Né­meth Zol­tán – Nyel­vi in­ter­ak­ci­ók a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban

Ta­lán nem szo­rul kü­lö­nö­sebb bi­zo­nyí­tás­ra az a meg­ál­la­pí­tás, hogy a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­nak több nyel­ve van, amely nyel­vek gyak­ran szin­te pár­be­széd­be sem ál­lít­ha­tók egy­más­sal.

A nyelv­já­té­kok­ban tob­zó­dó parodisztikus poszt­mo­dern iro­dal­mi nyelv és a va­ló­ság mimetikus után­zá­sát cél­ként fenn­tar­tó re­a­liz­mus nyel­ve épp­úgy pár­be­széd­kép­te­len­nek mu­tat­ko­zik egy­más irá­nyá­ba, mint mond­juk a neoavantgárd mon­tázs­sze­rű szö­veg­tech­ni­kái ál­tal meg­je­le­nő nyelv a késő modern köl­té­szet poszt­nyu­ga­tos nyel­vé­vel kap­cso­la­to­san. Ez az ál­la­pot per­sze po­zi­tív konnotációkra is le­he­tő­sé­get ad­hat a szá­mos, köz­is­mert ne­ga­tív mel­lett: hi­szen az iro­da­lom ha­tár­fe­sze­ge­tő sok­szí­nű­sé­gé­vel szem­be­sít­he­ti a kor­társ ma­gyar iro­da­lom ol­va­só­ját.

Per­sze más­hon­nét néz­ve erős túl­zás di­a­ló­gus­kép­te­len­ség­ről be­szél­nünk ak­kor, ami­kor kö­zös te­ma­ti­kus és mű­fa­ji szá­lak fű­zik ös­­sze az em­lí­tett, tör­té­ne­ti­leg is el­kü­lön­bö­ző­dő nyelv­hasz­ná­la­to­kat: mind a négy nyelv­fel­fo­gás­ban be­szél­he­tünk pél­dá­ul az áterotizált nyelv fel­hasz­ná­lá­sá­nak kü­lön­bö­ző, el­té­rő mód­ja­i­ról (Es­ter­házy Pé­ter, Ná­das Pé­ter, Závada Pál, Kemenes Géfin Lász­ló, Ha­zai At­ti­la), a fa­lu nyel­vi meg­je­le­ní­té­sé­nek tech­ni­ká­i­ról (Grecsó Krisz­ti­án, Ficsku Pál, Grendel La­jos, N. Tóth Ani­kó, Duba Gyu­la) vagy ép­pen a tör­té­nel­mi re­gény (Spiró György, Háy Já­nos, Már­ton Lász­ló), anya- és apa­re­gény (Es­ter­házy Pé­ter, Kukorelly End­re, Györe Ba­lázs), ha­lál­köl­té­szet (Par­ti Nagy La­jos, Bor­bély Szi­lárd, Or­bán Ot­tó, Lövétei Láz­ár Lász­ló), iden­ti­tás­já­ték, női prob­le­ma­ti­ka stb. el­té­rő ke­ze­lé­sé­ről. Mind­ezek el­le­né­re vagy épp en­nek kö­vet­kez­té­ben is el­mond­ha­tó, hogy a kor­társ ma­gyar iro­da­lom el­té­rő, szét­tar­tó, szét­ta­go­zó­dó, el­kü­lön­bö­ző­dő nyel­vek­kel bír.
Az em­lí­tett paradigmatikus és te­ma­ti­kus nyelv­hasz­ná­lat­ok so­ka­sá­ga je­len­tős kri­ti­kai vissz­han­got kap a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban. Az avant­gárd, poszt­mo­dern, poszt­nyu­ga­tos, ké­sei mo­dern, re­a­lis­ta, minimalista vagy ép­pen táj­nyel­vi, szlen­ges és más „ala­csony” vagy ép­pen „ma­gas” nyel­vi re­gisz­te­re­ken túl azon­ban fe­let­tébb hasz­nos le­het fi­gye­lem­mel kí­sér­nünk azo­kat az ide­gen nyel­vi meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat is, ame­lyek szin­tén fon­tos sze­re­pet töl­te­nek be a kor­társ ma­gyar iro­da­lom meg­szó­la­lás­for­má­i­ban. Je­len eset­ben fő­ként ar­ról lesz szó, mi­lyen stá­tus­sal ren­del­kez­nek a nem ma­gyar nyel­vű szö­ve­gek a kor­társ ma­gyar iro­da­lom mű­al­ko­tá­sa­i­ba épül­ve.
Szirák Pé­ter az iro­dal­mi regionalizmus kap­csán tér ki az ide­gen nyel­vű szö­veg­rész­le­tek ma­gyar nyel­vű szép­iro­dal­mi al­ko­tás­ban va­ló meg­je­le­né­sé­re, sze­rin­te „A nem­ze­ti meg­új­ho­dás, az el­foj­tott és el­nyo­mott iden­ti­tás­igé­nyek de­mok­ra­ti­kus vagy ép­pen agresszív-szélsőnacionalista meg­nyil­vá­nu­lá­sa az év­ti­zed­for­du­lón des­ta­bi­li­zál­ta a ko­ráb­bi ré­gió­fel­fo­gást, s lé­nye­gé­ben az eli­tek­nek er­re a szi­tu­á­ci­ó­ra adott vá­la­sza­ként ér­té­kel­he­tő az interkulturális dialogicitás iro­dal­mi be­széd­for­má­ja. Olyan szö­ve­gek je­len­tek meg, ame­lyek nem­csak tematizálják, ha­nem inszcenírozzák is a kul­tu­rá­lis ös­­sze­ha­son­lí­tást. A ma­gyar iro­da­lom­ban ko­ráb­ban sem volt is­me­ret­len va­la­mely több­nyel­vű ré­gió el­té­rő re­gisz­te­re­i­nek fel­hasz­ná­lá­sa a szö­veg­al­ko­tás­ban. Hogy idő­ben kö­ze­leb­bi pél­dá­kat hoz­zunk, Mé­szöly Mik­lós Az at­lé­ta ha­lá­la, vagy a Pon­tos tör­té­ne­tek út­köz­ben cí­mű re­gé­nye­i­ben a ma­gyar szö­veg­be ro­mán szö­veg­rész­le­te­ket ír be­le, s a nyelvköziség a rej­tély, az el­dönt­he­tet­len­ség, oly­kor az ide­gen­ség re­to­ri­ká­já­vá vá­lik. Tő­zsér Ár­pád a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­sé­ben a ma­gyar, a hor­vát és a szlo­vák kul­tu­rá­lis iden­ti­tás köl­csö­nös­sé­gét al­le­go­ri­zál­ja. Rész­ben az identitásmeghatározás kul­tú­ra­kö­zi vi­szony­la­gos­sá­gát vi­szi szín­re Ná­das Pé­ter Em­lék­irat­ok köny­ve cí­mű re­gé­nye, több – el­té­rő fik­ci­ós szin­ten ál­ló – „vi­lá­got”, szociokulturális kód­kon­fi­gu­rá­ci­ót ál­lít elénk.”1
Té­mánk szem­pont­já­ból fon­tos le­het még Szi­ge­ti L. Lász­ló­nak a multikulturalizmus esz­té­ti­ká­já­ról írott ös­­sze­fog­la­ló jel­le­gű ta­nul­má­nya, amely sze­rint „A multikulturális szö­veg óha­tat­la­nul hor­doz olyan je­gye­ket, ame­lyek az adott több­sé­gi kul­tú­rá­tól el­tér­nek, hi­szen több kul­tú­rát je­le­nít meg egy­szer­re, amely­nek ter­mé­sze­te­sen nyel­vi nyo­ma is van. Ide­gen sza­vak és ki­fe­je­zé­sek ve­gyül­nek a szö­veg nyel­ve­ze­té­be, ame­lyek utal­nak a »más­ság« je­len­lé­té­re. Ezen túl fel­fe­dez­he­tő sok ki­fe­je­zet­ten kul­tú­ra­je­lö­lő ki­fe­je­zés, meg­je­lö­lés, töb­bek kö­zött olyan is, amely egyéb­ként nyel­vi­leg már nem ide­gen, még­is »exotikus« ízt közvetít.”2  
Mind­ezt ki­egé­szít­he­ti és szé­le­sebb kon­tex­tus­ba he­lye­zi a poszt­mo­dern ant­ro­po­ló­gia fo­lya­ma­tos je­len­lé­te az utób­bi év­ti­ze­dek tár­sa­dal­mi és iro­dal­mi vi­szo­nya­i­ban. Kü­lö­nö­sen hasz­nos le­het en­nek kap­csán Kul­csár Sza­bó Er­nő­nek a poszt­mo­dern kor­tu­dat­ról és iro­dal­mi­ság­ról írott ta­nul­má­nyá­ra utal­ni, amely­ben a szer­ző Umberto Eco A ró­zsa ne­ve cí­mű re­gé­nyé­nek ér­tel­me­zé­se kap­csán fon­tos meg­ál­la­pí­tást tesz a re­gény fő­hős­ének ta­pasz­ta­la­tá­ra hi­vat­koz­va: az „is­me­ret­len más­ság­gal foly­ta­tott kom­mu­ni­ká­ció nyel­ve itt előbb fö­lé­be ke­rül a szá­má­ra ad­dig is­mert sza­vak »nyel­vé­nek« – majd a más­ság ál­ta­li ön­meg­is­me­rés­ben meg­szer­zett iden­ti­tás át is ren­de­zi a kon­ven­ci­ón nyug­vó je­lek je­len­té­sét, s (…) nyil­ván­va­ló­vá te­szi, hogy a sza­vak referenciális vo­nat­koz­tat­ha­tó­sá­ga nem a lé­te­ző dol­gok­nak, ha­nem a más­ság­gal, az ide­gen­ség­gel lé­te­sí­tett vi­szony­nak a függvénye.”3    
Az ide­gen nyel­vű szö­veg­rész­le­tek stá­tu­sa ese­tünk­ben is – egy le­het­sé­ges el­mé­le­ti hát­tér fe­lől – a más­ság, az ide­gen­ség, az interkulturalizmus, a multikultura-lizmus, a dialogicitás és az iden­ti­tás kér­dés­kö­re fe­lől kö­ze­lít­he­tő meg. Szi­ge­ti L. Lász­ló éles kü­lönb­sé­get tesz az interkulturalizmus és a multikulturalizmus ter­mi­nu­sai kö­zött. Míg a multikulturalizmus „többkultúrájúság”, va­gyis több kul­tú­rá­nak a ke­ve­re­dé­se, hibriditás, ál­lan­dó, fel­old­ha­tat­lan más­ság, „sem itt, sem ott” ál­la­pot, ad­dig az interkulturalizmus több „teljes jogú, füg­get­len és ön­ma­gá­ban ál­ló »tisz­ta«, nem ke­vert kul­tú­ra”, ame­lyek ilyen mi­nő­ség­ben ta­lál­koz­nak és érint­kez­nek egy­más­sal, olyan hely­zet, „ahol a köl­csön­zé­se­ket számon tartják (mint ide­gen és tu­laj­don­kép­pen ke­rü­len­dő gyakorlatot)”.4 Más­részt azt sem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül, hogy re­to­ri­ka­i­lag az ide­gen nyel­vű szö­ve­gek sze­re­pel­te­té­se tu­laj­don­kép­pen bar­ba­riz­mus vagy metaplazmus, az­az ma­gyar­ta­lan­ság, olyan ide­gen­sze­rű­ség, amely nor­ma­tív szem­pont­ból nyel­vi hi­ba, vét­ség.
Mint ar­ról már szó volt, az ide­gen nyel­vek ma­gyar szö­veg­be épí­té­sé­nek stá­tu­sa leg­in­kább az ide­gen­ség és más­ság ka­te­gó­ri­á­i­val ír­ha­tók le. Az ide­gen nyel­vű szö­veg azon­ban – és ez ta­nul­má­nyom­nak az aláb­bi­ak­ban bi­zo­nyí­tan­dó alap­fel­te­vé­se – ezen túl jó­val ös­­sze­tet­tebb je­len­tés­kép­ző funk­ci­ót tölt be az iro­dal­mi mű­ben, ide­gen­sé­gét nem né­ma je­len­lét­ként, ha­nem to­vább­ér­tel­me­zen­dő hely­ként ér­de­mes szem­lél­ni.
Grendel La­jos Ná­lunk, New Hontban cí­mű re­gé­nye pél­dá­ul rend­kí­vül ös­­sze­tett já­té­kot foly­tat a ma­gyar szö­veg­ben meg­idé­zett an­gol, orosz, szlo­vák sza­vak­kal. A re­gény egyik pont­ján a New Hontba be­vo­nu­ló szov­jet had­se­reg egyik tiszt­je egy fa­lon füg­gő port­ré­ra lett fi­gyel­mes:   
„– Gortü – mond­ta csen­de­sen, tá­jé­ko­zot­tan.
Elő­vet­te a pisz­to­lyát, kap­ko­dás nél­kül, és be­le­lőtt Horthyba.”5
A je­le­net parodisztikusságának alap­ja az el­té­rő nyel­vek ál­tal szín­re vett parodisztikus ide­gen­ség, amely re­to­ri­ka­i­lag a dysprophoron, a han­gok ne­he­zen ki­ejt­he­tő cso­port­ján át a transkripció, a nyel­vek kö­zöt­ti át­írás tá­vol­sá­gá­ra utal, meg­mu­tat­va a la­tin és ci­rill be­tűs írá­sok parodisztikus egy­más­ra ko­pí­ro­zá­sá­nak le­he­tet­len tá­vol­sá­gát is. A je­le­net parodisztikuma azon­ban két kul­tú­ra kü­lönb­sé­gé­re is utal, egy pol­gá­ri és egy bar­bár, dik­ta­tó­ri­kus tár­sa­da­lom kü­lönb­sé­ge ele­ve­ne­dik meg a „Gortü” ide­gen­sé­gé­ben: így ko­pí­ro­zó­dik egy­más­ra a nyel­vi és kul­tu­rá­lis bar­ba­riz­mus.
Egé­szen más hang­súly­ok­kal dol­go­zik a re­gény szö­ve­gé­be be­le­írt an­gol nyelv ide­gen­sé­ge. Szin­tén parodisztikus je­le­net­tel szem­be­sül­he­tünk a re­gény azon pont­ján, ahol Bill, a vé­let­le­nül New Hontba té­vedt színes bőrű ame­ri­kai té­ved be egy New Hont-i csa­lád­hoz:
„A fi­a­tal­em­ber le­ros­kadt a ka­na­pé­ra.
– Éhes va­gyok – mond­ta.
– Mit mond? – kér­dez­te az idős és rö­vid­lá­tó as­­szony. – Hangri? Az azt je­len­ti, hogy ma­gyar?
– Igen – mond­ta Bá­rány Pis­ta. – Azt mond­ta, hogy ő is sze­ret­ne ma­gyar lenni.”6
A fél­re­ér­tés re­to­ri­ká­ja ál­tal irá­nyí­tott szö­veg­ben nem a ha­tal­mi vi­szo­nyok­ba zárt egyé­nek alá- és fö­lé­ren­delt­sé­gi vi­szo­nyai je­len­nek meg, ha­nem a nyelv ide­gen­sé­gé­nek ki­szol­gál­ta­tott szub­jek­tu­mok parodisztikus di­a­ló­gu­sa. A pa­ró­dia éle a be­szél­ge­tés­ben részt­ve­vő mind­há­rom em­ber po­zí­ci­ó­ját pa­ro­di­zál­ja: Bill és Bá­rány Pis­ta any­ja azért, mert nem bir­to­kol­ják a má­sik nyel­vét. Bá­rány Pis­ta „jel­le­me” vi­szont azért kap parodisztikus vo­ná­so­kat, mert sa­já­tos re­zig­nált­sá­ga mi­att ros­­szul köz­ve­tít, rossz tol­má­csa a nyel­vek­nek és az el­té­rő kul­tú­rák­nak. Parodisztikus re­zig­nált­sá­ga mint­ha az egye­te­mes for­dít­ha­tat­lan­sá­got, a meg­ér­tés le­he­tet­len­sé­gét posztulálná.
Megint más sze­re­pet kap Grendel re­gé­nyé­ben a szlo­vák nyelv meg­je­le­né­se. A re­gény egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb je­le­ne­te az 1945-48 kö­zöt­ti jog­fosz­tott­ság éve­i­ben ját­szó­dik. A re­gény sze­rep­lő­i­nek kény­sze­rű nyelv­hasz­ná­la­tát az ma­gya­ráz­za, hogy azok­ban az évek­ben még az ut­cán is ti­los volt a ma­gyar nyelv hasz­ná­la­ta, nem­csak a hi­va­ta­lok­ban. A szlo­vák el­len­őr­ző bi­zott­ság előtt le­zaj­ló be­szél­ge­tés paro-disztikus vo­ná­sa­it a hely­te­len szlo­vák nyelv­hasz­ná­lat je­len­ti (ide tar­to­zik pél­dá­ul a barbarolexis re­to­ri­kai alak­za­ta), de a je­le­net tra­gi­ku­ma is a nyelv­ben va­ló­sul meg. Az el­nyo­más, a ha­ta­lom ki­nyil­vá­ní­tá­sa a nyel­ven ke­resz­tül va­ló­sul meg: a hely­te­le­nül hasz­nált szlo­vák sza­vak, pri­mi­tív szer­ke­ze­tek a szlo­vák nyelv­nek alá­ve­tett ma­gyar anya­nyel­vű be­szé­lő ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ra, a po­li­ti­kai-ide­o­ló­gi­ai el­nyo­más ter­mé­sze­té­re utal­nak:  
„– Ako sa máš, Mar­git­ka? – kér­dez­te.
– Prajem, Ma­ris­ka – mond­ta a meg­szó­lí­tott kis­sé el­fo­gó­dot­tan, mert rög­tön fel­tűnt ne­ki, hogy az üz­let­ben téb­lá­bo­ló há­rom fér­fi igen­csak he­gye­zi a fü­lét.
– A èo praješ, Mar­git­ka?
– Košela, ga­tya, bu­gyi, kom­bi­né – fe­lel­te a ve­vő.
– Pereš?
– Neviem – fe­lel­te a meg­szep­pent as­­szony. – Nemám doma… izé… szap­pan.
– Mydlo chceš?
– Nie, Mariška – mond­ta a meg­ré­mült, fej­ken­dős né­ni. – Mydlo mám. Szap­pan nemám.
– Szap­pan je mydlo, Mar­git­ka.
– Dobre, daj, Mariska… A ja už nepoviem. Niè nepoviem.
(…) A két szlo­vák tan­fel­ügye­lő elé­ge­det­len volt a ta­pasz­tal­tak­kal: a szó­kincs csap­ni­va­ló, a ki­ej­tés­ről már ne is beszéljünk.”7

Egé­szen más sze­re­pet tölt be a szlo­vák nyelv György Nor­bert Klá­ra cí­mű re­gé­nyé­ben. Grendelnél – mint lát­hat­tuk – szó sincs multikulturalizmusról, multikulturális vi­szo­nyok­ról, an­nál in­kább nyel­vi im­pe­ri­a­liz­mus­ról. György Nor­bert re­gé­nyé­ben vi­szont a szlo­vák és a ma­gyar nyelv ter­mé­sze­tes part­ne­rek­ként tűn­nek fel, egy­más ki­egé­szí­tő­i­nek, egy multikulturális nyel­vi tér és iden­ti­tás kí­sér­le­ti te­re­pé­nek: „Az Astronomickán kezd­tek, a 97-esen. Hradská, Vrakunská, Komárovská stb., az­tán a Prístavný most, on­nan át a 96-os­ra, Dolnozemská cesta, Mamateyova, egé­szen a Petržalka – Holíèska végállomásig.”8; „Las­san töl­tik a Šturákot.”; „há­tul­ról mint a èloveèe-bábu”; „Csipkártyát ko­tor elő az ol­dal­tás­ká­já­ból – študent, ez áll raj­ta, há­rom hó­na­pos bér­let, min­den rend­ben, köszönöm.”9

A Klá­ra szö­ve­gé­ben ez nyel­vi ter­mé­sze­tű já­ték, amely meg­vál­to­zott szociokulturális kap­cso­la­tok­ra is utal: azt hi­szem, nem kell rész­le­tez­ni, mi­lyen mér­ték­ben de­mok­ra­ti­zá­ló­dott a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai és azon be­lül a szlo­vák tár­sa­da­lom a ki­lenc­ve­nes évek­re a negy­ve­nes évek­hez vi­szo­nyít­va. Ér­de­kes­ség­ként em­lí­tem, hogy ez a já­té­kos­ság a szer­zői név fel­hasz­ná­lás­ba is be­le­ír­ja ma­gát. Nor­bert György ne­ve ugyan­is sa­já­tos multikulturális név­ként ér­tel­mez­he­tő, amen­­nyi­ben a szer­ző „ere­de­ti” ne­ve György Nor­bert. Va­gyis a ma­gyar­ban hasz­ná­la­tos ve­ze­ték­név-ke­reszt­név sor­rend fel­cse­ré­lé­sé­vel an­nak szlo­vá­kos vál­to­za­ta jött lét­re. Vi­szont az elő­állt név – Nor­bert György – sem szlo­vá­kos hang­zá­sú, hi­szen a György ke­reszt­név szlo­vák meg­fe­le­lő­je a Juraj len­ne. Va­gyis a szer­zői név multikulturalitása a hib­rid iden­ti­tás­sal foly­ta­tott nyelv­já­ték ál­tal ér­tel­me­ző­dik.

Tő­zsér Ár­pád ver­se­i­ben megint csak más­fé­le já­ték ele­me­i­ként je­le­nik meg a szlo­vák nyelv. Vé­le­mé­nyem sze­rint itt két stra­té­gia fi­gyel­he­tő meg: egyik eset­ben egy ma­gas iro­dal­mi szlo­vák nyelv­vel foly­ta­tott hang­sú­lyo­zot­tan esz­té­ti­kai ter­mé­sze­tű di­a­ló­gu­sa­ként – pél­dá­ul a már Szirák ál­tal is em­lí­tett Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű vers szlo­vák szö­ve­ge Milan Rúfus-idézet az Okno cí­mű vers­ből. Ez a stra­té­gia nem áll le a szlo­vák nyelv­nél: Tő­zsér va­la­mi­fé­le glo­bá­lis, univerzilás ma­gas iro­dal­mi nyel­vet ál­lít ol­va­só­ja elé nem egy ver­sé­ben: fő­leg la­tin és an­gol sza­vak, ne­vek és idé­zet­tö­re­dé­kek ál­tal kí­ván fel­épí­te­ni egy mű­velt­ség­él­mény­ből táp­lál­ko­zó el­vont, esz­té­ti­zá­ló igén­­nyel fel­lé­pő nyel­vet (ez­ál­tal egy jel­leg­ze­te­sen ké­sei mo­dern stra­té­gi­á­ra is­mer­he­tünk pél­dá­ul a Panem et circenses, a Szomak vagy a Scaenarum dissignator cí­mű versekben10 – ha­son­la­to­san Ezra Pound vagy T. S. Eliot vers­ala­kí­tá­si tech­ni­ká­i­hoz).

Tő­zsér má­sik stra­té­gi­á­ja a nyelv­rom­lást kí­sé­ri fi­gye­lem­mel (né­mi­képp Do­mon­kos Ist­ván Kor­mány­el­tö­rés­ben cí­mű ver­sé­hez ha­son­la­to­san). Leg­utób­bi ver­ses­kö­tet­ében A kód­vál­tás prag­ma­ti­ká­ja cím­mel kö­zölt ver­se a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat kon­tak­tus­je­len­sé­ge­i­ből épít po­é­ti­kát a ma­ga szá­má­ra. Itt – az em­lí­tett stra­té­gi­á­val el­len­tét­ben – egy ala­cso­nyabb nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val jel­le­mez­he­tő be­szé­lő szó­lal meg a vers­szö­veg­ben:
„Nem hagy­tam ta­piz­ni neser sa! mond­tam
azt hit­te azér ne­ve­tek mert tet­szik
én meg furt a boxerkyt lát­tam raj­ta
amit ott vett a mi sekáèunkban
csak fogdozott az asz­tal alatt
máš fantastické stehná mondta”11
Ha­son­ló je­len­ség fi­gyel­he­tő meg Par­ti Nagy La­jos egyes szö­ve­ge­i­ben is, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy míg Tő­zsér ver­se lát­ha­tó­an nem já­ték­ként és az iden­ti­tás ki­ter­jesz­té­sé­nek le­he­tő­sé­ge­ként ke­ze­li a kód­vál­tást (ha­nem nyelv­rom­lás­ként, és így megint csak a ké­sei mo­dern­ség min­tá­za­ta men­tén ér­tel­mez­he­tő), ad­dig Par­ti Nagy La­jos­nál az iden­ti­tás és nyelv já­té­kos ki­ter­jesz­té­se fi­gyel­he­tő meg. Bár­men­­nyi­re is kü­lön­bö­ző szö­veg­tí­pu­sok­ról van szó, lo­gi­ká­já­ban ha­son­ló in­dít­ta­tá­sú ez a György Nor­bert-pró­zá­ban ta­pasz­talt stra­té­gi­á­val (mind­két eset­ben poszt­mo­dern stra­té­gi­á­ról be­szél­he­tünk). A kü­lönb­ség a két poszt­mo­dern szö­veg­for­má­lás kö­zött ab­ban van, hogy Par­ti Nagy­nál szó sincs multikulturális iden­ti­tás­ról, an­nál in­kább nyel­vi iden­ti­tás­ról és parodisztikus-ironikus nyelv­já­ték­ról. A fa­gyott ku­tya lá­ba cí­mű no­vel­lá­ban pél­dá­ul a la­tin nyelv, pon­to­sab­ban az or­vo­si nyelv la­tin ter­mi­no­ló­gi­á­ja vá­lik a pró­za­po­é­ti­ka alap­já­vá: „Vér­ző fe­jű, ren­de­zet­len be­te­gem jön, s mi­u­tán sür­gős­ség­gel el­lá­tom, tra­u­más iz­gal­ma (vasomotio, kéztremor, globus a to­rok­ban) nem­hogy csil­la­pul, ha­nem a convulsióig me­nő­en fokozódik.”12 A Nyelv­ta­nul­mány­fej cí­mű el­be­szé­lés­ben az an­gol nyelv tölt be ha­son­ló funk­ci­ót (ang­li­ciz­mu­sok, hunglish): „A sza­u­na, bigmac, az alap­do­log, mit hit­tél? Mint az anya­tej vagy a dzsekpot. Gatyeszom luketmízed, mi? Am­csi zász­ló­ból van varr­va, fa­szán térd alá lóg, na­ná, ho­va lóg­jon, jess. Boxerom a ha­ve­rom, elég jó, nem? Rí­mel, fakjú. Én köl­töt­tem, mi­re szá­mí­tot­tál? Föl­hív­tam, be­mond­tam. Yeeee, ba­ro­mi­ra full vagy, bigmac, mond­ták, de nem nyertem.”13 Itt is a barbarolexis re­to­ri­kai alak­za­ta ál­tal lép mű­kö­dés­be a pa­ró­dia kód­ja, mint ko­ráb­ban, A test an­gya­la cí­mű Par­ti Nagy-kis­re­gény­ben:
„Most is ko­pár stú­di­ó­ból be­szé­lek hi­deg Sandwich be­ka­pá­sa közben”14, „Vörösmarthy Gerbaud”15. A ron­tott ma­gyar nyelv mel­lett a hi­bá­san hasz­nált, ron­tott ide­gen nyelv, je­len eset­ben az an­gol is parodisztikus vo­ná­so­kat kap, rá­adá­sul a for­dí­tó (ala­csony) kom­pe­ten­ci­á­ja is be­le­kom­po­ná­ló­dik a szö­veg­be és a parodisz-tikus je­len­tés­be:
„Már elő­re ki­hal­lot­ta a nyi­tott Bal­kon aj­tón a lá­nyok­ból és fi­uk­ból egy­aránt ver­bu­vá­ló­dott al­kal­mi kis kó­rus za­ját.
– Happy birds day to you!!! –
Me­lyet azon­nal meg­ér­tett és sa­ját szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra lefordított.”16
Par­ti Nagy né­hány ver­sé­ben és drá­ma­for­dí­tá­sá­ban ha­son­ló in­te­rak­tív vi­szony­ba ke­rül a né­met, a fran­cia és a ro­mán nyelv­vel: ilye­nek a „promt”, a „daf­ke” sza­vak, a Karnebálban ta­lál­ha­tó „lamúrilag”, „di­rekt­őz”, „pacsulescu”.
A Par­ti Nagy-po­é­ti­ka rontott-roncsolt-mancsolt sza­vai egy parodisztikus ha­lan­dzsa­nyelv­vel, ma­gá­val a pa­ró­dia nyel­vé­vel szem­be­sí­tik a be­fo­ga­dót. Ha­son­ló po­é­ti­kai já­ték­ba bo­nyo­ló­dik Sántha At­ti­la nem egy ver­se is, vi­szont né­hány alap­ve­tő kü­lönb­ség­re fel­tét­le­nül fel kell hív­ni a fi­gyel­met. Ugyan­is Sántha At­ti­la egy lehetséges szé­kely nyel­vet konst­ru­ál lí­rai szö­ve­ge­i­ben, va­gyis en­nek a nyelv­nek az „ide­gen­sé­ge”, „más­sá­ga” egé­szen más­ként ér­tel­me­ző­dik, hi­szen egy le­het­sé­ges ma­gyar nyelv ide­gen­sé­ge­ként is fel­fog­ha­tó. Ezen túl pe­dig a ma­gyar anya­nyel­vű be­fo­ga­dó stá­tu­sá­nak lo­ká­lis kö­tött­sé­ge is je­len­té­ses­sé vá­lik (más ho­ri­zont­ban, de ha­son­la­to­san ah­hoz, ahogy Par­ti Nagy­nál a la­tin or­vo­si nyelv is egy ré­teg szak­mai anya­nyel­ve). Így az­tán a szé­kely nyelv mint egy sa­já­tos nyelv­já­ték po­é­ti­kai le­he­tő­sé­ge áll az ol­va­só elé:

„Berdózik két ricskó,
buftiskodik Máriskó.
Aj, az azsagonjáró, a fuzsitus tepelák,
A nyüslető zelegor,
A hurutó, csu­pa luszt!
Már­is a hi­ú­ba felmász,
A sok zakotán zakotál,
Bőg, vin­­nyog, az arrán fu­ru­lyáz!
Ó, szi­pog sze­gény, de a
Hi­ú­ból lelepcsen,
A két ricskó ve­le her­reg,
Már­is forcsokán egy gusa kec­me­reg,
S még má­mi es hutyuruzza erőssen,
De Már­is vé­gül meg­nyu­vaszt­ja őket.”17
(Sántha At­ti­la: Már­is már cinkakorában zelegor)
Ez a kü­lön­ál­ló nyelv­já­rá­si ele­mek­ből ös­­sze­gyűj­tött vir­tu­á­lis, ek­lek­ti­kus szé­kely nyelv az ide­gen nyelv szi­mu­lá­ci­ó­já­val kí­sér­li meg a más­ság és a kul­tu­rá­lis he­te­ro­ge­ni­tás „bel­ső” meg­je­le­ní­té­sét.
Az ed­di­gi­ek­kel el­len­tét­ben Ha­va­si At­ti­la egé­szen el­té­rő el­já­rást vá­laszt: Mo­zart-va­ri­á­ci­ók cí­mű ver­sé­ben min­den vers­szak ugyan­an­nak a té­má­nak a vers­for­mán­ként el­té­rő más-más ki­fej­té­sét va­ló­sít­ja meg. Ez a bra­vú­ros sok­szí­nű­ség a for­ma ál­tal a poeta doctus el­já­rá­sá­ra em­lé­kez­tet. An­nál is in­kább, mert az ide­gen nyel­vű­ség is mint nyel­vi bra­vúr je­le­nik meg: a ma­gyar nyel­vű, idő­mér­té­kes vers­for­má­ban írt stró­fá­kat né­met, la­tin és an­gol nyel­vű vers­szak­ok vált­ják. Ha­va­si tu­laj­don­kép­pen né­met, la­tin és an­gol nyel­vű ver­set (is) ír ez­ál­tal, hi­szen min­den vers­szak ön­ma­gá­ban is meg­ál­ló tö­ké­le­tes mű­al­ko­tás:

1
„A vé­kony­ka han­gú Mo­zart
Ir­gal­mat­lan nagy gu­mót szart.
Fi­gyel­mez­zél er­re pol­gár!
Ez az eset meg­mu­tat­ja,
Hogy az em­ber nem tud­hat­ja,
Mi­ből lesz a cse­re­bo­gár.”
2
„Mo­zart, so zartstimmig und klein,
Kackt eine Riesenkugel fein.
O Mensch! Bedenke was du bist,
Falls dies der Kern der Katze ist.”18
(Ha­va­si At­ti­la: Mo­zart-va­ri­á­ci­ók)
Orcsik Ro­land Ön­arc­kép, tör­me­lék­kel cí­mű ver­sé­nek szerb nyel­vű be­té­te az ide­gen nyelv intertextuális meg­ha­tá­ro­zott­sá­ga­i­ra és a hib­rid iden­ti­tás nyel­vi fel­tét­e-le­i­re hív­ja fel a fi­gyel­met:
„komšija!
tu sam!
evo malo kukuruza!”19
(Orcsik Ro­land: Ön­arc­kép, tör­me­lék­kel)

Ez a há­rom sor ugyan­is idé­zet, Do­mon­kos Ist­ván Ön­arc­kép no­vel­lá­val cí­mű köny­vé­nek Han­gok cí­mű el­be­szé­lé­sé­ben ta­lál­ha­tó: va­gyis egy ma­gyar nyel­vű szer­ző szerb szö­ve­ge ke­rül be új­fent egy ma­gyar nyel­vű szö­veg­kör­nye­zet­be. (Egyéb­ként a vers zár­la­ta szin­tén egy Do­mon­kos-no­vel­la, A hó nem ma­radt meg vé­gé­nek az át­ira­ta.)
A kor­társ ma­gyar iro­da­lom nem egy al­ko­tá­sa, kö­te­te olyan ide­gen nyel­vű kon­tex­tus te­remt meg a ma­ga szá­má­ra, amely­ben a poszt­mo­dern iden­ti­tás­já­ték nyel­vi fel­tét­ele­i­vel, a más­ság és az ide­gen­ség „itt is, ott is” esz­té­ti­ká­já­val szem­be­sül­he­tünk az intertextualitás stra­té­gi­á­ja ál­tal. Ko­vács And­rás Fe­renc egy-egy kö­te­te vagy ver­se az an­gol­szász, a fran­cia, az olasz, a la­tin vagy ép­pen a gö­rög iro­da­lom kon­tex­tu­sát irá­nyít­ja úti­társ­ként a szö­veg­hez, egy-egy la­tin, olasz, fran­cia fél­sor kí­sé­re­té­ben. Ha­za­té­rés Hel­lász­ból cí­mű ver­ses­köny­ve Konsztantinosz Kavafisz ne­ve ál­tal szin­tén az ide­gen­ség po­é­ti­ká­já­nak nyel­vi fel­tét­ele­i­re irá­nyít­ja a fi­gyel­met. Bor­bély Szi­lárd Ha­lot­ti pom­pa cí­mű ver­ses­kö­te­te pe­dig né­met és jid­dis szö­ve­gek­kel ke­re­te­zi a szer­ző ma­gyar ver­se­it: a lí­rai ha­lál­po­é­ti­ka ne­vek és kul­tú­rák szö­ve­vé­nye­ként te­remt pár­hu­za­mo­kat múlt és je­len kö­zött, te­remt ka­tar­ti­kus lét­ér­tel­me­zést a fel­hasz­nált kul­tú­rák tra­gi­kus ál­lo­má­sa­i­ból. Ko­vács And­rás Fe­renc­hez ha­son­la­to­san Csehy Zol­tán köl­té­sze­te is az ide­gen nyelv kontextusában20 nye­ri el je­len­té­se­it: a ma­gas iro­da­lom és a klas­­szi­kus mű­velt­ség – Tő­zsér­hez ha­son­ló – fel­hasz­ná­lá­sa azon­ban Csehynél az iden­ti­tás­já­ték és az áterotizált nyelv po­pu­lá­ris re­gisz­te­rei ál­tal já­té­ko­san vir­tu­á­lis szub­jek­tum­po­zí­ci­ó­kat ge­ne­rál fo­lya­ma­to­san, s így a ké­sei mo­dern­ség és a poszt­mo­dern ha­tár­fe­szült­sé­ge­i­ből pro­fi­tál, mi­köz­ben az ógö­rög és la­tin kul­tú­ra kon­tex­tu­sa­it épí­ti ma­ga kö­ré.

Az ide­gen nyelv szö­veg­be épí­té­sé­nek két­ség­kí­vül egyik leg­iz­gal­ma­sabb já­té­ka Závada Pál Jadviga pár­ná­ja cí­mű re­gé­nye. A há­rom (pon­to­sab­ban négy) szó­lam­ból fel­épü­lő re­gény szlo­vák–ma­gyar ke­ve­rék­nyel­ve egy multikulturális tér­re en­ged rá­lá­tást.21 Osz­tat­ni And­rás nap­ló­já­nak szlo­vák–ma­gyar ke­ve­rék­nyel­ve rá­adá­sul egy ar­cha­i­kus szlo­vák ré­teg ál­tal ön­ma­ga tör­té­ne­ti­sé­gé­ről is tu­dó­sít. Mind­eh­hez Miso ál­tal egy sa­já­tos for­dí­tói po­zí­ció is társul22, hi­szen a nap­ló szlo­vák ré­te­ge az ő for­dí­tá­sá­ban vá­lik ol­vas­ha­tó­vá a ma­gyar nyel­vű ol­va­só szá­má­ra. A multikulturalizmus ré­te­gei nem­csak a nyelv­hasz­ná­lat, de a he­lyes­írás ál­tal is lát­ha­tó­vá vál­nak: a szlo­vák nyel­vű szö­veg ma­gyar he­lyes­írá­sa is er­re utal­hat. Nem sza­bad ide­a­li­zál­nunk azon­ban a re­gény­szi­tu­á­ci­ó­ban meg­je­le­nő kul­tú­rát: a he­lyes­írás, az ar­cha­i­kus szlo­vák nyelv, a ma­gyar szö­veg ten­ge­ré­be írt el­fosz­ló, szét­mál­ló szlo­vák sza­vak a ma­gyar nyelv és kul­tú­ra pri­má­tu­sa mel­lett egy má­sod­ren­dű, hát­tér­be szo­rí­tott, ki­szol­gál­ta­tott, alá­ren­delt szlo­vák nyelv­re és kul­tú­rá­ra utal­nak – va­gyis na­gyon kor­lá­tolt multikulturalizmusról van szó. Egy szét­hul­ló, as­­szi­mi­lá­ló­dó kul­tú­ra em­lé­ke­ze­te je­le­nik meg a könyv­ben – ez az ál­la­pot Grendel La­jos Ná­lunk, New Hontban cí­mű re­gé­nyé­vel ro­ko­nít­ja Závada re­gé­nyét. De míg Grendelnél a szlo­vák, ad­dig Závadánál a ma­gyar kul­tú­ra sú­lya ne­he­ze­dik rá a marginalizált má­sik­ra. Závada és Grendel mű­vé­nek stra­té­gi­á­ja ép­pen az, hogy egyé­ni sor­so­kon ke­resz­tül mu­tat­ja fel ha­ta­lom és a ha­ta­lom­nak ki­szol­gál­ta­tott nyel­vi kö­zös­ség ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát, min­den­fé­le di­dak­ti­kus és pél­dá­zat­sze­rű fel­hang­ok nél­kül.

A kor­társ ma­gyar iro­da­lom az ide­gen nyelv szö­veg­be épí­té­sé­nek rend­kí­vül sok le­he­tő­sé­gét te­szi ér­tel­mez­he­tő­vé. Az ide­gen nyelv a ha­tal­mi ide­o­ló­gia esz­kö­ze­ként és ki­szol­gál­ta­tott­ja­ként épp­így meg­je­le­nik, mint nyelv­hasz­ná­la­ti bra­vúr­ként, kul­tu­rá­lis tér­ként, intertextuális há­ló­ként, parodisztikus ron­tott, di­let­táns vagy ép­pen ha­lan­dzsa­nyelv­ként a barbarolexis alak­za­ta ál­tal, multikulturális tér és hib­rid iden­ti­tás meg­je­le­ní­tő­je­ként, nyelv­já­ték­ként és a kód­vál­tás po­é­ti­ká­ja­ként, a „ma­gas” iro­dal­mi já­ték­tér be­la­ká­sa­ként. Mind­eb­ből az is lát­szik, hogy a más­ság és ide­gen­ség ka­te­gó­ri­ái né­hány eset­ben in­kább el­fe­dé­sei le­het­nek va­la­mi ös­­sze­tet­tebb já­ték­tér­nek, s az el­len­té­tes stra­té­gi­ák homogenizációja he­lyett a nyel­vi in­ter­ak­ci­ók dif­fe­ren­ci­ál­tabb meg­kö­ze­lí­té­se szük­sé­ges.

JEGY­ZE­TEK

1 Szirák Pé­ter: A regionalitás és a poszt­mo­dern ká­non a XX. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ban. In: Görömbei And­rás (szerk.): Nem­ze­ti­sé­gi ma­gyar iro­dal­mak az ez­red­vé­gen. Kos­suth Egye­tem Ki­adó, Deb­re­cen, 2000. 54–55.
2 Szi­ge­ti L. Lász­ló: A multikulturalizmus esz­té­ti­ká­ja. He­li­kon 2002/4. 414.
3 Kul­csár Sza­bó Er­nő: A más­ság mint je­len­lét. In uő: Be­széd­mód és ho­ri­zont. For­má­ci­ók az iro­dal­mi mo­dern­ség­ben. Ar­gu­men­tum, Bu­da­pest, 1996. 254.
4 Szi­ge­ti L. Lász­ló, i. m. 407–408.
5 Grendel La­jos: Ná­lunk, New Hontban. Kalligram, Po­zsony, 2001. 23.
6 Uo. 52.
7 Uo. 55–56.
8 Nor­bert György: Klá­ra. NAP Ki­adó, Dunaszerdahely, 2004. 11.
9 Uo. 12.
10 Ez a tech­ni­ka át­szö­vi Tő­zsér köl­té­sze­tét, a fel­so­rolt ver­sek le­lő­he­lye: Tő­zsér Ár­pád: Lég­gyö­ke­rek. He­li­kon, Bu­da­pest, 2006.
11 Uo. 39. A vers al­cí­me: „Pél­da­szö­veg egy szak­dol­go­zat­ból”. Fo­lyó­irat­be­li köz­lé­se­kor a kö­vet­ke­ző ma­gya­rá­zat­tal együtt  je­lent meg: „Az adat­köz­lőm el­áru­sí­tó­nő egy használtruha-boltban./ Ar­ról me­sél, ho­gyan adott el egy szlipet.”
12 Par­ti Nagy La­jos: A fa­gyott ku­tya lá­ba. Mag­ve­tő, Bu­da­pest, 2006. 5.
13 Uo. 164.
14 Par­ti Nagy La­jos: A test an­gya­la, Je­len­kor Ki­adó, Pécs, 1997. 24.
15 Uo. 28.
16 Uo. 40.
17 Sántha At­ti­la: Kemál és Amál. Ulpius-ház Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2004. 69.
18 Ha­va­si At­ti­la: Ma­nócs­ka meg­hal vagy a lét cso­dá­la­tos sok­fé­le­sé­ge. Ale­xand­ra, Pécs, 2005. 61.
19 Orcsik Ro­land: Hold­nak, Arc­cal. Tiszatáj, Sze­ged, 2007. 14. A szerb szö­veg ma­gyar for­dí­tás­ban: „szom­széd! / itt va­gyok! / ne­sze egy kis ku­ko­ri­ca!”
20 Né­hány jel­leg­ze­tes Csehy-verscím: Kontakionmorzsák, Pantunok, Quaszída, né­hány cik­lus­cím: oikoszok, Lugete, o, Veneres…, Ego nolo Ca­e­sar esse…  A fel­so­rolt ver­sek le­lő­he­lye: Csehy Zol­tán alagyái, da­nái, elegy-belegy ira­ma­tai. Kalligram, Po­zsony, 1998.
21 A re­gény szlo­vák mon­dat­tal kez­dő­dik: „Zacsínam túto knyizsecsku.” Závada Pál: Jadviga pár­ná­ja. Mag­ve­tő, Bu­da­pest, 1997. 5.
22 Ezek a lap­al­ji jegy­ze­tek nem­csak for­dí­tá­sok, ha­nem sok eset­ben a for­dí­tói mun­ka ne­héz­sé­ge­i­vel szem­be­né­ző kom­men­tá­rok, ame­lyek a két kul­tú­ra vagy a két nyelv kü­lönb­sé­gé­re is ref­lek­tál­nak: „Kü­lön­ben is azt, hogy »Ona vravela« (»Ő mond­ta«) azt nő mond­ta, mert ona. A ma­gyar­ban rossz, hogy nem le­het így mon­da­ni, hogy tud­nánk, hogy nő mond­ta vagy fér­fi. Vagy olyat se, hogy: Moja. Sze­rin­tem szép szó csak így egy szó­val, hogy MOJA. Ami an­­nyit tesz, hogy az én ne­jem. Vagy hát nő ne­mű va­la­ki, aki enyém. Ezen a sza­von több­ször el is morfondírozok, mert olya­nom ne­kem so­se volt. Csak Anyu­som, de ar­ra nem le­het így mon­da­ni, hogy moja, csak fe­le­ség­re a férj. Mond­juk, ha kocs­má­ban hal­lom tó­tul: Me­gyek aszongya, mert moja már vár ebé­del­ni. Moja ma csaká uzs na obed.” Uo. 79.