MARGÓ – A tragikus sorsú (szovjet) orosz irodalom és az írók

1967. március 25-én jelent meg az Élet és Irodalomban Réz Pál interjúja Örkény Istvánnal, amelynek egyik részlete így szól:
„– Én tragikus írónak tartalak. Vagy legalábbis tartottalak utolsó kötetedig. Te?

– Minden tehetség sorsa tragikus, ha nem tudta magát teljesen kibontani. Ehhez azonban, sajnos, számtalan tényező szerencsés találkozására van szükség. Belsőkre, mint az író jelleme, fegyelme, viszonya a világhoz és a környező irodalomhoz. És külsőkre, mint az olvasók fogékonysága, a kritika érzékenysége, az író anyagi helyzete…

– Nem feleltél a kérdésre.

– Akkor a kérdés nem volt jó.

– Máshogy teszem fel: ha más korban, más országban születhettél volna?

– Össze tudok állítani egy optimista helyzetet. Schöpflint választanám kritikusomnak, a francia olvasót olvasómnak, a mai amerikai prózaírókat vetélytársaimnak, a húszas évek Moszkváját irodalmi közegnek…”. (Párbeszéd a groteszkről, Magvető Kiadó, Bp. 1981)

 A kötet megjelenésének dátumát azért is tartom fontosnak feltüntetni, mert Örkény e fenti nyilatkozatát a nyolcvanas évek elején olvastam, s fölöttébb megle-pődtem rajta, mivel akkor már az egész világ tudta, hogy a húszas évek Moszkvájában, mindjárt az évtized elején, milyen áldatlan körülmények közé kerültek az írók, illetve az egész orosz (szovjet) értelmiség, és azt is, hogy később kinek mi lett a sorsa.

 Az emberben önkéntelenül felmerül a gyanú – annak ellenére, hogy az SZKP XX. kongresszusán elhangzott Hruscsov-beszéd alaposan felkavarta a kedélyeket szerte a világon –, a magyar értelmiség tíz év múltán is, szinte semmit sem tudott a közel ötvenéves szovjet kultúra (irodalom) történetéről. Vagy ha tudott is egyet s mást, hatvanhétben már jobbnak látta hallgatni róla, hiszen akkor már Szovjetunióval az élen az egész szocialista tábor ura a neosztálinista Brezsnyev volt. (Nem mintha a sztálini kor-szak politikai gyakorlata, ideológiája Hruscsov ideje alatt sokat változott volna.) Csakhogy Örkény nem az a típusú író volt, aki tudatosan szépítette volna a megtörténteket, még csak olyan enyhe, pozitív ráutalással sem, mint a fent idézett mondattöredék.

 Az okok találgatása teljesen fölösleges. Ami nem bizonyítható, nem tekinthető ténynek, az orosz irodalom történetére vonatkozó bizonyítékokból viszont ma már épp elegendő áll rendelkezésünkre. Próbáljunk meg közülük néhányat felidézni. Kezdjük mindjárt azzal, ami az írók, művészek és tudósok sorsát a későbbiekben meghatározta.

 Lenin 1922 márciusában felszólította a Cseka vezetőjét, Feliksz Dzerzsinsz-kijt, hogy a szovjethatalommal elégedetlenkedő íróknak és tudósoknak az országból való kiutasítására tegyen körültekintő előkészületeket.

Nem férhet hozzá kétség, hogy a zseleznij (vas) Feliksz ezt meg is tette, ám vég-rehajtására már nem kapott lehetőséget sem a földi, sem pedig az égi hatalomtól. Ugyanis az 1917 decemberében az ellenforradalmi és szabotázsakciók megakadályo-zására létrehozott Csekát (VCSK – Összoroszországi Rendkívüli Bizottság) 1922. február 6-i határozattal felszámolták, és helyette létrehozták az Állami Politikai Igazgatóságot (GPU), amelynek továbbra is a hírhedt Ljubljanka maradt a székhelye, ám 1930-ig a tettek elbírálására vonatkozóan semmilyen jogköre nem volt. Dzerzsinszkijt az éléről elmozdították, számára nem éppen testhezálló, magasabb pozíciókba helyezték, ám 1926-ban, ötvenkilenc éves korában meghalt. Ha egyáltalán lehet valamit a javára írni, az az, hogy még 1920 decemberében elrendelte, a politikai foglyokat a köztörvényes bűnözőktől külön börtönökben, szellemi munkára alkalmas körülmények között kell tartani. A szovjethatalom a későbbiekben ebből, leginkább a bebörtönzött tudósok esetében, rengeteget profitált.

 Az írók a tudósoknál jóval kisebb súllyal estek a latba. Nekik azt a szerepet szánták, hogy a szovjethatalmat teljes odaadással szolgálják. Hogy pontosan mit vártak el tőlük a húszas évek elején, még nem volt tisztán látható. Az írók és általában a művészek, még utólag is úgy tűnik, szabadon, szinte korlátok nélkül csoportokba szer-veződhettek, alkothattak legjobb belátásuk, illetve képességeik, elveik szerint, és egy-mással heves vitákat folytathattak. Valószínűleg ez tévesztette meg Örkényt, de nem-csak őt, több világnagyságot is. Közülük elsőként 1931. július második felében G. B. Shaw látogatott el a Szovjetunióba, hogy személyesen láthassa a csodát. Fölösleges lenne felsorolni, mivel ismert, hogy kiket sikerült teljesen megtéveszteni.

1935. augusztus 17. – szeptember 1. között, hosszas és alapos előkészítés után, ülésezett a szovjet írók I. kongresszusa. Idézzünk fel néhányat ezen előkészületek közül, amelyeknek a lényege a megfélemlítés és az ún. útmutatás volt.

Az első, írók ellen indított politikai kampány 1929 szeptemberében zajlott le Borisz Pilnyak és Jevgenyij Zamjatyin ellen. Bűnük az volt, hogy műveik (1926 és 27-ben) külföldön jelentek meg. Ugyanabban az évben apolitizmus miatt kampányt indítottak a Tudományos Akadémia ellen.

1931 nyarán ülésezett a Proletárírók Összoroszországi Szövetsége (RAPP), ahol Alekszandr Fagyejev a proletár irodalom világtörténelmi feladatát a munka hőseinek ábrázolásában jelölte meg.

A szocialista realizmus, mint a szovjetkorszak egyedül elfogadott stílusirányzata, 1932-ben Sztálin jelenlétében, Gorkij lakásán fogalmazódott meg. Utána hamarosan meg is jelentek az első szocialista realista művek.

Pár hónappal az írókongresszus előtt utasították a Glavlit (irodalmi és kiadói főigazgatóság) cenzorait, hogy az „eszmeileg bizonytalan, misztikus és művészietlen” alkotások megjelenését akadályozzák meg.

Az I. írókongresszusra több külföldi írót is meghívtak. A magyarok közül Illyés Gyulát és József Attilát, de helyette Nagy Lajos utazott ki. A vendégeket a szocialista átalakítás eredményeivel igyekeztek elkápráztatni, akárcsak a későbbi odalátogatókat, beleértve a turistacsoportokat is, egészen a SZU összeomlásáig. Alighanem Nagy Lajos volt akkor az egyedüli, aki a vendégek közül – mellesleg a kongresszuson, ki tudja mi oknál fogva nem volt jelen – e turpisságon keresztüllátott és a tapasztalatait Magyarországon nyilvánosságra is hozta. Ugyancsak rejtély, hogy az irodalomtörténet mindmáig hallgat róla.

Sztálin, hogy a rettegett hatalmát megingathatatlanná tegye és a végtelenségig megtarthassa, magában módfelett hatékony politikai-ideológiai stratégiát épített fel:

Vazallusait hosszabb ideig nem hagyta meg beosztásukban. Mint sakkfigurákat cserélgette, ugyanakkor egymás ellen heccelte, emberi gyengéiket gyorsan észrevette és azokkal zsarolta őket.

Felismerte a lakosság szenzációéhségét, és gondoskodott arról, hogy az, folya-matosan ki legyen elégítve. Legalkalmasabb és legbeváltabb módszer az értelmiség különböző csoportjai ellen kiagyalt koncepciós perek sorozata. Ő soha senkit személyesen nem vádolt meg, csupán egy-egy kétértelmű megjegyzést tett az illetékes szakterület főfelelőse előtt, és a folyamat máris beindult. Az illető tudta, ha nem reagál rögvest és legerélyesebben, rövid időn belül neki vége lesz, mert a Gazda (így hívták Sztálint a bennfentesei) ráuszítja az ellenfeleit. (Mindegyikük tudta, hogy tisztségében ki a kiszemelt utódja.)

Bőkezűen osztogatta – nemcsak ő, az utána következő vezérek mindegyike is – a rangokat és a kitüntetéseket. (Még a takarítónőknek is megvolt a hierarchiájuk. Nem vicc, a hetvenes években, turistaként saját szememmel láttam múzeumi takarítónőt, munkaköpenyén medáliákkal parádézni.)

A láb alól eltett ellenfélgyanús híveinek dísztemetéseket rendezett, s álszent áhítattal maga is cipelte a koporsójukat.

Tudta, hogy bűnös cselekedeteit a történelem számon tartja, ezért az olyan döntéseket (ítéleteket), amelyek halálos áldozatokkal jártak, egyedül soha nem írta alá.

Magát a legbölcsebbnek, tévedhetetlennek állította be, megtervezett és jól alkal-mazott kiszámíthatatlanságával, beleértve gúnyos humorát is, mindenkit bizonytalanságban tartott.

Mindezt azért tartom fontosnak megjegyezni, hogy érzékeltessem, Sztálin személyisége, jelleme átitatta az egész szovjet társadalmat, szocialista táborostul, egészen az összeomlásig. Sokan (utólag) Sztálint beteg elmének tartják, de nem valószínű, hogy az volt, inkább az eddig élt összes despoták legzseniálisabbika, aki rögeszméinek megvalósítására működőképes rendszert tudott kialakítani. Hogy az, milyen erkölcsi elbírálás alá esik, teljesen más kérdés. A rendszer igazában és létjogosultságában hét évtizeden át százmilliók hittek. Köztük kiváló gondolkodók, kiemelkedő tehetségek ezrei (ha nem tízezrei), akik közül sokan hosszabb-rövidebb ideig, vagy éppen egész életükön át, szenvedő alanyai voltak.

Ilyen körülmények között korszerű irodalmat létrehozni, művelni szinte képtelenség volt. Sokan mégis megpróbálkoztak vele. Épp arra szeretnék rávilágítani, hogy mi lett nekik és alkotásaiknak a sorsa, azokat is beleértve, akik igyekeztek semlegesek maradni, vagy éppen behódolni. (Lásd, apolitikus tudósok!)

Nemrég kezembe került a magyarországi Noran Kiadó Kft. 2006-ban közreadott Huszadik századi orosz novellák kötete. (Modern Dekameron sorozat, szerkesztője Réz Pál.) Ez a kiadvány mindössze harminchét író novelláját tartalmazza, közülük tizenkilencnek a fordítása ezen antológia számára készült. Nem mintha a többi novella szerzője, néhány kivételtől eltekintve, ismeretlen lenne az olvasók számára.

Nemzedékem tagjai, a hatvan, hetven év körüli irodalomkedvelők, tán túlzás lenne azt állítani, hogy a szovjet irodalmon nőttek fel, viszont tagadhatatlan, hogy életüknek egy-egy szakaszában nem kerülhettek ki a hatása alól. Hogy kinek mikor és miért jelentett belőle élményt, mindenki maga tudná megmondani, de hogy voltak, sőt ma is vannak még művek, amelyeket érdemes újraolvasni, vitathatatlan.

Csupán átlapozva a szóban forgó kötetet, s közben visszagondolva évtizedekkel előbbi olvasmányaimra, a modern fogalom az, ami elgondolkodtat. Hogy Nabokov, Babel, Bulgakov, Suksin ma is korszerűek és vélhetően még sokáig azok is maradnak, számomra kétségtelen, de a többiek közül sokukra már nem mernék esküdni. Persze ízlés dolga, hogy ki kit tart modernnek akár évtizedek múltán is. Számomra – némileg ismerve a szovjet politika és kultúra történéseit – már magában az is csoda, hogy beszélhetünk modern orosz irodalomról. Pedig milyen csodálatos volt, egészen a huszadik századnak éppen a húszas éveiig.

Próbáljuk meg sorra venni, persze csak nagyvonalakban, hogy mi történt a húszas évek eleje után. A szóban forgó kötet harminchét írója közül tizennégy kénysze-rült arra, hogy elhagyja hazáját, heten mindjárt az első hullámban, amit még kettő követett. Ők a következők voltak: Leonyid Andrejev (1871–1919), Alexej Remizov (1877–19579), Jevgenyij Zamjatyin (1884–1937), Gajto Gazdonov (1903–1971), Ivan Bunyin (1870–1953), Vladimir Nabokov (1899–1977) és Nyina Berberova (1901– 1953).

Gondolhatnánk, közülük Bunyin volt a legkiemelkedőbb, mivel 1933-ban ő lett az első orosz Nobel-díjas író. Ehhez csupán annyit érdemes hozzáfűzni, hogy az irodalmi Nobel-díj a minőség szempontjából kezdettől fogva igencsak vitatott kritérium. Odaítélésénél több esetben is bizonyíthatóan közrejátszottak bizonyos politikai szempontok. Egyes vélemények szerint Bunyinnál az nyomott sokat a latban, hogy emigráns volt.

A második világháború után az emigránsokat megpróbálták hazacsalogatni. Bu-nyint személyesen Konsztantyin Szimonov. Töprengő írások (Gondolat Kiadó 1973) kötetében írja le párizsi találkozásaikat. Szimonovnak, a hatszoros államdíjas költő-írónak, a Szovjetunió iránti elkötelezettségét és elfogultságát aligha kell részletezni. Annál meglepőbbek az emigránsok magatartásával kapcsolatos feljegyzései. Írja, sokan közülük már 1946 nyarán felvették a szovjet állampolgárságot, maga Bunyin is. „…voltak, akik a németek szolgálatába szegődtek, és voltak, akik ezt becsületükkel összeegyeztethetetlennek tartották (…) – a német megszállás éveiben Bunyin teljesen kifogástalanul viselkedett, (…) – óvatos ajánlatokat kapott, hogy írjon a németek által patronált kiadványokba, vegyen részt bizonyos folyóiratokban, az ő segítségükkel adjon ki valami többé-kevésbé semlegeset”. Szimonov időnként beszélgetőpartnerét idézi: „Mivel éreztem, hogy tovább fognak unszolni, állandóan délen éltem… egy ismerős orvos házában (…) nem volt mit ennünk. (…) Volt nekünk az orvossal egy kis rádiónk, és én a manzardban (a ház emeletes volt) hallgattam az orosz adásokat. (…) Meghallgatom a díszsortüzet valamelyik város elfoglalása után, s a felső emeletről rohanok le, iszom egy kicsit, matatok a szekrényben, találok valami kétszersültet, megeszem, s újból fel. Egy óra múlva újabb díszsortűz. Megint meg kell ünnepelni! Megint le, megint iszom egy kicsit, megint kétszersült, megint fel… Így néha egész éjjel szalad-gáltam örömömben fel-le.” (95. old.) Nem férhet hozzá kétség, ez tiszta orosz mentali-tás. (Sztálin ezt jól ismerte. Ezért rendelte el az egymást követő rengeteg sortüzet és a győzelmi tűzijátékokat Moszkvában.)

Bunyin a Nobel-díjból is alig valamicskét költött magára, szétosztotta a sorstársai közt, így aztán nemcsak a háború alatt, utána is, egészen haláláig, szinte nyomorgott, ám arra, hogy hazamenjen, nem tudta elszánni magát. „– Nem akarom, hogy úgy vigyenek engem Moszkvába, mint Kuprint (nagy igyekezettel és gúnyosan hangsúlyozta: nem odautazott, hanem „odavitték”). (…) Roncsként tért haza, olyan emberként, aki már semmire sem képes. Én ezt nem akarom.” Úgy tűnik, Szimonov megértette. „Visz-szatértem Moszkvába – írja – és megtettem az Állami Kiadónál a szükséges lépéseket. (…) egy nagy Bunyin-kötet kiadására. (…) de éppen ebben az időben jelent meg A. A. Zsdanov beszéde a Zvezda és Leningrád című folyóiratokról, Zoscsenkóról és Ahmatováról…

Amikor ezt elolvastam, megértettem, hogy a Bunyin-ügynek vége, most már nem fog jönni.” Pedig ezt már tudta az első találkozásuk után is. Különben miért írta volna: „Más kor, más idő emberének tűnt, olyan embernek, akinek – ha haza akar térni – rendkívül sokat kell legyőznie önmagában, egyszóval olyan embernek, akinek na-gyon nehéz lenne nálunk. Úgy éreztem, hogy egész modorában mélyen és következetesen antidemokratikus volt.” Nyilvánvaló, hogy Szimonov az egyedül üdvözítő „szocialista demokráciára” gondolt még Bunyin esetében is.

Hogy a szocialista demokrácia négy évtizede nálunk milyen volt, közismert, ám hogy a Szovjetunióban időnként az elviselhetetlenségig elfajult, számtalan példa bizonyítja. Elsők között Szergej Jeszenyin menekült a halálba előle még 1925-ben. 1930-ban Majakovszkij követte őt, 1941-ben Marina Cvetajeva, aki 1939-ben tért haza önként az emigrációból. 1956-ban öngyilkos lett Alexandr Fagyejev is, a Szovjet Írók Szövetségének volt főtitkára és a már említett Anna Ahmatova 1966-ban, hogy csak néhányat említsünk közülük. A kivégzetteknek, illetve a rabságban elpusztítottaknak pedig se szeri, se száma.

A második irodalmi Nobel-díjat Borisz Paszternak kapta volna meg. 1958. október 23-án ítélték neki oda, de rá öt napra rágalomhadjáratot indítottak ellene, végül az írószövetségből is kizárták. Rémületében lemondott a Nobel-díjról, majd november 30-án könyörgő levelet ír Nyikita Hruscsovnak, hogy ne utasítsák ki az országból. Levelét a Pravda november 2-án közölte. A megkeseredett költő, regényíró 1960. május 20-án halt meg. A Világirodalmi kislexikon (Gondolat – Budapest 1984) az esetet kurtán-furcsán egy mondatban intézi el: „1958-ban Nobel-díjat kapott, de az író a díjat visszautasította.” Próbálta volna ezt nem tenni. Igaz, ekkor már nem valószínű, hogy szibériai munkatáborba kerülhetett volna, ám Szolzsenyicin esete bizonyítja, hogy félelme nem volt alaptalan. Ezt ugyan már nem tudhatta Paszternak, de annál inkább emlékezhetett 1922 augusztusára, amikor mintegy kétszáz írót, újságírót és tudóst tartóztattak le egyszerre és toloncolták ki őket.

Hruscsovnak azáltal, hogy sikerült kezébe kaparintania a legfelsőbb hatalmat, Beriját eltávolítania a politikai életből – 1953 júliusában letartóztatták, nyilvánosan leleplezték bűneit, majd az év decemberében Konyev marsall elnökletével a legfelsőbb bíróság halálra ítélte és nyomban ki is végezték – a kezdeményezésére a Gulag-táborok foglyait szabadon engedték, kivéve a politikai foglyokat. Különben miért követelték volna 1954 május–júniusában, hogy az amnesztia rájuk is terjedjen ki, s legalább a köztörvényesek jogai terjedjenek ki rájuk? (Lám még Dzerzsinszkij rendeletét is elfelej-tették.) A sajtóban leállították az antiszemita kampányt és több, a nép számára meglepő bel- és külpolitikai intézkedést sikerült foganatosíttatnia, hirtelen nagyon népszerű lett. Viszont a XX. pártkongresszuson elhangzott beszédét, amelyben feltárta Sztálin bűneit, nem mindenütt fogadták pozitívan. Tévedés lenne azt hinni, hogy a hruscsovi enyhülés nagy lépés lett volna a demokrácia felé. Hiszen 1954-ben hozták létre a belügyminisz-tériumtól független „csak nyomozásra jogosult”, rettegett KGB-t. (Írók között is jól működött a besúgóhálózata.) Szovjet katonai alakulatokkal fékezték meg 1953 nyarán a berlini felkelést, 1956 márciusában a grúz zavargásokat és ötvenhat novemberében verték le a magyar forradalmat.

Hogy milyen politikai és gazdasági melléfogások történtek Hruscsov vezetése alatt, nem lehet célunk részletezni, ám sajnos a még félműveltnek sem nevezhető pártvezér a kultúrába, így a művészetbe és az irodalomba is lépten-nyomon belekontárkodott. Különösen nagy derültséget váltott ki világszerte 1962-ben a Manyézsben megrendezett képzőművészeti tárlaton tett kirohanása a modern képzőművészet ellen. Azt lármázta, ha a szamár farkát festékbe mártanák, csapkodásával az is tudna olyan képeket létrehozni, mint az ott kiállító festők, akiket – nyilván fogalma sem volt róla, mit jelent a szó – pederasztáknak titulált. Csakhogy közben már elindult egy olyan fej-lődési folyamat, amelynek a hruscsovi éra már nem tudott olyan merev gátat vetni, mint az előző sztálini évtizedek kultúrpolitikája, amit inkább lehet kegyetlen cinikus játsz-mának nevezni, mintsem kultúrpolitikának.

Mint már szó volt róla, Sztálin közvetlenül nem avatkozott be a dolgok menetébe, azaz úgy tett, mintha minden rajta kívül történne, s ha valaki kellemetlen helyzetbe került, „bátran” fordulhatott hozzá atyai segítségért. A legtöbb szerencsétlen ember abban a tudatban is élt, hogy Sztálin személyes védelmére mindenkor számíthat. Például az írók egy csoportja, nevezetesen: Mihail Zoscsenko, Borisz Pilnyak, Oszip Mandelstam, Iszaak Babel és Venjamin Kaverin a Na posztu című folyóirat ellenük indított kampánya miatt levéllel fordult a párt központi bizottságának sajtóosztályához. Talán nem is sejtették, hogy ezzel saját sorsukat pecsételték meg. Elsőként Babel került bajba. 1926-ban az Állami Kiadó megjelentette a Lovashadsereg című kötetét, ami ma is érdekfeszítő olvasmány. Tán mondani sem kell, hogy könyve korántsem a hadsereg hőstetteiről szól, inkább a háború sújtotta civil lakosság, főképpen a galíciai és más területeken élő zsidók sanyarú sorsáról, szenvedéseiről. Meg is támadta Babelt rögvest a Komszomolszkaja Pravda. Bugyonnij főparancsnok a valóság meghamisításával és a hadsereg karikírozásával vádolta az írót. Meg is írta, azaz íratta saját „valósághű” emlékiratait egy bértollnokkal (mellesleg volt cári tiszttel), az Első Lovashadsereg hivatalos ideológusával, Szergej Orlovszkijjal. Nem tudni, mi lett volna Babel sorsa, ha Gor-kij egy Bugyonnijhoz írt levélben nem veszi pártfogásába. Felhívta a parancsnok figyelmét a könyv szerzőjének írói erényeire, melyekkel hitelesen ábrázolja művének sze-replőit. Ezzel sikerül elodáznia, de nem megakadályoznia Babel törvényszerűen bekövetkezett végzetét. Koholt vádak alapján 1939-ben letartóztatták, büntetőtáborba vitték és a következő év január 27-én kivégezték. A halálban megelőzte őt Mandelstam, akit Sztálin-epigrammája miatt még 1933-ban tartóztattak le és 1938. december 27-én halt meg egy lágerben (legalábbis ezt a dátumot közölték a feleségével). Mellesleg 1940. február 2-án végezték ki a nagyhírű, kiváló színházrendezőt, Vszevolod Mejerholdot is. Borisz Pilnyakot 1937-ben tartóztatták le, szokás szerint, mi másnak, mint koholt vádaknak alapján. Rá két évre halt meg valamelyik büntetőtáborba.

Bulgakov, Zoscsenko, Kaverin csodával határos módon nem kerültek hóhérkézre, ám ez nem jelenti azt, hogy támadás sohasem érte őket, főleg az első kettőt. Zoscsenkót kiváló tárcanovellái miatt üldözték. A második világháború alatt, akár-csak Cvetajevát, őt is evakuálták, 1946-ban kizárták az írószövetségből, és csak 1953-ban fogadták vissza. Kaverin, aki kezdetben hasonlóan a szóban forgó írótársaihoz a kísérletező avangard irányzatot képviselte, hangnemet változtatott. Dicséretére legyen mondva, hogy a hatvanas években nagyban hozzájárult Bulgakov és méltatlanul mellőzött írótársainak újraértékeléséhez. Bulgakov fiatalon, negyvenkilenc évesen halt meg. Később, jóval a halála után, világsikert aratott művét, A Mestert és Margaritát még 1921-ben kezdte el írni, 1939-ben fejezte be, de csak 1966–67-ben jelenhetett meg cson-kított változatban (magyarul 1978-ban). Ismertebb művei A fehér gárda, Ördögősdi, Végzetes tojások, a kevésbé ismert, de kiváló kisregénye a Kutyaszív és A Turbin család (színmű), amelyet 1926-tól telt házakkal játszottak a Moszkvai Művész Színházban. Sztálin többször megnézte, s mint hírlik, tetszett is neki. Mindezek ellenére a szerző 1930 márciusában, levélben kérte Sztálint, hogy engedjék külföldre távozni. Őt nem, de rá egy évre Zamjatyint kiengedték.

Köztudott, hogy a Szovjetunió története tele van értelmiségi csoportok elleni kampányokkal, perekkel. Mindig megtalálták azt a közismert személyt, aki ezeket elindította. Például Alekszej Tolsztojt, aki 1936. augusztus 23-án a Lityeraturnyi Lenin-grad című lapban a „trockista–zinovjevista terrorista központ” perének vádlottjaira halálos ítéletet követelt. Nem mintha e nélkül nem végezték volna ki őket, de kellett, mindig kellett egy hang, az „igazság hangja”, hogy a néppel elfogadtassa a gaztetteket. Tudvalevő, hogy Sztálin nem szerette, pontosabban megvetette a zsidókat, úgymond kozmopolitizmusuk miatt, amit helyette Szimonov mondott ki 1949 februárjában, a moszkvai kritikusok értekezletén, amivel elindította a folyamatot, a zsidó értelmiség „indokolt” üldözését.

Szimonov a háborús regényei által vált ismertté és elismert íróvá. A szovjet „embereszmény” megtestesítésére és heroizálására aligha akadhatott volna kedvezőbb miliő, mint a Nagy Honvédő Háború. Mint kimeríthetetlen témakör egészen a Szovjetunió összeomlásáig uralta az irodalmat. Persze voltak írók, akik a civil életből vett témákkal is elboldogultak. Tagadhatatlan, hogy születtek is kitűnő alkotások, így persze alkotók is, mint például Vaszilij Suksin, vagy Andrej Platonov, akinek nagy-regényei odahaza csak a peresztrojka idején jelenhettek meg. Meg mások is persze.

A Gulag-témát kétségtelenül Szolcsenyicin emelte irodalmi rangra. Nem mintha rajta kívül, sőt már előtte is, másokat nem foglalkoztatott volna a téma. Csakhogy ő ennek az áldozatává is vált. 1969-ben kizárták a Szovjet Írószövetségből, hiába kapott 1970-ben Nobel-díjat, 1974 februárjában kitoloncolták hazájából. Ún. főművét, a háromkötetes Gulag-szigetvilágot, már külföldön fejezte be. Oroszországba (már nem a Szovjetunióba) 1994-ben tért vissza. Ami lehangoló, ekkorra szinte közömbösen fogadta művét az olvasóközönség. De sajnos nemcsak az övéit. Valószínűleg nem csupán az (orosz?) irodalomnak, az egész világnak meg kellene újulnia ahhoz, hogy az irodalom visszanyerje méltó helyét és szerepét a kultúrában.

Örkény István mondja a már említett kötetének egyik párbeszédében:

„– Miért nem képes megújulni a klasszikus művészet? (kérdezi a riporter – megj. Cs. A.)

– Mert már nem tud a maga föltette kérdésekre válaszolni. És nem is tudhat, egy évszázad alatt úgy elhúzott mellette a tudomány, hogy aki a lét titkaira kíváncsi, már nem az írótól, hanem a fizikustól vagy a biológustól vár útbaigazítást. Igaz persze, hogy a tudomány is érthetetlen, sőt laikus ésszel föl sem fogható,…(…)…Egy kis halvány reménnyel kecsegtet, hogy mindent elölről kezdve, tiszta lappal indulva, az összes lehetőségeket kipróbálva, a tévutakat is végigjárva egyszer talán visszaverekszünk az első helyre…Ha nem, hát tévedtünk.” (Párbeszéd a groteszkről, 292.old.)

Hogy mennyire modern a Huszadik századi orosz novellák kötetbe tallózás folytán bekerült válogatás, nehéz megítélni. Már csak azért is, mert a legidősebb szerző Fjodor Szologub 1863-ban született, a legfiatalabb Viktor Pelevin pedig 1962-ben, a köztük születettekkel nagyjából négy nemzedéket képviselnek. Bugyinról a kötet szer-kesztője és összeállítója, M. Nagy Miklós is kimondja, „konzervatív” író volt. Bulgakov, Nabokov és Platonov a XX. századi orosz prózának igazán nagy alakjai, a fiatalabbak közül pedig nem egy akad, akire ráillik Dosztojevszkij igen szellemes mondása, miszerint Gogol Köpönyegéből bújtak elő. De nem mindegyikre, mert a kiválasztott novellájuk nem erre enged következtetni. Persze a megítéléshez átfogóbban kellene ismerni munkásságukat. Abból a szempontból mindenesetre jó ez a válogatás, hogy gondolatokat ébresszen az emberben, és az évtizedeken át túlpropagált (szovjet) orosz irodalom iránti előítéleteket segítse oldani.

 Csicsay Alajos

Megjegyzés:

A pontos dátumok többsége Oroszország és a Szovjetunió XX. századi képes történeti kronológiája 1900–1991-ből valók. (Akadémiai Kiadó, Budapest 1992, szerkesztette Krausz Tamás és Szilágyi Ákos)