Erdélyi Margit – Műfajok vonzatai az újságírásban

(Bevezetés a műfajismeretbe című kiadányról) Nem előzmények nélkül készült el az újságírás műfaji kérdéseivel foglalkozó, összegző tankönyv, amely több szerző munkáját és Bernáth László szer-kesztői hozzáértését dicséri. Az újságírás, a publicisztika témájában szinte mindenki érintett, hiszen alig akad ember, aki az újságokkal, a rádióval, a tévével, s utóbb – némileg megszorítva ugyan – az internettel ne volna napi kapcsolatban.

Noha e műfaji ismeretekkel foglalkozó tankönyv elsősorban szakembereknek készült, azaz egyetemi oktatóknak, hallgatóknak, mégis izgalmas mentális feltöltődést ígér a mindennapok befogadóinak, akik mintegy pontosításokra, esetleg definíciókra lelnek az olykor dilemmát vagy kérdőjeleket felvető fejezetek kapcsán. A könyv nyitott szellemisége korántsem törekszik berekesztésekre, elhatárolódásokra, megvétózhatatlan meghatározásokra, éppen ellenkezőleg: a pro és kontra meg-világításokkal, az egyértelmű fogalmak hierarchizálásával eleget tesz az elméleti szempontú rendszerezéseknek; aktuális példaanyagával, utalásaival pedig a gyakor-lati felkészülést szolgálja. E két fentebb említett szemponton túl méltán számíthat elismerésre a kötet amiatt is, hogy a műfajismeretekben rendteremtést is prezentál, majd ezen túl nem feledkezik meg az egyes műfajok háttérismereteit megtámogató, vagy éppen opponáló tényezőiről sem. A műfajtipizálásban külön tetszetős az a megoldás, hogy a szerzők nem függetlenítik magukat a már kiérlelt (noha vitatott) irodalomelméleti műfajtipológiától sem, ahol és amikor azt érde-minek tartják.

Már a tartalomjegyzék áttekintése is megfogja az érdeklődő olvasót, mivelhogy a kedvenc információforrásai, esetleg szórakozási lehetőségei mind felsorakoznak egy-egy fejezet szűkebb-tágabb tartalmi elrendezésében. A Bevezetés a műfajelméletbe című fejezet szerzője Bernáth László, aki az újságírásnak, az újságírás tanításának rövid történeti vázlatát is beszerkeszti az amúgy kifejezetten aktualitásra törekvő anyagba. Kulcskérdéseket tesz fel, mint például: tanítható-e az újságírás, fontosak-e a műfajismeretek, mely sajtóműfaj-értelmezések állják meg helyüket, hogyan látja a sajtóműfajokat az újságíró s az olvasóközönség; mennyire befolyásolja az újságírást a publicisták szabadsága; a tartalmiság vagy a formai elvárások nyerjenek-e prioritást ebben a folyamatban. Vélemények/ellenvélemények, példák, szakirodalmi hivatkozások felsorakoztatása teszi izgalmassá és elfogadhatóvá a szerző sommás konklúzióit, amelyek nem hagynak kétséget afelől, hogy az újságírás mint szakma, avagy mesterség igenis tanítható. Magyar és nem magyar szakemberek vélekedései közepette szerzőnk gyakran hivatkozik a sokak által ismert, Makóról elszármazott Jozeph Pulitzerre, aki megteremtette az amerikai tömegsajtót, és gazdag adományával elindította New Yorkban egy önálló újságíró-fakultás kiépítését, amely immár több mint száz éve működik. Az első magyar egyetemi újságíróképzés jóval később indult (1953-ban) az ELTE Bölcsé-szettudományi Karán, ez sajnos 1956 után megszűnt, utána 1958-ban a Magyar Újságírók Szövetségét bízták meg az utánpótlás oktatásával.

A gyakorlatban hamar bebizonyosodott, hogy elképesztő terminológiai zűrzavar van a sajtótudományban, amely kihat e tudomány tekintélyére is, okkal és joggal lett tehát a műfajelmélet a sajtótudomány első számú segédtudománya. Hasznosítása és funkcionáltatása azon alapszik, „hogy a legfrissebb események hí-reit a legrövidebb úton és pontosan, szabályozott időrendben juttassa el a legszélesebb nyilvánossághoz.” (24.) Kezdő és gyakorlott újságíró számára megkerülhetetlen az újságíró-műfajok ismerete, s ennek érdekében megkerülhetetlenek mind az egyetemi tanulmányok, mind a gyakorlati szerkesztőségi munka, illetőleg a folyamatos autodidakta módon történő felkészülés. A sajtóműfajok megismertetése az olvasóközönséggel a sajtótermékek, újságírók, publicisták népszerűségét is szolgálja, éppen ezért nem elégséges az ismereteknek csupán spontán elsajátíttatása, hanem szükséges ezek tanítása alapfokon is, megfelelő tantervek biztosításával és felkészült tanárok közreműködésével.

A tankönyv második fejezete, Tájékoztató műfajcsalád címmel, Szigethy András  munkája. A sajtó és a tájékoztatás szoros kapcsolata éppen a funkcionáltatásban rejlik, amikor is a tényszerűség, a pontosság, a hitelesség, az aktualitás és az objektivitás minden hír jellemzője kell, hogy legyen, s az öt kérdésre: – „hol, mikor, kivel, hogyan és mi történt” –  választ kell adnia. Minden tájékoztatás alapegysége a hír, amely eljut az olvasóhoz, a hallgatóhoz, a nézőhöz, amelyhez ők sajátosan, szubjektív módon viszonyulnak, s amelynek alapján magatartást változtatnak, döntést hoznak stb. A különböző híradások készítői igyekeznek eleget tenni a közönség elvárásainak. „Ennek érdekében az irányelvek, közvetlenül vagy áttételesen, a következő négy alapelvre épülnek: tisztesség, függetlenség, megbízhatóság és érzékenység.” (51.) A tájékoztató műfajcsalád egy dominórendszer része, amelyet a demokrácia szóval illetnek, merthogy nem helyénvaló, ha a hatalom monopo-lizálja a tömegkommunikációt, s az sem pozitív tényező, ha egy-egy sajtóorgánumon belül a tájékoztató és véleményformáló műfajok aránya és értékrendje felborul. A hír / az információ tartalma, minősége, ellenőrzöttsége, megbízhatósága határozza meg egy lap komolyságát. „A mitől hír a hír?” kérdésre azonban nem könnyű választ adni, mivel  tartalmi szempontból is mérlegelnünk kell, vajon milyen közönség számára van hírértéke, illetve azt is, hogy a hír formai értelemben lapban, rádióban, televízióban, interneten jelenik-e meg.
A tudósítás klasszikus értelemben az a műfaj, amikor az újságíró olyan ese-ményről tájékoztat, amelyen maga is jelen volt, ilyenkor jól funkcionálhat a helyszín hangulatának az érzékeltetése. A tudósító feladata a valóságban megtörtént események vagy sajtótájékoztatón elhangzott kérdésekre adott válaszok objektív feldolgozása. Éppen ezért a tudósító legfőbb feladata, hogy hozzájusson az információkhoz, majd nyilvánosságra hozza azokat. Mindamellett munkáját eltökélten, határozottan, törvényt és etikai szabályokat tiszteletben tartva kell végeznie, hogy személyisége, tájékoztatása hiteles legyen.

Az átmenet műfajairól szól a Szigethy András és Cserhalmi Imre által feldolgozott fejezet. „Az interjú az újságírás legalapvetőbb anyaggyűjtési módszere, de egyben önálló sajtóműfaj is.” (71.) Két alaptípusa közül az egyiket informatívnak nevezik, amikor is a megszólaltatott személyisége elhanyagolandó, csupán az általa nyújtott információknak van jelentőségük. A másik a teljes személyiséggel foglalkozó interjú, ez esetben a megszólaló múltja, jelene, gondolkodása, egész karaktere, körülményei kerülnek bemutatásra, mindenképpen figyelembe véve a személyiségjogokat s a közszolgálatiság célzatát.

Jó tudni, hogy az interjú nem kikérdezés, nem kihallgatás, hanem beszélgetés. Nem árt az interjúnak, ha készítője rendelkezik írói / művészi vénával, esz-közhasználatában ott van a beleérzés, a megsejtetés is, amelyek segítségével kifinomultabb lehet a stílusa; ugyanakkor kiváló interjúknak számítanak a vitajellegűek, az érveket / ellenérveket, kérdést-választ felsorakoztató párbeszédek is. Hangsúlyozottan kedveljük, ha a témában kiművelt, „beszédpartneréből felkészült”, örökösen kíváncsi riporterrel állunk szemben.

A riport (…)  „érdekes esemény vagy állapot felfedező bemutatása az eleven leírás és a társadalmi oknyomozás módszereivel. (…) A riporter nyomoz, de jobb, ha tevékenysége nem tűnik nyomozásnak.”(84.) A riportban benne van az ellenőrizhető konkrét valóság, de nem tévesztendő össze a tudósítással, az interjúval, a portréval, a publicisztikával, még ha ennek elemei olykor felfedezhetők is benne. A riportírás gyakorlata nem kevés előkészítést, anyaggyűjtést követel. A riportírás – mondhatni – olvasással kezdődik (meg kell ismerni a tárgyat vagy az esemény előzményeit), majd a célratörő „terepjárás”, ismeretgyűjtés, beszéltetés, megfigyelés következik. Az alapos felkészülés igényes anyaggyűjtéssel, olykor „túlgyűjtéssel” jár, ilyenkor csupán a lényegre koncentrálva, kellő módon szükséges szelektálnunk.  A riport formába öntése is többféle elvárásnak kell, hogy megfeleljen: a túlzást vagy a  visszafogottságot nagyon befolyásolja az írásjelek, jelzők használata; az újabb és újabb bekezdések, az alcímek, a dialógus-zárás stb. alkal-mazása; persze nem utolsósorban elvárható még a kreativitás és az ihlet.

A fejezet részeként válaszokat kapunk arra a gyakran elhangzott kérdésre is, hogy miféle ember a riporter. Íme:
– általában nem résztémák specialistája (sokmindenről tud, sokminden érdekli, képes összefüggésekben látni és gondolkodni);
– tudatosan vállalja szerepét (ereje a megmutatás, a kimondás, a ráébresztés);
– érzékeny és igazságkereső (van fantáziája, empátiája, tud csodálkozni);
– „szimata” van (ez nem tanulható és nem tanítható, sok-sok tapasztalat kell hozzá);
– szabad ember (személyi haszon, politikai érdek, szerkesztőségi-kiadói adósság nem terheli);
– nem bújik el témája, írása mögött (vállalja önmagát, akarva-akaratlanul ki-tárulkozik);
– ismeri az olvasót (tisztában van azzal az asszociációs tartománnyal, amelyre apellálhat / építhet).
Véleményműfajok a címe Földes Anna feldolgozásának, amely a publicisztika területére kalauzolja az olvasót. A publicisztika avagy a nyilvános közbeszéd – szembeállítva a hírrel, mint szigorúan tárgyilagos műfajjal –, „lehetőséget biztosít a személyes újságírói vélemény megfogalmazására.” (103.) (…) „A publicisztika az értelmezés és meggyőzés szándékával formált, a sajtóban nyilvánosságra hozott vélemény.” (104.) Ez teszi a különbséget formában, szerkezetben, hangvételben, ha összevetjük a tájékoztató műfajokkal. A véleményműfajok rangját nem csupán gondolati erejük, hanem megfogalmazásuk (művészi) stílusa is adja. A vezércikk adott lap politikai, világnézeti jellegének demonstrációja. A belső cikk hasonló, ám szélesebb témaválasztással, nagyobb szabadsággal. A kommentár és a jegyzet mindig jelenségek vagy más írások magyarázata / interpretációja. A tárca rendszerint a vo-nal alatt elhelyezett, irodalmi igényű, személyes hangvételű írás. Sokak kedvelt műfaja az élet visszásságairól szóló rövid, csattanós befejezésű glossza. A fejezet írója azonban nem csupán a műfajok definíciójával foglalkozik, hanem olyan újságíró-személyiségekkel is, akik a publicisztikát kiválóan művelték, és saját korukban kiemelt rangot adtak / adnak egy-egy műfajnak. Csupán tallózva jegyzünk le néhány nevet: Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán, Hámos György, Karinthy Ferenc, Esterházy Péter; Walter Lippmann, Madame de Sevigné, Dumas, Dickens, Heine.
A műkritikáról című  fejezet szerzője ismét Földes Anna, aki a műkritikáról, a recenzióról, az esszéről mint a publicisztikai műfajcsalád részeiről szól. A  meghatározásokon túl alapvetően fontos kérdéseket sorakoztat fel írásában, olyanokat is, amelyekre a választ gyakorta főleg az irodalomkritika és -elmélet adja meg. A szerző felvetései a sajtókritikáról, a „nem ítél – megítél” elvről, a tárgyilagos és eligazító hozzáállásról, a műfajok terjedelmi váltásáról legalább annyira fontos, mint a kritikusi pálya veszélyeiről, a tévedések kockázatáról, a hangvétel milyenségéről, a hogyan ne írjunk kritikát módjairól vagy az eldöntendő, s olykor eldönthetetlen dilemmáról: műalkotás-e avagy szolgáltatás a kritika. Két mondatba foglalt summázatát idézzük: „A kritika, még ha felkészülten, tiszteletet parancsoló szaktudással írják is, nem tudomány. Ám egy bizonyos mesterségbeli szint felett – hadd kockáztassuk meg – művészet.” (154.)

A Műfajok a televízióban Horvát János feldolgozásában került be a tankönyvbe. A televíziós újságírás alapjai alfejezetben leginkább a nyomtatott és a vizuális újságírás különbségeit rögzíti a szakember. Az aktív olvasó és a passzív néző karakterjegyeit,  a kép és szöveg különbözéseit és egymásba szerkesztését, a vizuális hatás és a televíziós hír összehangolását, a sound-bite, vagyis a „hangharapás” gyakorlati alkalmazását, a nem verbális kommunikáció eszközeit, az élő adások és a felvett műsorok technikáját, effektivitását, a dokumentum- és szórakoztató filmek arányát egyaránt érinti Horvát János. A televíziós újságírás belső kollektív tevékenységében különös fontosságúnak tartja a forgatókönyvi minta szerinti eljárásokat, a showmanek, a televíziós személyiségek szabadságát, érvényesíthető kreativitását, illetve a televíziós etika elvárásait.

Noha – mint Farkas Zoltán is írja – az utóbbi időben megcsappant a rádiózás népszerűsége (annak ellenére is, hogy a rádiós vállalkozások, s az új karakterek megsokasodtak), mégis fontosnak tartjuk a sajtóműfajok tipizálását, hiszen igazán sikeres rádióműsorok ezek alapján születhetnek. Alapműfajai és szabályai akkori-ban rögzültek a rádiózásnak, amikor az emberek mindennapjaiban azonos szerepük volt az egyéb médiával. A rádió bőséges kínálata, főleg az esti órákban a készülékhez láncolta hallgatóit: a rádiójátékok, színház- és sportközvetítések, a ka-baréműsorok a legsikeresebb programok közé tartoztak. Ma a hír- és információs műsoroknak van inkább keletjük, és bőségesnek mondható a rádiós műfajok hie-rarchiája is, ugyanis a hír, a tudósítás, a hírmagyarázat, a kommentár, a nyilatkozat, a riport, a montázs, az interjú, a rádiós jegyzet, a beszámoló hangbejátszásokkal, majd a dokumentumműsorok önmagukban is, egymás után sorjázva is dicsérhetik a kitűnő szerkesztők, műsorvezetők, rádiós újságírók munkáját. A rádióhír plusz zene egyre inkább kiegészül – ahogy egyéb sajtóeszközök is – a reklámmal.
Az Internetes újságírás fejezet talán a legtöbb újdonsággal, legtöbb vitatható műfajisággal, stílusjeggyel, sajátos kommunikációval rendelkező meg-hökkentő terjedelmű „újság” – olvassuk az Elek János írta fejezetben. Az internet annyi információt nyújt percek alatt, amit a korábbi korszakban egy életen át lehetett begyűjteni. A parttalanság, ahogy lenyűgöz, úgy megszorít is, hiszen képtelenség minden információt hasznosítanunk. Az egyik alapvető különbség tehát a hagyományos újság és az internet között a szűkös készlet kontra bőség: a képernyő ugyanis annyi szöveget bír el, amennyit akarunk. Az internetes újságíró nem csupán felhasználja, hanem a közönség rendelkezésére is bocsátja a forrásait, dokumentumait, eredeti szövegeit. A kinyomtatott lap végleges, az internetes újság azonban állandóan alakul, az utóbbin a szerkesztés és maga a publikálás, a „most”-nak készül és interaktív. Amellett lehet  egyszemélyes sajtóbirodalom, amikor is az egyén lehetőségei megsokszorozódnak, s ez esetben az írni és szerkeszteni tudás sokkal többet számít, mint a költséges technikai háttér. A folyamatos vita arról, miszerint ha a sajtó túlélte a rádiót, a televíziót, vajon túléli-e a komputervilágot is, eldöntetlen. A „világháló kinyitotta a hivatásos riporterek és szerkesztők zárt világát mindenki előtt, akinek van internetes kapcsolata. A szerepek, persze még nem cse-rélődtek, hiszen a műkedvelő blogolók többnyire a fotelből dolgoznak, míg a hivatásosok a frontvonalról.”(225.) Megváltozott az eszköz, az újságírás, az olvasó,  – valami egészen más kezdődött, de még nem tudunk eleget arról, hogy mi is az valójában. Ugyanakkor el kell mondanunk, hogy az internettel való visszaélések, csalások egyidősek magával a világhálóval.

Hallatlan mértékű szabadság és lehetőség érvényét érzékeli a világháló olvasója; bármely témában, nyelven, stílusban közölheti maga is mondandóját. Vannak országok (Kuba, Kína, Szaúd-Arábia, Irán stb.) ahol a hatóságok ellenőrzik a netet. Az internetnek immár 25–30 éves történelme van  – az új, újabb, legújabb egy-másra licitálva mintegy jövőképet is ad, de amikor több száz nyelven egymilliárdnyi kérdést tesznek fel az emberek arra vonatkozóan, hogy mi lesz egy vagy tíz év múlva, nem kapnak rá választ. Az internet igen rövid idő alatt hétköznapi eszközzé vált. Aki ezt az eszközt nem használja, kimarad és lemarad, olyan összegyűjtött tudás birtoklásáról mond le, amely nélkül reménytelen helyzetbe kerülhet az egyén, az ország.

Ez a felmérhetetlen léptékű fejlődés azonban  aggályra is okot adhat:  merthogy –  mialatt az internetet használó egyre többet tud –  egyre kevésbé ismeri ki magát a világban. Az látszik, „hogy a technika lehetőségei messze lekörözték a felhasználói ötleteket és ismereteket, azaz egyre inkább fenyeget a veszély, hogy hatalmukba, pontosabban természetüket ismerő és kiismerő működtetőik hatalmába kerülünk.”(258.) Az egyre nagyobb mennyiségű ismeretszerzésnek semmilyen személyes élményfedezete nincs, egyre több mások által „előre feldolgozott” ellenőrizhetetlen ismeretet használunk fel egyre többször, s valódinak hitt világunk igazából egy manipulált világ. „Reklám és hír, politikai propaganda és ismeret-anyag, agymosás és tanulás között egyre nehezebb különbséget tenni.”(258.)

A teljesség igényével  íródott a két utolsó fejezet, s hasonló szándékkal említjük meg mi is a Cserhalmi Imre által írt  Magazin-újságírás  és -szerkesztés című  feldolgozást és a Kiegészítő műfajokról szóló részt, amely csupán látszólag tűnik mellékesnek a fenti nagy témákhoz képest. Cserhalmi kérdésfelvetései: mi is a ma-gazin, milyen funkciója van, és melyek a speciális magazinműfajok – a mindennapok sok olvasóját érintik.  A kiegészítő műfajok mint az olvasói levél, a szolgáltatások, a panaszügyek a népszerű / olvasott műfajok közé tartoznak. Befogadásuk jó érzésünket erősíti, tulajdonképpen azért, mert nem tartalmaznak negatív hírt, legfőképpen az olvasó közvetlen környezetéről informálnak; nem tartalmaznak fenyegetést, s végül is tömegigényt igyekeznek kielégíteni akkor, amikor az emberek sokaságára a szorongás, a félelem, a hirtelen társadalmi, politikai stb. változások feldolgozatlansága, a negatív stressz a jellemző. A kiegészítő műfajok nem annyira a műfaji sajátosság kérdését vetik fel, mint inkább  a funkcionáltatásuk alapján  történő elkülönülést. Fontos tényező azonban, hogy semmiképpen sem nélkülözhetik a jóízlés, a kulturáltság, a médiaetika elvárásait.

Gondolatmenetünk summázataként mondjuk el, hogy a Bernáth László által szerkesztett tankönyv bőséges ismeretanyagával, világos vonzó rendezettségé-vel, életközeli példaanyagával, hasznosítható hivatkozásaival lenyűgözi az újságírás iránt érdeklődő olvasót.
(Budapest – Pécs: Dialóg Campus Kiadó – MÚOSz 2008)