Vittorio hal­ha­tat­lan­sá­ga

Könyvről könyvre
Az olasz kul­túr­tör­té­net­ben, mint köz­tu­do­má­sú, nemegy­szer elő­for­dul, hogy egyes kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű nagy­sá­go­kat a ke­reszt­ne­vü­kön tart szá­mon az utó­kor, s a ve­ze­ték­név egy­sze­rű­en já­ru­lé­kos elem­mé si­lá­nyo­dik. Elég csak Dan­té­ra vagy Mic­he­lan­ge­ló­ra gon­dol­ni.
Az vi­szont szo­kat­lan­nak tűn­het, hogy egy iro­da­lom­tör­té­ne­ti mun­ka cí­mé­be ke­rül egy ilyen bi­zal­mas­ko­dás­ként is ér­zé­kel­he­tő meg­ol­dás, mi­köz­ben a ke­reszt­név­hasz­ná­lat­nak nincs tör­té­ne­ti jo­go­sult­sá­ga.  Ma­da­rász Im­re ese­té­ben azon­ban ez a bi­zal­mas­ko­dás meg­en­ge­dett, sőt evi­den­sen adó­dik, hi­szen szá­má­ra az új kö­te­té­nek cí­mé­ben sze­rep­lő Vittorio nyil­ván­va­ló­an a be­cé­zett nagy elő­dök mél­tó tár­sa. Vittorio Alfieriről van egé­szen pon­to­san szó, az olasz klas­­szi­ciz­mus és pre­ro­man­ti­ka zse­ni­á­lis al­ko­tó­já­ról: a ki­vá­ló italianista ez­út­tal Alfieri ma­gyar utó­éle­tét tér­ké­pez­te fel.
A Vittorio Alfieri élet­mű­ve fel­vi­lá­go­so­dás és Risorgimento, klas­­szi­ciz­mus és ro­man­ti­ka kö­zött  cí­mű nagy­mo­no­grá­fia ki­egé­szí­tő fe­je­zet­eként is ér­té­kel­he­tő ez a lát­vá­nyos ta­nul­mány­cso­kor. A nyi­tó­fe­je­ze­tet azon­nal ki kell emel­ni, mi­vel az énformálási és ön­ér­tel­me­zé­si stra­té­gi­ák ku­ta­tói szá­má­ra alap­for­rás­ként szol­gál­hat, lé­vén, hogy pom­pá­san raj­zo­lód­nak ki egy, a ro­man­ti­ka zse­ni­kul­tu­szát elő­re­ve­tí­tő ma­ga­tar­tás­for­ma pszi­cho­ló­gi­ai di­men­zi­ói. A vir­tus sa­já­tos fel­fo­gá­sa­ként ér­tel­me­zett írói kül­de­tés misz­ti­fi­ká­lód­va je­le­nik meg, s élet­cél­ként meg­fo­gal­ma­zott kül­de­tés­tu­dat­tal pá­ro­sul. Alfieri egy vir­tu­á­lis kanonizációs ren­det is meg­al­ko­tott, a köl­tők úgy­ne­ve­zett Ho­mé­rosz Rend­jét, s ter­mé­sze­te­sen ön­ma­gát is e vir­tu­á­lis lo­vag­rend tag­já­vá avat­ta. Két­ség­te­len, hogy ezek a gesz­tu­sok őriz­nek va­la­mit a re­ne­szánsz köl­tői ön­tu­da­tá­ból és kanonizációs gesz­tu­sa­i­ból, de egy­szer­smind elő­re­ve­tí­tik a ro­man­ti­kus self-fashioning sé­má­it is.
Az Alfieri-kultusz pap­nő­je­ként aposzt­ro­fált Stolberg gróf­nő alak­ját Ma­da­rász Im­re szin­te re­gény­be il­lő fi­gu­ra­ként mu­tat­ja be, s az iro­dal­mi öz­ve­gyek köz­hely­fi­gu­rá­i­nál sok­szor­ta ügye­sebb me­ne­dzser­nek lát­tat­ja. A kul­tusz­ku­ta­tás ma­nap­ság di­va­tos el­mé­le­ti alap­ve­té­se­it Ma­da­rász Im­re a szö­ve­gek vi­lá­gá­ban le­li fel, s a szö­ve­gek­ből ki­bont­va ér­tel­me­zi a fel­me­rü­lő je­len­sé­gek re­to­ri­kai-én­for­má­lá­si hát­te­rét és kö­vet­kez­mé­nye­it. Stolberg az iro­dal­mi misz­ti­fi­ká­ló tech­ni­kák­kal odá­ig megy, hogy Alfierit egy­faj­ta an­tik is­ten­ség­ként (homme supérieur) kép­ze­li el, ön­ma­gát pe­dig alá­ren­delt pap­nő­ként lát­tat­ja, aki az is­ten kul­tu­szá­nak ki­szol­gá­lá­sá­ra szü­le­tett. Még mi­e­lőtt azt hin­nénk, hogy ez a vér­lá­zí­tó­an antifeminista ma­ga­tar­tás a nők Mú­zsa­ként va­ló be­ska­tu­lyá­zá­sán túl sem­mit nem je­lent, szük­sé­ges meg­je­gyez­ni, hogy ez el­ső­sor­ban – sze­rin­tem – re­to­ri­kai kér­dés, hi­szen e klas­­szi­cis­ta al­lű­rök­kel meg­ter­helt mód­szer­rel Stolberg ön­nön hal­ha­tat­lan­sá­gát is biz­to­sí­ta­ni igye­ke­zett.
Ma­da­rász a to­váb­bi­ak­ban kontextushangsúlyos ku­ta­tá­sa­i­nak ered­mé­nye­it te­szi köz­zé, el­ső­sor­ban a Risorgimento moz­gal­má­hoz va­ló vi­szony fog­lal­koz­tat­ja, a kultikusssá vált alfierizmus meg­nyil­vá­nu­lá­sai, hogy vé­gül iro­dal­mibb tá­jak­ra tér­hes­sen át: egyes ér­tel­me­zői is­ko­lák Alfieri-képét vá­zol­ja fel. Itt el­ső­sor­ban a po­zi­ti­vis­ta is­ko­la bál­vány­rom­bo­ló te­vé­keny­sé­gé­re ér­de­mes fi­gyel­ni, il­le­tő­leg a pszi­cho­lo­gi­zá­ló iro­da­lom­tu­do­mány el­bur­ján­zá­sá­ból fa­ka­dó túl­zá­sok­ra. Ez utób­bi egyik bot­rány­köny­ve volt egy 1898-ban pub­li­kált pszi­cho­pa­to­ló­gi­ai ta­nul­mány Alfieriről, mely­ben egy, a kor­ban ne­ves or­vos szer­ző­pá­ros töb­bek közt ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra jut, hogy Alfieri aka­rat­gyen­ge, epi­lep­szi­ás la­tens ho­mo­sze­xu­á­lis volt.  A nagy­be­csű dok­to­rok Cesare Lombroso őrült és zse­ni lel­ki ro­kon­sá­gán ala­pu­ló ta­na­it fej­lesz­tet­ték itt ma már szin­te hu­mo­ros ol­vas­mán­­nyá. A de­tek­tív­re­gé­nyek­be il­lő fi­lo­ló­giai me­tó­du­sok rész­le­tes tag­la­lá­sa szel­le­mes és üdí­tő ol­vas­mány, de egy­szer­smind a tu­do­má­nyos­ság­ba ve­tett hit el­bi­zony­ta­la­ní­tá­sa is.  
A Croce-iskola vé­le­mény­al­ko­tá­sai mint­egy hely­re­ál­lí­ta­ni lát­sza­nak a tu­do­má­nyos­ság be­csü­le­tét, Croce az új olasz iro­da­lom ki­in­du­ló­pont­ja­ként lát­tat­ja Alfieri élet­mű­vét, és ra­gyo­gó re­cep­ció­tör­té­ne­ti sor for­rá­sa­ként je­lö­li meg.
Az ún. ’Scuola storicistica’ Alfieri-képének vá­zo­lá­sa után a fi­lo­zó­fus Alfieri föl­fe­de­zé­sé­nek lát­ta­tá­sa kö­vet­ke­zik, vé­gül ki­csit pes­­szi­mis­ta han­golt­ság­ban a kor­társ uni­ver­zum ér­zé­ket­len­sé­gé­nek fes­té­se kö­vet­ke­zik: Alfieri no­ha be­ta­go­zó­dott a klas­­szi­ku­sok tan­anyag­rend­sze­ré­be, ma már alig tud önál­ló len­dü­let­tel ki­tör­ni mú­ze­um­sza­gú szö­veg­uni­ver­zu­má­ból. A „leg­po­ro­sabb olasz klas­­szi­kus”  2005-ben olyan mi­nő­sí­té­se­ket kap, mint „re­to­ri­kus em­lék­mű” vagy „nyo­masz­tó di­a­dal­ív”. E fur­csa mel­lő­zött­ség sze­rin­tem nem­csak az iro­da­lom­ér­tés át­ala­ku­lá­sá­val ma­gya­ráz­ha­tó, ha­nem a mai kor­ból fel­tett re­le­váns kér­dés­fel­ve­té­sek hi­á­nyá­ból is fa­kad­hat.
A mo­no­grá­fia vé­gén a kül­föl­di utó­élet át­te­kin­té­se kö­vet­ke­zik, Fran­ci­a­or­szág­ban az Alfieri-kultusz ki­ala­ku­lá­sát a köl­tő misogallo mi­vol­ta aka­dá­lyoz­ta. Ér­de­kes Sten­dhal vé­le­mé­nye, aki Alfierit fran­cia szem­mel for­ra­da­lom­el­le­nes­sé­ge és fran­cia­gyű­lö­le­te mi­att os­to­roz­za, olasz né­ző­pont­ból vi­szont a leg­je­le­sebb al­ko­tók so­rá­ba eme­li. By­ron vagy Schil­ler egyes drá­mái vi­lá­gos Alfieri-hatásokat mu­tat­nak: Ma­da­rász Im­re a köl­tőt va­ló­sá­gos ka­ta­li­zá­tor­ként mu­tat­ja be a ro­man­ti­kus vagy preromantikus eu­ró­pai iro­dal­mi fo­lya­ma­tok­ban. Alfieri azon­ban el­mé­let­írók ih­le­tő­je­ként is je­len­tős sze­re­pet ját­szott, Wilhelm Dilthey ra­gyo­gó ta­nul­má­nya Alfierit az egye­te­mes drá­ma­iro­da­lom egyik csú­csa­ként ün­ne­pel­te, s ér­de­kes az is, hogy Nietz­sche Über­mensch-fo­gal­má­nak egyik elő­ké­pe­ként is ér­tel­mez­he­tő­vé vál­hat Alfieri  A fe­je­de­lem­ről és az iro­da­lom­ról c. es­­szé­jé­nek superuomo fo­gal­ma. A ma­gyar­or­szá­gi utó­élet  be­mu­ta­tá­sa iro­da­lom­tör­té­ne­ti ro­ko­ní­tá­sok­kal kez­dő­dik: ná­lunk Alfieri po­zí­ci­ó­já­ban Bes­se­nyei György van, s ez nem­csak a kö­zös tárgy (Ágis tra­gé­di­á­ja) mi­att re­le­váns pár­hu­zam, ha­nem egyes esz­me­tör­té­ne­ti pár­hu­za­mok mi­att is. 1836-ig ha­zánk­ban nem lé­te­zett Alfieri-fordítás: egy aka­dé­miai pá­lyá­zat­nak kö­szön­he­tő­en azon­ban egy csa­pás­ra meg­vál­to­zott a hely­zet. Csá­szár Fe­renc tol­má­cso­lá­sa­i­nak ki­eme­lé­se tel­je­sen jo­gos, Tót­fa­lu­si Ist­vá­né még in­kább, s kü­lön öröm, hogy ma már újabb Alfieri-magyarítók mun­kái is meg­je­len­nek, köz­tük Ju­hos Ló­ránt el­is­me­rés­re mél­tó, ih­le­tett mun­kái. Az iro­da­lom­tör­té­nész egyik leg­főbb fel­ada­ta ta­lán az, hogy ku­ta­tá­si te­rü­le­té­nek ered­mé­nyei át­szi­vá­rog­ja­nak a mű­vé­szi szfé­rá­ba is, és mű­for­dí­tó köl­tő­ket ih­les­se­nek ar­ra, hogy egy-egy nagy­ság ka­rak­te­res lé­nye anya­nyel­vün­kön is meg­szó­lal­jon, sőt si­ke­re­sen kap­cso­lód­jon be a ha­tás­tör­té­ne­ti fo­lya­ma­tok­ba.
(Ma­da­rász Im­re: Hal­ha­tat­lan Vittorio, Bu­da­pest, Hungarovox, 2006.)

Csehy Zol­tán