Szirmai Péter: Öreg bácsó

1 – Három autóval érkeztek. A három barát. Hosszú ideje szerettek volna már eljönni ide, a Bükkbe, csak hárman. Végre távol a családtól, a szülőktől, a barátnőktől. Három fiatalember, volt egyetemi évfolyamtársak, erejük teljében.
Nem foglaltak előre szállást, így nagyobb kalandnak tűnt az utazás. Pénzük volt bőven. Szüleik mind vagyonos bankárok, zsíros helyre, maguk mellé vették az ifjakat.

Dolgozni keveset kellett, a pénz meg dőlt hozzájuk. „A plebs annyit fizet, amennyit akarunk” – mondták egymás közt.
Avval nem számoltak, hogy október huszonharmadika tájékán a házak telítve vannak. Az emberek a hosszú hétvégére gondolva kiszabadultak a városból. Egy hely volt szabad csupán, egy rozoga parasztház, mely a falu végén, az erdő mellett, sötétedéskor meglehetősen félelmetesnek tűnt. A szoba, fürdővel nem az ő igényeik szerint volt berendezve, de semmi kedvük sem volt tovább keresgélni. Rendetlenül beálltak az udvarra a luxuskocsikkal, nem törődve a további vendégek esetleges érkezésével.

A tulajdonos, egy idős asszony, nem lehetett nekik ellenfél. Úgy érezték, nyugodtan dorbézolhatnak kedvük szerint. Csak a szeme, a szúrós, éjsötét tekintete bosszantotta őket.

2
Az éjszaka nyugodalmasan telt, a három fiatal férfi ki kellett, hogy pihenje az előző napi másnaposságot és az utazás fáradalmait. A szoba falán bugyuta kis gobelin- képek virítottak, azonban az ágyakkal szemközt, egy írólap méretű keretben, egy régi fénykép feszült. Még este, fáradtan, egy-egy futó pillantást vetettek rá, de nem törődtek túl sokat vele. Ellenben reggel tüzetesebben szemügyre vették.
– Ki ez? – kérdezte az egyik. – Valami indián?
– Ide van írva valami, nézd csak! – bökött kövér ujjával a kép alá írott szövegre a másik. Közelebb hajolt. – Ööreeg báácsóó!
– Micsoda hülyeség!
A képen egy cserzett arcú, varkocsba font hajú, megsárgult bajszú, öreg férfi nézett farkasszemet velük. Ruházata a század eleji bocskai zakó. Nyaka ráncos, dacosan feszülő szája fogatlanul besüppedt, tekintete metsző szürkés acél.
Kettő közülük pakolni kezdte a ruháit, de a harmadik, a legkövérebb, nem tudta levenni tekintetét a képről.
– Várjál csak! – emelte föl mutatóujját rázogatva. – Én már láttam ezt a képet! Méghozzá otthon! Anyámnak van valami könyve… néprajzi talán. Sámánokról, vagy táltosokról szól.
Most már a többiek is nyílt tekintettel figyelték társukat.
– Mit hordasz itt össze?
– Semmit, csak…
–Hagyjuk már ezt a baromságot és menjünk. Azt beszéltük, hogy felmegyünk a kilátóba a tanösvényen, nem?
– Jól van, na! Ne izgulj! Két perc és indulhatunk!

3
A fiatalok beillatosították, bepomádézták magukat, majd felöltötték a legújabb divatnak megfelelő, méregdrága ruháikat. A szobát úgy hagyták, ahogy az ágyból kikecmeregtek: széthányva, büdösen. Nem vittek magukkal mást, csak pénzt meg némi innivalót.
Első útjuk az étkezdébe vezetett, ahol hosszan, bőségesen bereggeliztek. A vendégek meglepve forgatták fejüket a különös, kövér látogatók felé, akik nem zavartatták magukat. Megmutatták, milyen a pesti virtus. A főpincér visszafogott, kérdőre vonó érdeklődését, súlyos borravaló halmokkal fojtották hamvaiba.
Az éhség csillapítása után, a bankárfiak kényelmes léptekkel vágtak neki a tanösvény sárgás levelekkel tarkított útjának. Az első stációnál egy információs ház állott, ahol a fiúk, a helyi nevezetességeket bemutató kiadványokat keverték össze, s gúnyolódva szégyenítették meg a tájszólással beszélő háziasszonyt. De mindez, már rövid idő elteltével unalmas volt, célszerű volt továbbállni. A kis hátizsákból előkerülő, előzőleg beszerzett jó pár sör meghozta a megfelelő hangulatot. Kiabáltak, nevetgéltek, lapogatták egymás hátát. A további stációk helyi növény- és állatvilágot taglaló tablóit filccel rajzolták tele, néhol zsebkésükkel vágtak ki belőle darabokat, s a forgácsokat szétszórták a gerincen haladó út lejtőjére.
Ahol tudtak, igyekeztek bosszúságot okozni az arra járóknak. Az úton, harsány röhögés kíséretében, keresztbe raktak letört ágakat, útjelző táblákat fordítottak helytelen irányba, turistajelzéseket tettek felismerhetetlenné. Fákba disz-nó üzeneteket karcoltak, védett virágokat tapostak le, cserjéket, kis facsemetéket törtek meg derékban, világ csúfságára.
– Na, ha ezt a te öreg bácsód látná, biztosan összeszarná magát! – röhögte félrészegen, nyálát csorgatva az egyik.
– Hagyd már azt a rohadt öreget!
– Mi van? Talán félsz tőle, te barom? Hisz az csak egy kép!
Kicsit össze is verekedtek, de a harmadik végül nagy nehezen szét-választotta őket.
– Nem vagytok normálisak! Ilyen baromság miatt összeszólalkozni! – igaz-gatta ruháját. – Inkább szaporázzuk egy kicsit, s érjünk mihamarabb a kilátóhoz! Ennék, meg innék is valamit.
Ez az érv hatott. Dülöngélve megindultak, aztán a mozgás valamelyest kijózanította őket. Szótlanul haladtak, míg csak magasodni nem látták a fák ölelő karjai között a kilátó fából ácsolt tornyát. A kilátóba, kapatos állapotuk miatt, nem akarták fölengedni őket, de akkora összeget adtak a jegyszedő őrnek, hogy az nem volt képes ellenállni, noha egész föntlétük alatt imádkozott, hogy a részegek istene tartsa meg őket az élők sorában.
Az ebéd, a kilátó aljában berendezett kis büfében, kiadós volt. Az útra azért beszereztek még néhány doboz sört és a visszaút, ennek hatására, az ebéd előttihez volt hasonlatos. Estére értek csak haza. Szinte bezuhantak a reggel széjjelhagyott ágyukba. Az öreg, a falon, meg csak nézte őket fagyos tekintettel.

4
Az álom mély szakadéka, tárt karokkal fogadta be az utazókat. Az éj közepén járva, balta zuhanására ébredtek. Felültek az ágyban, mert nem hitték el, amit láttak. Az öreg, a képen lévő öreg állt velük szemben, bocskaiban, bő szárú nadrágban, bőrcsizmásan. Kezében kisbalta villogott. Összenéztek kitágult pupil-lával, akár a patkányok, ha vadászgörényt látnak.
– No, urak! Eljött az elszámolás ideje!
A ficsúrok csak ültek kővé meredve, nem tudták eldönteni, hogy mindez agyuk kóros kivetülése, avagy a valóság acélpengéje.
– Tudják, urak, nem lehet csak úgy következmény nélkül elkövetni ezt vagy azt – ingatta meg szikár, félelmetes fejét. – A természet nem tűri az ilyesmit.
– Mit akarsz tőlünk? – bátorodott föl az egyik.
– A számadó juhász elszámol az úrnak, de a juhok meg a juhásznak tartoznak elszámolással!
– Mit követtünk el? – remegte az egyik, s közben végbele összeszűkült a felkúszó félelemtől.
– Gondoljátok csak végig az elmúlt napotokat!
– Semmi kivetnivalót nem találtok benne?
– Hazudsz is, nemcsak lopsz. Mert megloptad a társaiddal az erdőt, elvet-ted, ami nem téged illet.
– Milyen jogon…
– Csönd legyen! – reccsent a szava akár a jég. A kövér patkányok meg-hunyászkodtak a sötétben. Az öreg hozzájuk lépett, s a falhoz penderítette őket, a fiatal férfiak meg csak nézték megbabonázva. Karjaikból, számukra érthetetlen módon, elszivárgott az erő. Lelökte őket a földre, ülő helyzetbe, egymás mellé. A nyakuknál fogva kötözte össze őket, úgy, hogy a fejük összeért. A cserépkályhához lépett, melynek nyílásából a piszkavas szögellt ki. Kivette az izzó vasdarabot és hozzájuk lépett.
– Aki hazudik, a régi törvények értelmében megvakíttatik. Aki pedig lop, annak a keze tőből levágatik.
Azzal a vasat villám mozdulattal végighúzta a szemükön. Az ordítás véresen csorgott le az arcukon. Utána fogta a kést…

5
Szinte felugrott az ágyból a szörnyű álom után. A matrac tocsogott az izzadtságtól. Zihálva lélegzett, úgy érezte, a szobából elfogyott a levegő. A mellette lévő fekhelyre nézett. Üres volt. Eszébe jutottak a tegnapi események: búcsú a fele-ségétől, aki a gyerekkel vidékre, az anyóshoz utazott két hétre. „Rohadt egy álom volt” – gondolta.
Kiült az ágy szélére. A Hold sárga, teli fényével bevilágította a szobát. Megtörülte az arcát. Ahogy a tenyerébe tekintett, meglepve látta, hogy tiszta vér. Úgy ugrott a tükörhöz, mintha viperák kúsztak volna az ágyára. Véres volt a szeme körül.
Az állott levegő most már végképp fojtogatóvá vált. Kilépett a teraszra, és jól teleszívta a tüdejét a kora őszi, friss, éjszakai levegővel.

Ekkor, az utcai bokor mögül, élénk beszédet hallott a csendbe ékelődni. Elhatározta, hogy megnézi, mi lehet az. Ahogy a kapuhoz közeledett, nem vette észre a betonon szétszórt, kis üveggolyókat, melyekkel tegnap még a kisfia játszott, s melyeket az idő rövidsége miatt, nem tudott összeszedni. A golyókra lépve, elvesztette egyensúlyát és a tavaly elkészített, cikornyás, kovácsoltvas kapu hegyes pálcái közé esett, melyek vasvillaként szúrták át tenisztől kisportolt mellét.

6
A férfi a napernyő alatt ülve, az itáliai tengerparton, ölébe ejtette a könyvet és megcsóválta a fejét. Megnézte a könyv borítóját, a szerző nevét, majd a kiadót, aztán még egyszer rosszallóan megcsóválta a fejét.
Hogy kis biztonságot gyűjtsön, a mellette fekvő napozóágyon a feleségére tekintett, de ő a déli meleg, hosszú hullámú hősugaraitól mély álomba merült. Egye-dül maradt. A távoli horizontba küldte a tekintetét, ahol a tenger kékje összefolyt az ég szürkéjével. Középkorú férfi volt, de jól tartotta magát. Talán ötvenöt éves lehe-tett, de fiatalabbnak nézett ki. A fiára gondolt, az elkényeztetett fickóra, akit ugyan megnősített, elhelyezett a bankjában, mégis úgy viselkedik, mintha még gyerek lenne.

Most is jelezte, hogy adósságai vannak. Fáradt, kimerült. Ki kell kapcso-lódnia. Üzente, hogy elmegy pár napra a barátaival. Hármasban. Valahová a Bükkbe.