Németh Zoltán – A rendszerváltozások megjelenítései a magyar irodalomban

I
A szépirodalom olyan jelenség, amelynek „testén” a legkülönfélébb prog-ramok lefuttathatók, s a kísérlet eredményeképpen akár egy új szövegkorpusz állhat a kísérletet végző interpretátor elé, de legalábbis egy új nézőpont originalitása nyomán tárulhatnak fel az addig ismert játéktér rögzült elemei. Így aztán olvasható az irodalom például az időkezelés problematikája felől éppúgy, mint a nő (vagy a férfi) megjelenésének és megjelenítésének stratégiái által, olvasható az önéletrajz kódjai felől éppúgy, mint egy-egy konkrét nyelvhasználat érvényessége nyomán. A Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztálya által 2009. március 6-án szer-vezett A rendszerváltozások megjelenítései a magyar irodalomban címet viselő konferencia az 1989/90-es rendszerváltozás szépirodalmi megjelenítésének kérdéskörét kívánta körüljárni. Maga a cél – a rendszerváltozás reprezentációinak programját végigfuttatni a kortárs magyar irodalom szövegtestén – fölöttébb érdekes, inspiratív, és akár jelentékeny megállapításokhoz, a magyar irodalom egészének újraolvasásához vezethetne. Vezethetne, írom, mert – sajnos – nem vezetett. Ez a konferencia egy elszalasztott lehetőség volt a rendszerváltozások megjelenítéseinek témájára, olyan szövegek gyűjtőhelyeként, amelyek legtöbbje minden bizonnyal nem fog részt venni a kortárs magyar irodalom folyamatainak továbbértelmezésében.

Az első ok, ami miatt ez a vélemény megkockáztatható, az a konferencián elhangzott előadások döntő többségére jellemző teljes elméleti reflektálatlanság magára a konferencia címére, pontosabban a címben foglalt „megjelenítés” fogal-mára. Szinte minden előadás abból indult ki, hogy tudja, mi a megjelenítés, hogy szöveg és valóság viszonya problémamentes, megoldott, lezárt és konvención alapuló. Ez a naiv nézőpont nem vetett számot sem az intencionalitás problematikájával, sem a különféle referencialitás-elméletekkel, sem a reprezentációk eltérő felfogásaival. Éppen ezért ezeket a diszkurzusokat nem is kapcsolhatta a kortárs magyar irodalom alkotásaihoz, nem jöhetett létre termékeny párbeszéd a megjeleníthetőség kérdéskörében.

A másik ok, ami miatt egy ilyen éles vélemény megkockáztatható, az a kor-társ magyar irodalom ideológiai ballasztokon át vizsgált, kínosan leegyszerűsítő szemlélete. A konferencián elhangzott előadások több mint fele abszolút magától értetődően, teljes természetességgel, megkérdőjelezhetetlennek hitt retorikával húzta rá a kortárs magyar irodalomra a magyarországi pártrendszer duális rendszerét. Eszerint a kortárs magyar irodalom egy nemzeti elkötelezettségű, népi gyökerű, reprezentációelvű, realizmusigénynek megfeleltethető (jobboldali) irodalmi irányból és egy individualista, a nyugat-európai kánont követő, hangsúlyozottan csak fikcióként olvasható (liberális eszmeiségű) irodalmi szövegek egymást kizáró, párbeszédképtelen táborából áll. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a kortárs magyar szépirodalom nem érdemli ezt a bánásmódot, pontosabban teljesítményei alapján sokkal többet érdemel. A szellemi frissesség, a sokszínűség, az eltérő beszédmódok és kánonok vitaképessége foszlik szét egy ilyen naiv ma-nicheisztikus ideológiai konstrukció által. Hiszen a sok helyen érintkező, némely-kor egymás eredményeire támaszkodó, máskor egymással szembeszegülő posztmo-dern kánonoknak, minimalista írástechnikáknak, avantgárd-neoavantgárd beszédmódoknak, a népies irodalomra jellemző hagyományképleteknek, női íráslehetőségeknek, a mágikus realista szövegalakítási technikáknak, a kései modern nyelvhasználati módoknak, a nonszensz költészet újraírásának és megannyi más jelenségnek, egyszóval a kortárs magyar irodalomban fellelhető változatos, sokszínű alkotásmódoknak a leegyszerűsítése egy kétpólusú irodalmi térre nemcsak bűn, hanem egész egyszerűen szakmai hozzá nem értés. Ebből a perspektívából nézve eltűnik mindenféle poétikai innováció és egyéni teljesítményigény, s kizárólag az ideológiai megfeleléskényszer válik az értelmezői magatartás irányítójává.

Ebben a mesterségesen leegyszerűsített, lebutított kontextusban aztán, amelyet egyébként az élő irodalom folyamatai cáfolnak a legevidensebben, nincs szükség sem értelmezői erőfeszítésekre, sem a szövegek poétikai kidolgozottságának figyelembevételére. A kortárs irodalom alkotásai innét nézve már létükkel a két szembenálló kontextus kitüntetett darabjaivá válnak, szinte azonnal az azonosításukra szolgáló fogalmak hálójában találják magukat. Éppen ezért volt a konferencia nem egy előadására jellemző az előzékenyen „enciklopédikus tudás”-nak ne-vezett felsoroló magatartás. Alkotók és alkotások vég nélküli felsorolása abból az alapállásból jött létre, amely számára lényegtelen az esztétikai érték, pontosabban nem képes szembenézni a szövegek közötti értékhierarchia kérdésével. Ugyanez az értékhiányos magatartás érhető tetten akkor, amikor az előadó találomra kiválasztott két-három szerző mentén teszi közzé fejtegetéseit a kortárs magyar irodalom és a rendszerváltozás problematikájáról.

A „megjelenítés” kérdéskörének reflektálatlansága, a „valóság” adottnak vélt, egyféle, egysíkú értelmezése, a kortárs magyar irodalomra kényszerített ideológiai-politikai általánosítások, a nyelvi megformáltság szempontjainak figyelmen kívül hagyása, az irodalmat gond nélkül politikai pártok propagandisztikus szócsö-vévé silányító értelmezői aktivitás, a rendszerváltozást egyetlen lehetséges narratívában elképzelő ideologikus olvasat a konferencia több szövegében is együtt, egymást erősítve jelentek meg. Olyan lezárt értelmezéseket hoztak létre ezáltal, amelyek éppen kategorikus kijelentéseik által továbbgondolhatatlanok. S innét nézve valóban nem várható, hogy továbbrezonáljanak az irodalomról való beszéd terében, hiszen saját maguk vágják el egy lehetséges dialógusban való részvétel útját.

Szerencsére nem egy előadás sokkal kreatívabban viszonyult tárgyához, mint a felvázolt képlet. Egyirányúsított ideológiai olvasat helyébe ezekben az esetekben az újraolvasásra kiválaszott szövegek ideológiai stratégiájának az értelmezése ke-rült, kétosztatú rendszer helyett egy összetettebb irodalmi kontextus felvázolása jelent meg, az elemzett művek „tartalmának” bugyuta összefoglalása helyett valódi értelmezői aktivitással szembesülhetett a közönség.

II

A konferencia első előadója, Falusi Márton szerint a kortárs magyar esz-széirodalom fő témája az értelmiségi szerepvállalás, az értelmiség közösségi funk-ciója. Az értelmiség útjai az esszéhatalomhoz című előadásában a kortárs magyar esszéirodalmat két nagy csoportra osztotta. Az első csoportba szerinte azok az esz-széírók tartoznak, akik a szigorú társadalmi funkciómegosztás hívei, vagyis annak, hogy az értelmiségi csak saját tudományterületén belül nyilváníthat véleményt társadalmi kérdésekről. Ez a csoport éppen ezért egy acentrikus társadalom hívének mutatkozik, ideálja a természetes közösségétől mentes egyén, jelszava pedig a konrádi „individuumok Európájáért” jelszó lehetne. A már említett Konrád Györgyön kívül ide tartoznának többek között Balassa Péter és Nádas Péter esszéi is. Falusi Ná-das Péterre hivatkozik, aki szerint a személyes identitás foglalja magába a nemzeti identitást (és nem fordítva), s a nemzet csupán absztrakció, illetve Konrád Györgyre, aki szerint a nemzeti erőknek a nemzetállami szubvenciótól függ a gondolkodásuk, ezért provinciálisak.

Falusi szerint a másik csoport politikai közösségben gondolkodik, amelyet összetart valamilyen erő – ez pedig a nemzet. Vagyis ennek a csoportnak a tagjai társadalmi centrumot kívánnak, centrumkeresők, a közösségi gondolat hívei, s a Németh László-i esszémodellt követik. Falusi szerint ide tartoznak például Ács Margit, Csurka István, Mórocz Zsolt esszéi. Falusi kiemelte Csurka István véleményét, amely szerint az íráson túl az író példaadó magatartása is szükséges.

Az előadó szerint vannak olyan esszéírók is, akik tulajdonképpen közvetítenek a kétféle esszé- és gondolkodástípus között – ide sorolja Sándor Ivánt, akinek esszéiben történelmi sors és metafizika keveredik. Falusi megjegyzi, hogy a magyar kultúrában nincs olyan összetartó erő, mint például a lengyelben, amelyet összekovácsol például a katyni tragédia egységes értelmezése. Éppen ezért nem írható meg a magyar rendszerváltozás regénye sem egységes nézőpontból, a téma narratív bizonytalansága miatt.

Cs. Nagy Ibolya előadásában Sütő András esszéivel és naplójával foglalkozott, kitérve a romániai rendszerváltozás kétarcúságára, illetve Sütő Andrásnak a rend-szerváltozás idején játszott szerepére. A forradalom első napjaiban még rajongó író fokozatosan válik naplójában szkeptikussá, s látja a forradalmi eseményeket már egy belső hatalmi puccs nagyszabású díszleteinek. Cs. Nagy Ibolya kitér a későbbi marosvásárhelyi eseményekre és a romániai magyarság rapid politikai és kisebbségpolitikai kijózanodására a rendszerváltozás után. Megemlíti Sütő elhíresült példázatát a kék bálnáról, amely a nyelvvesztés felkavaróan-tragikusan szimbolikus eseményét jeleníti meg, a feltépett szájon át az élő állatból kievett nyelv megrázó élményét.

Vasy Géza nagyszabású előadásában 1989/90-et második fordulatnak, pontosabban visszafordulásnak nevezte (az 1945/47-es kommunista fordulat nyomán), s a Németh László-i harmadik utas nemzeti ideológia eszménye mellett tette le voksát (sem a szocializmust, sem a nyugati kapitalizmust, hanem a nemzeti érdekek mentén szerveződő társadalomképet állítva követendő példaként hallgatósága elé). Ezután kifejtette azon nézetét, amely szerint a posztmodern irodalom zsákutca, mert a posztmodern szövegeknek nincs valóságtapasztalatuk, s a posztmodernek számára ez a konferencia (pontosabban annak témája) is elfogadhatatlan. Mint megjegyezte, reméli, hogy lehetőleg még a kilencmillió koldus országának megvalósulása előtt eltűnik a posztmodern irodalom.

Vasy ezután arról beszélt, hogy az 1989/90-es fordulat egyik legjelentősebb eredménye a cenzúra megszűnése volt. Ezután már nyíltan lehetett Trianonról, a szov-jet–magyar viszonyról, 1956-ról beszélni, s nem kellett állandóan a szomszédos országok érzékenységére való hivatkozással megkerülni a határon túli magyarok sorskérdéseit. Előkerültek az addig kiadatlan szövegek: a Rákosi-rendszer börtönlírája, megjelenhettek Márai Sándor és Faludy György művei, Vas István Teleki Pál emlékezete és Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versei, Nagy Gáspár, Petri György és Utassy József ismeretlen, betiltott versei, sőt kötetei. Vasy kiemelte Juhász Ferenc Krisztus levétele a keresztről (1993) című eposzát, amely felfokozott látomásosságával tér vissza újra 1956 emlékéhez, majd pedig Nagy Gáspár költészetének értékeire hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint a magyar irodalom egészéből Nagy Gáspár költészete őrizte meg leginkább 1956 örökségét, erkölcsi érzéke tiltakozott az 1989/90-es fordulat utáni viszonyok ellen. Juhász Ferenc és Nagy Gáspár életműve mellett továbbá Petri György, Orbán Ottó és Csoóri Sándor lírájára hívta fel a figyelmet. Míg Nagy Gáspár elégikus alkat, addig Petri ironikus, Orbán Ottó pedig rapszodikus lírát művelt. Vasy Géza szerint Petri liberális világszemlélete miatt értette félre Nagy László költészetét, s tagadta a nemzeti értékeket – sőt: kései költészetének haláltudata nyomán szinte minden értéket tagadott. Orbán Ottóra ezzel szemben a következetes értékelvűség jellemző – és pontosan emiatt nem emelték be őt a posztmodern kánonba. Csoóri kapcsán kiemelte a költő távlatos nézőpontját az ország sorsát illetően, amely által a nemzeti költő rangját érdemelte ki (egy lehetséges Petőfi–Ady–Illyés-sorban), majd megemlítette a költő hírhedt, nagy vitát kavaró, 1990-es, a Nappali hold című esszéjét, amely nyomán kitiltották a legtöbb magyarországi irodalmi lapból, s hozzátette: a költő pokoljárása ma is seb, de vállalja hazájáért.

Vasy előadásának végén arról beszélt, hogy végigolvasta a kortárs magyar irodalmi folyóiratok 2009. januári-februári számait, s szomorúan konstatálta, hogy az eléje kerülő mintegy háromszáz vers közül csak körülbelül tucatnyi foglalkozik a mai társadalom sebeivel – ebből is két vers Csoóri Sándoré. Előadásának végén feltette a szónoki kérdést: vajon ennyire jó a helyzet, vagy ennyire tehetetlen a költészet?

Ekler Andrea a kortárs líra kapcsán azzal a megállapítással kezdte előadását, amely szerint az 1989/90-es fordulat nem jelentett valódi rendszerváltozást sem Magyarországon, sem a határon túl. Majd pedig azzal folytatta, hogy az irodalomban pedig a rendszerváltozás utáni új kánonokból kimaradtak a nemzeti törekvések.

Előadásában Kányádi Sándor költészetének változásmintái nyomán vizsgálta a kortárs magyar költészet néhány jelenségét: a közérzeti diagnózisokkal, morális ítéletekkel dolgozó, az általános értékvesztéssel, kiüresedő töredezettséggel járó lírai teljesítményeket. Véleménye szerint nem egy költő olyan magánmitológiákat épít, amelyekből egyúttal a látszatdemokrácia kritikája is kiolvasható, a költői közérzetlírától az ontológiai létkérdésekig. Előadásában Kányádi Sándor nyomán Szentmártoni János, Nagy Gábor, Barna T. Attila, Szálinger Balázs, Térey János, Orbán János Dénes és Falusi Márton költészetére is kitért néhány észrevétel erejéig.

Márkus Béla Spionpróza című előadásában Esterházy Péter Spionnovella, Kukorelly Endre Rom, Páskándi Géza Csillag a máglyán és Szekusok, Nádas Péter Találkozás és Szegény, szegény Szása Andersonunk, Lőrincz György Besúgó voltam, szívem, valamint Csiki László Ajakír című művei nyomán az ügynökmúlt feltárásával foglalkozó alkotásokra hívta fel a figyelmet. Ennek kapcsán bírálta Kukorelly Endre Rom című A komonizmus története alcímet viselő könyvének Veres Pétert, Németh Lászlót, Illyés Gyulát és Tamási Áront érintő passzusait. Sze-rinte az említett szerzőknek a kommunista hatalommal való kapcsolatait (díjak, magántalálkozók stb.) Kukorelly a népnemzeti írók aurájának rombolására használta fel. Márkus feltette a kérdést: vajon ki alkudott meg jobban, a díjazott vagy a díjazó?

Füzi László problémaérzékeny, tanulságos előadásában Gion Nándor kései prózája kapcsán Németh László 1931-es megjegyzéséből indult ki, amely szerint az író korábrázolásában van valami hamis: az ember nem láthatja történelemnek a jelent. A műalkotás nem annyira igazsága miatt értékes, mint inkább esztétikailag. A fő kérdés az, hogy a mű képes-e önmaga iránt érdeklődést kelteni, nem pedig az, hogy valóságábrázoló-e vagy sem.

Füzi szerint az utóbbi évtizedekre jellemző az irodalom marginalizálódása, megszűnt az irodalom társadalmi visszhangja, az irodalom mint közösségi tapasztalat nem realizálódik. Eltűnt az a középpont, amelyhez viszonyítani lehetne, helyébe a valóság virtualizálódása lépett. Gion Nándornak az ún. valósághoz való viszonya véleménye szerint nagyszerűen modellezi a rendszerváltozás utáni ma-gyar irodalom viszonyát társadalomhoz és valósághoz. A valóság illúziójának felkeltése nyomán szerinte a korábrázolás mint a művészi fikció hitelessége teremtődhet meg.

Bíró Gergely A hatodik koporsó című előadásában a Magyar Napló 2006. évi, illetve a Barankovics Alapítvány 2007. évi pályázatának díjnyertes alkotásait ismertette. Mindkét pályázat az 1989/90-es rendszerváltozás eseményeire irányította a figyelmet – a nyolcvannyolc, illetve százhúsz pályamű közül az előadó Molnár János, Csender Levente, Vincze Ferenc, Kiss Judit Ágnes, Kondor László, Berta Zsolt, Pósa Zoltán, Nagy Gábor, Horváth M. Tamás és Tompa Z. Mihály műveinek tartalmával ismertette meg a közönséget.

Berta Zoltán előadásában az erdélyi irodalom kapcsán főként a politikai kontextust vázolta, Sütő Andrásra hivatkozva, miszerint a rendszerváltozás nem hozta meg a várt nemzetiségi jogokat, hanem csak azt a jogot, hogy harcolhasson a sajtón keresztül. Majd Kányádit idézte, miszerint „A kutya maradt, csak láncot cseréltek.” Berta kitért 2004 „fekete advent”-jára, a Ferenczes István és Tompa Gábor verseiben Banyaországnak nevezett anyaországra, s arra a sütői gondolatra, amely sze-rint a romániai magyarágnak minden erejét a fennmaradásra kell összpontosítania. Berta szerint posztkoloniális létállapot jött létre Erdélyben: olyan erkölcsi értékek válnak közömbössé (mint például a hűség vagy a kitartás), amelyek még a diktatúrában is megőrződtek. Kovács András Ferenc Erdélyi töredék című versére utal ennek kapcsán: „Isten se tudja: megvagyunk-e még”. Mint Berta megjegyzi, Romániában a rendszerváltozás után már nemcsak a nacionalista állampolitikával kell szembenézni, de a nacionalista közhangulattal is. A kilencvenes évek Romá-niájára a szerző megfelelő fogalomnak gondolja Páskándi Géza 1990-es darabjának, a Pornokráciának a címét.

Szilágyi Zsófia Rendszerváltás Abszurdisztánban című, Grendel Lajos, Talamon Alfonz művei alcímet viselő esszéjében utal ugyan Grendel New Hont-regényeire, de főként a prózaíró naplóját értelmezi. Mint megjegyezte, Grendel írói pályája az illúzióvesztés jegyében alakult, s innét eredeztethető Abszurdisztán fogalma, annak tudatosítása, hogy irracionális helyen élünk, Kelet-Közép-Európában. Szilágyi Zsófia emellett arra is felhívta hallgatósága figyelmét, hogy mind Grendel, mind Talamon egyetemes magyar irodalomban gondolkodnak, s mindkettejük számára fontos a kisvárosi lét. Grendel naplója után a szerző Einstein harangjai című regényét értelmezte, s egy érdekes párhuzamra hívta fel a figyelmet: Grendel regényét Tatjana Tolsztaja (Alekszej Tolsztoj unkokája) Kssz! című regényével rokonította, s az irodalmak sorsközösségét emelte ki. Szilágyi Zsófia szerint a szlo-vákiai magyar irodalom rokon az orosz irodalommal, mert mindkettőt az irracionalitás közös örvénye jellemzi.

Toldi Éva Az otthonosság és idegenség alakzatai a rendszerváltozás idején a vajdasági magyar irodalomban című előadásában Majoros Sándor, Balázs Attila, Szakmány György, Kontra Ferenc, Tari István, Németh István, Domonkos István és Gion Nándor műveivel foglalkozott. Elöljáróban megjegyezte, a vajdasági magyar irodalomnak (és hozzátehetjük, szinte minden kisebbségi irodalomnak) egyik örök kérdése, hogy a regionalitás megírása a fontosabb-e vagy az egyetemes emberi ta-pasztalatok megjelenítése. Ehhez járul napjainkban, pontosabban az utóbbi két évtizedben a sajátos szerbiai helyzet: egy ország, amely az átalakulás permanens állapotában, tranzícióban van. Az 1991-ben kirobbant délszláv háborúra Toldi Éva sze-rint szinte mindegyik vajdasági magyar író reflektált. Közülük is kiemelhető Kont-ra Ferenc, aki kezdetektől fogva, az ún. joghurtforradalom idejétől egészen napjainkig követte a jugoszláviai eseményeket, s lélektani közelségből reagált azokra. (Az ún. joghurtforradalom 1988. október 5-én tört ki, amikor a milosevicsi rezsim szervezésében koszovói szerbek vonultak fel Újvidéken Koszovó és a Vajdaság autonómiája ellen, s el is érték céljukat. A centralizáció útjára lépő Jugoszlávia azonban nem sokkal később, talán épp ennek következtében, felbomlott.)

A vajdasági írók műveiben a menni vagy maradni, a hol és hogyan élni kérdése éppúgy felbukkan az ottani politikai és kulturális változások nyomán, mint a kulturális idegenség problematikája a betelepülő szerbek és a helyi lakosság között. Ez az irodalom az idegenség és az otthonosság keresztmetszetében helyezhető el, egyéni és közösségi traumák igézetében alakul, mégsem traumairodalom. Az individuum egzisztenciális helykeresése, egy változatos dinamikájú interkulturális világkép jelenik meg a vajdasági írók műveiben – foglalta össze kiváló, átfogó előadását Toldi Éva.

A konferencia másik nagyszerű szövege Elek Tibor nevéhez fűződött. A kor-társ magyar dráma és a rendszerváltozás című tanulmányában a szerző általános képet nyújtott a magyar drámairodalomnak arról a szeletéről, amelyben a rendszer-változás hangsúlyosan, értelmezett szerepben jelenik meg. Elek Tibor először Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabja kapcsán a rendszerváltozást érintő dezillúzió problémáját mint általános tapasztalatot említette, a „már disszidálni sem lehet” Parti Nagy-féle abszurd tragikumát. Egressy Zoltán Portugál, Háy János Gézagyerek, Szőcs Géza A kisbereki böszörmények című darabjának, illetve Bereményi Géza Laura című musicaljének elemzése mellett Tasnádi István Világjobbítók című drámája kapcsán reflektál egy másik általános rendszerváltozás utáni közösségi tapasztalatra, a kultúra és a művészet rangjának visszavonhatatlan elvesztésére. Ennek kapcsán Elek Tibor azt is megjegyzi, hogy a Világjobbítók lecsúszott értelmiségijének Don Quijote-figurája a rendszerváltozás jellegzetes alakjaként értelmezhető.

Elek Tibor rendkívül fontosnak tartja Kornis Mihály és Spiró György nyolc-vanas-kilencvenes évekbeli drámáit is. A Kornis-ouvre-ből az 1989-es Körmagyart, illetve a drámaíró által többször feldolgozott Kádár-beszédet emelte ki, Spiró György műveiből pedig a Zrínyiász átdolgozásának ma is meglepően aktuális probléma-kezelésére, illetve a Vircsaft közéleti infernójára hívta fel a figyelmet. Előadásából a rendszerváltozás tapasztalatának szépirodalmi sokszínűségére derült fény.

Sturm László Karátson Gábor, Orosz István és Rott József prózáját elemezte. A három szerző közös vonásaként emelte ki, hogy mindhárman a Szabad Demokraták Szövetségéből indultak, majd pedig mindhárman a neoliberalizmust találták főbűnösnek a rendszerváltozás utáni események kapcsán. Mindhárom szer-ző számára egyértelmű, hogy van folyamatosság a Kádár-rendszer és a rendszer-változás utáni politikai elit között, mindhármuk számára negatívum az elmaradt számonkérés, és mindhárom szerző számára szakrális pillanat 1956. Sturm kitért Karátson Gábor „valóságvesztés”-fogalmára is, amelyet az igazi és az ál-valóságok összekeveredése jellemez, egy minden értéket relativizáló álláspont, illetve az önutálat, amelyet az egyén a környezetére vetít ki, s voltaképpen ebből jön létre az említett valóságvesztés. A valóságvesztés a hitetlenség kultúrája, amellyel szemben a teljes véleményvállalás, illetve a hit és a transzcendencia iránti érték szegezhető szembe Karátson szerint.

Ács Margit Megrabolt szőlőtőkék, „kiszervezett” mezőgazdaság című elő-adásában Dobozi Eszter, Hatvani Dániel, Horváth Dezső, Szenti Tibor, Moldova György és Zelei Miklós szociográfiáinak tartalmát ismertette hallgatóságával. A legtöbb ismertetett szociográfia a magyar vidék, főként a falu és tanyavilág rendszer-változás előtti és utáni problémáit tárgyalta. Ács Margit fontosnak tartotta megemlíteni, hogy „városi patkányként” ír a tanyavilág problémáiról, elnéptelenedéséről, amikor is „üres tanyák képe rebben át lelkünkön”.

A konferencia utolsó előadása Pécsi Györgyi Elhúzódó rendszerváltozás, elmaradt katarzis című vitairata volt. Véleménye szerint a kortárs magyar irodalom csak nyomokban tartalmaz utalásokat a rendszerváltozásra, amely Pécsi Györgyi olvasatában még mindig nem fejeződött be. Szerinte kétosztatú társadalom jött létre: a homogén, atomizálódott tömeg és egy elit, a hatalmat birtokló szűk réteg. A mai magyar társadalom égető problémái erőtlenül visszhangoznak a kor irodalmában, amelynek nem feladata a társadalom sorskérdéseivel foglalkozni, hanem szükséglete. Ennek kapcsán kitért a magyar történelem több meghatározó esemé-nyére is, amelyeknek szintén nem volt, és valószínűleg már nem is lesz visszhangja a magyar irodalomban. Így például Buda 1868-as felszabadítását vagy az 1867-es kiegyezést sem kísérte felhőtlen öröm és jelentős irodalmi visszhang, s így van ez az 1989/90-es rendszerváltozással is.

Pécsi Györgyi rendkívül gondolatgazdag előadását azzal folytatta, hogy a magyar társadalom hosszú évtizedekig nem beszélhetett az őt érintő jelentős kérdésekről: nem beszélhetett a félmillió holokausztáldozatról, a doni sereg pusztulásáról, a vajdasági vérbosszúról, a málenkiij robotról, 1956-ról. Az irodalom pedig 1989-ben amint felszabadult a cenzúra alól, máris két táborra szakadt: az offenzív, európai centrumok felé törekvő, valamint a defenzív, konzervatív írók táborára. A kilencvenes évek liberalizmusa azonban megcsalta mind az írókat, mind a társadalmat, mert erős, működőképes civil társadalmat ígért – ma pedig Magyar-ország az államcsőd szélén áll. A liberalizmus, az ultraliberális modell nyomán olyan törékeny társadalom jött létre, amely álkonszenzusra épül, egy nihilista, apati-kus, cinikus magyar társadalom, az egymillió koldus Magyarországa. Ezzel szemben az irodalom egy része továbbra is csak önmenedzseléssel akar foglalkozni, a nyugati irodalomba való betagozódással, s nem törődik a nemzet sorskérdéseivel. Pécsi György szerint jön majd egy újfajta irodalom, amely már nem engedheti meg magának, hogy ne legyen problémaérzékeny, nemzeti és életközeli. Egy olyan irodalom, amelynek vissza kell nyúlnia az európai kultúra kétezer éves gyökereihez, az igazság, a szolidaritás, az éthosz és az erkölcs fogalmaihoz. Talán ez a válság, ez az álomkóros jelen kiforr egy új folklórt, új értékeket.

 

III

Egy alig húszévnyi időszakot felölelő, ráadásul egyetlen téma köré szerveződő konferencia esetében, amelyen tizennégy előadó teszi közzé a korszakot érintő értelmezéseit, joggal várhatná el az érdeklődő, hogy többé-kevésbé átfogó képet kap magáról a korszakról, annak jelentős szövegeiről, illetve jogosan számíthat arra, hogy a téma kapcsán felmerülő alkotások értelmezési sokszínűsége dominál majd. Sajnos, A rendszerváltozások megjelenítései a magyar irodalomban című konferencia, amely „a rendszerváltozás húszéves folyamatának története” kívánt lenni, nem élt a felkínált lehetőséggel.

Ennek egyik oka, mint arról már volt szó, a minden enciklopédikusság mellett is megjelenő egysíkúság, néha ideológiai, máskor generációs egysíkúság. Valószínűleg az ideológiai egysíkúság eredményezte, hogy például Esterházy Péter Harmonia caelestis és Javított kiadás című regényei, amelyek a rendszerváltozás problematikájának kulcsszövegei, voltaképpen reflektálatlanok maradtak. Egyéb-ként éppen Esterházy Péter munkássága a Termelési regénytől a Javított kiadásig jó példája annak, hogy a posztmodern irodalom valóságtapasztalatának többször felemlegetett hiánya voltaképpen erős (és talán tudatos) félreértése a posztmodern nyelvjáték, intertextualitás és szövegközpontúság fogalmainak (ha már irodalmi irányzatokról van szó, az avantgárd szövegalkotás például jóval areferenciálisabb, mint a sokat emlegetett posztmodern – ez a tény azonban természetesen semmit sem von le az avantgárd nyelvhasználatok irodalmi érvényességéből). Egyetlen szó sem esett továbbá Garaczi László Kádár-rendszert nyelvileg újrafogalmazó Pompásan buszozunk! című kisregényéről. Meg sem említődött Parti Nagy Lajos Se dobok, se trombiták című, tárcanovellákat tartalmazó kötete, amely pedig kimondottan magának a rendszerváltozásnak a forgatagából nyeri el jelentéseit. (Ráadásul Parti Nagy említett kötete 2008-ban újra megjelent.) Egyetlen szerző sem utalt Grecsó Krisztián prózájára, pedig a Pletykaanyu írójának a szövegeiből az elmúlt húsz év karakteres értelmezése olvasható ki. Egyetlen tanulmány sem említette Kemény István verseit, amelyek pedig a rendszerváltozás ténye és állapota felől is fontos olvasatokat eredményezhetnek. Ez utóbbi két esetben az ideológiai egysíkúság mellé vélhetően a generációs is odatársult. Ugyanez a helyzet az erdélyi irodalommal, amelyből mindenféle enciklopédikus tágasság ellenére mintha teljesen hiányozna a két-három legfiatalabb generáció, például az Előretolt Helyőrség nemzedéke. De Grendel Lajos New Hont-regényeinek is központi szerep juthatott volna egy olyan konferencián, amely a rendszerváltozás tematikáját kívánta körüljárni (ellentétben Talamon Alfonz prózájával, amely abszolút értelmezhetetlen ebből a szempontból, s felbukkanása ebben a kontextusban valami fatális tévedés). S akkor már említeni sem merem Duba Gyula vagy Győry Attila témába vágó regényeit.

Könnyű lenne folytatni a hiánylistát, hiszen nem elszigetelt jelenségekről van szó, hanem legtöbb esetben koncepcionális (és gyakran ezekhez kapcsolódó ideo-lógiai) problémákról (ebből a szempontból Toldi Éva és Elek Tibor előadásai hozhatók fel pozitív ellenpéldának). Napi politikai kurzusok és irodalmi szövegstratégiák olyan fokú leegyszerűsített, durva azonosításával, mint amelyet a konfe-rencia egyes előadásai véghezvittek, még nem találkoztam. Vagyis az előbb említett hiányok voltaképpen logikus következményei egy ideológiailag mesterségesen két-osztatúvá redukált irodalmi térnek. Ráadásul valami hihetetlen félreértése az irodalom folyamatainak az a több tanulmányban megjelenő látens gondolat, hogy nem a nyelvi megalkotottság és irodalmi hatás kapcsolata jelent kanonizálási lehetőséget, hanem a téma és a rá épülő ideológia. Ebből a szempontból pozitív példaként Füzi László Németh László-idézete juthat eszünkbe. S az sem szerencsés, ha egy feltételezett permanens apokalipszis víziója nyomán osztályozzuk az irodalmat az elképzelt víziónak való megfelelés függvényében.

Ezen túl az elmúlt két évtized társadalmi problémái is igen redukáltan, szűk keretben jelentek meg. Egyetlen szó sem esett arról a látványos folyamatról, amely-nek nyomán az utóbbi két évtizedben a magyar irodalom leszámolt a különféle szexuális tabukkal, s olyan áterotizált nyelveket teremtett meg, amelyek jelentősen hozzájárultak az utóbbi két évtized magyar irodalmának teljesítményeihez (gondol-hatunk például Orbán János Dénes lírájára, Csehy Zoltán műfordításaira, Nádas Péter nagyregényére). Még az említés szintjén sem esett szó a rendszerváltozás egy másik társadalmi tapasztalatáról, jelesül a drogfogyasztás problematikájáról, amely-nek témája szintén meglehetősen erősen kapcsolódik a rendszerváltozás temati-kájához (Hazai Attila, Győry Attila prózája). Ugyanígy szó sem esett annak a karakteres női irodalmi kánonnak a megjelenéséről, amely szintén elképzelhetetlen a rendszerváltozás nélkül. És ugyanígy, még az említés szintjén sem esett szó rendszerváltozás és irodalomelmélet viszonyáról, az utóbbi két évtized irodalomelméleti „bumm”-jának kérdéséről, az irodalomelméleti beszédmódok átrendeződéséről.

A rendszerváltozás rendkívül összetett társadalmi folyamatai nem vizsgálhatók hitelesen naiv, leegyszerűsített nézőpont és minimálisan sem reflektált értelmezői nyelv felhasználásával. A rendszerváltozások megjelenítései a magyar irodalomban című konferencia ugyan rengeteg továbbgondolásra méltó kérdést vetett fel, ezek azonban inkább önsúlyuknál fogva jelentek meg, s nem a témával való elkötelezett, tudatos szembenézés eredményeként.