fészket rak. Nem biztos, hogy monogám a világ. Pedig nem vagy lepke, egyébként is, bár virág a nő, kifogyhatatlan nektár. Csakhogy ez sem biztos, mert meddig tart a mosoly. Nincs garancia, ha megjön az éhes megvadult darázs. Rossz a hasonlat, lábatlan, mankója sincs. Hát jó, vegyük a repülést. Ki tehet róla, ha szélvihar támad, s elsodor. Vagy ráülsz egy felhőre, esővé válsz, földre esel, elragad az Antarktisz fölé, befagysz. Szélsőséges esetek. Mert nem fogódzkodtál. Persze, de vajon miért ez jut eszedbe? Az élet szélsőséges. Mindig, s minduntalan. A szerelem is az, kapaszkodj. De akkor határa is van bizonyára. Időnek, térnek, a végtelen szélén. A határtalanba hogyan kapaszkodjak? S a szerelem is behatárolható? Megfulladok. Az Óperenciában, mert a medencében nem, ott kéznél van az úszómester. A kérdés tehát, a felelősség vajon megbénít, vagy fölszabadít-e. És az almafa kérdése. Kötődik a földhöz gyökerestül, mégis szabad. Virágozhat. És kiszáradhat. Rajtad múlik, eszel-e a gyümölcséből. S hogy neveled, vagy kiásod-e. Pedig ezt kéne mindig: leásni mélyen, a tenger szintje alá, fenékig, ahol nem minden tejföl, a tudat mélyén, kitudni a gyökerek génjeit, mire képesek. Úgy tűnik, ott voltam már, de miért gondolom ezt. Mert te én vagyok Hamupipőke lovagja. Vagy mostohája akarsz lenni, a negédes boszorkány? A szerelem is varázslat, elvakult döbbenet. A lepke is hű önmagához, csak lepkével áll szóba. Ez a baj. Hogy önmagához. A még ösztönösen sem ismert rugóihoz. És vajon fölismeri-e a lepke a lepkét az elvakultságban? Netán ez volna a lényeg: a meglepetés? A váratlan fölvillanyozhat. Szárnyakat adhat. Lehet. S lehet, hogy nem. Azon múlik, tudod-e, mit akarsz. Vajon képes vagy vállalni a repülést, s a botorkálást, ha úgy adódik? A váratlan szélviharok ellenére. A mély kutak sötétsége ellenére. A szárnyalás vagy begubózás ellenére. Mindenek ellenére. Mire mész vele? Meddig tartasz önmagaddal, s mikor hagyod el magadat? És őt. A sínpárodat. Mert a váltók, ugye. Néha túl bonyolultak, megtéveszt a félreértés. Elcsatangolsz akaratlanul. Mert nincs hova menned, úgy érzed majd. Mert üres a kezed, nem tartja senki. Éppen ezért és akkor. Talán a fegyelem. S a figyelem. Nem, ez már erőszak, majdnem. Elég áttételesen, valld be, az elveken túl, ritmuszavar. A szinkron esetleg. A dobbanás egyide-jűsége. S a rím. Rímelni a repülésre. A fészek, amelyet nem rendeznek át, míg a Holdon jársz. Ott már összefutnak a sínek. Ha veled volt. De vajon jön-e. Oda, ami messze van, és fölkészületlenül ért. Ez a házasságkötés is a messzi. Nagy ugrás a mélybe, sötét kútba. Ha te ástad, ismered, nem kell Diogenész lámpása. Ha én ástam, igen. Ha én ástam. De tegyük föl. Megváltozik akkor is a világ. Vajon mit tett az Úr, miután a hetedik napon megpihent? Miután úgy lőn, ahogy képzelé, s látá, hogy jó az. Szabad akaratot adományozott művének, ezáltal lemondott közbeszólási jogáról. Amint eléred a célt, sosem vagy boldog. A cél csömör. A vágy boldogabbá tett. Az út. Nem is tudom, mire esküdjek. Az útra, amelynek vége? Zsákutca. Vagy kilátás a tengerre. Megöregedni vele, micsoda képesség! Éjjel, ha nem süt a nap, sem a hold, a csillagokat látod. Önmagadat a távlatból. Vajon nem romlott-e meg a szemed. Vajon jól látsz-e. S mit? Kezedet kezében? Károly Kozmikus kavarodást. Meghökkentő ez. Ez a kavarodás. A zsigereidbe maró füstfelhő.
A zsebébe nyúlt. Füst volt ott is. És lárma, lelket süketítő lárma. Meg egy érme. Szerencsepénz, amit tőle kapott. Vajon mit lehet majd ezzel megfizetni?