Szalay Adrianna – Poétika és textológia: a szecesszió stílusa és a Halálfiai kritikai kiadása

(Kísérlet az irodalmi szecesszió összetevőinek/formavilágának vizsgálatára)
A dolgozat célja a Halálfiai című regényrészlet szecessziós elemzése a Babits-kézirat és a regény1 kritikai kiadásának összevetésével. A Halálfiai kritikai kiadása szerint2 a teljes – bár az író által nem véglegesnek tartott –  szöveg 1921  és 1927 között jött létre.

Koncepciójáról Babits Mikes Lajosnak, a Pesti Napló irodalmi rovatvezetőjének ír: „Az én regényem a kilencvenes években kezdődik, és Nagy-Magyarország utolsó évtizedeiről szól. Egy halálraítélt világ rajza. Inkább családok, mint egyének története; s e családok látszólagos ereje s hirtelen széthullása párhuzamos az ország sorsával…  A megalkotás artisztikuma megbirkózik a nehéz feladattal: a közelmúlt hangulatait a művészet tiszta távlatába löki… a regény elejének miliője a kilencvenes évek vidéki társasága, később a fővárosba torkollik a mese…”3

A megalkotás artisztikuma kifejezés ad alapot az ún. stílusformáló tényezők, szemléletformák vizsgálatára, amelyek mint formaelvek és poétikai eljárások meg-határozzák a szecesszió nyelvi stílusát. A szecesszió egyik lehetséges meghatározása is kiolvasható az idézetből: a közelmúlt hangulatai a művészet tiszta távlatában.

A ’90-es évek Magyarországa és a regény megírása idejének légköre hasonlatos. A dzsentri Magyarország pusztulásában, a gádorosi birtokos nemesség dekadens történetében láttatva hogyan sodorja szellemi és erkölcsi válságba a hagyo-mányos világkép felbomlása.
A szecesszió esztétikájának szemléletformáját a kor társadalmi állapotai alakították. Fontos tehát röviden összegezni a korképet, amire ez az esztétika épült és amiből táplálkozott.
A 19. század közepétől kibontakozó gazdasági sikerek túl gyorsak voltak ahhoz, hogy társadalmilag megemészthetővé váljanak4. Közép- és Kelet-Európa nemesi társadalmai sajátos módon ötvöződtek a kifejlődő-erősödő új polgári renddel. Nem állt rendelkezésre kellő idő az új burzsoázia felzárkózásához, illetve nem a burzsoázia asszimilálta a régi nemességet, hanem maga igyekezett hozzá idomulni. Magyarországon 1875 és 1918 között a vezető központi hivatalok tisztviselőinek egyharmada, a megyei hivataloknak pedig országosan kétharmada dzsentri. Ezek a pozíciók, az államhatalomhoz tartozás ténye végül is konzerválta e réteg sajátos úri társadalmi presztízsét. A mindig eladósodott, gyakran csak közepes fizetéssel rendelkező, de nemesi nagyvonalúsággal költekező, úri eleganciájú dzsentri társadalmi rangja magasabban állt, mint a nála jóval tehetősebb, valóban gazdag, vagyonos burzsoáziáé. Érthető tehát, ha a párbajozó, mulató-cigányozó, tükörtörő, semmittevő dzsentri  a középrétegek meghatározó, szemlélet- és magatartásformáló mintája lett.5 A másik magasabb társadalmi réteg a pénzarisztokrácia volt, zömmel a zsidók, noha a közvélemény a dzsentrit fölébük helyezte. Az egyre erősödő antiszemitizmus értelmetlen és érthetetlen volt, mivel a dzsentri a kereskedelembe, a bankszakmába és az iparba nem kívánt belépni (A magyar társadalom akkor nem sokra becsülte a kereskedelmi tevékenységet.),6 viszont irigykedve nézték a zsidóságot. Egyetlen jövedelemforrás állt nyitva a dzsentrik előtt: hivatali állások a közszolgálatban. De vagyonuk ezzel nem nőtt, s 1900 körül jövedelmük mind kevesebbet ért. 1890 táján a „dzsentri” szó jelentését lassan-lassan átfedte egy másik fogalom: az „úri középosztály” kifejezés. Ez már a várossal való azonosulás erősödésére utal. Az irodalomnak is témát adott a dzsentrik büszkesége és pénztárcája között tátongó áthidalhatatlan szakadék. Hibájuk a szűk látókörű nacionalizmus, mely a régi, megye méretű hazafiságból sarjadt. Szerették a cigányzenét és a frázisokat költészetben és politikában egyaránt, sekélyes műveltséggel rendelkeztek. Illúzióik és hiányos világpolitikai ismereteik meghatározták a nemzet sorsát. Az egyik általánosan elfogadott eszme szerint a dzsentri volt a magyarság zászlóvivője, a nemzet igazi képviselője. A másik faji eszme: a dzsentri nem volt zsidó.
Ez a bonyolult történelmi időszak képezi a regény alapját, s ezt jeleníti meg a szereplők sorsa is. Hintáss Gyula alakjában fejeződik ki a dzsentroid nagyhangúság, frázisos retorika, érzelmi dagály karikatúrája. Cenci és Döme, a két öreg pedig a régi világot képviseli, mindent megtéve azért, hogy visszaszerezzék a földet, s vele a nemesi rangot. A Schapringer család pedig a zsidó társadalmi réteg képviselője. Fenyő István szerint7 a regény nem a polgári fejlődés, a kapitalizálódás ellentmondásait veszi célba, mint inkább azt, hogy ez a történelmi osztály mit sem tesz az elháríthatatlan új viszonyokhoz való alkalmazkodásért és a rá hagyományo-zott magatartás-paneleket ismétli. Ez Nelli alakjában fejeződik ki a regényben.
Hanák Péter megfogalmazásával élve8 a századvég válságát Imrus egy tőle idegen, ellenséges, fejlődésrekesztő világ epedve várt pusztulásaként élte át. A századforduló korhangulatában a rezignált végérzet és türelmetlen jövendővárás egyszerre volt jelen. „A nagy kulturális erjedésben Budapesten is hangot kapott a közösségből és a közéletből kihulló egyén szecessziós életérzése: a menekülés a silány és fenyegető valóság elől, a sehová sem tartozás keserve. A hangadók nem az asszimilált vagyonos polgárságból és értelmiségből kerültek ki, hanem a süllyedő dzsentri és kisnemesség érzékeny idegzetű tagjaiból, akik az identitásvesztés kálváriáját járták meg.
A magyar politikai élet válsága a főváros anyagi virágzásával esik egybe, s egyszerre bontakozik ki azzal a felismeréssel, hogy új eszméknek, új alkotókész-ségeknek, új művészi formáknak kell eljönniük. Vargha Kálmán szerint9 Krúdy fogalmazta meg a századforduló újromantikus áramlatainak apologetikáját a Hét bagolyban: a magyar fin de siécle (a.m. századvég) fiatal íróinak újat kereső, ideges nyugtalanságát a merev szemlélet és életfelfogás ellen, amely a kiegyezés utáni éveket jellemezte. Az egész fin de siécle romantika erős mértékben gyökerezik a dzsentriréteg bizonytalanná vált létformájában és valóságtudatában. A szubjektivizálódás és a pszichológiai tendenciák hangsúlyozódása a századvég általános jellemzője lesz, ami lírai természetű, a fin de siécle érzékeny individuumának reflexe az arisztokrácia, a polgárság gondolat- és érzésvilágának visszatükrözésén. A modern író pedig érvényesíti új látásmódját és érzéseit. A valóság lényegének újraalkotásával a szépirodalom nyelve megújul, a művészet fordulópontjához érkezik.
A  regény „Nelli” című fejezetének 6. része jól kivehetően érzékelteti a szecessziós formastruktúrát, illetve a fentebb vázolt korhangulat irodalomban megjelenő képe. Babits azt mondja, hogy a regény írójának ismernie kell „a szó mögöttes zenéjét” is. Azt a titokzatos fluidumot, amely szórend, inverzió, metonimikus szókapcsolatok (vagy azok váratlan megszakadása), szóhagyomány alkalmazása, mondatok lejtése és még oly sok más nyelvi elem felhasználása által futja be a költői beszéd áramköreit. Ez a megoldás gyakran az ábrázolás ellenére fejezi ki a költő-regényíró törekvéseit, aki ezúttal mindenekelőtt egyetemességet, létösszeg-zést, életszintézist kíván művében teremteni.10 Erre szolgálnak a nagybetűs fogalmak, melyek egyrészt Fenyő István szerint a századelő szecessziós divatjára jellemzők, másrészt elvontságukkal sorsszerűséget éreztetnek, melyet valahol a mélyben meghúzódó titokzatos erők mozgatnak, illetve iróniát is hordoznak.
A részletben11 Imrus távol érzi magát a gádorosi világtól, az öngyilkosság gondolatával baktat a Margit hídig: „Ott künn tavasz volt, napfény és olvadás. A tócsák lánggá égtek s a lángok tócsává. Muzsikás fény volt ez, mert az olvadás zenélt: a csobbanások csiklandó, ezerhangú kórusával! Imrus a Dunához került, ahol már nem volt jég s mégis mintha csupa úszó és olvadó jégtorlasz volna a világ: hajók és paloták! A koronás hegyek a ködbe olvadtak; s tetejükön nagy lángkapuk nyíltak, egyenest az égbe! Dekadens alkony volt, amely hajnalt mímelt, mint az egész modern kultúra! Hajnal vagy alkony: mindenkép glória, glória! … Vérének ritmusa kergette, egy fiatal és elkapott élet! Most élt és felszabadult: minden félelmen túl! … Még a Halál gondolata is élet volt és szenzáció: belevetni magát e csillogó vízbe s elúszni zenés árján! Eddig tengő, rab, elnyomorult, gyermek, aki nem tehetett semmit: most itt állt az igazi Életben, az igazi történésben, egyedül, szabadon, a fenséges Halál partjain! Felnőtt volt, hős volt, regényt élt! Mint hajós, aki elhagyta a kikötőt: s akinek a halál veszélye az élet kezdetét jelenti. Imrus talán sohasem hitt kevésbé a saját halálában, mint ekkor: sohasem érezte jobban, hogy vulkánt hord magában, amelynek még ki kell törnie! Talán valami nagy szimbolikus eseményt várt, amilyen regényekben szokott ily peripetiákon történni, valami hirtelen fölfejlését az emberlét moráljának. Bizonyos, hogy itt állt, az annyit sóvárgott Élet közepén.”
A szecesszióra jellemző struktúrát jelzi Kassák Lajos kritikája a regényről12, melyben az asszociációk gazdagságát emeli ki, és leginkább stílusművészeti teljesítményként méltatja a művet. Ezen asszociációk felé való elmozdulást támasztja alá a kézirat egyes részeinek megváltoztatása a regénybeli változathoz képest. Bevezetőként megállapítható, hogy az írók stílusán érződik a szecesszió: bágyadt hangulatok, dekadens életérzés, túlstilizáltság.         
Általános jellemzői pedig:
hangulatiság: érzékekre – illat, szín – való hivatkozás halmozás (többtagú jelzős kapcsolatok), felsorolás, ellentétezés laza konnexió (a jelző és a jelzett szó távolsága nagy, s így az összekapcsolt fogalmak váratlansága feszültséget ad: pl.: muzsikás fény, csobbanások csiklandó, ezerhangú kórusa, a csillogó víz …zenés árja)
Herczeg Gyula: „átképzéses beszéd” Luise Thon: „a találó kifejezés művészete” élményszerűség: szubjektív érzelmeket, benyomásokat, gondolatokat közvetítő igék képszerűség:  látványosság, festőiség, sajátos szóképek (szinesztéziák: színek a hangokkal vegyülnek), képes kifejezések gyakorisága: leginkább a  természeti jelenségeket megnevező szók elsődleges közlő szerepe, dekorativitása jellemző
A Halálfiai fennmaradt kézirathalmazában rengeteg korrekció, gépelt, kézzel írott, sebtében odavetett feljegyzés található. Az általam vizsgált részlet a Babits-fond III/1603 95 – 99. oldalán található, mely hangulatában, líraiságában, stílusában is szecessziót jelenít meg. Továbbiakban az általam választott regényrészlet13 folytatását vetném vizsgálat alá, kiemelve az egyes elmozdulásokat a kéziratváltozatokhoz képest:
„Igazi élet! Igazi tragédia!
S talán ily pillanatban lépett Peer Gynt elé a Gomböntő. Imrus leste a szembejövők arcát, leste a fellegek formáját a hegyen, leste az alkonyfény apokaliptikus jelenéseit. Konstantin keresztje nem tűnt elő, s egyelőre a Gomböntő sem jelentkezett. De női alakok lengtek el, s minden női sziluett sorsokat ígér, míg az ember fiatal. Imrus bátran nézett a kalapjuk alá, mintegy e lehetséges sorsokat kutatva; s szabadabban mint valaha: mert egyáltalán, a szabadság villanyával villanyozta őt ez a kétségbeesett nekieredés. A túlvilágra jutott lélek érzése lehet ilyen, ellengő angyalok közt, s le-vetve már az élet nyűgét. Mi köthette őt még? túl volt minden felelősségen is. Milyen különös szabadság! Például most költekezhetett, ahogyan csak akart; mert mit számít még egypár korona őneki? és mit számít a holnap? Könyvek jutottak eszébe – megvehetné, mondjuk, az Oscar Wilde összes műveit, abban a szép új kiadásban – dekadens író illik ma őhozzá – de minek? Olvasnivalónak, oda – ahol talán ő is misztikus megújuláson, különös lelki forradalmon van hivatva átmenni, mint Wilde, vagy Paul Verlaine! Oh csoda, megtérés! Fölmagasztosulás az álázatban, boldog leborulás a Kereszt előtt, egek tárulása egy kopár cellában!
De ez mind a holnap, – ma még a szabadságé!
Imrus bekanyarodott a Margit hídnál, melynek égben és vízben fürdő íveihez egy Arany-ballada fűzte diákos fantáziáját: „Szólt a fiú: Kettő vagy semmi!” … A hídívek verssorokat kiabáltak Imrus után, mert most zengett a világ! noha e versek elég sötét tartalmúak voltak: egy halálraszánt kártyavesztes víziója, öngyilkosok, egymás nyakán, a vastraverzekbe csimpaszkodva, őrült sodor, ragadó forgatag, vén-szemek-látta tragikus modernség! Imrus léptei meggyorsultak; ismeretlen városrészben volt most, ahol az utcák neveit sem tudta; a finnyás City zárkozott csöndjében, a Pénz hideg palotái között … Imrus szinte menekült a körút felé: ahol már fölharsantak a Város fényei, s elnyelték a jós egeket. Csodálatos módon épp a Schapringer bankház állt előtte, már élettelen, mégis fényben, aluvó kincsekkel; és szemközt az a kávéház, amelyikbe Gyula behívta egyszer, mikor a Schapringerék ebédjéről kijött.”

A kéziratbeli változat14:
„De női alakok lengtek el, s minden női sziluett sorsokat ígér, míg az ember fiatal. Imrus bátran nézett a kalapjuk alá mintegy valamit kutatva; szabadabban mint valaha; mert egyáltalán, a szabadság villanyával villanyozta őt ez a séta. Mi köthette őt még? túl volt minden felelősségen is. Milyen különös szabadság! Például most költekezhetett, ahogyan csak akart; mert mit számít még egypár korona őneki? és mit számít a holnap? Most aztán megvehet akárminő könyvet, amit régóta (megkívánt?) a könyvkereskedők kirakataiban, – s viheti magával, talán a börtön cellájába is, hogy ott, távol a világtól, s egyedül az Emberiség nagy Szellemeinek társaságában, különös lelki forradalmakon menjen át, mint O. W. vagy P. V. De ez a holnap volt – és ma még itt a  szabadság! Imrus bekanyarodott a Margit hídnál, mely Arany János egyik legszebb s (…?) modern versét jutatta eszébe: Szólt a fiú: Kettő vagy semmi!
Ez az utolsó tétemény:
Egy fiatal életremény.
A hídívek verssorokat kiabáltak Imrus után: mert most vers volt a világ! Noha e versek elég sötét tartalmúak voltak: öngyilkosok egymás nyakán kapaszkodnak a vastraverzekbe, őrült sodor, ellenállhatatlan forgatag, (…?), vén-szemek-látta tragikus modernség. Imrus léptei meggyorsultak; ismeretlen városrészben volt most, ahol sohasem szokott járni, a finnyás City néptelen utcáin, a Pénz hideg palotái között… Imrus szinte repült a körút felé: ahol már fölharsantak a Város fényei, s elnyelték a jós egeket. Csodálatos módon ép a Schapringer bankház állt előtte, más élettelen, de mégis fényben aluvó kincsekkel; és szemközt a kávéház amelyikbe Gyula behívta egyszer mikor a Schapringerék ebédjéről kijött.”

A kézirat második változata15:
„Ekkor egypár könyv jutott eszébe – amiket régóta áhítozva nézett a könyv-kereskedők kirakatában: most már megveheti azokat is – s viheti magával akár a Börtön Cellájában – hogy ott, távol a világtól, egyedül – a Bölcsek Gondolatai-nak társaságában, leszámolva önmagával, különös lelki forradalmakon menjen át, mint Osc. W. vagy P. V. Imrus csodálatos megtérésről ábrándozott, fölmagasztosulásból az alázatban, boldog leborulásról a Kereszt előtt, egek tárulásáról egy kopár cellában!
De ez mind holnap lesz – ma  még a szabadságé!
Imrus bekanyarodott a Margit hídnál, melynek magas íveihez Arany János egy híres költeménye fűződik: „Szólt  a fiu: kettő vagy semmi!” A hídívek versorokat….tartalmúak voltak: egy könnyelmű fiu, s öngyilkosok, egymás nyakán, a vastraverzekbe kapaszkodva,őrült sodor,…”

A kézirat újabb változata, mely a regénybeli közlés 7. fejezetének egyes elemeit is tartalmazza16:
„De maga a séta jó villanyozó volt; s aztán itt-ott női alakok lengtek el, akiknek Imrus bátran az arcukba nézett, és platónikusan, mintegy mindenen kívül, mégis valamit keresve. Valami különös szabadság volt ez, mert valóban, mi köthette őt még? tul volt minden felelősségen is. Például költekezhetett, mint még eddig soha: mert mit jelenthetett egypár korona már, a nyolcszáz és ezer forintos ügyek és tartozások után? Nem törődni semmivel, s várni ami történni fog! Addig igazán azt teheti mit akar, és minden mindegy! Régi Kivánságait teljesíthette volna most: például megvehetett volna könyveket, amiket régesrég kinézett magának a Könyv-kereskedők kirakataiban; s Drága könyveket, amiket sohse remélt bírni. És már valóságos álmokat szőtt, egy börtöncelláról, ahova ő Kivánatos Könyvekkel vonulva be, hogy a cella magányában, s bizonnyal a könyvek segítségével is, különös lelki forradalmakon menjen át, mint Oscar Wilde, vagy Paul Verlaine. Egyelőre azonban inkább a Kávéház csábította, ahol – az összes bel- és külföldi lapok olvashatók –; a Drága Kávéház, amit eddig mindig elkerült. A Nagy Élet tornáca ez, s ki tudja? talán egy éjszaka ebből a Nagy Életből várt reá. A morális ujjászületés gyakran (áthúzva: történik szüle) forr elő tivornyák ölén, vagy örömleányok Karjaiban. A Kávéházak már fényes ablakokkal zsibongtak bele az est enyhe kavargásaiba; s bizonyos hogy ott van a Kapuja a Pesti Éjszakának, Párisok s Bábelek előíze. Imrus nem nagyon tudta, hogyan fogna bele a Nagy Életbe; talán majd orfeumba megy azután…
Egészen távoli városrészben volt, amerre sohasem szokott járni; diszkrét, néptelen utcákban, a Pénz hideg palotái között; mert a Margithídtól, mely egy nagyszerü s (áthúzva: szinte) döbbentőn szinte modern Arany János-verset juttatott eszébe, ijedten és babonásan bekanyarodott a Körút felé. A magas hídívek utána néztek, mint egy menekülő után; s (áthúzva: Imrusban még) Imrus fülében még zúgtak a versek, elhessegethetetlen: – Szólt a fiú: Kettő vagy semmi…– És azután mindjárt a tragikus sorok:
Bedobta; Késő visszamenni.
Ez az utolsó tétemény:
Egy fiatal életremény!
majd tovább: Félkörben az öngyilkos tábor
Zug föl- s le, mint malomkerék:
A folyam győzi s adja még….
S nincs ellenállás e viharnak….
– Mégis nagy költő volt! – gondolta Imrus, aki egyformán rajongott Adyért s Aranyért. ő is szeretett volna ilyen verset írni: talán most itt az óra, hogy értékes Dokumentumot hagyhat a világnak! De már a Köruthoz ért, csodálatos módon szin-te pontosan a Schapringerék bankházánál; s előtte az a kávéház, amelyikbe Gyula behívta egyszer mikor a Schapringerék ebédjéről kijött. Imrus önkénytelen befordult ebbe a kávéházba, (áthúzva: mintha) noha semmi sem kényszerítette hogy épen ide menjen, s az emlék mely a helyhez fűződött, nem volt kellemes.”

Richard Hamann az impresszionista mozgalmak, törekvések vizsgálatával felismerte, hogy ezek  az elmozdulások vezettek a szecesszióhoz, az „elkülönülés-hez”.17 Fontos azonban leszögezni, hogy tiszta impresszionista ábrázolás nincsen, hiszen a századforduló stílusjegyei nagyfokú keveredést mutatnak, számos más ekkor ható stílusáramlat velejáróiként. Mindenesetre levonható az a következtetés, hogy a stílusáramlatok ugyanannak a valóságnak érvényes látásmódjai – az objektív valóság és a szubjektív érzelmi szféra ötvözetei. Jost Hermand a szecessziót stilizált/esztétizált impresszionizmusnak nevezi, amely még inkább alapelvének tekinti a gátlás nélküli vágyakat, ösztönöket, melyeket átstilizál. Gáspári szerint18 érzékelhető az impresszionizmus szimbolizmustól való távolsága és a naturalizmuson való felülemelkedése. Kijelöli az impresszionizmus funkcióit, melyet a regény stílusára is vonatkoztathatunk:
–  A látvány, illetve a lét érzéki teljességének megteremtése – ezt jól fejezi ki a regénybeli elmozdulások sora: kifejezőbb ige- és főnévhasználat, erőteljesebb szókapcsolatok, jelzős szerkezetek, érzékelést kifejező mondatbetoldások, időtlenített jelen.
Benyomások egységéből összeálló egész – az egész részlet egy felemelő lélekállapotot érzékeltet, amikor Imrus tetterőt érez magában.
Költőiség általi bensőség – A századvégi novella lírizálódásáról beszélhetünk. Én-külvilág kapcsolatának a líraiságot fölerősítő válfaja a regényben is. (vö. GÁSPÁRI László, A századvégi novella lirizálódásáról, NytudÉrt, 1983/118.) Már nem a cselekmény érdekessége, fordulatossága a legfontosabb szerkesztési tényező; a helyzet, a reflexió, a hangulat érdekli az írót, a hangulatteremtés fölébe nő a tényszerűségnek. A lírai prózának alapeleme a látomás: az expresszív látomás gyakran szorongó élmények  – félelem, meghasonlottság, szenvedély – kivetülése, a lírai látomás emlékezést, valóságot, múltat, a jelent lírai időtlenségbe fogja össze. John Lukács megfogalmazásában a nagy írók 1900 körül szívükben hordták az őszt. A magyar próza legmélyebb és legigazabb hangja nem a magasan szárnyaló hegedűszó, inkább a gordonka zenéje19.
Az élet- és tudatszeletek együttes rögzítése20; „átképzéses beszéd”, belső monológ, „vox populi” jelenség ~ „kollektív kommentár”. Fenyő István hívja fel a fi-gyelmet21 a babitsi mondatkompozíciókra, ahogyan az egyes regényfigurákat egyé-niségük szerint beszélteti, majd szempillantás alatt átvált metonímiákat hordozó, egyetemesítő szerzői reflexióra, onnan pedig esetenként a spontánnak tűnő, az anekdotikushoz közelítő ábrázolásra.
Az érzetek, hangulatok, dimenziók egységéből a valóság lényegének újra-alkotása – túllépve a részletek naturalista halmozásán, és a pszichikum belső egyen-súlyvesztése miatt a benyomások rögzítésének művészetéhez vezet. Leo Spitzer „benyomás-művészet”-ről (eindruckskunst) beszél, aminek lényege, hogy nem a dolgok ábrázolására kell törekedni, hanem a dolgokról alkotott futó, múló benyo-másokat kell megalkotni, visszaadni mindazt, amit az érzékszervek felfogtak, ezért igyekszik az impresszionizmus a pillanatnyi megragadására és visszaadására, az akusztikai jelenségek utánzására, ami eddig ismeretlen finom árnyalást tett lehetővé.22
Tolcsvai Nagy Gábor az irodalom vizualizáló jellegéről beszél, amikor háttérbe szorul a részletező leírás s vele együtt a független, mindentudó elbeszélő nézőpontja is. Az autonóm egyéniség, a psziché, a tudati folyamatok lesznek fon-tosak, s a világ látható ábrázolása, a prózai mű eseményeinek vizuális leírása egyre inkább e tudati folyamatokon keresztül történik. Imrus kéziratbeli sétáját Babits kétségbeesett nekieredésre módosítja, utalva a fiú lelkiállapotára, érzéseire, a továbbiakban pedig a szabadság hasonlataival  érzékletesebbé téve – ellengő angyalokkal, fölmagasztosulással, egek tárulásával, végül pedig csupán a kéziratban intertextualitással utalva a leírás metaforikus jellegére: egy fiatal életremény.
–    Horváth Mária szerint23 már a szimbolizmusban is jelen van a szecesszióra visszavezethető érzékiség. Van idealisztikus komponense, mert a közvetett ábrázolás formája, a tárgy bizonyos vonásait leplezi, egy másikat fölfed, s ezáltal a szim-bolikus elem mindig más összefüggésben jelenik meg, lehet akár irracionális asz-szociáció, és mindig személyes élménybeli összefüggésben. Ez utóbbi az azonos – objektív – tapasztalásnak különböző értelmet ad. Ezért a szimbólum értelmezéséhez beleérző megértés szükséges. Esztétikai törekvése is hasonló a szecesszióéval: soha nem hallott szavakat alkotni a testi-lelki érzések kifejezésére. „Imaginatív stílus” – a kép történéssé, élménnyé válik, s a szemlélőnek saját belső látomásként újra át kell élnie. Imrus víziói a séta során érzékletesebbé válnak, már a megnevezés cse-réjével: kétségbeesett nekieredés, néptelen utcák helyett zárkózott csönd, ellenállhatatlan forgatag helyett ragadó forgatag, repül  helyett menekül a körút felé,”vers volt a világ” helyett zengett a világ; kiegészül a regény újabb asszociációkkal is: egy halálraszánt kártyavesztes víziójának képével.
Vannak olyan gondolati törekvések, melyek keretbe zárták a szecesszió stílusirányát, és élesen elkülönítették. Bencze Lóránt kísérletet tesz a szecessziós stílusjegyek konkrét nyelvi tényeinek megállapítására24, párhuzamba vonva vele ezen formációk ókori retorikában gyökerező elemeit. Fő gondolatmenetében úgy próbálja a szecessziót karakterizálni, hogy a meglévő, más stílusirányzatban előbukkanó elemek jegyeinek az elrendezésmódja a lényeg benne. Dekorativitás / halmozás (a nyelv zeneisége ~ szimbolisták), allegória (~ rokokó), lázadás, érzékletek megjelenítése (~ barokk), illúziókeltés (~ romantika), hangeffektusok (~ rokokó). Kiemeli az indázó (az indák íveihez hasonlóan tagolódó), mellérendelő szószerkezeteket, illetve mondatokat, melyekben anaforikus szerepű a névszói szer-kezet, így a névmás kataforikus szerepű, ill. a visszatérés ellipszis formájáról beszél, mely véd a pleonazmustól. Másik kiemelése a stilizált természetkultusz (szóismétlés, halmozás), vagyis a természeti jelenségeket megnevező szóknak ez a funkcionálisan csak másodlagos értékű közlő szerepe gyakran elsődlegessé, dekoratívvá válik. Pl.: A tócsák lánggá égtek s a lángok tócsává. Muzsikás fény volt ez, mert az olvadás zenélt: a csobbanások csiklandó, ezerhangú kórusával!25
Specifikus stílusjegyeket igyekszik kimutatni Pór Péter26 is. Kiemeli azt a tényt, hogy a szecessziónak a  személyiség megváltozott helyzetét, szerepét és értékét kellett tisztáznia. Az iránytalan változás helyett szerinte megrendülésről beszélhetünk, ami a személyiség két lehetséges attitűdjét hozta magával: a szemlélődést és az önmagára reflektálást. Ezért lesz a kor két nagy jelképe a Művész és az Élet, és e két fogalom diszharmóniáját nem feloldani próbálták, hanem elvvé emelték. Imrus is titkon írónak készül, „mert a cselekvés lehetőségét nem ígérte a szürke századvég, csak a fantázia számára állt nyitva a tér”. Tehát megváltozott a viszony az anyaghoz: a művész önnön nyersanyagát / önirányulását kellett követnie, aminek három modelljét különíti el: 1. artisztikus vagy pszichologikus irányzat, 2. ornamentikus irányzat, mint ihlet, 3. mitologikus / lélektani irányzat (Wagner művészetlátomása). Mítosz: a lélektartalom és a külső táj egybekapcsolása.
Bahr27 az emberi idea megkülönböztetésében világít rá korstílusok specifikumaira: a klasszicizmusban az ember ~ ’ész, értelem’, a romantikában ’szenvedély, érzék’, a modern művészetben pedig ’ideg’, és célja az idegek parancsának teljesítése. Tehát az új idealizmus tartalma az idegek, és a kosztüm a dekadencia, a forma pedig a naturalizmus valósága. Tehát a dekadenciával való affinitásban társadalmi tendencia mutatkozik. „dekadens író illik ma őhozzá – de minek?”28 A. Volinszkij szerint29 a dekadencia az idealizmus és a materializmus harcára való válasz, új formulák / szókapcsolatok keresése a még homályos érzések közvetítésére, illetve a dekadencia magában véve csak törést jelent a társadalom új világnézetében. Vagy ahogyan Nietzsche írta: „Az egész nem egész többé.” Bahr az integritás viszonyának meghatározásában egyben a szecessziós stílusvilág milyenségét is bemutatja. Az embert rabul ejtette a külső valóság, s ez volt az oka a mérhetetlen fájdalomnak. A régi idealizmus rokokó jellegű volt: természeteket fejezett ki: ami az ész, az érzelem és a cikornya (Wilhelm Meister). Az új idealizmus pedig idegeken keresztül reagál a dolgokra, sajátot visz rá a valóságra. A szót azonban, mivel az értelmi és gondolati, csupán virágnyelvként tudja használni: be-széde mindig hasonlatokból és jelképekből áll; elrejtőzésszerű, ugyanakkor köny-nyű, kacagó, gyors és könnyűléptű. Eltűnik az ész nehézkes búbánata, elszabadult szárnyalás, a megszabadult idegek álmodása lép helyére.

A regény 7. alfejezetrésze30:
„Óh, kávéház! drága és mindig kikerült szórakozás! most ide is minden külön ok és meggondolás nélkül beléphetett Imrus. Talán egy éjszaka még abból a Nagy Életből várt rá, amelynek ez a kivilágított kávéház Pesten az első tornáca, s ki tudja? a normális Újjászületés, az Akarat nagy megfordulása, nem mindig a Csönd műve: olykor itt forr az ki, ama Nagy Élet lámpásai előtt; sőt örömleányok karjaiban. Akárhogyis: az időt el kellett tölteni, s kisétált lábak maguktól is behúznak a puha, meleg helyre.
Imrus rendelhetett amit kívánt: nem kellett a garast számolni hogy kijöjjön a hónap végéig. Mi lesz már a hónap végéig! Imrus nagy úr volt most: mégis félszegen keresett asztalt a szokatlan fényben, kihúzva gerincét, idegesen simítva végig hanyag ruháin. Mindenki őt nézte: bukott király volt inkognitóban. A kávéház pompája sértette: s megvetéssel gondolt a kávésokra. Megvetéssel gondolt Schapringerékre is, minden műveltségükkel, melyet a Pénz adott. Az ő műveltsége más volt, mélyebb, gyökeresebb: nem a fölösleg snobos levezetése, hanem egy ország elepedt velejében fölgyűlt fájdalmas szomj. Imrus tragikus pózban ült néhány képeslap és ánzikszkártya fölött: mert ez az ánzikszkártyák kora volt. Aprók, nagyok, színesek és duplák: diadalai egy újkori szegény galantériának! mily örömmel küldte haza egykor az elsőket Pestről, mint ifjú király székvárosa fotográfiáit! Ha szétröpítené most, hogy hírt mondjanak züllött királyukról! S meghívná barátait harakirijéhez, mint japán hősök. Nem, nem, elbúni inkább, maóri vadakként, puszta hegy tetejére, hol legközelebb érik a keselyűk! Imrus fiatal életvágya semmit sem érzett hősibb tettnek, mint azt, ami egykori hittantanára sze-rint: »gyáva kitérés az Élet feladatai elől«. Ki végzi el Imrus feladatát? hacsak ő maga nem születik még egyszer. Fiókjában oroszlánkörmök maradnak, s e magyar glóbuszon sötétség. Imrus előtt könnyben imbolyogtak a fények; hirtelen ellágyulással szerette volna magához ölelni az egész világot; legkivált pedig szerencsét-len faját, melynek átkát most magán érezte: mert Imrus hajlandó volt, sok példát megelőzve, saját gyöngeségét a Turáni Átokra kenni rá. Egyébként nem volt-e ez a gyöngeség is turáni átok, s Imrus maga, legalább a céljai szerint, egy turáni kis kultúrvértanú, valami fölsült Apáczai János? noha nagyon sok szépséghibával. Bizonyos, hogy ez ellágyulásában egyszerre egy hamisítatlan turáni »Szervusz!« köszönt rá: mert Várkonyi Béla állt mögötte, régi iskolatársa Sótról: akivel ezer éve látták egymást.”

A kézirat 7. alfejezetrésze31:
„Befordult, avval az érzéssel, hogy bármit rendelhet, nem kell spórolnia, gondolva holnapra s holnapokra; mert nem volt-e itt az Utolsó Nap? Mégis bizonyos félszegséggel ment a nagy fényben asztalt keresni magának: szokatlan lévén egyedül haladnia el az Emberek Szemei előtt. Noha senkise nézett rá, kihúzta kissé meggörnyedt alakját s idegesen simított végig hanyag ruháin. Gyorsította lépteit, mintha egy hamis hang gyorsítaná az ütemet. S bár pillanatnyilag gazdagnak érezhette magát, kápráztatta a Kávéház pompája; eszébe jutott, hogy valamikor, még gyermekkorában, apja beszélt egy pesti kávéházról, amelyet valami óriás költséggel építettek; akkor ez csoda volt; s csak most lett benne tudatossá, hogy a kávésok, vendéglősök, akiket társadalmilag mélyen a saját kasztja alatt állóknak tekintett, voltaképp nagy urak és gazdag emberek; ez valahogy kellemetlen gondolat volt és a Schapringerékről való emlékeivel asszociálódott. Imrus őszintén demokrata volt; mégis bizonyos sértett osztálygőgöt keltett benne ez a gondolat: büszke volt uri szegénységére, bűnére, s még e gőgjére is. Mire egy asztalnál letelepedett, már ezer méter magasságból nézett az egész Kávéházra és közönségére, s fölényes mozdulattal küldte tovább a rongyos gyereket, ki képes levelezőlapokat kinált asztalról asztalra. Aztán visszahívta: miért ne? válogatott a tájképek között. Az »ánzikszkártya« még egész modern új divatként szerepelt Imrus előtt, mikor fölkerült Pestre. Milyen szenzáció volt, ilyeneket küldözni az első hetekben Gádorosra, kiválasztott impozáns részleteket, a dicsekvő és mutogató »pesti fiu« fölényes boldogságával! Mi lenne ha levelezőlapokat írna ismerőseihez és családjához (áthúzva: »és barátaihoz«), amikben bejelentené öngyilkosságát? Vagy, mondjuk, gyászkeretes levélben meghívná barátait hogy harakirijénél tanuk legyenek, mint a japánoknál szokás? Nem, nem, elbúni inkább, mint maóri vadak, puszta hegy tetejére hol legközelebb érik a Keselyük! Ifjak szivesen ábrándoznak elképzelt öngyilkosságok hatásáról: hogy fogják sajnálni, siratni, mentegetni vagy elitélni! A hittantanár az iskolában azt tanította, hogy az öngyilkosság gyávaság, könnyű kitérés az élet feladatai elől; de Imrus fiatal életvágya semmit sem érzett oly nehéznek, oly hősinek, mint az élet eldobását. Mi csábítóbb mint a hősi tett? Mégis Imrus nagyon jól tudta hogy (áthúzva: »ezt a hősi tettet nem fogja elkövetni«) az élet előtte van és nem mögötte.

Nem halhatok meg,- gondolta, míg nem alkottam valami nagyot, (áthúzva: „valami”) maradandót! A sors nem engedi! (áthúzva: »s a legnagyobb veszély közt biztonságban érezném magamat«) Mégis Imrus hitt a Zseni misztikus végzetében: ki (áthúzva: »tengeri vihar«) viharhányt hajón és ágyuk előtt biztonságban járhat, míg meg nem alkotta nagy művét. Mégis továbbröpítette fantáziáját: más halott volt, s fiókjában találták zsengéit, melyek bizonnyal elárulják az oroszlánkörmöket. Imrus ezzel belépett a tragikus sorsu regényei zsenik sorába (áthúzva: »akiket mindig«) akikről azelőtt csak gunyolódva szokott beszélni. Vad pózzal ütötte föl borzas fejét, végighordva a kávéházi »profanum vulgus«-on . S ebben a pillanatban egy fiatalember állt meg asztala előtt.

Szervusz, Imrus! – A »szervusz«, a tege