POSONIUM Irodalmi és Művészeti Díj 2009
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj kitüntetettjei
Ünnepélyes keretek között június 9-én, Pozsonyban, a Csemadok Székházának dísztermében, ünnepélyes külsőségek között került sor – immár kilencedszer – a Po-sonium Irodalmi és Művészeti Díjak átadására.
Az ünnepséget Dobos László, a Madách Egyesület alelnöke nyitotta meg, majd az alapítók nevében Lauer Edith üdvözölte a megjelenteket. Az ünnepélyes díjátadást Duba Gyula, a kuratórium elnöke vezette. A díjak átadásában Mátyásfalvi György, a Művészeti Díj alapítója is részt vett. Jelen volt John Lauer is, a díj társ-alapítója.
A díjakat az alábbi alkotók vehették át:
A kuratórium döntése értelmében a fődíj kiadására nem került sor. A kuratórium a díj értékét átsorolta az Életműdíjak közé, és két Szülőföld-díj kiadását is elhatározta. Életműdíjban részesült Jakab István sok évtizedes nyelvészeti és nyelvművelői munkásságáért, Tőzsér Árpád sok évtizedes költői, műfordítói, kritikai és szerkesztői munkásságáért és Zeman László sok évtizedes nyelvészeti és hungarológiai tevékenységéért. A Posonium Művészei Díj Életműdíját Jaksics Ferencnek ítélték, sok évtizedes képzőművészeti alkotótevékenységéért.
Különdíjban részesítette a kuratórium Hunčík Pétert, HatárESET című regényéért, (a regényt a Kalligram Kiadó adta ki), valamint Mizser Attilát Köz című verseskötetéért (Kalligram). Az Elsőkötetes díjat Simon Attilának ítélték, Telepesek és telepesfalvak Dél-Szlovákiában a két világháború között című köteté-ért. (Fórum Kiadó) A Szülőfölddíjat Gyüre Lajosnak ítélték Az alsószoknya alkonya (Írók és költők a Kassai Naplóban) című kötetéért (Madách-Posonium), valamint Ardamica Zoránnak, Perspektívaváltás a felvidéki magyar irodalomban című kötetéért (AB-ART Kiadó).
A díjak értéke:
– Életműdíj / Művészeti Életműdíj: 1 000,- € (30 ezer Sk, személyenként);
– Különdíj: 600,- € (20 – 20 ezer Sk);
– Elsőkötetes díj: 300,- € (10 ezer Sk);
– Szülőfölddíj: 300,- € (10 ezer Sk, személyenként)
(A hangulatos, ünnepélyes díjátadást a Tuba-rose Kamaraegyüttes fellépése is fokozta.)
A kuratórium tagjai voltak:
Duba Gyula (elnök), Fónod Zoltán (titkár), Németh Zoltán,
Szarka László, Tőzsér Árpád).
Az alábbiakban közöljük a megnyitó- és üdvözlőbeszédeket, valamint a díjazottak munkásságáról, életművéről szóló méltatásokat is.
(zsolt)
Sorstörténelmet élünk és írunk
(Dobos László, a Madách Egyesület alelnökének megnyitója)
Ismét együtt vagyunk, és ismét örülhetünk annak, hogy íróink, irodalmunk múlt évi mérlege jónak, megnyugtatónak mondható. Itt vagyunk és őszinte szívvel mondhatjuk, jó munkát végeztek azok az alkotók, fiatalok és idősebbek, akiket a Po-sonium Irodalmi és Művészeti Díj Kuratóriuma a díjazásra alkalmasnak talált. őszinte örömünkre szolgál, hogy az életműdíjasok mellett – ők az idősebb nem-zedéket képviselik, akiknek évtizedek munkáját minősítik az odaítélt díjak –, felsorakoznak a tehetséges fiatalok is. Azok, akik megjelent munkájukban tudásuk legjavát adták, legyen szó történészről, irodalomkritikusról, vagy „befutott” íróról, költőről.
Mielőtt az ünnepélyes díjátadást megkezdenénk, legyen „bocsánatos” a bűnöm, hogy néhány szót szóljak mindennapi önmagunkról. Merthogy szülőföldünk nagy tapasztalatot, nagy tanulságokat és lehetőségeket hord magában. Nemcsak Trianonról van szó, mely rombolt és meghamisította a magyar történelmet, milliós nagyságrendben tette másodrendűvé a kisebbségi magyarságot a közvetlen környezetében kialakított nemzetállamok (Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia) ke-retében. Innentől kezdve (1919-től) a kisebbségi magyar nemzetiségek máig létküzdelmet vívnak nyelvükért, kultúrájuk és irodalmuk megmaradásáért, meg az anyagi létükért is. Az 1989-es rendszerváltás „igazított” ugyan az egyenlőtlen erővi-szonyokon meg a létküzdelmen, az állandó kényszerhelyzet azonban megmaradt.
Nem magunk választottuk, választjuk sorsunkat, minthogy Trianon óta a kény-szerhelyzetek sora sorstörténelemre kényszerít. Sajnos, egyenlőtlen a küzdelem, mert messzi és távoli a többségi nemzet jószándéka, hogy könnyítsen a kisebbségek helyzetén. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kisebbségi lét a kényszerhelyzetek sorát szüli, és esetenként még csak reményünk se lehet arra, hogy az önkormányzatiság vagy az önrendelkezés lehetőségeivel élni tudjunk. Ma már a „politikai érzéktelenség” terén ott tartunk, hogy vezető politikai pártok képviselői arra is „bevörösödnek”, ha valaki a Kárpát-medencei magyarság helyzetének a javulását említi.
Abban, persze, hogy a kisebbségi magyarság helyzete az elmúlt években nem az európai uniós lehetőségek szerint alakult, mi magunk is „pöttyösek” vagyunk. A Magyar Koalíció Pártja 8 évig tagja volt a szlovák kormánynak. Ez idő alatt az én fogalmazásomban a hamu és a parázs szélén táncoltunk. Az MKP sajnos képtelen volt az egyenrangúságnak legalább a szélére jutni. Sajnos, a demokrácia körülményei között sem tudott kiteljesedni a szlovák–magyar viszony. A polilitikai visszapillantótükörben talpig láthatjuk magunkat. Jól kivehetők az 1998-as év sike-rei és csalódásai. Az 1998-as és 2002-es parlamenti választások kínos helyze-teket teremtett. Az MKP vezetői eleve lemondtak a Beneš-dekrétumok érvénytelení-téséről vagy az autonómia elveinek az elfogadásáról. E két nagy tétel hosszú időre meghatározta létünket…
Ezek alapján azt mondhatjuk, a kormányba jutásunknak nagy ára volt. Vol-tunk a mérleg nyelve, de ügyetlenül bántunk a helyzet adta lehetőségekkel. Gyakran felszínre került a nagy dilemma, kilépni-e vagy maradni? A kompromisszumot választottuk és azt a reményt, hogy megtapasztaljuk, merre lehet lépni. Illúziók és csalódások egész sora. Ennek az időszaknak egyetlen és legnagyobb eredménye a komáromi egyetem.
Jelentős szerepünk volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban… Itt tulajdonképpen a mérleg nyelve voltunk. Sajnos, többször szavaztunk, mint tárgyaltunk volna.
A megyék s a megyehatárok újraértelmezésétől eltekintettünk, nem vettük figyelembe a történelmi közigazgatási és gazdasági határokat… S a politika olyan megyéket „teremtett”, amely érdekeinek megfelelt. Azaz a magyar lakosság nem formálhatta újjá a valamikori gazdasági élet és a közigazgatás termékenyítő eredményeit. Győzött a demokratikus erőszak.
A Dzurinda-kormány különös eséllyel utasította el a magyar kedvezmény-törvény alkalmazását… „Győzött a hatalmi erőszak”…
A rendszerváltás óta mindmáig megoldatlan a nemzetiségi kultúránk támogatása. Az MKP utolsó kormánybeli éveiben, 2006-ban sikerült 80 millióról 160 millióra emelni nemzeti kisebbségünk kultúrájának támogatását… Sajnálatos és felháborító, hogy a 2007-es támogatás 160 milliós összegét minden tiltakozás ellenére is ismét felére csökkentették. Ebben az évben változott a helyzet és ezt köszönettel fogadtuk.
Sajnálatos tény marad azonban, hogy 1919-től a kisebbségi magyarság máig érő létküzdelmet folytat a nyelvünkért, műveltségünkért, anyagi létünkért, egyenlő társadalmi jogainkért… Támaszunk Európa, és éltet a remény, hogy térségünkben egyenrangúsítani kell minden országban a kisebbségek helyzetét. Magyarországon is, meg Szlovákiában is…
Az illúziók és csalódások sora ellenére az MKP bizonyította, hogy nemcsak szekér után futó kisfiú, hanem partner is tud lenni… Nem bűnbakokat keresünk, amikor a hiányosságokat felemlítjük, de szembe kell néznünk a történelmi felelősséggel… A mindenkori felelősség szerint. Ha nem ezt tesszük, akkor az elmúlt évtizedek pótkerekeivel körbeforog az alibista történelmi lemez.
Talán soha nem lehet megszámlálni, hogy a nincstelenség, a hatalom, az erőszak ki mindekit űzött el a magyar földről. A magyarság a hatalom elleni lázadásokban, összeesküvésekben, forradalmak számában az Európai élvonalhoz tartozik… Ezzel arányosak megveretéseink, a bosszú áldozatai, a száműzöttek, bujdosók, menekültek, az erőszakkal elhurcoltak meg a kitelepítettek száma…
Nehéz történelmi, politikai leckéket éltünk meg az elmúlt 50 évben. Van mit visszaolvasni. Állandóan kényszerhelyzetekbe keveredünk. Nem magunk választjuk sorsunkat… Trianon óta kényszerhelyzetek sora – sorstörténelmet élünk. Nem ártana gyakrabban feltenni a kérdést, hogyan, hol és mikor lehetünk a magunk urai?
Szülőföld – haza – önkormányzat – nemzet… Most ebbe az irányba vezet az út. Csak el ne felejtsük az irányt…
„Egy nagy koncerthez új hangot adni…”
Lauer Edith üdvözlőbeszéde
Ismét elérkezett az évnek az a napja, amikor együtt lehetünk itt Pozsonyban, hogy a felvidéki magyar irodalom jeles alkotói munkássága előtt tisztelegjünk. Tesszük ezt immár kilencedik alkalommal.
2008-ban, annak ellenére, hogy (az imént Dobos László ezt már érintette!) a szlovák többségi társadalom, egy az Európai Unió tagországához méltatlan módon, és sokszor érthetetlen akadályokkal nehezítette meg a felvidéki magyar kultúra megmaradását, hála Istennek, nem tudta elcsendesíteni azokat a hangokat, amelyek a múltban, és reményeink szerint a jövőben is tolmácsolni fogják a felvidéki ma-gyar társadalom történelmét és szellemiségét.
Talán megbocsátják nekem, ha a közelmúlt egyik olvasmányélményét meg-osztom Önökkel. A napokban egy 1983-ból származó újságcikk került a kezembe, ami „Világirodalom-e a magyar irodalom?” címmel vizsgálta Márai Sándor lefordított műveinek nagy külföldi népszerűségét. E cikk Babits Mihály a magyar irodalomról 1913-ban írt, de a jelenben is ránk vonatkoztatható gondolatait idézi: „A kis irodalmaknak kétféle szerepe és értéke lehet a világirodalomban … Valamely irodalom éppen annál inkább lehet világirodalmi érték, mennél nemzetibb: mennél több ÚJ színt, ÚJ hangot visz belé a világirodalomba. Egy nagy koncerthez új han-got adni, új színt a világirodalom nagy tarkaságához. A legnagyobb szolgálatok egyike, melyeket egy kis irodalom a világirodalomban tehet.”
Ezekkel a gondolatokkal üdvözlöm mai tanácskozásunkat, és várom az értékeléseket, milyen művekkel gazdagodtunk az elmúlt esztendőben!
Sikert kívánok a tanácskozásunkhoz!
Irodalmunk követi az idő mozgását…
Duba Gyula beszámolója irodalmunk helyzetéről
Kilencedik alkalommal osztunk díjakat, jövőre jubilál a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj. Már most irodalomtörténelem, jelenlétünk és fejlődésünk értelmében döntő jelentőségű: a kiosztott díjak átfogják és tükrözik irodalmunk állapotát, értékelik alkotóink munkáját. Dokumentálják, hogy merre tart az irodalom, mint hullámzik színvonala, hogyan alakul műfaji összetétele, tematikus érdeklődése. Mint tükröződik benne a nemzedékek létérzékelése, a formakeresés tájékozódása, a kisebbségi gondolkodás sajátosságai. A díj kuratóriumának lehetősége, hogy a művekből kiérezze és megfogalmazza egy-egy év irodalmi munkájának és alkotói törekvéseinek jellegét. Az évi termésről megszoktuk, hogy mintegy állandósult. Féltucatnyi kiadónk másfélszáz körüli művet ad ki évente, változatos összetételben. A kuratórium általában harminc körüli irodalmi művel foglalkozott. Nem könnyű munka, időigényes főleg. A folyamatos recenzáló tevékenység, az állandó kritikai figyelem hiánya következtében a művek megjelenése és mozgása az év során szinte követhetetlen. Az irodalom folyamatosan alkot, termel, benső törvényszerűségeire, irányzataira és értékrendjére, önmaga mozgására, a létére viszont alig reflektál. Közösségi tudatunk egyre töredezettebb, a történeti szemlélet eltűnőben van. Átfogónak mondható önszemléletről, az esz-tétikai értékeket számba vevő érdeklődésről, a szakmai szolidaritást átérző öntudat-ról alig beszélhetünk. Egyetemes magyar probléma ez, s talán az irodalom általános helyzetével összefüggő világgond!
Az értékcsoportosulások, az évi termés gondolati-szakmai hullámzása vi-szont megfigyelhető. A múlt év mintha az esztétikai elméletek esztendeje lett volna, több fiatal irodalmárt jutalmaztunk gondolati teljesítményéért. Ezzel szemben az ez évi díjazás előterébe az írói életművek kerültek! S tegyük hozzá: méltán! Ma olyan életműveket jutalmazunk, melyekben öntörvényű egyéniségeknek a maguk választotta, sajátos területeken végzett munkássága teljesedett ki. Alkotói értékeik mögött az immár történelminek mondható fél évszázadnyi idő áll! S ez nem véletlen. Napjaink kulturális figyelmére általában jellemző a múltfeltáró és értékelő igyekezet! Mintha a múlt felé fordulás, a történeti szemlélet térnyerése egyre általánosabb kortünet lenne. Az elbizonytalanodott gondolkodás mintha a történelmet faggatná, dilemmáira a múlt megidézésével keresne válaszokat. A jövő érdekében kissé a múltnak (is) élnénk? Mert a jelen csupa bizonytalanság, ingatag talaj?! Ily módon a megrendült jelenben biztonságot sugallhat egy-egy kiteljesedett életmű, mely mintegy az alkotómunka súlyának és maradandóságának a biztosítéka!
A kuratórium jó érzéssel állapíthatta meg, hogy irodalmunk műfaji gazdagságát, mintegy életképességét a múlt évi termés alátámasztja. Megjelent ki-tűnő írói napló, a világra nyitott regény és a tájba zárt önéletrajzi elbeszélés, jelentős kisebbségtörténeti művek. Íróink munkája követi az idő mozgását. A könyvek tartalmasságának megfelelően érdembeni viták folytak a kuratóriumban, hiteles gondolatok és fontos érvek ütköztek, a döntéseket viszont az jellemzi, hogy szavazásra nem kellett sort keríteni. Immár hagyományos vonása munkánknak, mintha – a politikusoktól eltérően – az irodalmárok meg tudnának egyezni, köztük még él a tolerancia elve és az értékek kölcsönös tisztelete.
Mai eseményünk új vonása viszont, hogy új pénznemünkben, tehát euróban először osztunk díjakat. Ami talán olyan óvatos optimizmusra is okot adhat, hogy – persze, támogatóinknak köszönhetően – a Posonium Irodalmi és Művészeti Díjnak talán még a világgazdasági válság sem árthat!
Köszönöm a figyelmet!
„Nyelvében él a nemzet…”
Jakab István életműve
Jakab István szellemi munkásságának területe és tárgya anyanyelvünk, a magyar nyelv. Nyelvünkről általában keveset beszélünk, hiszen természetes létszükségletünk, a levegőhöz hasonlóan élünk vele. A lényegére akkor döbbenünk rá, amikor támadás éri, mikor bajba kerül. Megtanultuk, hogy az önkényes hatalom, amikor a közösség ellen akar tenni, elsősorban a nyelvét veszi célba. Egyik legiga-zabb magyar mondás: nyelvében él a nemzet! Ebben a formában való keletkezése homályba vész, szinte biztos, hogy a tizennyolcadik század végén a II. József németesítő nyelvrendelete elleni tiltakozásként keletkezett. De magát a gondolatot később kissé más formában megtaláljuk Bessenyeinél, Kazinczynál, Széchenyinél és Aranynál is, lévén, hogy anyanyelvünknek gyakran akadtak gondjai. Talán ezért érzékeny s némileg védekező természetű! Ám emellett nagy befogadó készségű, számos idegen kifejezést átvett története folyamán, s „magyarítva” használja azo-kat. Így lehetett Európának az angol után a legnagyobb szókinccsel bíró nyelve! Nyelvészeinknek így minden korban volt és van elég dolguk. Mert védekezése nemcsak a támadások ellen irányul, hanem belső fejlődését, mintegy szellemi-ségének, a nyelv „lelkének” a megóvását is szolgálja. Egyben tehát komolyságának és hiteles méltóságának a védelme is!
Ilyen hivatásszerűen végzett munka, ahogy azt Jakab István és más neves magyar nyelvészek végzik, létünk belső erőforrásának ébrentartását és a nemzeti kultúra ápolását jelenti. Minden korban támadnak legendás nyelvészeink, szinte intézmény rangjára emelkedő, tudós személyiségeink, akiknek munkássága a közbeszédben él. Ilyen volt Lőrincze Lajos, vagy akár Deme László, s újabban talán Grétsy László. Hazai viszonylatban Jakab Istvánt hasonló magaslaton találjuk! Már említettem, hogy keveset szólunk a nyelvről, bár tudjuk, hogy jó, ha beszélnek róla, s ennek titka bennünk él. A nyelvészek szakmai fejtegetései vagy a költők szójátékai, nyelvi bravúrjai mélyen megérintenek, de még az apró gyerek váratlan elszólásai, ösztönös „formulái” és mondattöredékei is elbűvölnek, mintha ilyenkor a nyelv a lelkünket szólítaná meg közvetlenül!
Jakab István életpályája sajátos történelmünk szerves része. Nagyráskáról indul, Sárospatakon érettségizik, Pozsonyban a Pedagógiai Főiskolát végzi, itt lesz kandidátus, bölcsészdoktor, docens és mindeközben: nyelvi szerkesztő az Új Szónál, az Irodalmi Szemlében, tanszékvezető, tudományos titkár, két évtizeden át a Szép Ma-gyar Beszéd országos zsűrijének elnöke. A nyelv által él a nyelvnek! Középiskolai igazgató, majd főiskolai oktató. Hasonló pedagógus egyéniség szellemi kisugárzása hajszálerekként kap helyet kultúránk szövetében, áthatja az anyanyelvi szellemiséget, olvasók és hallgatók tömege éli át és élteti a nyelverőt, a tiszta beszédkészséget és gondolkodói hitelességet, amelyet tőle nyerhetnek. Munkája beépül a közös műbe, melyet szlovákiai magyar kultúrának, kisebbségi szellemi életnek nevezünk.
De nyomai az időben is megmaradnak. Folyóiratkötegek és újsághalmok tartalmazzák, jegyzőkönyvek és magnetofonszalagok, a Kazinczy Napokról szóló híradások őrzik. Megtalálhatók közös alkotómunkánkban és nyelvi jelenlétünkben. De tanulmányai és nyelvművelő kötetei is őrzik. Néha a nyelvművelés okán hallani olyan felvetést, hogy a nyelv organikusan fejlődő szervezetébe talán nem kellene beavatkozni, ne akadályozzák felesleges előírások, burjánozzon szabadon! Ebben lehet igazság! De még több van abban a gondolatban, hogy korlátozni fejlődését ugyan nem kell, de arra érdemes ügyelni, mintegy megvigyázni, hogy helyes mederben folyjon és saját belső törvényei szerint fejlődjön, tisztán és öntörvényűen növekedjen. Ezáltal a nyelv szellemét kell őrizni, sajátos erőforrásait ápolni, hagyo-mányait és történelmi karakterét megvigyázni!
Ezt teszik a nyelvművelők! Anyanyelvünk ápolása különösen fontos. Nem-csak a természetes negatív hatásoknak, a kommunikációs fejlődésből folyó idegen beütéseknek és torzulásoknak van kitéve, hanem gyakran korlátozó és szegényítő intézkedések is nyomasztják szellemét, ellenhatások veszélyeztetik. Döntő lehet ilyenkor a nyelvről folyó közbeszéd!
Jakab István teljesítményét Lőrincze-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, Fábry Zoltán-díj minősíti. Nyomatékot adnak a gondolkodásnak, hogy az elhivatott munka egész életre szól. Vasárnap című képeslapunkban ma is állandó nyelvművelő rovata van. Szellemi teljesítményét Posonium Életműdíjjal értékelve meggyőződéssel állítjuk őt anyanyelvünk őrzőjének és védelmezőjének a magaslatára!
Szívből gratulálok!
Duba Gyula
Nyelvhűség és világtudat…
Tőzsér Árpád Posonium Életműdíja
Nem hittérítőként akarom az ötszáz éve született Kálvin János szavait idézni – „Ne féljetek, Isten kegyelme veletek van” –, inkább a kor hangulatát akarom felemlíteni, volt olyan idő, olyan korszak, amikor az egész emberiség védelmében kellett szót emelni: a fájdalom, a szenvedés, a kiszolgáltatottság kimondásának a jogáért. Az elmúlt két évtizedben sokan, sokszor megkérdőjelezték ezt a „jogot”, megfeledkezve arról, mennyire hozzátartozik a szenvedés az emberhez. A világirodalom kiemelkedő alkotásai, Antigoné, Szophoklész drámái, vagy Shakespeare alkotásai (például a Hamlet), vagy Tolsztoj drámája (Iván Iljics halála) egészen Arthur Millerig (Az ügynök halála) minden időkben elemi módon kötődött az emberi sorshoz. Így hát távolról sem véletlen, hogy Illyés Gyula az ötvenes évek elején a descartes-i filozófiai alaptételt (cogito ergo sum – gondolkozom, tehát va-gyok) egyik verse címeként így módosította: Doleo, ergo sum, Fájok, tehát vagyok! A vigasz sem akármilyen:
Álomvilágban él, kinek csak öröme van.
Rosszul érzem, de legalább én érzem magam!
A kor és a sors hozta magával, hogy az ötvenes években, a „fényes szellők“ nemzedéke más elvárásokat követett, és más mintákat, példaképeket követ a költő napjainkban is. A tempora mutantur et nos mutamur in illis („változnak az idők és velük együtt mi is”), közmondásos igazsága, ha valahol, akkor a költészetben a változás/változtatás igénye szinte korparancs.
Ehhez a korszakhoz – az ötvenes évekhez – kötődik Tőzsér Árpád költői indulása is. Jól esik elmondani, tehetsége, költői adottsága időben felismerte a frázisok, a semmitmondás veszedelmét, és tehetségének, újat akarásának köszönhető, hogy jobbára „megúszta” ezt a korszakot. Talán azért is, mert jó mesterei voltak. Ezzel magyarázható, hogy Fábry Zoltán „a világgá tágulás pattanó dinamikáját” vélte felfedezni „korszakos” versében, az 1958-ban írt, Férfikor címűben, melyben a személyesség jegyei fogalmazódtak meg. A hatalommal szemben pedig „a virágember” „intelmét” véljük kicsengeni, meg a figyelmeztetést: „Szúrok, ha szúrnak, / rúgok, ha rúgnak, / nem hajlok se új /se régi úrnak”. Kortársai közül nemcsak a világtudat, hanem a nyelvhűség is nála a legerősebb. Ezt véltük kicsengeni első kötete, a Mogorva csillag (1963) verseiben, s aligha véletlen, hogy Koncsol László később úgy tekint ezekre a „programalkotó” versekre, mint a „csehszlovákai magyar írásbeliség alapszövegeire”. Már antológiás jelentkezését (Fiatal szlovákiai magyar költők, 1958) „mezsgyekőnek”, egy új korszak nyitányának tekintették azok, akik tehetségére felfigyeltek. Lírai tehetségére, nagyfokú tudatosságára és egyre tisztább értékeket ke-reső költői képességeire figyelt fel Fábry Zoltán is, aki azt írta: „Zsebében Ajnács-kővel, mint egy fiatal parittyás Dávid áll szemben a Góliáttá tántorgó világgal”. ő volt Fábry számára a „szülőföld hűségese” ekkor is, később is … Mi, akik Csurgón, Pápán, Sárospatakon, Debrecenben menekült diákokként szívtuk magunkba Ady, Babits, József Attila, vagy Kosztolányi verseit, az Adyra emlékeztető „sátános” hangvételt is ott éreztük ezekben az „elsőszülött” versekben. Meg az analitikus látásmódot, és az „illyési józan tárgyilagosságot”, melyek ösztönzést adtak Tőzsér Árpád számára képisége gazdagítására, és világlátása árnyaltabb felmutatására, ahogy Görömbei András később megállapította.
A későbbi évek megerősítették azt is, Tőzsér a „kevés szavú” lírikusok típusa. A poeta doctus jellegzetes képviselője, aki mértéktartó „visszafogottságát” a pálya későbbi szakaszain is megőrizte, bizonyítva a költészet megújításáért folytatott állhatatos küzdelmeit is. Ennek a költői magatartásformának a természetes igénye nemcsak a szüntelen változás, hanem a kanonikus pozíció keresése és „elhódításának” az igénye is. Fiatalon ráérzett a progresszív költői poétikákra, melyekre építve, átalakítva hozza létre a saját „egyéni” hangjait, költészetének megjelenési formáit. Indulásakor József Attila, Illyés Gyula, Nagy László, majd Juhász Ferenc és egy-egy fogalom, jelzős szerkezet erejéig (gyehennaoltó hűs emberség, virágember, piros ködök stb.) Ady hatása is érezhető, bár ezt soha, sehol nem említette. Első verseskötetéről Bata Imre azt írta: „Kamaszos dalhangja Petőfire, verseinek intellektuális jellege Illyésre, indulati ereje pedig Nagy Lászlóra emlékezteti azt, aki a Mogorva csillagot olvassa”. Erre a magatartásra utal a költő is, Jalousionisták („Féltékenyek”) című versében, amikor a „hatvanas éveket” említve, „Prága, Varsó és Párizs költői iskoláit” vizslatja. Az „állhatatlan költő” (Lator Lász-ló kifejezése) magatartásában ott érezzük a kortárs irodalomra való folytonos figyelést meg a fogalmi, nyelvi „készletek” állandó korrekciójának az igényét is.
Az önmagát értelmező költő szerint az ő „második indulása” a hatvanas évek közepére esik, ekkor érinti meg a „teljesség”, „a világirodalom, elsősorban az avantgárd kísérletező alkotók” szelleme. Olyan alkotók, mint T. S. Eliot, Ezra Pound, Zbigniew Herbert, Miroslav Holub és Milan Rúfus hatásáról van szó, akiknek a költészete későbbi fejlődésére is hatással volt. Úgy kezdődött az ő élete is, mint a sorstársaié. Már gyermekkorában rázta őt a történelem: hároméves, amikor 1938 novemberében (a bécsi döntést követően!) „hazát vált”, anélkül, hogy szülőföldjét elhagyta volna. A féktelen és képtelen magyarüldözés miatt 1947 februárjában szüleivel együtt menekülnie kellett a szülőföldről, csak így tudták el-kerülni a csehországi deportáció rémét.
A megújulás – a versek tanúsága szerint! – a hetvenes években is a magyar líra hajszálgyökerein keresztül érkezik hozzá. Ezra Pound igazsága, – „Ahol él az emlék/ otthon ott van” – Tőzsér számára is érvényes. Lényegében ezzel is magya-rázható, hogy „kísérleteiről” korábban (1978) ezt állapította meg: „Még a legsza-badabb kísérleteimben is ott van az a bizonyos valami, amit népszerűtlen, de annál megbízhatóbb szóval realizmusnak nevezhetnénk.” Ez a „képességeit behatároló adottság” – szándékai szerint! – azt a „verseszményt” próbálta kiteljesíteni, melyet Eliot és Ezra Pound nyomán így fogalmazott meg: „a rész élménye helyett az egész élményéből kell verset csinálni”.
Tőzsér munkásságában a „minőségi” irodalom eszménye kezdettől fogva jelen van. A váltás, a változás kérdésében a költő „az Érintések című kötetét tekinti meghatározónak, olyannak, melyben objektivizálódik a játék, s határozott jelek mutatnak a külvilági jelenségek groteszk vagy mély gondolati ábrázolására”. A változást, kitörést sürgető versek száma kétségtelenül megnőtt ebben a kötetben. „Tisztább perceimben értem a nincset” – írja a Kiáltásban, s nemcsak azt érzi, „Mennydörgő isten, félek a nincstől, / add hogy ne legyek különvilág már”, hanem azt is: „A kör bezárul, a világ rólam / leszakad…” A panasz lényege:
Világom egyre öntörvényűbb –
ahogy kínom nő, úgy fordul vissza
világra szabott öt érzékszervem,
s mint a csigacsáp, magát tapintja.
Akárcsak a Választható halál című versében (mely amolyan „szerényebb” ős Kajánnak is felfogható), valamint az Ébredés címűben a költő hadakozik a magány-nyal, a halállal meg a világgal. Szakadatlan a küzdelme a „determinált valósággal”, azért is, mert a „halál van minden ébredésben”… Aligha szólhat másról most már az „üvöltés” is, mint az „újraindulásról”, s az új kihívások megszelídítéséről. A „nagy költészet” példáit keresve Eliot-val vallja a „személytelen személyesség” követelő igényeit, „magán-szenvedéseit”. Olyan korszaka ez, amikor – esetenként – mintha az igazság puszta létezését is megkérdőjelezte volna. Nem vitás, analitikus látásmódjával és erős képi kifejezőerejével olyan költészeteszmény vonzásába került, melyet elvont tárgyiasságnak, „elszemélytelenedett” lírának is szoktak nevezni.
A „váltásnak”, a korszerűsödésnek ez a (tájainkon) szokatlan módja késztette Grendel Lajost arra, hogy („a harag villámainak” feltételezhető „lobbanása” ellenére!) is kinyilatkoztassa: „Tőzsér Árpád a csehszlovákiai magyar költészet első klasszikusa”. Irodalmunkban Tőzsér Árpád az első gondolkodó – írta Grendel –, aki felismerte, számunkra végzetes lehet, ha a csehszlovákiai magyar irodalmat légmentesen elzárjuk a térségünk többi irodalmában zajló folyamatoktól.
Megragadóan szép verse a kötetnek a Szülőföldtől szülőföldig című, melynek Ivan Meštroviæ Jób szobra az ihletője. E vers kapcsán a mítosz megjelenése a fontos. És talán Ezra Pound bölcseletének a felismerése is, miszerint „egy oldal vers többet mond, mint hat oldal próza”, mert „gyökerei a mítoszba nyúlnak”. Nem véletlen, hogy ezekben az években a kisebbségi lírában is polgárjogot szerzett a mítosz. Az egyetemes magyar irodalomban Nagy László és Juhász Ferenc voltak a fő szálláscsi-nálói. Jelzésértékűnek is tekinthetjük, hogy Jób, a szenvedéstörténet szimbólumaként (feltehetően Meštroviæ sugallatára!) szinte egy időben és egymástól függetlenül három alkotót is „megérintett”. Szilágyi Domokos verse Erdélyben, Tőzsér Árpádé a Felvidéken, Tóth Ferenc Jób című drámája (1971) pedig a Vajdaságban látott napvilágot. Zalabai Zsigmond a mítosz (a szenvedés, próbatétel!) hazai megidézői között említi még Varga Imrét, Gál Sándort, Zs. Nagy Lajost és Cselényi Lászlót.
Az Adalékok a Nyolcadik színhez című kötet a „nagy kísérlet” kezdete, mely később Mittel nélkül is folytatódik, mintegy nyomatékot adva annak a felismerésnek, hogy Tőzsér költészetében a többféle líramodell nem hiánycikk. Babits Mihály költészetében a tárgyversek „belépőt” jelentettek a költészet birodalmába, Tőzsér-nél nemcsak kaland, hanem a költői én és a „korszerű líra” eszközeinek a keresése is. Az Adalékokban Az ember tragédiája nyolcadik („álom”) színét egészíti ki egy elképzelt jelenettel, Kepler és Szenci Molnár Albert párbeszédével. Az Adalék a Nyolcadik színhez lényegében „előzmény”, a lehetőség felmutatása, mely két évtizeddel később egy verses dráma kiteljesítésével (Faustus Prágában, Pozsony, 2005) lényegében már elszakad a madáchi vonulattól, s önálló műként fogalmazza meg azt, ami korábban talán lehetőségként sem vetődött fel nála. Így vagyunk a Mittel-jelenséggel is, mely a legerőteljesebben az Adalékokban van jelen, majd később, különböző „igazításokkal”, a Történetek Mittel úrról… című kötetben (1989) is felbukkan, s erőteljesen jelentkezik a Mittelszolipszizmus (1995) című válogatásban. A jelek szerint nem a látszatvilágot akarja felderíteni, hanem a „mögöttes alapot”, melyet „Kant nyomán Tőzsér Mittel ura is »magánvalónak« ne-vez”. A kötet tizenöt verse nem rengette meg a világot, de Tőzsér Árpád költé-szetében új fejezetet, új minőséget teremtett.
A Mittelszolipszizmus (1995) című válogatott verseskötete Csehy Zoltán szerint „Tőzsér Árpád lírájának fejlődéstörténete egy mosoly születésének tör-ténete. Út a komoly, elszánt arckifejezéstől az ironikus-bölcs mosolyig.” A Leviticus című kötetében (1997) a mózesi mérték szerint megnevezett kötet a tetten érhető gondolatiság mellett az időt próbálja megidézni. Esterházy Péter a Leviticus versei alapján állapította meg, hogy: „Tőzsér is eljutott egy könnyű, elegáns versbeszédhez, amely mintha maga volna a szabadság. Legalábbis az olvasónak az az érzése, hogy ez a költő bármit szóba tud hozni.” Ez a „bármi” nyilvánvalóan a költői mesterség erényeinek szólt.
Tőzsér Árpád neve a hetvenes évektől kezdve nem volt ismeretlen a kortárs magyar irodalom képviselői és olvasói előtt. Való igaz, „1990 táján sikerült felke-rülnie a magyar irodalom egészének horizontjára, a Mittel úr-versekkel és szokatlan szituáltságú tanulmányaival” – állapította meg Bodor Béla a Finnegan halála című kötetről írt kritikájában. Egyértelmű a megállapítása: „… Tőzsér költé-szetében nincsenek fordulatok … Nem fordulatok sorozatáról, hanem állandó változékonyságról van szó… Úgy látom, hogy ez a költészet nem a vagy-vagyok, hanem éppen az és-ek, az eddig és tovább tartó ívek, folyamatok, folytonosságok poézise”.
Nem túlzás, ha azt mondjuk, Tőzsér Árpádot eredendően a hajlama, érdeklő-dési köre és a becsvágya vitte a gondolati költészet és az egyetemes műveltség-anyag vonzáskörébe. „Az emlékek sokféleségének útján mind több lelket terem-teni önmagunknak, feloldódni önmagunk sokszínűségében, váltogatni a lelket, lelkünket a végtelenségig – ezt is Euphorbosz üzeni”– vallja Németh Zoltán. Az „isteni mérték” ellenére azonban azt is mondhatjuk, a Tőzsér-szövegek intertextualitása módot ad ugyan az „irodalmiság lényegi funkciói” újraértelmezésére, a demonstrált műveltséganyag és a nevek sokfélesége által megidézett szövegközöttiség azonban esetenként el is fedheti a költői lényeget, azt az imponáló tehetséget, mellyel Tőzsér Árpád rendelkezik.
Portrékat, mítoszokat, kor- és nemzedéktársakat idéz meg a szerző a Tanulmányok költőportrékhoz (2004) című kötetében. „Új és kevésbé új verseket” ígér a költő „versről és költőkről”, ezek az „új” versek azonban jobbára Mittel Ármin kézjegyét viselik magukon.Tőzsér Árpád legújabb verseskötetét, a Léggyökerek (2006) címűt Varga Lajos Márton (többek között!) ezekkel az elismerő szavakkal ajánlja az olvasók figyelmébe: „Elolvastam ezt a keserű és mégis boldog, ezt a védtelen, mégis erős és szabad, ezt a tudatban és a világban is végtelen éjszakát kívánó, de éles fénnyel mindent átvilágító, föltáró könyvet… Rég olvastam ennyi újat, ugyan-akkor volt időket, tereket tematikailag, retorikailag, stilisztikailag, poétikailag összefoglaló könyvet…” Való igaz, Tőzsér zavarba ejtően magabiztos, nagy műveltséganyagot mozgató költő ebben a kötetében (is). A Finnegan halála című kötete után ez a legtartalmasabb; az antikvitás nagy történeteinek némely epizódját fogalmazza újra, nyomatékot adva annak a szándékának, hogy látva lássák, az emberi gondolkodás és műveltség tartós értékeiből építkezik. Számára a múlt nem ösztönzés arra, hogy (Adyhoz, Babitshoz, vagy Kosztolányihoz hasonlóan) a jelen korszakos, emberszabású gondjaira figyelmeztessen, inkább alkalom, hogy Homérosz, Plutarkhosz vagy Cinna történetéből egy-egy történetet, képet kiragadjon, s azt kimerevítve tárja az olvasó elé.
Váratlan és sikeres váltásnak/vállalkozásnak mondhatjuk, hogy Tőzsér Árpád nem riadt vissza attól a kihívástól, mely először a nyolcvanas években kísértette meg. Az Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) című kötetben, (Kepler és Szenci Molnár fiktív párbeszédében) a Tragédia hiányzó „magyar színét“ alkotta meg. Vélhetően a lehetőség és a drámaírás ördöge környékezte meg akkor is, amikor negyedszázaddal később (Faustus Prágában címmel, 2005-ben) a kétszemélyes sze-rep önálló alkotássá, verses drámává nemesedett! Lényegében mellőzi a Tragé-diához való közvetlen kötődést, szuverén alkotásként lép az olvasó elé. Alkotói szempontból olyan eseményeknek, történéseknek, erotikus „tobzódásoknak” lehetünk a tanúi, melyek az írói kvalitás milyenségét, ötletgazdagságát is dicsérik.
Vélhetően a vállalkozás keretei nem tették lehetővé, hogy a mű egyfajta monstre drámává, a magyarság sorskérdéseivel szembenéző alkotássá terebélyesedjen (amilyen Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző című alkotása). Tehát olyan művé, melyben – áttételeiben – az erdélyi/kisebbségi magyarság súlyos kérdései, máig érő dilemmái tárulnak elénk, melyben nem marad más választás, minthogy „omló egek alatt”, az erkölcs és a hatalom tragikus konfliktusaiban is védeni a magyarság megtartó értékeit.
Ezzel együtt is, komoly okunk van azonban arra, hogy Duba Gyulával együtt azt mondjuk, Tőzsér Árpád drámai költeménye „Nemcsak az ő pályáján lehet mérföldkő, hanem irodalmunk kívánatos metamorfózisának, művészi gazdagodásának is a jele.” Sőt: „szellemi katedrálisa”.
Tőzsér Árpád sokrétű, végtelennek hitt kísérletei, és ezek sokfélesége nemcsak azt jelzik, hogy Tőzsér nem „kialudt” vulkán, hanem azt is, az „ősigazság” ke-resése és a költészet megújításába vetett reménye számára továbbra is oszthatatlan.
Az elmondottak alapján meggyőződéssel mondhatom, az Életműdíj jó kezek-be kerül. Az alkotás további örömeit kívánjuk Tőzsér Árpádnak, az elkövetkező években. S hozzá erőt, egészséget, és töretlen hitet, hogy meglephessen bennünket újabb, az életművet beteljesítő alkotásaival.
Fónod Zoltán
„Egyéniségével, életével is nevelt…”
Zeman László életműve
Ha az „életmű” szót Zeman Lászlóval, Zeman tanár úrral, László barátunkkal kapcsolatban emlegetjük, úgy érzem, az ő esetében ez az – egyébként elég pontatlan, szétfolyó – kifejezés helyénvaló: a férfi számára mindig az élete a mű. Az életmű-élet persze paradox módon pontosan azzal válik életművé, hogy aki éli, képes ezt az életet feltenni valami másra, valamire, ami túl van az egyszeri, a személyes léten, legszívesebben azt mondanám: valami transzcendensre.
Zeman Lászlót elsősorban és általában nyelv- és irodalomtudósként, s pedagógusként szoktuk emlegetni és értékelni, de szerintem ő nem a nyelv- és irodalomtudományra, s nem is a pedagógia tudományára és gyakorlatára, hanem a megértésre tette föl az életét.
Mikor ezeket a sorokat írom, a francia író, történész, nyelvész, Ernest Renan egyik művét olvasom, megbocsátja tehát talán nekem Zeman tanár úr, ha alkalomszerűen ugyan, de bizonyos vonatkozásokban Renan-hoz hasonlítanám. Renan-ról ugyanis azt írja egyik értékelője: „A megértés révén vett részt a dolgok végtelen termékenységében”. S aztán hozzáteszi: Renan sorra az élet különböző formái felé fordult, s valamennyinek odakölcsönözte életét anélkül, hogy valamelyiknek is oda-adta volna magát.
Zeman szellemi diszpozíciója sokban emlékeztet Renan-éra. Meglepően sok irányú az érdeklődése, s érdeklődésének minden tárgyában képes elmélyülni, vele alkotó módon foglalkozni, de egyiknek sem adja magát oda olyan mértékben, hogy az az odaadás kizárhatná a többivel való foglalkozást és megértésüket.
Tömörített életrajzával bizonyítom az állításaim igazát.
1928-ban született Eperjesen, a háromnyelvű „Tarca-parti Athénban” (ez utóbbi mozzanatnak meghatározó szerepe van az életében), 1948-ban a pozsonyi Comenius Tudományegyetem természetrajz–filozófia szakára íratkozik be, később biológiára szakosodik. Végzés után a pozsonyi Pedagógiai Főiskola biológia tanszékén tanít, s közben ugyanazon a főiskolán tanul is, magyar nyelvből és irodalomból is képesítést szerez, így l956-ban az intézmény magyar nyelvi és irodalmi tanszékén már fonetikát is előad. Rövid kassai intermezzo után (amikor is néhány évig az ottani gimnázium igazgatója), 1961-ben megint Pozsonyban, a Duna utcai magyar gimnáziumban találjuk, ahol a változatosság kedvéért kémiát tanít, de ha a helyzet úgy kívánja, szívesen helyettesíti a tornatanárt is: szabad idejében szenvedélyesen sízik és kajakozik. 1962-től nyugdíjaztatásáig (1989-ig) a Comenius Tudományegyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékén adjunktus, 1971-ben, Prágában, finnugor szakon doktorál.
Ez utóbbi dátum, 1971 figyelemre méltó. Eszerint történetünk hőse aránylag későn, negyven-egynéhány éves korában szerzi meg a doktorátust, válik az akadémiai közösségek tagjává. Mint mondjuk Wittgenstein. S jellemzően, s pontosan úgy, ahogy a nagy filozófus, ő is gondosan, szinte aggályosan kerüli a nyilvánosságot.
A megértésre törő férfit nem a társadalmi érvényesülés, nem a nyilvánosság elismerése, nem a látványos siker érdekli, hanem a, mondanám, első fokon a hermeneutikai önértés, a belső épülés, s aztán a rendszerező, viszonyító értel-mezések, ismeretek gyakorlati alkalmazása. Zeman Lszló már akkor hermeneuta, amikor nálunk még nem Gadamer és nem a hermeneutika, hanem Mukaøovský és Lévi-Straus, azaz a strukturalizmus divatozik.
Ez persze távolról sem jelenti, hogy ő, indulása idején, a strukturalizmust nem ismerte volna, sőt! 1962-től, a pozsonyi egyetem „magyar tanszéke” adjunktusaként, a Török Gábor által szorgalmazott „osztatlan filológia” híveként, de tulaj-donképpen személyi adottságaitól, egyetemes műveltségétől hajtva, mondhatnám, ő a szlovákiai magyar szellemiség és irodalom első strukturalistája: műelemzései mindig alapos szemiotikai-nyelvi vizsgálódások, a műalkotást elsősorban nyelvi-grammatikai szerkezetként tárgyaló egzakt elemzések.
S itt most fel kellene sorolnom az irodalomtudós ilyen jellegű műveit, de Zeman Lászlónak nemcsak az élete, hanem az írásai is sajátos rendezettségűek. Önálló kötetben, könyv alakban csak kevés műve jelent meg (nevezzük meg legalább az 1993-ban kiadott Stílus és fordítást, s az 1988-ban megjelentetett s az eperjesi kollégiumról szóló Gymnasologiát, valamint a nemrég, 2008-ban napvilgot látott Visszalapozások című irodalmi tanulmányválogatást), számos dolgozata, tanulmánya, értekezése viszont még kötetbe gyűjtésre vár, így például éppen sok műelemzése és stílustanulmánya is, elégedjünk meg itt hát egyrészt a témaköreinek a megnevezésé-vel, másrészt a folyóiratokban begyűjtésre váró dolgozatainak a jelzésével.
Persze el kell mondanom azt is, hogy Zeman írásainak a súlypontja, legalább-is a terjedelmet tekintve, nem is biztos, hogy az irodalotudomány-jellegűeken van, hogy írásban legtöbbet talán inkább műfordításelmélettel és magyar–szlovák nyelvelméleti és -oktatási kérdésekkel, valamint szűkebb pátriájának, az egykori Sáros és Szepes vármegyéknek, és központjuknak, Eperjesnek a hagyományaival foglalkozott, s jelen laudációmban az irodalomtudomány csak azért került központi helyre, mert munkásságából személy szerint rám éppen az ilyen irányultságú művei hatottak.
Legyen azonban így vagy úgy, azt el kell ismernünk, hogy Zeman László az életével és életművével mindenkire, szűkebb és tágabb környezetére egyaránt kivédhetetlenül és nagyban hatott. Főleg azoknak a fiatal pedagógusoknak, irodalomtudósoknak a hosszú sora beszél róla a feltétlen csodálat hangján, akik a kezei alól kerültek ki, de mindenki tudja, aki valaha bármilyen kapcsolatba is került vele, hogy hatása alól nehéz szabadulni.
Zeman László olyan, elsősorban létmegértésre törő tudós és pedagógus, aki nemcsak tudásával, hanem egyenes, elvhű egyéniségével, életével is nevelt és nevel.
Az életműdíjához gratulálok.
Tőzsér Árpád
„A nyelv nemcsak szavakból áll…”
Jaksics Ferenc munkásságáról
Ha ma körkérdéssel fordulnánk a szlovákiai magyar kortársainkhoz, akik eset-leg a 60-70-es években jártak iskolába, emlékeznek-e a tankönyveik illusztrátorára, attól tartok, nagyon kevesen tudnának neveket fölsorolni. Ez a jelenség sajnos vonatkozik a sajtóban megjelent illusztrációk szerzőire is. Csak a kifejezetten képzőművészi érdeklődésű emberek figyelnek föl egy-egy névre. A sok sajtótermék és a tankönyvek egymásra rakódnak és életünkben lassan feledésbe merülnek. Pedig a sors fintora, hogy jelentős művészek menekültek életük különböző szakaszaiban rövidebb-hosszabb időre az illusztrálás területére, s volt, akit annyira megragadott ez a művészeti ágazat, hogy évtizedekre eljegyezte magát vele.
Ez volt a helyzet Jaksics Ferenccel. Művészünk 1937-ben Érsekújvárott látta meg a napvilágot, ahol kisgyermekként édesapja könyvkereskedésében csodálhatta az illusztrált könyvek sokaságát. A szülővárosa magyar gimnáziumában letett érettségi után 1958-tól a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, tanárai Peter Matejka, Ján Želibský és Jozef Chovan. Tanulmányait egy évre meg kellett szakítania, amikor édesapját koholt vádak alapján letartóztatták. Jaksics számára azonban ez az év se jelentett pótolhatatlan veszteséget: A tehetség minden körül-mények között megtalálja a boldoguláshoz, érvényesüléshez vezető utat. Jaksics Ferenc a nyomdaiparban helyezkedett el, ahol fokozatosan megismerte a kortárs szlovákiai magyar sajtó képviselőit. Írókat, újságírókat ismert meg s lassan illusztrátori feladatokat is kapott. Mire a főiskolára visszatért, gyakorló illusztrátor vált belőle. Megismerte a nyomdai munka körülményeit, a műszaki lehetőségeket, s ez a tudás végigkísérte további munkásságát. Illusztrációi a Kis Épitő, az Új Szó, a Hét, a Sza-bad Földműves és a Pionierske noviny oldalain jelentek meg. Kubicska Klára írta róla 1977-ben a Madách Kiadó Kisgaléria c. könyvében: „Tankönyveket és szépirodalmi műveket is illusztrál. E gazdag munkásságnak megvan a maga adója is: a hetenként megjelenő rajzok, grafikák gyorsan eltűnnek az újabb munkák rétegei alatt, s a gyors és bő termés kevés időt és erőt hagy a nagyobb elképzelések megvalósításához. Saj-nálatos, hogy Jaksics abbahagyta a festést, hiszen felkészültségről tanúskodó régebbi munkái komoly művészi távlatokat ígértek.
Festői alkata egyelőre – munkáinak színességén kívül – grafikai lapjainak felületszerkesztésében, faktúrájában nyilvánul meg. Színvonalas illusztrációinak ismeretében bízunk abban, hogy van még benne olyan rejtett tartalék, amely feltárásra vár.” Ezeket a meglátásokat kissé ugyan megkésve, igazolta az élet. Jaksics 1965-től a Pedagógiai Könyvkiadó képszerkesztőjeként működött. Miroslav Cipár, Ferdinand Hložník, Nagy József, Blanka Votavová és mások mellett közvetlen résztve-vője a szlovákiai művészi igényű könyvkiadásnak. Munkaköri elfoglaltsága mellett maga is illusztrál, nemcsak – főleg magyar – tankönyveket, hanem ifjúsági- és gyermekirodalmat (Tapsiráré-tapsórum, Madách, 1978, Puffancs, Göndör és a többiek, Madách 1980, Krochkajúca postielka, Mladé letá 1988).
A kiadói munka kötöttségét 1991-ben tette le. Azóta szabadfoglalkozású mű-vészként teljesíti művészi elhivatottságát, illusztrálást immár csak elvétve vállal. Festészete gazdag érzelmi töltést tükröz. Emberség, szeretet, ugyanakkor a magá-nyos lélek szorongásai, empátia és irónia tükröződik egyes munkáiban. Emlékeire utalva a tartalom, a mondanivaló valósághű elemeit geometrikus kompozícióban rejti el, idő- és térsíkokat rétegez egymásra. Telt színei mély érzelmeket tükröznek, portréi epikus életsorsokat villantanak föl (Szomszédom Kassák – 2007, A portré-festő – 2007, Önarckép – 2004).
Jaksics munkássága kevés nyilvános elismerést kapott. Főiskolai tanulmányai alatt Želibský tanár javaslatára jutalmazták I. díjjal táj- és figurális festészetét. 1985-ben a Művelődési Minisztérium állami tiszteletdíjával jutalmazták a tankönyvkiadás terén végzett munkásságáért (čestný odznak knižnej kultúry). Az alkotó lendületét ezek az események nem befolyásolták. 1971 óta rendszeresen ki-állító művész. Mint a Szlovák Képzőművészek Szövetségének tagja részt vett a szövetség kollektív kiállításain. Első önálló kiállítását 1987-ben rendezte meg a szülővárosában működő galéria, majd illusztrátori munkásságát mutatta be ugyan-csak Érsekújvárott és Komáromban, 1991-ben Barta Gyulával közösen állította ki munkáit a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében Pozsonyban, 2000-ben Juliana Puhová bábjai mellett mutatta be illusztrációit a Ružinovi Kultúrközpontban és 2007-ben a pozsonyi Magyar Galériában Kalita Gábor rendezte meg jubileumi kiállítását.
Jaksics Ferenc a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának alapító tagja. Részt vett eddig a társaság szinte minden kollektív kiállításán, természetesen az Illusztrált Könyv Biennálé minden évfolyamán. Munkái szerepeltek Budapesten, a Magyarok Házában rendezett Milleniumi kiállításon és az Illusztrált Könyv Biennálék 15 évét bemutató kiállításon 2006-ban, Kubicska Klára rendezésében Po-zsonyban a Szlovák Nemzeti Múzeum – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, Szegeden a Kass Galériában és Budapesten az SzK Kulturális Intézetében. Aktívan részt vesz a Kalita Gábor vezetésével működő Pozsonyi Műtermek csoport kiállításain idehaza és Magyarországon.
Gyakran ismételjük: Nyelvében él a nemzet. A nyelv nemcsak szavakból áll. Nyelvünk a zene, és bátorkodom állítani, hogy a képi nyelvnek is vannak nemzethez kötődő ismertetőjelei. Egy nemzet fejlődésében nem lehet véletlen a népművészet fejlődése és kisugárzása, akár a hivatásos művészetre is. Mindezek tudatában különlegesen fontos a képi kultúra, amelyet a könyvkiadás közvetít. Jaksics Ferenc jelentősen járult hozzá a szlovákiai magyar – s ezen belül az ifjusági – könyvkiadás színvonalához. Remélhetjük, hogy a megtisztelő Posonium Művészeti Díj nemcsak mint eddig felmutatott teljesítményének elismerése esik latba, hanem új lendületet is ad alkotói munkásságának.
Sz. Haltenberger Kinga
Történelem a határon
Hunčík Péter határEset című regényéről
A regényíró nem olyan link alak, mint a költő. A prózaírói tevékenységhez először is egy kényelmes karosszék szükséges, aztán egy lehetőleg zajmentes szoba, de elsősorban és legfőképpen magány és egyedüllét, magány, magány.
Van azonban itt egy paradoxon: hogyan legyen az ember magányos, amikor folyton kísért a múlt, valaha volt emberek és életek sokasága, amikor az emlékek alázúdulnak és elöntenek mindent, zárójelbe teszik a jelent. Hiszen a prózaíró alkotása nem tárgyatlan, hanem személyekhez kötött érzelmekről szól. Hunčík Péter Határeset című regénye is ilyen mű: emberek, életek, események megszakíthatatlan, szakadatlan áramlása tölti be, amelyből nincs menekvés, mert hiszen ezek az emberek mi vagyunk, a mi őseink és felmenőink a hősei és antihősei, ezek az események velük és velünk történtek meg.
Különös, sok műfajú regényről van szó. Olvasható történelmi regényként, amennyiben a 20. századi történelembe vetetett ember hányattatásait meséli el, hol egy szűkebb, lokálisabb perspektívából, egészen távolról, világhatalmi pozícióból. Tarthatjuk családregénynek, hiszen generációk sorakoznak a lapjain, apák és anyák, szülők és nagyszülők, gyermekek és unokák sorsképletei íródnak bele a műbe. Felfogható a könyv fejlődésregényként is, amennyiben egy olyan folyamatra lát-hatunk rá, melynek során a naiv gyermeki nézőpont fokozatosan számolódik fel, és válik összetett tudás hordozójává. Emellett a Határeset olyan sorsregény is, amely úgy meséli el egy népcsoport, a szlovákiai magyar sorsközösség megpróbáltatásait, hogy közben minduntalan más nézőpontokkal kényszeríti interakcióba, ezzel válik összetett, sokrétű tudás és tapasztalat hordozójává, s ezzel a technikával lesz lehetséges az önreflexió és az önkritika. Végezetül akár tudatregénynek is tarthatjuk a művet, hiszen az egyes fejezetek mind valamilyen gyermeki nézőpontot jelenítenek meg anekdotikus monológjaik által.
Hunčík Péter könyvét sajátos irónia és önirónia járja át. Ez az irónia befér-kőzik még a legmeghittebb eseményekbe, családi viszonyokba is, s egyfajta felülnézetet biztosít a könyv minden olvasója számára. Az irónia kettős játékot űz: egy-szerre mutatja meg a múlt jelen idejét és a jövőből visszatekintő értelmező narrátor nézőpontját, egyszerre állítja elénk a korlátozott tudást és a korlátozottságon túli tudáskritikát, egyszerre mutat be cselekvésmintákat és egyúttal relativizálja is azokat.
Hunčík Péter könyvében ez a bonyolult ironikus játék a gyermeki nézőpontnak köszönhető. A gyermeki nézőpont naivitása destruálja a felnőttek világának kötött szerkezetét. És a túlzottan komolyan vett komolyság Hunčík könyvében egyet jelent a szabadság feladásával. Innét érthető meg, hogy miért a gyermeki nézőpont hordozza a kultúr- és rendszerkritikai attitűdöt, s az is, hogy mire szolgál a könyvön nagyon finoman, csöppet sem tolakodóan végighúzódó mágikus realista vonulat, a fehér köpenyes vitézek álomszerű története. A Határeset gyermeki nézőpontjának tettetett naivitása által a 20. század szinte minden torz eszméje lelep-leződik, zárójelbe kerül, törlésre méltónak találtatik. Csakhogy Hunčík regénye nem akar leszámolni a múlttal, hanem ehelyett felmutatja azt a szinte iszonyú méretű szenvedéshalmazt, amelyet ez az évszázad okozott.
Az irónia és a gyermeki nézőpont mellett az anekdota az, ami meghatározza Hunčík Péter regényének nyelvhasználatát. Mint tudjuk, az anekdota rendkívül fontos szerepet játszott a hetvenes évek végi ún. posztmodern prózafordulatban – gondoljunk csak Esterházy Péter Termelési-regény című könyvére, annak Mikszáth-utalásaira és anekdotikus szerkesztésmódjára. Hunčík Péter könyvében leállíthatatlanul, szakadatlanul ömlenek a poénra hegyezett anekdoták, anekdotákból nőnek ki újabb anekdoták, s nőnek regénnyi terjedelmű, jó értelemben vett szövege-léssé. Ez a „szövegelés” felmutat valamit a mesélés ősi, pogány öröméből, de rámutat a tudás cselekményes formáira is. Ehhez a leállíthatatlan szövegeléshez járul a képzelet és tapasztalat feloldhatatlan egymásba játszása a gyermeki bizonygatás attitűdjein keresztül. Mert a gyerek meséi nyomán felszakad a felnőttek zárt, képzelethiányos világa, s a gyermeki képzelet hazugságai gyakran leleplezőbbek bármely definíciónál.
Minden egyéni és nemzeti sorstragédia ellenében mégiscsak az aranykornak valamiféle elutasíthatatlan képzete jelenik meg a Határeset sorai nyomán. A sokszínűség, a multikulturalitás, a közös sors, a megértés, a tolerancia, a kulturális interakciók, az önreflexió és az önirónia tapasztalata kapcsolódik az aranykorhoz ebben az esetben, s persze mindez a gyermeki perspektíva nosztalgikus beszédhely-zetéből következően.
Valami lehet ebben a különös, elzárt, határ menti kisvárosban, Ipolyságban, amely valamikor megyeszékhely volt, s többé-kevésbé ma is őrzi gyönyörű főterét, néhány zegzugos utcácskáját, kihalt zsinagógáit, hogy az utóbbi évtizedben már másodszor lép be az irodalomba. Grendel Lajos New Hontja után azonban itt egé-szen más tapasztalattal szembesülhet az olvasó: míg Grendelnél az egyéni vonások nélküli, általános érvényű helyszínrajz az uralkodó, a bárhol megteremthető, egye-temes kisváros képe, addig Hunčík Péter regényében minden egyéni, sajátos vonást nyer. Ez a könyv mosolyra derítő, tanulságos, megrázó és felemelő olvasmány. Méltán nyeri el a Posonium Irodalmi Díj különdíját.
Németh Zoltán
Szonettiáda
Mizser Attila Köz című kötetéről
Valamikor 2000 táján, az ezredfordulós hisztéria kellős közepén döbbenetes dolog történt Mizser Attila költői boszorkánykonyhájában. A forrongó-buboréko-zó poétikai őslevesből a kondérban hirtelen előbukkant egy hat-hétszáz éves vers-szerkezet: a szonett. Maga a költő is meglepődhetett ezen, hiszen rögtön első köte-tében, a 2000-ben Hab nélkül cím alatt megjelent verseskötetben ezt írja: „ó hogy utálok szonettet írni”. Pedig abban a kötetben csak tizenegy szonett kapott helyet. Vajon milyen jövőt jósoljunk egy olyan versformának, amelyről maga a költő, na jó, legyen, szóval a lírai alany állítja, hogy utálja, utálja írni? Hát, úgy látszik Mi-zser Attila mazochista alkat, mert második, szakmai gyakorlat külföldön című kötetében a szonettek 36:11 arányban győzik le a nem szonett formájú verseket. Pedig a költő próbálkozott, keményen hadakozott: e második kötet első, bevezető verse hogyan is kezdődhetne másként, mint hogy: „ó hogy utálok szonettet írni”. Képzeljünk bele: e felkiáltás eredménye 36 szonett…
És most akkor vegyük kezünkbe a költő harmadik verseskötetét, a Köz címűt, amely 2008-ban látott napvilágot. Arra gondolhatnánk, hogy új kötet, új kezdés, na végre a költő kinyírja, tönkreteszi ezt az iszonyú versformát, a szonettet. Nos, mit gondolnak, a kötet 47 verséből mennyi a szonett? Nem húzom tovább az időt: 47. Van ugyan egy négysoros mottó a kötet elején, az lenne a 49. vers, de még ezt is felfoghatjuk egy csonka, félbemaradt szonettnek, egy mozgássérült szonett első, mementónak megmaradt darabjának.
Vajon mihez kezd egy kortárs költő egy versformával, amely egyesek szerint a 13. században jött létre, mások szerint keletkezése Petrarca nevéhez fűződik, s amely két négysoros kvartettből, azaz egy oktávából, illetve két háromsoros tercettből, azaz együttesen egy szextettből áll? Mihez kezd egy formával, amely nemcsak a világirodalomban vált rendkívül közkedvelt, használt, sőt elhasznált formává (gondoljunk csak Raymond Queneau rendkívül ötletes és egyben megdöbbentő, 1960-ban publikált Százezermilliárd szonettjére), hanem a magyar irodalomban is, Faludi Ferenc A pipárul című versétől kezdődően Kazinczy Ferenc általi meghonosítása óta Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és Tandori Dezső tollán keresztül? Vajon mihez kezd a Virág Benedek által „hangzatká”-nak, Kazinczy Ferenc által „csengő dal”-nak nevezett itáliai sonetto formával?
Mizser olvasatában a szonett már nemcsak a klasszikus abab abab cdc dcd forma, hanem minden 14 soros szöveg, legyen az akár szabad vers. Mizser költé-szete úgy néz szembe a mágikus 14 sorral mint formával, hogy egyrészt újragondolja a sorok végén a rímhelyzetet, másrészt destruálja azt. Mire gondolok? Arra, hogy önreflexív módon néz szembe a rímkényszer adta lehetőségekkel, s éppen ezért a legváratlanabb helyzeteket idézi elő. Élvezi például a szokatlan, újszerű rímhelyzeteket (erre – lezserre, körözve – sörözne, flancos fitt – flörtöl itt, jól van – fórban, nem vitás – entitás, most én – mondén), és élvezi azt is, ha egy szinte teljesen tökéletes petrarcai szonettet az utolsó előtti, 13. sorban ront el. Élvezi azt is, hogy egy szabad versnek induló szonettből hirtelen a semmiből tűnik elő két rím, és ahogy a sok rímtelen soron keresztültöri, keresztülsajtolja magát az a kettő. Nagyon érdekes lenne megvizsgálni Mizser kötetében mondjuk az egyes sorok helyét a többihez képest: engem különösen a 11. és a 13. sorok izgatnak. Nagyon érdekes lenne végigolvasni az egész kötetet először a 11., majd pedig a 13. sorok felől. Talán ez a két sor kulcsfontosságú lehet Mizser szonettjeinek értelmezésében: a megtörés és a folytatás értelmében.
Ami különösen izgalmas, hogy a Köz versei, szonettjei teljesen mellőzik az interpunkciókat: egyetlen vessző, egyetlen pontosvessző, egyetlen pont sincs ebben a verseskötetben. Ez egyrészt arra utal, hogy hangsúlyozottan szövegként áll elénk a szonettforma, másrészt arra, hogy óhatatlanul is többértelmű játékba bonyolódik az olvasó, hiszen önkéntelenül, tudat alatt is próbálja tagolni a csupán szavakból álló, megszakítatlan szövegfolyamot. Ennek a megszakítatlan szövegfolyamnak ké-peznek strukturális ellenpontot a történetdarabkák és történetmorzsák, a fragmentumokból felépülő versnyelv elemei. Ha egy strukturalista nekifeszülne Mizser költészetének, hogy vajon a nominális vagy a verbális stílus jellemző-e rá, akkor megdöbbenne, mert sem egyik, sem másik: ha a gyakorisági mutatók felől nézzük, akkor módosítószók, kötőszók, igekötők, határozószók tömege borítja el a Köz nyelvét: „na meg hogy a kapás kegye kell”, „talán még az hogy ez csak egy szerep”, „persze meg hogy és most ön és most én” (ez utóbbi a kedvencem). A kötőszókat, módosítószókat, határozószókat csak a névmások közelítik meg: ez a négy szófaj adja Mizser költészetének alapját. Mindez arra utal, hogy e költészet célja a pontosítás, a rengeteg, egymást követő pontosítás. A pontosítás pontosítása. A pontosítás pontosításának pontosítása. De mit is? Mit pontosítani? A létezést?
Mizser költészete nem ad egyértelmű választ a kényszeres pontosítások technikájának azonosításához. Versnyelve megakadásokból, újra nekilendülésekből, elhallgatásokból, szöveg- és emlékezetdarabokból építkezik. Beszédképtelenség jellemzi, az afázia poétikája. Rések, félterek jönnek létre a szövegben. Mintha annak a pszichológiai kísérletnek lennénk a tanúi, hogy mi történik akkor, ha falakat rakunk egymás mellé – vajon mikor alakul ki belőlük térképzet? Csakhogy Mizser költészetében szövegfalak tologatása zajlik, szövegfalak kerülnek egymás mellé, s a tér- és otthonképzet nagyon ritkán alakul ki e szövegfalak rései okán. Vagy fordítva: a ház, az otthon, a tér, a település szétbontása, szétdarabolása, dekomponálása zajlik és történik e technika által. Az analízis hitetlensége által és a destrukció tökéletessége nélkül.
Mizser Attila kötetcíme, a Köz, kis beszédhibával úgy is olvasható, hogy: Kösz. Megérdemli a Posonium Irodalmi Díj különdíját.
Németh Zoltán
„A kolonizáció alapvetően elhibázott politikája…”
Simon Attila Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között
Van-e esélyünk közelebb jutni a megértéshez, ha csak a magunk igazát mondogatjuk, juthatunk-e előbbre a történelem megismerésével? Vagy a múlttal való foglalkozás csak a halottakkal való beszélgetés? Dolgozhat-e történész a jövő elébe, vagy a mi dolgunk csakis az emlékművek, a kopjafák faragása, sebeink nyalogatása vagy sózása, hogy fájjanak. Mert ha fájnak, akkor még vagyunk? Okánikovo, štefánikovo, štúrovo, Jesenské, šrobárovo, Mudroňovo, Miloslavovo, Hodžovo, šveh-lovo azaz Eklipuszta, Kórószegmajor, Margitmajor, Setétkút, Szilos-puszta, Rakotyáspuszta, Hajmáspuszta. A magyarlakta járásokban létrehozott közel másfélszáz szláv lakosságú kolónia mesterséges nevei mintegy előre jelezték a telepítéspolitika nemzeti térfoglalási törekvéseinek későbbi forgatókönyveit, az etnikai arányokon, a település- és birtokszerkezeten túl a táj jellegét és még a helynévanyagot is megváltoztatni kívánó szimbolikus és valóságos csehszlovák térfoglalást.
Simon Attila, a Selye János Egyetem Történelem Tanszékének vezetője, a somorjai Fórum Intézet munkatársa, a pécsi Tudományegyetemen 2005-ben megvédett doktori disszertációja alapján elkészült és tavaly megjelent könyvében a két világháború közötti dél-szlovákiai cseh, morva, szlovák telepesekről, telepes falvakról nem a fenti kérdésekre kereste a választ. Szikáran szakszerű, gazdagon dokumentált, levéltári forrásokig visszanyúló, alapkutatásra épülő monográfiájában az 1920-as évek csehszlovákiai földbirtok-reformjának és a hozzá szorosan kap-csolódó kolonizációs folyamatnak a céljait és következményeit tárta fel. A telepesek története, valósága egyike a szlovákiai magyarság, a magyar–szlovák viszony kibeszéletlen, lezáratlan konfliktushelyzeteinek, felemás együttélési gyakorlatunk gyötrelmes elhallgatásainak és negatív örökségének, kölcsönös érzéketlenségünk és süketségünk rögzült rossz szokásainak. A nemzeti célzatú, alapvetően a cseh- és morvaországi német és a felföldi magyar fölbirtokkal szembeni nemzeti jóvátétel céljait szolgáló, ugyanakkor kétségkívül a tömeges földhöz juttatás révén jelentős szociális tartalommal is rendelkező földreform következményei alapvetően határozták meg két kisebbségi magyar generáció, dédapáink, nagyapáink nemze-dékének léthelyzetét, igazságérzetét, lojalitását és magyarságtudatát.
Simon Attila munkájának a földreformmal foglalkozó fejezetében a nemzeti célzatosság kompromisszum nélküli kritikájával együtt tud méltányos lenni. Az 1937 végéig lefoglalt 957 nagybirtok közel másfélmillió hektárnyi földterületének, az összes földterület negyedének sorsát végigkövetve bizonyítja, hogy az eredeti tulajdonosokhoz visszakerült a fölbirtok egyharmada, közel fele került új birtokosok kezébe. A kiutalt mezőgazdasági földterületből közel 190 ezer új kisbirtokos jutott így földhöz. Ugyanakkor hatszáznál több maradékbirtokot is létrehoztak, amelyeken félezernél több új, a csehszlovák államhoz lojális, elkötelezett birtokos települt meg. A kiutalásban részesülő 190 ezer kisbirtokos között mindössze 18 ezer volt magyar. A földhöz jutó magyarok aránya még a színmagyar déli járásokban is csupán 19-20 százalék volt.
A telepítéspolitikát megalapozó földreform megítélésében a feltárt források alapján Simon Attila az egész folyamat nacionalista szándékait, a magyar népes-ségnek súlyos vagyoni, szociális károkat okozó tudatosságát hangsúlyozza.
A könyv meghatározó része az 1918–1919-ben az új csehszlovák államhoz került magyarlakta vidékek szláv kolonizációjának folyamatát, annak egyes szakaszait mutatja be részletesen, a szláv kolonizáció terveitől kezdve egészen az 1938. évi bécsi döntés során a magyar hatóságok és a magyar környezet részéről fenyegetett és ezért többségében elmenekülő, evakuált telepesek sorsáig. A kolo-nisták letelepítésének, gazdálkodásának, nemzeti célzatú működésének bemutatásával a szerző átfogó és objektív képet ad a telepítési politika eredendően nemzeti, gazdasági és biztonságpolitikai céljairól. A magyar területeken, kivált a Csallóközben és Komárom környékén intenzív kolonizációt célul kitűző telepítési politika végképp nem csak gazdasági és szociális kategóriákban gondolkodott. A korábbi magyar nagybirtok lett annak a telepítési politikának az alapja, amely a telepes szigetvilágok láncolatával egyszerre kívánta biztosítani a régió etnikai arculatának megváltoztatását, az új államhatárok biztosítását, a megbízható telepesek révén a magyar területek ellenőrzését. A könyv végén név szerint és rövid leírással jellemzett 59 állami és 84 magán kolónián együttesen mintegy 12-15 ezer telepes élt, s utódaik egy része ma is ott él, sok esetben a környező magyar falvak népével összeházasodva, közös családokat alkotva.
Milan Hodža, a 20. század kétségkívül egyik legnagyobb formátumú szlovák politikusa államalapítói lelkesültséggel, és a korábban általa oly sokat szidott nacionalista elfogultsággal indokolta a telepítések szükségszerűségét. Simon Attila idézi Hodža prágai parlamenti felszólalást 1919 február végéről, amikor Párizsban még össze sem ült a későbbi államhatárokról döntő területi albizottság. „…államhatáraink metén nagyszámú magyar földműves él. Nekik hagyjuk és adjuk meg azt, ami őket megilleti. De éppen azon a területen hatalmas grófi birtokok terülnek el. Ott nem ritka a tízezer, sőt ötvenezer holdas grófi birtok sem. Ezt a terület osszuk szét a mi szlo-vák földműveseinknek, akiknek fönt északon nincs elegendő földjük, adjuk a mi hős katonáiknak és legionáriusainknak, akik vérükkel szolgálták meg ezt; adjuk a magyar Alföldön élő szlovák testvéreinknek, ha hazatérnek szabad hazájukba.”
Simon Attila könyve számtalan érdekes leírást, történeti megfigyelést tartalmaz a kolonisták gazdálkodásáról, életmódjáról, a telepítések politikai konnotációjáról, az egész kolonizációt átlengő nacionalista célzatosságról, s annak követ-kezményeiről. A telepestörténet, a szerző szándékaiban és elfogulatlan olvasatom-ban az utolsó fejezetben leírt ellentörténet által válik egésszé. Az 1938. november 2-i bécsi döntés nyomán meghúzott új államhatár nyomán a 3300 telepes család 70 százaléka, Simon Attila számításai szerint mintegy 2000 család Magyarországhoz került. A bevonuló honvédség az utasítások ellenére a telepesek eltávolítását szorgalmazta, s a környékbeli magyar falvak részéről is számos inzultus érte a kolo-nistákat, különösen a cseheket és morvákat, akik tömegesen menekültek, illetve űztek el otthonaikból. A két állam között 1939 februárjában megkötött kolonista megállapodás végül lezárta ezt a dicstelen szakaszt, de a szerző joggal jegyzi meg könyve zárszavában: „az egyik igazságtalanságot egy másik igazságtalansággal nem lehet felszámolni”, és az erőszak nem igazolható sem vélt, sem valós sérelemmel. Mint ahogy a kolonizáció alapvetően elhibázott politikáját az is bizonyítja, hogy mára ezek a szláv szigetek többé-kevésbé beolvadtak a déli világba, eggyé váltak a dél-szlovákiai kétnyelvű környezettel. Simon Attila könyve így ad meggyőző választ az elején felvetett kérdésekre.
Gratulálok a szerzőnek pompás könyvéhez és a Posonium Irodalmi Díjhoz!
Szarka László
A hely szelleme
(Gyüre Lajos Kassai Napló c. monogáfiájáról)
Az antik ember számára az volt a valóságos létező, aminek istene volt. Ma a genius loci kifejezésen egy hely szellemiségét értjük, a régi rómaiak afféle őrző istenséget, a hely, tárgy vagy dolog létét igazoló valóságos szellemet értettek alatta.
Újabban viszont mintha sem szelleme, sem szellemisége nem volna a helynek. Talán a provincializmus vádjától való félelmünkben, a helyről, születésünk vagy mindennapjaink teréről keveset beszélünk, nem teremtünk számára sem szellemet, sem szellemiséget, s nem vesszük észre, hogy ezzel azt (s részben magunkat is) nem létezővé degradáljuk.
A sok évvel ezelőtt költőként induló Gyüre Lajos kezdettől fogva a különböző helyek szellemiségének a jegyében alkot. l959-ben, költői indulása idején Fábry Zoltán azt írta róla, hogy a legjobb verseiben „balladára hangolt faluszociográfus”, de későbbi verseiben is sok a hagyományos természetleírás, az élettel és terével való érzelmi szolidaritás. Történelemtémájú drámáiban, s leginkább irodalomtörténeti szempontú dolgozataiban, helytörténeti monográfiáiban pedig teljességgel a hely, elsősorban az északkeleti Felvidék, a későbbi kelet-szlovákiai régió hagyományai érdeklik.
Ebbe az érdekődési körbe vág bele a a szerzőnek a tavaly, 2008-ban, a Madách-Posonium Könyvkiadó gondozásában megjelent Az alsószoknya alkonya c. Kassai Napló-monográfiája is.
Az „alsószoknya alkonyát” (az Ady-versből vett kép itt azt akarja jelenteni: az 1919-es álamfordulatot) a magyar irodalom decentralizációja követte, s az új államhatárokon túl is erős, életképes irodalmi fórumok születtek.
Ezek egyike volt a most monográfiában tárgyalt kassai lap.
A „Kassai Napló (1919–1929): politikai napilap” – írja róla szűkszavúan az Új magyar irodalmi lexikon. A jeles felvidéki periodika azonban a kortárs írók számára (Magyarországon épp úgy, mint Szlovákiában) elsősorban a Kassai Napló Vasárnapja c. irodalmi mellékletet jelentette, amelyről ma, 2008-ból visszatekintve, túlzással és eufemizmussal persze, akár azt is mondhatnánk: a Nyugat volt kicsiben. S nemcsak azért, mert egy ideig (1922 decemberétől 1923 októberéig) ugyanaz az Ignotus volt a belső (és sokáig külső), meghatározó munkatársa, aki akkor egyidejűleg még a Nyugatot is főszerkesztőként jegyezte, hanem azért is, mert a két lapnak nagymértékben a munkatársi gárdája is azonos volt. A Vasárnap állandó szer-zőinek a névsora az emigráns írók (Ignotus, Barta Lajos) mellett Kosztolányi Dezsőtől és Karinthy Frigyestől Szép Ernőig és Tersánszky J. Jenőig terjedt.
A Kassai Naplónak ezt a rendkívüli jelentőségét érzi meg, emeli ki s dolgozza föl szakszerűen, filológia felkészültségel Az alsó szoknya alkonyában Gyüre Lajos.
A kötet monográfiának kicsit rendhagyó, hisz a Kasai Naplónak, a „politikai napilapnak” nem a teljes, hanem csak a szépirodalmi anyagát kívánja bemutatni, de a választott szegmenst valóban monografikusan, szinte teljességében próbálja feltérképezni. (Az alapos bevezető tanulmány mellett például válogatott szöveggyűjteményt és részletes bibliográfiát is tartalmaz.)
Különösen érdekesek a szerzőnek azon kölései, amelyek szerint anno a kassai lapban közölt számos jelentős novella és vers könyv alakban a mai napig sem jelent meg, valamint azon felvetései, hogy az immár klasszikus íróinknak (József Attilának, Juhász Gyulának, Móricz Zsigmondnak, Krúdy Gyulának stb.) ott közölt, s a későbbi, kötetbeli közlésekkel szemben érdekes változatokat képviselő művei nagyobb figyelmet érdemelnének, hisz, úgymond, „eldöntetlen a vita az irodalom teoretikusai között is, hogy a változat vajon nem új alkotás-e”.
Nem vitás: Gyüre Lajos Az alsószoknya alkonya c. műve Kassának mint helynek a szellemiségét nagyban gazdagítja. Szerzőjének a Posonium-Szülőföld-díjhoz gratulálok.
Tőzsér Árpád
Úttörő monográfia az Iródia-mozgalomról
(Ardamica Zorán: Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban)
Ardamica Zorán monográfiája egy legendássá vált irodalmi csoportosulás alakulástörténetével, legjelentősebb alkotóival, azok szövegeinek elemzéseivel, valamint a csoportosulás utóéletével foglalkozik. Az Érsekújvárott 1983. június 18-án megalakult Iródiáról van szó, amely első kiáltványában a következőképpen jelentette be önmagát: „Az Iródia nem tévedhetetlen, ezért tartózkodik a rugalmatlan elvek, szentenciák, dogmák, örökérvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától. Az Iródia nem követel senkitől sem előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont. Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, az együttgondolkodás iskolája szeretne lenni.”
Ardamica Zorán – mint arra könyvének címe is utal – az Iródia szellemi hozadékát perspektívaváltásként értelmezi. Nem kanonikus átrendeződésként, hiszen az Iródia nem fordult radikálisan szembe a magyar irodalom progresszív áramlataival, hanem bennük képzelte el magát, vagyis inkább a meglévő kánonok újraírásaként értelmezhető. Nem paradigmaváltásként, hiszen – mint azt Ardamica Zorán is megjegyzi – az Iródia alkotói vállaltan nem egységes esztétikai elvek alapján alkottak. És nem korszakváltásként, hiszen az Iródia tevékenységét utólag felülírták az 1989-es társadalmi és ebből következő irodalmi változások.
Mint ebből a kis vázlatból kiderül, Ardamica Zorán összetett módon viszo-nyul az Iródiát körülvevő szűkebb és tágabb kontextushoz. Könyve elején rögtön szembenéz azzal a kérdéssel, hogy vajon az Iródia mozgalom, csoport, lazább csoportosulás, esetleg nemzedék, illetve generáció volt-e. Ugyanilyen lelkiismeretesen veszi számba a szlovákiai magyar irodalom fogalmát érintő véleményeket, a kortárs irodalom kánonjainak kérdését, illetve a normalizációs korszak és az 1989 utáni irodalom helyzetét érintő nézeteket. Rendkívül érdekes, hogy bár Ardamica nagyon sok véleményt sorol fel és néha ütköztet is, az ilyen kontextuális kérdésekben szinte sosem foglal egyértelműen állást, inkább minden álláspont feltételezettségére mutat rá. Tarthatjuk ezt óvatos távolságtartásnak éppúgy, mint az objektivitásra való törekvés mintapéldájának.
A Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban mint könyv egyébkény nagyon jól felépített alkotás. Első részében a már említett kontextuális kérdésekkel néz szembe, a másodikban az Iródia történetével, a mozgalom nevéhez kapcsolódó 1986-ban megjelent Próbaút című antológiával, valamint mindazon írók, költők és irodalomszervezők tevékenységével, akik valamilyen módon vagy támogatták, vagy éppen ellenkezőleg, hátráltatták a csoport önszerveződését és kibontakozását.
A kötet törzsanyagát azok az egy-egy pályaképből kibontakozó értelmezések alkotják, amelyek az Iródia-nemzedék Ardamica Zorán szerint legjelentősebb tagjaihoz fűzhetők. Konkrétan négy alkotóról van szó, Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor, Juhász R. József és Talamon Alfonz műveiről. Hizsnyai esetében Ardamica nemcsak az egyes versesköteteket veszi számba, hanem külön foglalkozik Tsúszó Sándor figurájával, amely a kortárs maszkos magyar irodalom egyik jelentős és különleges változata, hiszen kollektív álnévről van szó – a Hizsnyai által életre keltett figura maszkjában többek között Bettes István, Hajdú István, Juhász R. József, Mészáros Ottó, Z. Németh István, Parti Nagy Lajos, Talamon Alfonz alkottak, sőt díjat is alapítottak: az első Tsúszó-díjat egyébként Talamon Alfonz kapta. Ardamica emellett kitér Hizsnyai publicisztikájára, pamfletjeire és esszéire, valamint az általa szerkesztett Mintakéve című kötetre, amely az ötvenéves Parti Nagy Lajos előtt tisztelgett két szonettkoszorúval.
Farnbauer Gábor szövegei kapcsán Ardamica megemlíti, hogy „Líráját a gondolat és a gondolat megfogalmazásának precizitására irányuló küzdés feszíti.” Farnbauer főművének Az ibolya illata című gondolatregényt tartja, melynek értelmezésekor felhasználja a legkülönfélébb Farnbauer-értelmezések eredményeit, Mészáros Andrástól egészen Csehy Zoltánig. Külön kitér az Ako keby – Minthogy-ha című, szlovák nyelvű Farnbauer-opuszra, amelynek többszörös átdolgozása a precíz filológust is kétségbe ejtheti.
Juhász R. József neoavantgárd szövegei és kötetei mellett a szerző számba veszi Juhász R. vizuális alkotásait, képverseit és képversparódiáit, egyes performance-ait és happeningjeit is, különös tekintettel az Érsekújvár főterén 1990. október 17-én betonkeverővel, gumikalapáccsal és sóderos lapáttal Mészáros Ottóval és Németh Ilonával közösen előadott koncertre, amelyet a csehszlovák és a magyar tévé is közvetített. Külön fejezet foglalkozik a szintén legendás Stúdió erté tevékenységével, amely Közép-Európa egyik legjelentősebb alternatív művészeti fesztiváljává nőtte ki magát.
Talamon Alfonz kapcsán annyival volt nehezebb és könnyebb Ardamica Zorán feladata, hogy kis túlzással Talamon szövegeit majdnem akkora figyelem kísérte a recepció részéről, mint az előző három alkotóét együttvéve. Persze ez a megállapítás csak a kötet megírásának idejére volt érvényes, hiszen – mint arra Ardamica egy lap-alji jegyzetben utal – 2008-ban megjelent egy Juhász R. József-monográfia H. Nagy Péter, Michal Murin és Jozef Cseres tollából, ezt azonban időszűke miatt már nem sikerült beledolgoznia könyvébe. Talamon esetében az is fontos szempont volt Ardamica számára, hogy egy viszonylag jól dokumentált életműről van szó, vagyis állításait a már létező szövegek erőterének figyelembevételével volt szükséges megtennie. Mint egyéb esetekben is, Ardamica Zorán itt is a recepció példamutató ismeretében értelmez és olvas újra szövegeket és köteteket.
Könyvének utolsó harmadában a Próbaút című antológia szerzőinek, valamint az Iródia további jelentősebb alkotóinak életművébe nyújt betekintést a szerző, akinek monográfiája, már csak hiánypótló, úttörő és összegző tevékenysége következtében méltán nyerte el 2009-ben a Posonium Irodalmi Díj Szülőfölddíját.
Németh Zoltán
„Új utakon és a hagyományainkhoz is hűen…”
Lauer Edith zárszava
A maihoz hasonló alkalmakkor mindig kíváncsian és érdeklődéssel jövünk Pozsonyba, messze, a tengerentúlról… Kíváncsian, hogy megtudjuk, hogyan él és mint munkálkodik a szlovákiai magyar irodalom, melyet évek során oly bensősé-gesen megismertünk. A múlt év óta annyi minden történt a világban, a politikában, gazdaságban és a kultúrában, hogy várakozásunk és kíváncsiságunk indokolt.
Indokolt azért is, mert régóta szívügyünk a felvidéki magyar irodalom sorsa, boldogulása. És állíthatom, sosem csalódunk! A méltatások, az egyes művek bemutatása, értékelése alapján jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy az irodalom kiemelkedő alkotásai magas színvonalat érnek el, íróink tudják a kötelességüket, és hivatásuk tudatában végzik a munkájukat.
Örömmel találkozunk az írókkal és a közönséggel egyaránt, hisz évek során megismertük egymást, s azt tapasztaljuk, hogy ez a – számunkra oly fontos – irodalom hű önmagához, új utakat oly módon keres, hogy hagyományairól sem feledkezik meg. Az anyanyelv, a szülőföld, a történelem oly értékek, melyekhez mi is maradéktalanul ragaszkodunk. Szívesen és örömmel támogatunk olyan magyar kultúrát és szellemiséget, amely ezen értékeket fontosnak tartja, a jövőjén és a hagyományaihoz hűen munkálkodik.
Ehhez a nemes elszánáshoz és mindennapos küzdelemhez kívánunk továbbra is sok sikert!