Hudák Katalin ver­sei

Az üze­net foly­ta­tá­sa
        az ös­vény,
        me­lyen na­pon­ta el­ha­ladsz,
        mel­let­tem él.
        nem les­lek so­ha,
        bár­csak most rá­lép­nél,
        sze­me­im­mel nem si­mo­ga­tom
        lép­te­id nyo­mát raj­ta.
        csak egy lé­lek­fa­ló árny vagy,
        ami sö­tét­té te­szi a le­ve­gőt, amer­re jár,
        s ami az én lel­kem is majd­nem fel­fal­ta.

        az ös­vényt,
        amit na­pon­ta meg­ter­helsz lép­te­id­del,
        én gyó­gyít­ga­tom.
        szá­raz, for­ró te­kin­te­tem­mel
        több­ször is meg­tisz­tí­tom.
        mi­ó­ta rád ta­lál­tam,
        ha­zu­doz­va su­gár­zik a nap,
        de már nem árt ne­kem, ahogy te sem,
        fény­lő ál­cád mö­gött is „meg­ta­lál­ta­lak”.

        az ös­vény,
        amin na­pon­ta el­ha­ladsz,
        át­kos ter­hed­től meg-meg­rog­­gyan,
        s én se­gí­te­nék ne­ki öröm­mel,
        ma­ga­mat is meg­sza­ba­dí­ta­nám,
        de nem tu­dom, ho­gyan.
        ta­lán ha vis­­sza­vo­nom
        min­den sze­rel­mes sza­vam.
        a ver­se­ket,
        ami­ket ha­zug­sá­ga­id hív­tak élet­re,
        mind hall­ga­tás­ra gyil­ko­lom!
        ki­tör­lök min­den ké­pet,
        ki­tör­lök az idő­ből egy egész évet,
        s ad­dig gyöt­röm el­mém,
        amíg te, lé­lek­za­bá­ló
        dü­höm­től és sze­rel­mem­től
        ha­lál­ra vál­tan, nyel­ved el­ha­rap­va
        ki nem sza­ladsz!

        az­tán könny­te­len sze­me­im­mel
        meg­gyó­gyí­tom az ös­vényt,
        amin na­pon­ta el­ha­ladsz.

di­men­zió

            va­la­ki azt mond­ta,
            a „di­men­zió” szó
            nem il­lik a vers­be,
            de hal­lot­tam olyat is,
            hogy egy ha­lott,
            mi­u­tán véget ért te­me­té­se,
            új­ra ha­za­tér­ve
            la­vór­ban vi­zet,
            a szé­ken tö­rül­kö­zőt
            vesz igény­be,
            hogy je­lez­ze,
            itt­hon járt,
            „el­bú­csú­zott”,
            s hogy ne bú­csúz­zon
            pisz­kos, sí­ron tú­li kéz­zel,
            ezért rá­pa­ran­csol­nak,
            vi­zet, tö­rül­kö­zőt
            az aj­tó­hoz pa­kol­nak
            és ta­lán sót is,
            azt már nem tu­dom,
            az mi­re hasz­nál,
            de a ha­lott,
            ha jól nevelt,
            ab­ba is be­le­pisz­kál,
            az­tán ki tud­ja,
            mit tesz,
            tisz­ta só­zott,
            sí­ron tú­li kéz­zel,
            de bár­mi is az,
            hát­bor­zon­ga­tó!
            aztán… a ba­bo­na
            min­den­ki agyá­ra megy,
            nem ér­tik, a csa­lád
            így vagy úgy
            mért bo­lon­dul meg?
            ta­lán a ha­lott
            hoz­ta a té­bolyt a ház­ba,
            ta­lán ha több sót,
            több vi­zet tesz­nek a tál­ba,
            az ör­dög nem üti fel
            ron­da fe­jét a ház­ba’,

            va­la­ki azt mond­ta,
            a „di­men­zió” szó
            nem il­lik a vers­be,
            ho­lott a vers is
            egy má­sik di­men­zió

életremegérés

        azt hi­szem,
        ez az év a csa­ló­dá­sok éve,
        vagy egy­sze­rű­en
        csak fel­nőtt let­tem vég­re (?),
        zi­lált let­tem,
        meg­té­pett ha­zug sze­re­lem­től, su­nyi ba­rát,
        mind­ezek
        ször­nyű ter­hű meg­szer­zé­se,
        az­tán kön­­nyű, ér­tel­met­len el­vesz­té­se

        csa­lód­tam,
        de nem csu­pán az „egyigaz” sze­re­lem­ben
        és a leg­éde­sebb ízű ba­rát­ság­ban,
        leg­job­ban
        még­is ön­ma­gam­ban csa­lód­tam, s ab­ban,
        hogy tán nem va­gyok jobb
        mint azok, akik szét­zi­lál­ják lel­kem,
        nem va­gyok más,
        ugyan­olyan va­gyok – em­ber –, ma­ga a csa­ló­dás
        ért­he­tet­len,
        de a fel­is­me­rés­től va­la­hogy olyan … nyu­godt let­tem