Németh Zoltán – Nyelvi interakciók a kortárs magyar irodalomban
Talán nem szorul különösebb bizonyításra az a megállapítás, hogy a kortárs magyar irodalomnak több nyelve van, amely nyelvek gyakran szinte párbeszédbe sem állíthatók egymással.
A nyelvjátékokban tobzódó parodisztikus posztmodern irodalmi nyelv és a valóság mimetikus utánzását célként fenntartó realizmus nyelve éppúgy párbeszédképtelennek mutatkozik egymás irányába, mint mondjuk a neoavantgárd montázsszerű szövegtechnikái által megjelenő nyelv a késő modern költészet posztnyugatos nyelvével kapcsolatosan. Ez az állapot persze pozitív konnotációkra is lehetőséget adhat a számos, közismert negatív mellett: hiszen az irodalom határfeszegető sokszínűségével szembesítheti a kortárs magyar irodalom olvasóját.
Persze máshonnét nézve erős túlzás dialógusképtelenségről beszélnünk akkor, amikor közös tematikus és műfaji szálak fűzik össze az említett, történetileg is elkülönböződő nyelvhasználatokat: mind a négy nyelvfelfogásban beszélhetünk például az áterotizált nyelv felhasználásának különböző, eltérő módjairól (Esterházy Péter, Nádas Péter, Závada Pál, Kemenes Géfin László, Hazai Attila), a falu nyelvi megjelenítésének technikáiról (Grecsó Krisztián, Ficsku Pál, Grendel Lajos, N. Tóth Anikó, Duba Gyula) vagy éppen a történelmi regény (Spiró György, Háy János, Márton László), anya- és aparegény (Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Györe Balázs), halálköltészet (Parti Nagy Lajos, Borbély Szilárd, Orbán Ottó, Lövétei Lázár László), identitásjáték, női problematika stb. eltérő kezeléséről. Mindezek ellenére vagy épp ennek következtében is elmondható, hogy a kortárs magyar irodalom eltérő, széttartó, széttagozódó, elkülönböződő nyelvekkel bír.
Az említett paradigmatikus és tematikus nyelvhasználatok sokasága jelentős kritikai visszhangot kap a kortárs magyar irodalomban. Az avantgárd, posztmodern, posztnyugatos, kései modern, realista, minimalista vagy éppen tájnyelvi, szlenges és más „alacsony” vagy éppen „magas” nyelvi regisztereken túl azonban felettébb hasznos lehet figyelemmel kísérnünk azokat az idegen nyelvi megnyilatkozásokat is, amelyek szintén fontos szerepet töltenek be a kortárs magyar irodalom megszólalásformáiban. Jelen esetben főként arról lesz szó, milyen státussal rendelkeznek a nem magyar nyelvű szövegek a kortárs magyar irodalom műalkotásaiba épülve.
Szirák Péter az irodalmi regionalizmus kapcsán tér ki az idegen nyelvű szövegrészletek magyar nyelvű szépirodalmi alkotásban való megjelenésére, szerinte „A nemzeti megújhodás, az elfojtott és elnyomott identitásigények demokratikus vagy éppen agresszív-szélsőnacionalista megnyilvánulása az évtizedfordulón destabilizálta a korábbi régiófelfogást, s lényegében az eliteknek erre a szituációra adott válaszaként értékelhető az interkulturális dialogicitás irodalmi beszédformája. Olyan szövegek jelentek meg, amelyek nemcsak tematizálják, hanem inszcenírozzák is a kulturális összehasonlítást. A magyar irodalomban korábban sem volt ismeretlen valamely többnyelvű régió eltérő regisztereinek felhasználása a szövegalkotásban. Hogy időben közelebbi példákat hozzunk, Mészöly Miklós Az atléta halála, vagy a Pontos történetek útközben című regényeiben a magyar szövegbe román szövegrészleteket ír bele, s a nyelvköziség a rejtély, az eldönthetetlenség, olykor az idegenség retorikájává válik. Tőzsér Árpád a Szülőföldtől szülőföldig című versében a magyar, a horvát és a szlovák kulturális identitás kölcsönösségét allegorizálja. Részben az identitásmeghatározás kultúraközi viszonylagosságát viszi színre Nádas Péter Emlékiratok könyve című regénye, több – eltérő fikciós szinten álló – „világot”, szociokulturális kódkonfigurációt állít elénk.”1
Témánk szempontjából fontos lehet még Szigeti L. Lászlónak a multikulturalizmus esztétikájáról írott összefoglaló jellegű tanulmánya, amely szerint „A multikulturális szöveg óhatatlanul hordoz olyan jegyeket, amelyek az adott többségi kultúrától eltérnek, hiszen több kultúrát jelenít meg egyszerre, amelynek természetesen nyelvi nyoma is van. Idegen szavak és kifejezések vegyülnek a szöveg nyelvezetébe, amelyek utalnak a »másság« jelenlétére. Ezen túl felfedezhető sok kifejezetten kultúrajelölő kifejezés, megjelölés, többek között olyan is, amely egyébként nyelvileg már nem idegen, mégis »exotikus« ízt közvetít.”2
Mindezt kiegészítheti és szélesebb kontextusba helyezi a posztmodern antropológia folyamatos jelenléte az utóbbi évtizedek társadalmi és irodalmi viszonyaiban. Különösen hasznos lehet ennek kapcsán Kulcsár Szabó Ernőnek a posztmodern kortudatról és irodalmiságról írott tanulmányára utalni, amelyben a szerző Umberto Eco A rózsa neve című regényének értelmezése kapcsán fontos megállapítást tesz a regény főhősének tapasztalatára hivatkozva: az „ismeretlen mássággal folytatott kommunikáció nyelve itt előbb fölébe kerül a számára addig ismert szavak »nyelvének« – majd a másság általi önmegismerésben megszerzett identitás át is rendezi a konvención nyugvó jelek jelentését, s (…) nyilvánvalóvá teszi, hogy a szavak referenciális vonatkoztathatósága nem a létező dolgoknak, hanem a mássággal, az idegenséggel létesített viszonynak a függvénye.”3
Az idegen nyelvű szövegrészletek státusa esetünkben is – egy lehetséges elméleti háttér felől – a másság, az idegenség, az interkulturalizmus, a multikultura-lizmus, a dialogicitás és az identitás kérdésköre felől közelíthető meg. Szigeti L. László éles különbséget tesz az interkulturalizmus és a multikulturalizmus terminusai között. Míg a multikulturalizmus „többkultúrájúság”, vagyis több kultúrának a keveredése, hibriditás, állandó, feloldhatatlan másság, „sem itt, sem ott” állapot, addig az interkulturalizmus több „teljes jogú, független és önmagában álló »tiszta«, nem kevert kultúra”, amelyek ilyen minőségben találkoznak és érintkeznek egymással, olyan helyzet, „ahol a kölcsönzéseket számon tartják (mint idegen és tulajdonképpen kerülendő gyakorlatot)”.4 Másrészt azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy retorikailag az idegen nyelvű szövegek szerepeltetése tulajdonképpen barbarizmus vagy metaplazmus, azaz magyartalanság, olyan idegenszerűség, amely normatív szempontból nyelvi hiba, vétség.
Mint arról már szó volt, az idegen nyelvek magyar szövegbe építésének státusa leginkább az idegenség és másság kategóriáival írhatók le. Az idegen nyelvű szöveg azonban – és ez tanulmányomnak az alábbiakban bizonyítandó alapfeltevése – ezen túl jóval összetettebb jelentésképző funkciót tölt be az irodalmi műben, idegenségét nem néma jelenlétként, hanem továbbértelmezendő helyként érdemes szemlélni.
Grendel Lajos Nálunk, New Hontban című regénye például rendkívül összetett játékot folytat a magyar szövegben megidézett angol, orosz, szlovák szavakkal. A regény egyik pontján a New Hontba bevonuló szovjet hadsereg egyik tisztje egy falon függő portréra lett figyelmes:
„– Gortü – mondta csendesen, tájékozottan.
Elővette a pisztolyát, kapkodás nélkül, és belelőtt Horthyba.”5
A jelenet parodisztikusságának alapja az eltérő nyelvek által színre vett parodisztikus idegenség, amely retorikailag a dysprophoron, a hangok nehezen kiejthető csoportján át a transkripció, a nyelvek közötti átírás távolságára utal, megmutatva a latin és cirill betűs írások parodisztikus egymásra kopírozásának lehetetlen távolságát is. A jelenet parodisztikuma azonban két kultúra különbségére is utal, egy polgári és egy barbár, diktatórikus társadalom különbsége elevenedik meg a „Gortü” idegenségében: így kopírozódik egymásra a nyelvi és kulturális barbarizmus.
Egészen más hangsúlyokkal dolgozik a regény szövegébe beleírt angol nyelv idegensége. Szintén parodisztikus jelenettel szembesülhetünk a regény azon pontján, ahol Bill, a véletlenül New Hontba tévedt színes bőrű amerikai téved be egy New Hont-i családhoz:
„A fiatalember leroskadt a kanapéra.
– Éhes vagyok – mondta.
– Mit mond? – kérdezte az idős és rövidlátó asszony. – Hangri? Az azt jelenti, hogy magyar?
– Igen – mondta Bárány Pista. – Azt mondta, hogy ő is szeretne magyar lenni.”6
A félreértés retorikája által irányított szövegben nem a hatalmi viszonyokba zárt egyének alá- és fölérendeltségi viszonyai jelennek meg, hanem a nyelv idegenségének kiszolgáltatott szubjektumok parodisztikus dialógusa. A paródia éle a beszélgetésben résztvevő mindhárom ember pozícióját parodizálja: Bill és Bárány Pista anyja azért, mert nem birtokolják a másik nyelvét. Bárány Pista „jelleme” viszont azért kap parodisztikus vonásokat, mert sajátos rezignáltsága miatt rosszul közvetít, rossz tolmácsa a nyelveknek és az eltérő kultúráknak. Parodisztikus rezignáltsága mintha az egyetemes fordíthatatlanságot, a megértés lehetetlenségét posztulálná.
Megint más szerepet kap Grendel regényében a szlovák nyelv megjelenése. A regény egyik legemlékezetesebb jelenete az 1945-48 közötti jogfosztottság éveiben játszódik. A regény szereplőinek kényszerű nyelvhasználatát az magyarázza, hogy azokban az években még az utcán is tilos volt a magyar nyelv használata, nemcsak a hivatalokban. A szlovák ellenőrző bizottság előtt lezajló beszélgetés paro-disztikus vonásait a helytelen szlovák nyelvhasználat jelenti (ide tartozik például a barbarolexis retorikai alakzata), de a jelenet tragikuma is a nyelvben valósul meg. Az elnyomás, a hatalom kinyilvánítása a nyelven keresztül valósul meg: a helytelenül használt szlovák szavak, primitív szerkezetek a szlovák nyelvnek alávetett magyar anyanyelvű beszélő kiszolgáltatottságára, a politikai-ideológiai elnyomás természetére utalnak:
„– Ako sa máš, Margitka? – kérdezte.
– Prajem, Mariska – mondta a megszólított kissé elfogódottan, mert rögtön feltűnt neki, hogy az üzletben tébláboló három férfi igencsak hegyezi a fülét.
– A èo praješ, Margitka?
– Košela, gatya, bugyi, kombiné – felelte a vevő.
– Pereš?
– Neviem – felelte a megszeppent asszony. – Nemám doma… izé… szappan.
– Mydlo chceš?
– Nie, Mariška – mondta a megrémült, fejkendős néni. – Mydlo mám. Szappan nemám.
– Szappan je mydlo, Margitka.
– Dobre, daj, Mariska… A ja už nepoviem. Niè nepoviem.
(…) A két szlovák tanfelügyelő elégedetlen volt a tapasztaltakkal: a szókincs csapnivaló, a kiejtésről már ne is beszéljünk.”7
Egészen más szerepet tölt be a szlovák nyelv György Norbert Klára című regényében. Grendelnél – mint láthattuk – szó sincs multikulturalizmusról, multikulturális viszonyokról, annál inkább nyelvi imperializmusról. György Norbert regényében viszont a szlovák és a magyar nyelv természetes partnerekként tűnnek fel, egymás kiegészítőinek, egy multikulturális nyelvi tér és identitás kísérleti terepének: „Az Astronomickán kezdtek, a 97-esen. Hradská, Vrakunská, Komárovská stb., aztán a Prístavný most, onnan át a 96-osra, Dolnozemská cesta, Mamateyova, egészen a Petržalka – Holíèska végállomásig.”8; „Lassan töltik a Šturákot.”; „hátulról mint a èloveèe-bábu”; „Csipkártyát kotor elő az oldaltáskájából – študent, ez áll rajta, három hónapos bérlet, minden rendben, köszönöm.”9
A Klára szövegében ez nyelvi természetű játék, amely megváltozott szociokulturális kapcsolatokra is utal: azt hiszem, nem kell részletezni, milyen mértékben demokratizálódott a kelet-közép-európai és azon belül a szlovák társadalom a kilencvenes évekre a negyvenes évekhez viszonyítva. Érdekességként említem, hogy ez a játékosság a szerzői név felhasználásba is beleírja magát. Norbert György neve ugyanis sajátos multikulturális névként értelmezhető, amennyiben a szerző „eredeti” neve György Norbert. Vagyis a magyarban használatos vezetéknév-keresztnév sorrend felcserélésével annak szlovákos változata jött létre. Viszont az előállt név – Norbert György – sem szlovákos hangzású, hiszen a György keresztnév szlovák megfelelője a Juraj lenne. Vagyis a szerzői név multikulturalitása a hibrid identitással folytatott nyelvjáték által értelmeződik.
Tőzsér Árpád verseiben megint csak másféle játék elemeiként jelenik meg a szlovák nyelv. Véleményem szerint itt két stratégia figyelhető meg: egyik esetben egy magas irodalmi szlovák nyelvvel folytatott hangsúlyozottan esztétikai természetű dialógusaként – például a már Szirák által is említett Szülőföldtől szülőföldig című vers szlovák szövege Milan Rúfus-idézet az Okno című versből. Ez a stratégia nem áll le a szlovák nyelvnél: Tőzsér valamiféle globális, univerzilás magas irodalmi nyelvet állít olvasója elé nem egy versében: főleg latin és angol szavak, nevek és idézettöredékek által kíván felépíteni egy műveltségélményből táplálkozó elvont, esztétizáló igénnyel fellépő nyelvet (ezáltal egy jellegzetesen kései modern stratégiára ismerhetünk például a Panem et circenses, a Szomak vagy a Scaenarum dissignator című versekben10 – hasonlatosan Ezra Pound vagy T. S. Eliot versalakítási technikáihoz).
Tőzsér másik stratégiája a nyelvromlást kíséri figyelemmel (némiképp Domonkos István Kormányeltörésben című verséhez hasonlatosan). Legutóbbi verseskötetében A kódváltás pragmatikája címmel közölt verse a szlovákiai magyar nyelvhasználat kontaktusjelenségeiből épít poétikát a maga számára. Itt – az említett stratégiával ellentétben – egy alacsonyabb nyelvi kompetenciával jellemezhető beszélő szólal meg a versszövegben:
„Nem hagytam tapizni neser sa! mondtam
azt hitte azér nevetek mert tetszik
én meg furt a boxerkyt láttam rajta
amit ott vett a mi sekáèunkban
csak fogdozott az asztal alatt
máš fantastické stehná mondta”11
Hasonló jelenség figyelhető meg Parti Nagy Lajos egyes szövegeiben is, azzal a különbséggel, hogy míg Tőzsér verse láthatóan nem játékként és az identitás kiterjesztésének lehetőségeként kezeli a kódváltást (hanem nyelvromlásként, és így megint csak a kései modernség mintázata mentén értelmezhető), addig Parti Nagy Lajosnál az identitás és nyelv játékos kiterjesztése figyelhető meg. Bármennyire is különböző szövegtípusokról van szó, logikájában hasonló indíttatású ez a György Norbert-prózában tapasztalt stratégiával (mindkét esetben posztmodern stratégiáról beszélhetünk). A különbség a két posztmodern szövegformálás között abban van, hogy Parti Nagynál szó sincs multikulturális identitásról, annál inkább nyelvi identitásról és parodisztikus-ironikus nyelvjátékról. A fagyott kutya lába című novellában például a latin nyelv, pontosabban az orvosi nyelv latin terminológiája válik a prózapoétika alapjává: „Vérző fejű, rendezetlen betegem jön, s miután sürgősséggel ellátom, traumás izgalma (vasomotio, kéztremor, globus a torokban) nemhogy csillapul, hanem a convulsióig menően fokozódik.”12 A Nyelvtanulmányfej című elbeszélésben az angol nyelv tölt be hasonló funkciót (anglicizmusok, hunglish): „A szauna, bigmac, az alapdolog, mit hittél? Mint az anyatej vagy a dzsekpot. Gatyeszom luketmízed, mi? Amcsi zászlóból van varrva, faszán térd alá lóg, naná, hova lógjon, jess. Boxerom a haverom, elég jó, nem? Rímel, fakjú. Én költöttem, mire számítottál? Fölhívtam, bemondtam. Yeeee, baromira full vagy, bigmac, mondták, de nem nyertem.”13 Itt is a barbarolexis retorikai alakzata által lép működésbe a paródia kódja, mint korábban, A test angyala című Parti Nagy-kisregényben:
„Most is kopár stúdióból beszélek hideg Sandwich bekapása közben”14, „Vörösmarthy Gerbaud”15. A rontott magyar nyelv mellett a hibásan használt, rontott idegen nyelv, jelen esetben az angol is parodisztikus vonásokat kap, ráadásul a fordító (alacsony) kompetenciája is belekomponálódik a szövegbe és a parodisz-tikus jelentésbe:
„Már előre kihallotta a nyitott Balkon ajtón a lányokból és fiukból egyaránt verbuválódott alkalmi kis kórus zaját.
– Happy birds day to you!!! –
Melyet azonnal megértett és saját szórakoztatására lefordított.”16
Parti Nagy néhány versében és drámafordításában hasonló interaktív viszonyba kerül a német, a francia és a román nyelvvel: ilyenek a „promt”, a „dafke” szavak, a Karnebálban található „lamúrilag”, „direktőz”, „pacsulescu”.
A Parti Nagy-poétika rontott-roncsolt-mancsolt szavai egy parodisztikus halandzsanyelvvel, magával a paródia nyelvével szembesítik a befogadót. Hasonló poétikai játékba bonyolódik Sántha Attila nem egy verse is, viszont néhány alapvető különbségre feltétlenül fel kell hívni a figyelmet. Ugyanis Sántha Attila egy lehetséges székely nyelvet konstruál lírai szövegeiben, vagyis ennek a nyelvnek az „idegensége”, „mássága” egészen másként értelmeződik, hiszen egy lehetséges magyar nyelv idegenségeként is felfogható. Ezen túl pedig a magyar anyanyelvű befogadó státusának lokális kötöttsége is jelentésessé válik (más horizontban, de hasonlatosan ahhoz, ahogy Parti Nagynál a latin orvosi nyelv is egy réteg szakmai anyanyelve). Így aztán a székely nyelv mint egy sajátos nyelvjáték poétikai lehetősége áll az olvasó elé:
„Berdózik két ricskó,
buftiskodik Máriskó.
Aj, az azsagonjáró, a fuzsitus tepelák,
A nyüslető zelegor,
A hurutó, csupa luszt!
Máris a hiúba felmász,
A sok zakotán zakotál,
Bőg, vinnyog, az arrán furulyáz!
Ó, szipog szegény, de a
Hiúból lelepcsen,
A két ricskó vele herreg,
Máris forcsokán egy gusa kecmereg,
S még mámi es hutyuruzza erőssen,
De Máris végül megnyuvasztja őket.”17
(Sántha Attila: Máris már cinkakorában zelegor)
Ez a különálló nyelvjárási elemekből összegyűjtött virtuális, eklektikus székely nyelv az idegen nyelv szimulációjával kísérli meg a másság és a kulturális heterogenitás „belső” megjelenítését.
Az eddigiekkel ellentétben Havasi Attila egészen eltérő eljárást választ: Mozart-variációk című versében minden versszak ugyanannak a témának a versformánként eltérő más-más kifejtését valósítja meg. Ez a bravúros sokszínűség a forma által a poeta doctus eljárására emlékeztet. Annál is inkább, mert az idegen nyelvűség is mint nyelvi bravúr jelenik meg: a magyar nyelvű, időmértékes versformában írt strófákat német, latin és angol nyelvű versszakok váltják. Havasi tulajdonképpen német, latin és angol nyelvű verset (is) ír ezáltal, hiszen minden versszak önmagában is megálló tökéletes műalkotás:
1
„A vékonyka hangú Mozart
Irgalmatlan nagy gumót szart.
Figyelmezzél erre polgár!
Ez az eset megmutatja,
Hogy az ember nem tudhatja,
Miből lesz a cserebogár.”
2
„Mozart, so zartstimmig und klein,
Kackt eine Riesenkugel fein.
O Mensch! Bedenke was du bist,
Falls dies der Kern der Katze ist.”18
(Havasi Attila: Mozart-variációk)
Orcsik Roland Önarckép, törmelékkel című versének szerb nyelvű betéte az idegen nyelv intertextuális meghatározottságaira és a hibrid identitás nyelvi feltéte-leire hívja fel a figyelmet:
„komšija!
tu sam!
evo malo kukuruza!”19
(Orcsik Roland: Önarckép, törmelékkel)
Ez a három sor ugyanis idézet, Domonkos István Önarckép novellával című könyvének Hangok című elbeszélésében található: vagyis egy magyar nyelvű szerző szerb szövege kerül be újfent egy magyar nyelvű szövegkörnyezetbe. (Egyébként a vers zárlata szintén egy Domonkos-novella, A hó nem maradt meg végének az átirata.)
A kortárs magyar irodalom nem egy alkotása, kötete olyan idegen nyelvű kontextus teremt meg a maga számára, amelyben a posztmodern identitásjáték nyelvi feltételeivel, a másság és az idegenség „itt is, ott is” esztétikájával szembesülhetünk az intertextualitás stratégiája által. Kovács András Ferenc egy-egy kötete vagy verse az angolszász, a francia, az olasz, a latin vagy éppen a görög irodalom kontextusát irányítja útitársként a szöveghez, egy-egy latin, olasz, francia félsor kíséretében. Hazatérés Hellászból című verseskönyve Konsztantinosz Kavafisz neve által szintén az idegenség poétikájának nyelvi feltételeire irányítja a figyelmet. Borbély Szilárd Halotti pompa című verseskötete pedig német és jiddis szövegekkel keretezi a szerző magyar verseit: a lírai halálpoétika nevek és kultúrák szövevényeként teremt párhuzamokat múlt és jelen között, teremt katartikus létértelmezést a felhasznált kultúrák tragikus állomásaiból. Kovács András Ferenchez hasonlatosan Csehy Zoltán költészete is az idegen nyelv kontextusában20 nyeri el jelentéseit: a magas irodalom és a klasszikus műveltség – Tőzsérhez hasonló – felhasználása azonban Csehynél az identitásjáték és az áterotizált nyelv populáris regiszterei által játékosan virtuális szubjektumpozíciókat generál folyamatosan, s így a kései modernség és a posztmodern határfeszültségeiből profitál, miközben az ógörög és latin kultúra kontextusait építi maga köré.
Az idegen nyelv szövegbe építésének kétségkívül egyik legizgalmasabb játéka Závada Pál Jadviga párnája című regénye. A három (pontosabban négy) szólamból felépülő regény szlovák–magyar keveréknyelve egy multikulturális térre enged rálátást.21 Osztatni András naplójának szlovák–magyar keveréknyelve ráadásul egy archaikus szlovák réteg által önmaga történetiségéről is tudósít. Mindehhez Miso által egy sajátos fordítói pozíció is társul22, hiszen a napló szlovák rétege az ő fordításában válik olvashatóvá a magyar nyelvű olvasó számára. A multikulturalizmus rétegei nemcsak a nyelvhasználat, de a helyesírás által is láthatóvá válnak: a szlovák nyelvű szöveg magyar helyesírása is erre utalhat. Nem szabad idealizálnunk azonban a regényszituációban megjelenő kultúrát: a helyesírás, az archaikus szlovák nyelv, a magyar szöveg tengerébe írt elfoszló, szétmálló szlovák szavak a magyar nyelv és kultúra primátusa mellett egy másodrendű, háttérbe szorított, kiszolgáltatott, alárendelt szlovák nyelvre és kultúrára utalnak – vagyis nagyon korlátolt multikulturalizmusról van szó. Egy széthulló, asszimilálódó kultúra emlékezete jelenik meg a könyvben – ez az állapot Grendel Lajos Nálunk, New Hontban című regényével rokonítja Závada regényét. De míg Grendelnél a szlovák, addig Závadánál a magyar kultúra súlya nehezedik rá a marginalizált másikra. Závada és Grendel művének stratégiája éppen az, hogy egyéni sorsokon keresztül mutatja fel hatalom és a hatalomnak kiszolgáltatott nyelvi közösség kiszolgáltatottságát, mindenféle didaktikus és példázatszerű felhangok nélkül.
A kortárs magyar irodalom az idegen nyelv szövegbe építésének rendkívül sok lehetőségét teszi értelmezhetővé. Az idegen nyelv a hatalmi ideológia eszközeként és kiszolgáltatottjaként éppígy megjelenik, mint nyelvhasználati bravúrként, kulturális térként, intertextuális hálóként, parodisztikus rontott, dilettáns vagy éppen halandzsanyelvként a barbarolexis alakzata által, multikulturális tér és hibrid identitás megjelenítőjeként, nyelvjátékként és a kódváltás poétikájaként, a „magas” irodalmi játéktér belakásaként. Mindebből az is látszik, hogy a másság és idegenség kategóriái néhány esetben inkább elfedései lehetnek valami összetettebb játéktérnek, s az ellentétes stratégiák homogenizációja helyett a nyelvi interakciók differenciáltabb megközelítése szükséges.
JEGYZETEK
1 Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. In: Görömbei András (szerk.): Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetem Kiadó, Debrecen, 2000. 54–55.
2 Szigeti L. László: A multikulturalizmus esztétikája. Helikon 2002/4. 414.
3 Kulcsár Szabó Ernő: A másság mint jelenlét. In uő: Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben. Argumentum, Budapest, 1996. 254.
4 Szigeti L. László, i. m. 407–408.
5 Grendel Lajos: Nálunk, New Hontban. Kalligram, Pozsony, 2001. 23.
6 Uo. 52.
7 Uo. 55–56.
8 Norbert György: Klára. NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2004. 11.
9 Uo. 12.
10 Ez a technika átszövi Tőzsér költészetét, a felsorolt versek lelőhelye: Tőzsér Árpád: Léggyökerek. Helikon, Budapest, 2006.
11 Uo. 39. A vers alcíme: „Példaszöveg egy szakdolgozatból”. Folyóiratbeli közlésekor a következő magyarázattal együtt jelent meg: „Az adatközlőm elárusítónő egy használtruha-boltban./ Arról mesél, hogyan adott el egy szlipet.”
12 Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába. Magvető, Budapest, 2006. 5.
13 Uo. 164.
14 Parti Nagy Lajos: A test angyala, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997. 24.
15 Uo. 28.
16 Uo. 40.
17 Sántha Attila: Kemál és Amál. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2004. 69.
18 Havasi Attila: Manócska meghal vagy a lét csodálatos sokfélesége. Alexandra, Pécs, 2005. 61.
19 Orcsik Roland: Holdnak, Arccal. Tiszatáj, Szeged, 2007. 14. A szerb szöveg magyar fordításban: „szomszéd! / itt vagyok! / nesze egy kis kukorica!”
20 Néhány jellegzetes Csehy-verscím: Kontakionmorzsák, Pantunok, Quaszída, néhány cikluscím: oikoszok, Lugete, o, Veneres…, Ego nolo Caesar esse… A felsorolt versek lelőhelye: Csehy Zoltán alagyái, danái, elegy-belegy iramatai. Kalligram, Pozsony, 1998.
21 A regény szlovák mondattal kezdődik: „Zacsínam túto knyizsecsku.” Závada Pál: Jadviga párnája. Magvető, Budapest, 1997. 5.
22 Ezek a lapalji jegyzetek nemcsak fordítások, hanem sok esetben a fordítói munka nehézségeivel szembenéző kommentárok, amelyek a két kultúra vagy a két nyelv különbségére is reflektálnak: „Különben is azt, hogy »Ona vravela« (»Ő mondta«) azt nő mondta, mert ona. A magyarban rossz, hogy nem lehet így mondani, hogy tudnánk, hogy nő mondta vagy férfi. Vagy olyat se, hogy: Moja. Szerintem szép szó csak így egy szóval, hogy MOJA. Ami annyit tesz, hogy az én nejem. Vagy hát nő nemű valaki, aki enyém. Ezen a szavon többször el is morfondírozok, mert olyanom nekem sose volt. Csak Anyusom, de arra nem lehet így mondani, hogy moja, csak feleségre a férj. Mondjuk, ha kocsmában hallom tótul: Megyek aszongya, mert moja már vár ebédelni. Moja ma csaká uzs na obed.” Uo. 79.