Ozsvald Árpád emlékére

Szü­lő­fa­lu­ja őr­zi Ozsvald Ár­pád em­lé­két
Nemesorosziban már nem áll a szü­lői ház, de áp­ri­lis 2-ától egy em­lék­szo­ba jel­zi, hogy Palócországban, eb­ben a Ga­ram men­ti kis­köz­ség­ben lát­ta meg a nap­vi­lá­got Ozsvald Ár­pád, a fel­vi­dé­ki ma­gyar iro­da­lom halk szavú és ran­gos köl­tő­je. Ver­se­it nem­csak a táj vagy a gyer­mek­ko­ri él­mé­nyek ih­let­ték, ha­nem a min­den­nap­ok gyöt­rel­mei, a sze­gény­sors ke­ser­ve, a meg­szen­ve­dett há­bo­rús él­mé­nyek, vi­szon­tag­sá­gok meg a min­den­na­pi tör­té­né­sek és a mú­ló idő kér­lel­he­tet­len­sé­gei is. Mun­kás­sá­ga nem­ze­ti­sé­gi éle­tünk­höz épp oly erős szá­lak­kal kö­tő­dik, mint az em­be­ri­ség gond­ja­i­hoz.

Az em­lék­szo­ba a kul­túr­há­zat is be­fo­ga­dó Kazy-kastély egyik ap­ró ter­mé­ben ka­pott he­lyet, eb­ben a Lé­vá­tól mint­egy húsz ki­lo­mé­ter­re fek­vő, hat­száz lé­lek­szá­mú fa­lu­ban. Az ün­nep­sé­gen, me­lyet Pavol Páchnik pol­gár­mes­ter nyi­tott meg, meg­tud­hat­ták a részt­ve­vők azt is, hogy az em­lék­szo­ba meg­ál­mo­dó­ja Ta­li­ga Ár­pád zselizi nyug­dí­jas pe­da­gó­gus volt. Az em­lék­táb­la – me­lyet Greguš Milan kő­fa­ra­gó ké­szí­tet­t – „A vad­vi­zek tisz­ta ál­mát őr­zöm én!” idé­ze­ttel őr­zi a köl­tő em­lé­két. Meg­örö­kít­ve azt is, hogy a kez­de­mé­nye­zést a he­lyi ön­kor­mány­zat, a Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Írók Tár­sa­sá­ga, a Szü­lő­föld Alap és a Cse­ma­dok Or­szá­gos Ta­ná­csa tá­mo­gat­ta.
A han­gu­la­tos ün­nep­sé­gen az ün­ne­pi be­szé­det föl­di­je és sors­tár­sa, Duba Gyu­la, Jó­zsef At­ti­la-dí­jas író tar­tot­ta. Az ün­nep­sé­gen részt vett a köl­tő lá­nya Ozsvald Zsu­zsa is.                                                                                                      F. Z.

Ozsvald Ár­pád ha­za­tér
(Duba Gyu­la ün­ne­pi be­szé­de)

Szá­mos ha­zai ma­gyar író úgy ment el egy­kor a fa­lu­já­ból, ahogy Ozsvald Ár­pád Nemesorosziból, szűk és hu­za­tos lett kö­rü­löt­tük a tér és csá­bí­tot­ta őket a nagy­vi­lág. Õ Csur­gó­ig ért és a sop­ro­ni Er­dé­sze­ti Fő­is­ko­lán ma­radt vol­na, de már nem me­he­tett vis­­sza Ma­gya­ror­szág­ra, új va­ló­sá­ga és éle­té­nek szín­te­re a fő­vá­ro­sunk, Po­zsony lett. Ne­héz volt a há­bo­rú utá­ni tra­gi­kus évek­ben, szök­ni kel­lett, át­gá­zol­ni az Ipo­lyon, les­ni a fi­nán­cok és ha­tár­őrök já­rá­sát, de a csur­gói érett­sé­gi meg­ér­te. Po­zsony­ba va­la­mi­vel kön­­nyebb volt az út. 1954 őszén ta­lál­koz­tunk elő­ször a fő­vá­ros­ban, néz­tük egy­mást és is­mer­ked­tünk. Te gyar­ma­ti vagy, én meg oroszi… – mond­ta ak­kor, Fegyverneken ta­ní­tot­tam és fut­bal­loz­tam is Gyar­ma­ton! Ak­kor én már nem vol­tam ott­hon, vél­tem… Földik te­hát, na­gyon kö­zel ke­rül­tünk egy­más­hoz. Ép­pen az út ketdetén vol­tunk, amely az iro­da­lom­hoz ve­zet. Ma­gunk­kal vit­tük falu-világunkat, a gye­rek­kort és a fi­a­tal éve­ket, mint­egy a sor­sunk lett a fi­lo­zó­fi­ánk! Er­re a tör­té­ne­lem is kényszerített, de ma­gunk vá­lasz­tot­tuk. Õ poeta doctusi al­kat volt, ta­nul­va fej­lő­dő köl­tő, in­du­lá­sát gye­rek­ko­ra vi­lá­ga ha­tá­roz­ta meg, a nemesoroszi va­ló­ság. Mint­egy ön­ma­gá­val együtt vit­te be az iro­da­lom­ba gye­rek­ko­rát, szü­lő­föld­je mitikus ele­me­it és a né­pi me­se­vi­lá­got emel­te köl­té­szet­té. Így lett al­ko­tó­erői ele­mi ré­sze a fel­idé­zés, a vis­­sza­te­kin­tés, az em­lé­ke­zés! Lí­rá­já­val mintegy a „mú­ló idő nyo­má­ba” eredt.
Ami­kor el­múl­tak az öt­ve­nes évek és az iro­da­lom egy­re re­á­li­sabb utak­ra tért, meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy Ozsvald Ár­pá­dot, kor- és pá­lya­tár­sa­i­tól el­té­rő­en, szin­te alig érin­tet­ték a ko­ráb­ban bur­ján­zó esz­té­ti­kai sé­mák és po­li­ti­kai köz­he­lyek. Az ide­o­ló­gi­ai jel­sza­vak ide­jén is ar­ról szólt, köl­tő­i­en és ért­he­tő­en, ami­ről a sor­sunk és az éle­tünk be­szélt. Az egy­ko­ri fa­lu­vi­lág igé­ze­te te­het­te, a Garam menti va­ló­ság em­lé­ke­zett. Az em­lé­ke­ket ugyan „meg­szé­pít­he­ti” az idő, de igaz­sá­guk nem vész el, hi­szen ben­nünk él. Ezért le­he­tett, hogy ami­kor a se­ma­ti­kus iro­da­lom ide­jén a ver­sek­ben gyá­rak épül­tek és trak­to­rok dü­bö­rög­tek, Ozsvald köl­te­mé­nye­i­ben „Kucs­mát húz­nak a házak,/ s es­te csen­des alá­zat / ül a ha­vas fák te­te­jén” „s a te­jet hor­dó as­­szo­nyok / szok­nyá­ja a hó­ba ér.” A gye­rek­ko­ri lát­vány­ból köl­tői kép lett s az egy­ko­ri va­ló­ság­ból lí­rai ér­zés. Ami­kor em­be­rek­re gon­dol, any­ja, án­gya jut eszé­be meg a szom­széd öreg Ozsvald Pál, a vén hu­szár, aki­nek „fe­hér bajuszát a ha­lál / már pö­dör­ge­ti a föld alatt”. A múlt­idé­zés­sel olyan ér­ték­kel gaz­da­gí­tot­ta köl­té­sze­tét, mely esz­té­ti­kai elem min­dig is éke s gyak­ran ér­tel­me a vers­nek, ne­ve­ze­te­sen a mély és hi­te­les ér­zé­sek­kel! S ez így tör­vény­sze­rű, hi­szen az em­lé­ke­zés és az ér­zé­sek vonz­zák és erő­sí­tik egy­mást, mint­ha tej­test­vé­rek len­né­nek. Az ő ver­se­i­ben ké­sőbb is meg­ma­rad ez az ér­zel­mi te­lí­tett­ség, ami­kor a gon­do­la­ti­ság fe­lé emel­ked­nek, és le­gen­dák meg mí­to­szok ha­tá­sa tör­té­nel­mi mo­tí­vu­mok­kal ár­nyal­ja és gaz­da­gít­ja őket.
Sa­já­tos táj az Alsó-Garam mente, nem olyan hang­sú­lyos vi­dék, mint a Csal­ló­köz vagy a Mátyusföld, mint Gömör vagy akár a Bod­rog­köz. De van­nak jel­leg­ze­tes­sé­gei, pél­dá­ul hogy a Ga­ram ke­le­ti fe­lén, a mi ol­da­lun­kon nem visz vas­út, vo­nat so­sem járt er­re, s ez mint­egy zár­tab­bá tet­te a nép­éle­tet, ke­vés­bé en­ged­te meg­nyíl­ni a vi­lág fe­lé. Szin­te ez­red­év óta a Ga­ram men­tén ve­zet­tek az utak Esz­ter­gom­ból az észa­ki bá­nya­vá­ros­ok fe­lé, ke­res­ke­dők és ha­dak út­jai vit­tek er­re, nem vé­let­len az sem, hogy negy­ven­négy te­lén hó­na­po­kig állt itt a front, és a had­se­re­gek a fo­lyó je­ge fe­lett néz­tek egy­más­sal far­kas­sze­met. De a há­bo­rú utá­ni tra­gi­kus évek is meg­tet­ték a ma­gu­két, éket ver­tek a táj, a fal­vak éle­té­be és meg­bon­tot­ták a vi­dék egy­sé­gét. Minden­nek nyo­má­ra le­lünk Ozsvald mű­ve­i­ben. Ott ta­lál­juk a Szikince par­ti fűz­fák cí­mű ver­sé­ben, me­lyet „Há­rom ma­gyar par­ti­zán” em­lé­ké­re írt. Vagy az Em­lék­szem jólban, ar­ról, hogy 1945 te­lén „Me­ne­kül­tünk, két so­vány, éhes / ti­nó­val, nyítt a rossz szekér,/ s be­lénk váj­ta fagy­fo­gát a tél”.
A tör­té­ne­lem nem holt is­me­ret­anyag, ha­nem élő erő, nem ada­tok­kal ta­nít, ha­nem él­mé­nyek­kel és ta­pasz­ta­la­tok­kal ok­tat ke­mé­nyen, a sor­sá­val for­mál­ja az em­bert. A nép­me­sék és hi­e­del­mek va­lós sor­sok­ból szü­let­tek, né­pi ta­pasz­ta­la­tok ár­nyai leng­ték kö­rül őket. A Leg­ki­sebb le­gény mí­to­sza me­se­elem, a Csor­da­kút vé­nü­lő tárgy, avu­ló táj­elem, s az „es­ti fe­jés”, a Lu­ca-na­pok ar­cha­i­kus mun­ka és al­ka­lom, mely egy­kor va­ló­ság volt, s a köl­tőt em­lé­ke­ző me­di­tá­ci­ó­ra kész­te­tik. De a Sze­ke­rek bal­la­dá­ja már kor­kép – s egy­ben kór­kép is! – ar­ról, hogy mi tör­té­nik ve­lünk em­ber­öl­tők so­rán. „Sze­ke­rek ül­nek a gazban, / ízek­re szed­ve, ri­ad­tan / ke­re­sik a lő­csöt, sa­rog­lyát… men­né­nek új­ra, hi­á­ba, / nem fér­nek be­le a vi­lág­ba.” És mint­egy en­nek az ér­zés­nek a vál­to­za­ta­ként az Al­bér­let cí­mű vers fel­vil­lant­ja, ho­gyan él a köl­tő vá­ro­son: „Sem­mi sem ti­ed… Es­te úgy sur­ransz be, mint a tolvaj, / meg­kér­dik, mi­ért égett haj­na­lig a lám­pa.” Majd le­zá­rás­kép­pen: „Ál­mod­ban nagy­ ab­la­kos, ker­tes há­zak jön­nek / fe­léd, pi­ros ka­lap­ju­kat megemelik, / s de­rűs jó reg­gelt kö­szön­nek!”
Bo­nyo­lult lét­for­ma, a köl­tő meg­szok­ta a vá­rost, még­sem ér­zi ma­gát ott­hon. De ha ha­za­megy, ér­zi, hogy a fa­lu­vi­lág is tá­vo­lo­dik tő­le, az övé in­kább csak ben­ne, em­lék­ként él. Kö­zös író­sor­sunk ez, min­den­ki a ma­ga mód­ján vi­se­li el. Ár­pád ön­ma­gá­ban egye­zett ki ve­le, ma­gá­ban, a lel­ké­ben ke­res­te az igaz­sá­got. A sor­sá­hoz va­ló vi­szo­nyát fo­gal­maz­ta meg ver­se­i­ben. És idők so­rán, ta­nul­va köz­ben, eh­hez a te­rem­tő fo­lya­mat­hoz az em­be­ri kul­tú­ra év­ez­re­de­it hív­ta se­gít­sé­gül. Mí­to­szok tab­ló­in és le­gen­dák ol­tár­ké­pe­in ku­tat­ta éle­tünk sa­já­tos­sá­gát és ér­tel­mét. Ma­ga is szim­bó­lu­mo­kat és me­ta­fo­rá­kat, mitikus ké­pe­ket te­rem­tett any­já­ról, a rő­zse­hor­dó as­­szo­nyok­ról, a Fe­ne­ket­len tó­ról, „mely­ről le­gen­da szól: Nin­csen al­ja!” Még a ma­dár­ijesz­tő­ről is mélyértelmű ké­pet fest, mind­eze­ket mint­egy örök­ké­va­ló­vá te­szi. Ahogy a pali-madarat is, me­lyet a nép­nyelv szél­ki­ál­tó­nak ne­vez: „Vad­vi­zek há­tán vé­gig­ver a zápor. / Hal­lod a szél­ki­ál­tó hangját? / Ár­va ma­dár, egy­re csak ri­ká­csol.” Osz­lop­fő cí­mű vá­lo­ga­tott kö­te­te döb­ben­tett rá, hogy év­ti­ze­dek so­rán írt ver­sei cik­li­ku­san ös­­sze­függ­nek. Mint­ha min­dig ugyan­ar­ról ír­na, ön­ma­ga va­ló­sá­gá­ról, a sze­mé­lyes vi­lá­gá­ról vall egy­re szé­le­se­dő kö­rök­ben. Turczel La­jos ne­vez­te őt poeta doctusnak, azt je­len­ti, hogy vers­ta­ni fel­ké­szült­sé­ge és for­mai szi­go­ra mel­lett kul­túr­tör­té­ne­ti jel­ké­pek és vi­lág­iro­dal­mi mo­tí­vu­mok egész so­rát je­le­ní­ti meg ver­se­i­ben, de mind­eze­ket az ő „ozsvaldi világához” vi­szo­nyít­va, a kép­ze­le­té­hez ido­mul­va, lét­szem­lé­let­éhez al­kal­maz­va. Ily mó­don egy­részt meg­őr­zik je­len­té­sü­ket, más­részt olyan va­rázs­ban és ra­gyo­gás­ban új­ra­é­led­ve, mely­nek fé­nye az em­lé­ke­zés fi­lo­zó­fi­á­ját erő­sí­ti. De ezt szol­gál­ják szen­ve­dé­lyei is, gaz­dag gyűj­tő­mun­ká­ja, az ős­nyom­tat­vány­ok, rit­ka köny­vek és ok­irat­ok irán­ti sze­re­te­te, az óko­ri pén­zek és ér­mék nu­miz­ma­ti­kus is­me­re­te, ása­tá­sok ősi csont­ja­i­nak, a kard­fo­gú tig­ris agya­rá­nak bá­mu­la­ta a kul­tú­ra tár­gyi ér­té­ke­i­nek meg­be­csü­lé­se. Egy­szer a ker­tem­ben ré­gi pénzt ta­lál­tam, alig volt már raj­ta raj­zo­lat. Rá­kó­czi poltúra, mond­ta és mind­járt zseb­re is tet­te, s én rend­jén va­ló­nak ta­lál­tam, ki őriz­ze a múl­tunk em­lé­ke­it, ha nem ő?! Ar­go­na­u­ták cí­mű, Nagy Lász­ló em­lé­ké­nek aján­lott ver­sé­ben ol­vas­suk: „s a falalják tengerkékje/ szin­te fáj”. Ne­kem is. Ki tud­ja még, mi volt a „fal­al­ja”, s hogy mi­lyen volt az a ten­ger­kék? A Nyer­ges ut­cai an­tik­vá­ri­um­ban szin­te na­pon­ta ta­lál­koz­tunk. A zse­bé­ből ol­csó szótárfüzetkét vett elő, s mi­köz­ben öreg köny­vek közt vá­lo­gat­tunk, fel­ol­va­sott be­lő­le két vers­sort, ké­szü­lő ver­se so­ra­it, még cí­me sem volt. Más­nap is­mét két sort, majd új­ra ket­tőt-hár­mat, így nö­ve­ke­dett a vers, mint­ha ő ma­ga is ben­ne él­ne. Lé­lek­ben ál­lan­dó­an szép­sé­ge­ket ke­re­ső és ki­fe­je­ző vi­lág­ban élt, csen­des lí­rai va­ló­ság­ban, amely az egy­ko­ri nemesoroszi idő­kig nyúlt vis­­sza, ma­ga al­kot­ta esz­té­ti­kai mi­nő­ség­ben. Meg­él­te köl­té­sze­tét, mely köz­ben fi­lo­zó­fi­ai ma­gas­sá­go­kat érin­tett.
Ozsvald Ár­pád egy em­ber­öl­tőn át a Hét szer­kesz­tő­je, majd fő­szer­kesz­tő-he­lyet­te­se volt. Részt vett or­szá­gos dol­gok­ban, a ki­sebb­sé­gi sors­kér­dé­sek elől sem tért ki, sem a ma­gyar gon­dok­ elől. Egyik nagy ver­sé­ben ír­ja: „Ami­kor a het­ti­ták el­fe­lej­tet­ték atyá­ik nyelvét,/ a szár­nyas bi­ka­tes­tű, sza­kál­las böl­csek / de­rűs ar­cu­kat el­rej­tet­ték a ho­mok­dom­bok hű­vö­sé­be – ki­nek len­ne ked­ve / mo­so­lyog­ni fi­ak és as­­szo­nyok hűt­len­sé­gén?” Tűz­őr­ző cí­mű ver­sét pe­dig így fe­je­zi be: „A ham­va­dó tűz pa­ra­zsát itt hagyom,/ kel­je­tek, hét­al­vók, szít­sá­tok to­vább!” Még éle­té­ben meg­je­le­nő, utol­só köny­vé­nek a cí­me: Em­lé­kek út­ján. Mél­tán, ő volt köz­tünk a hű­sé­ges múlt­őr­ző és nagy em­lé­ke­ző. Szel­le­mi­sé­ge, tár­gyi va­ló­sá­ga most ha­zaér­ke­zett! Hogy má­so­kat em­lé­kez­tes­sen, szá­mon tart­sa és meg­őriz­ze őt fa­lu­ja s a táj, mely­ből köl­té­sze­te ered. Nemesoroszi ön­kor­mány­za­tát tisz­te­let és kö­szö­net il­le­ti, hogy ha­za­hoz­ta őt. Szo­bá­ja és em­lék­táb­lá­ja meg­őr­zi em­lé­két, je­len lesz szü­lő­föld­jén mind­ad­dig, amíg a ma­gyar írás­be­li­ség meg­él az Al­só-Ga­ram ­men­tén!

Duba Gyu­la