Polgár Anikó – „Ezeket tanullyuk mi Déák versekbe”

Egy iskoladráma levélbetétjének fordítástörténeti tanulságai
Az antik költészet (máig megíratlan) magyar fordítástörténetében minden bizonnyal kiemelt fejezetet kell majd szentelni az iskoladrámáknak, melyek az iskolai fordítói gyakorlat és a műfordítás-történet összefüggéseire is ráirányíthatják figyelmünket. A különböző fordítói módszereket ötvöző műveken egyfelől a barokk, másfelől a klasszicista fordítási elvek lecsapódása látszik.

 Az iskoladrámák for-dításbetéteinek fordítástörténeti egyediségét a költészetnek a drámába való integ-rálása és az a parodisztikus látásmód adja, melynek jegyeit, a fordítás és travesztia fő módszereit Szathmári Paksi Sámuel Elvádolt ártatlanság című műve, illetve a műbe beépített heroidafordítás kapcsán kísérlünk meg bemutatni.

Devecseri Gábor szerint durván két korszakra lehet felosztani minden nemzet fordításirodalmát: az első korszakban a forrásként szolgáló alkotás csak megnemesíti a hatására megszülető műveket, annak csak valamely szépségét sike-rül áthozni, a második korszakban viszont a fordító már a maga egészében tudja azt a „saját nyelvén is létre igézni”1. Az átültetésmetaforát következetesen végiggondoló Devecseri a fordítástörténeti fejlődés vázolásakor az ágak beoltásától jut el a teljes átültetésig, amihez már a fordításirodalomnak vagy a nyelvnek a kezdeti próbálgatásokon alapuló edzettsége szükséges. A teljes átültetés kudarcát ma már (a Horatius-vita tanulságaiból kiindulva) nem kell bizonygatnunk, s ennek természetes velejárója a fordítástörténeti fejlődésbe vetett hit megrendülése is.

Az iskoladrámák az antikvitás hatástörténete felől olvasva módszerükből és megírásuk idejéből adódóan is a Devecseri által elsőnek tartott fordítástörténeti kor-szak szülöttei. Devecseri fejlődéselvű elgondolása a három fordítási fázist megkülönböztető Goethéjével rokon. Devecseri első korszakának párja lehetne a Goethe által másodiknak tartott fázis, melyet ő parodisztikusnak (parodistische) ne-vez, s melyben a fordító az idegen művet a helyette elkészített pótléka révén teszi magáévá, vagyis „minden egyes idegen gyümölcs helyébe valami olyan pótlékot kíván, ami az ő saját földjén termett”2 („er fordert durchaus für jede fremde Frucht ein Surrogat das auf seinem eignen Grund und Boden gewachsen sey”3). Természetesen az iskoladrámák esetében is az antik költői szövegekhez való viszo-nyulás különféle eseteivel kell számolnunk – ezek közül emelünk ki és mutatunk be röviden három jellegzetes típust.
Van olyan antik tárgyú darab, amely csak általánosságban utal egy antik költő életművére, s elszórtan tartalmaz intertextusokat. Ilyen a Nasonak szám-kivetése című, ismeretlen szerzőjű losonci iskoladráma, mely csak általánosságban utal Ovidius életművére, célja az Ovidius-legenda árnyalása. A magát „szomorú játék”-ként meghatározó mű valójában komédia, melynek egyik humorforrása a helyzetkomikum, abból adódóan, hogy Ovidius száműzetésének helyét Losoncra teszi. Az Elől járó beszéd azonban hangsúlyozza, hogy efféle változtatásokra a költő műveinek olvasása hatalmazza fel a szerzőt (ill. az előadó diákokat): „Talám e sza-badság nékűnk meg adatik, / Kik kőzt dicső Násó kőnyve olvastatik”.  Az iskolai olvasmányokból adódnak a művet átszövő intertextusok, melyek szerepe különösen a műbe illesztett három (a császárhoz, Ovidius feleségéhez, illetve leányához címzett) Ovidius-levélben fontos, ám ezeket a leveleket nem tekinthetjük fordításoknak.

Az antik tárgyú drámák egy másik típusa nemcsak a témáját meríti az antik mítoszokból, hanem fordításbetéteket is tartalmaz.  Ilyen Szathmári Paksi Sámuel Elvádolt ártatlanság című darabja, melynek levélbetétje tulajdonképpen Ovidius IV. heroidájának, Phaedra Hippolytushoz írt levelének fordítása.

A harmadik típusba azokat a műveket sorolhatjuk, melyek egy antik költői szövegnek a dramatizált változatai, s melyek néhány hozzáírt résztől eltekintve szin-te egészében fordításnak tekinthetők. Az Aeneis IV. énekét dramatizáló Szászi János Didonak szomorú története című műve esetében (kevés kivételtől eltekintve) a sze-replők szinte minden megszólalása vergiliusi szövegeken alapszik, s inkább a ver-giliusi alapszövegtől eltérő önálló részeket tekinthetjük betoldásoknak.4

A három, példaként említett mű a szó szoros értelmében vett travesztia, hiszen antik klasszikusokat öltöztetnek magyar ruhába, s a szerzők a pretextus lényegi elemeit a maguk kulturális közegéből merítve helyettesítik. Bár itt egyúttal antik lírai vagy epikai művek dramatizálásáról is szó van, az antik tárgyú iskoladrámák sok tekintetben hasonlíthatók az ismert világirodalmi travesztiákhoz. A Metamorphoses-hatástörténettel foglalkozó Moog-Grünewald5  például Richer Ovide bouffonjáról írva a travesztia fő módszereiként emeli ki a vulgáris hangvételt, az istenek és hősök bizalmas-familiáris kezelését, a mitológia kispolgárivá tételét, valamint a  burleszk komikum eszközeként működő, a mitológiai és a korabeli világ diszkrepanciáját kiemelő anakronizmusokat. A travesztia egyik legfeltűnőbb módszere az antik tárgyú iskoladrámák esetében is az aktualizálás. Ezt szolgálják a mindhárom említett műben hemzsegő anakronizmusok: Ovidius a kis Karsa nevű losonci kocsmában borozgat a deákokkal, Aeneas éppen kártyázik, amikor Mercurius megjelenik előtte, Dido pisztollyal lövi le magát, Phaedrának német „Frau-czimmere” van, Hippolitust „három golyóbissal” lövetik agyon stb. Az aktualizálás, a publikum igényeihez való igazodás és a komikus hatás fokozása lehet a célja a nyelvi sokszínűségnek is.6 A deheroizálás és a diminúció7 eszköze lehet a verstani kísérletezés: Szathmári a heroidát páros rímű, felező tizenkettesekben fordítja, Szászi Jánosnál a heroikusnak ható, hexameterben fordított részek mellett az egyes szereplők megszólalásainak változatos metrikája (különösen a rímes időmértékes formák alkalmazása) nemcsak verstani gyakorlatként funkcionál, hanem a pretextus heroizmusának felszámolását is szolgálja.
A továbbiakban a fordítás és travesztia módszereit az Elvádolt ártatlanság című darab ovidiusi levélbetétjéből vett példákon mutatjuk ki.
Az alapmítosz áthangolása. Szathmári Paksi Sámuel Elvádolt ártatlanság című darabja az ovidiusi mítoszvariánstól több ponton eltér. Phaedrának Ovidiusnál8 is magasról kell leereszkednie a mostohafiához (Heu! ubi sunt fastus altaque verba? iacent, Her. IV. 1509), Szathmári iskoladrámájában azonban ez a leereszkedés sokkal nagyobb, az „alta verbá”-ból humilia lesz, s az egész heroida az alantas stílus szintjére degradálódik. Ovidius heroidájában Phaedra azzal érvel, hogy Theseusnak nem kell tekintettel lennie az apjára, hiszen az anyját, Hippolytét is megölte: „Si quaeras, ubi sit, Theseus latus ense peregit, / Nec tanto mater pignore tuta fuit.” (Her. IV. 119–120). Theseus az oka annak is (legalábbis Phaedra érvelése szerint), hogy Hippolytus törvénytelen gyerek marad, vagyis nem örökli a trónt, hiszen az anyját nem vette el feleségül: „At ne nupta quidem taedaque accepta iugali – / Cur nisi ne caperes regna paterna nothus?” (Her. IV. 121–122). Helyette Phaedra gyerekei fognak örökölni, de Phaedra ebből is megpróbál egy Theseus elleni érvet kovácsolni: nem ő (Phaedra), hanem férje (Theseus) akarta a gyerekeket, s ő még azt is bánja, hogy szülés közben nem szakadt meg a méhe, hogy ezzel se ártott volna szerelmének: „O utinam nocitura tibi, pulcherrime rerum, / In medio nisu viscera rupta forent!” (Her. IV. 125–126).  
A komédia, bár az eljáró beszéd hangsúlyozza az előadó diákok nevében, hogy „ezeket tanullyuk mi Déák versekbe”, önkényesen bánik az ovidiusi elemekkel (akárcsak a többi iskoladráma, pl. a Nasonak számkivetése), s a történetet nemcsak modern elemekkel dúsítja, hanem alaposan le is egyszerűsíti. A darabban nem Ariadné, hanem Phaedra adta a fonalat Theseusnak, ezért ő hálából elvette feleségül: „De hogy életemet ott el nem végeztem, / Phaedrának köszönöm, s véle igy egyeztem…” (67–68). Hogy ne kelljen a színpadon Hippolytus örökösödésével, ill. a Minotaurus megölésével és Ariadné szerepével kapcsolatos magyarázkodásba kezdeni, Hippolitét10 is élő személyként szerepelteti. Így Theseusnak a darabban két felesége van: Hippolité beleegyezik abba, hogy Phaedrát is elvegye, hiszen tudja, hogy hálából teszi ezt, valójában őt szereti:

Tudom, hogy engemet még meg nem vetettél,
Azért, hogy Phaedrának igéretet tettél,
Tudom, nem vagy buja, hogy belé szerettél,
Hanem jó tétére érzékennyé lettél. (89–92)

Az első feleség engedékenységének azonban ára van: Theseus megígéri, hogy az ő fiára hagyja majd a királyságot: „Hippolitus első szerelmem sengéje, / Egyűtt élésűnknek kedves csemetéje, / Ő rá hagyom tehát én a Királyságot, / A Phaed-ra fiának veszek más jószágot.”  
Kiemelések, elhagyások. Egyrészt az alaptörténet változtatásából, másrészt a darabnak az antikvitáshoz való viszonyulásából természetesen adódnak a műben a Hippolitus által felolvasott, Ovidius-fordításnak tekinthető levélbetét kihagyásai és módosításai. A levélbe is bekerül az a módosítás, hogy Theseusnak két felesége van:

Mi két Feleségi ithon epekedűnk,
Hogy ki, kit szeressen azon vetekedűnk. (252–253)

Az egész levél inkább csak kivonatos változata az ovidiusinak, ezért köny-nyebb bizonyos elemek átvételéről, meglétéről beszélni, mint a hiányzó részeket számba venni. A módosítás mértékét némiképp szemlélteti az egymásnak megfeleltethető verssorok aránya: Ovidius 176 soros heroidája a drámában 62 sorra redukálódik (214–275). Az Ovidius-levélben elégikus szerepet játszó Phaedra, aki az elégikus tradíció naiv-tehetetlen szerelmesének szerepében tetszelegve botrányos vágyát az elégia magasztos szókincsével és gondolatalakzataival maszkírozza el11, a darabban nevetség tárgya lesz. A nyitó szakasz a fordítás látszatát kelti: az iskoladráma levélbetétjének első 14 sora az Ovidius-szöveg első 10 sorával párhu-zamosan fut, aztán elkanyarodik. Nem véletlenül használjuk ez esetben a forrás- és célszöveg együttfutásának, majd elkanyarodásának metaforáját, hiszen Devecseri ezzel a metaforával is a fordítás első korszakát jellemzi. Ő ugyan Horatius Odüsszeia-fordítását hozza fel példaként, melyhez színvonalát tekintve Szathmári munkája természetesen nem mérhető, ám azt, hogy ez nem a fordításmódszer hibája, éppen ez a két szélsőséges példa jelzi. Szathmári módszerét is jellemezhetjük a Horatiusról író Devecseri szavaival: „úgy, hogy mit amott kiemelni kivántál, mit csak a kedved / épp akkor diktált, átvetted, amit pedig éppen / ott nem tartottál fontosnak, odébbtaszitottad.”12
Lássuk, hogyan valósul meg ez Szathmárinál! Hogy a kiemelések, ill. elhagyások valóban csupán a fordító kénye-kedvének a következményei vagy latintudásának hiányosságaiból, ill. az antik kultúra felületes ismeretéből, esetleg a hallgatók igényeihez való alkalmazkodásból fakadnak-e, lényegében eldönthetetlen kérdés – a legcélszerűbb, ha mindhárom tényező összejátszásával számolunk. Az első két sorból, melyet a fordító is két sorban ad vissza, az üdvözlet küldésének tényét (salutem … mittit) és a feltételes mondattal kifejezett viszontüdvözlésre való felhívást emeli ki: „Kűldők néked, de ugy ha adsz egességet, / Ha nyujtasz Phaed-rának bizo reménységet.” A latin salus üdvöt és üdvözletet egyaránt jelent, a szójáték lényege tehát az, hogy az üdvözletet küldő nő viszontüdvözletet, de még inkább a saját üdvét várja a férfitól – hiszen üdvözletet nyilván kaphatna bárkitől, de az üdvöt, ha Hippolitustól nem kapja meg, biztosan nélkülözni fogja. A salus két jelentéssíkját a fordító is érzékelte, ezért fordítja egyrészt az egészség, másrészt a reménység kifejezéssel (a szójátéknak tehát mintegy a magyarázatát kapjuk), a feltételes mondatok azonban a magyar változatban azt sugallják, hogy a levél írója egyezkedni akar (csak akkor küldök neked egészséget, ha te is küldesz nekem). Az adott szituációban persze ez a fölényes hangnem egyáltalán nem indokolt (hiszen Hippolitus nincs rászorulva arra, hogy Phaedrától „egességet” kapjon). Ovidius Phaedrája szánalmat próbál kelteni maga iránt (elveszíti az üdvét-egészségét-reménységét, ha Hippolytus nem segíti), Szathmári Phaedrája viszont fölényesen egyezkedik. A tény, hogy egyik magatartás sem fog célhoz érni, az legalábbis Ovidius esetében, nem a retorikai érvelés függvénye, hanem Hippolytus szilárd eltökéltségéből adódik. Szathmári Phaedrájának retorikai melléfogásait akár szándékosnak is tekinthetjük, hiszen a darabnak mondhatni Phaedra nevetségessé tétele a tárgya, s ugyanez az Ovidius-heroidára nem érvényes.
    A második párversből a quid epistula lecta nocebit? (mit árthat egy levél elolvasása?) általánosító költői kérdés marad el:
    
Olvasd el, mit irtam levelem hátára,
    Talám lesz szivednek vigasztalására.

    Perlege, quodcumque est, quid epistula lecta nocebit?
    Te quoque in hac aliquid quod iuvet esse potest. (2–3)

Az Ovidius-levél egyik kiemelt témája (Phaedra jellemének és az ismert mitológiai történetnek az árnyalása mellett) a levélírás funkciója, az írás és a szóbeli közlés ellentéte és ennek következményei. A görög mitológia, illetve Ovidius heroidái számos példáját kínálják a levél elolvasása nyomán keletkezett bonyodalmaknak, elég csak Acontius és Cydippe, Paris és Helena vagy Phaedra és Hippolytus esetére gondolnunk. A szerelmes levél Amor sugallatára születik (scribere iussit Amor, Her. IV. 10), s a szóbeli és írásbeli megnyilatkozás összecsapásából egyér-telműen ez utóbbi kerül ki győztesen. A betűk titkokat hordoznak földön és tengeren, az ellenség titkait is ezek révén lehet leleplezni: His arcana notis terra pelagoque feruntur, / Inspicit acceptas hostis ab hoste notas. (Her. IV. 5–6). A fordító mindkét idézett sort egy-egy párversbe írja szét. A földön és tengeren hordozott titkok nála olyan titkokká lesznek, melyeket még a Föld, a tenger és a nap se tud megfejteni. Az ellenség titkainak kifürkészése pedig még egy mozzanattal bővül: ugyanúgy fogja el a szerető is kedvese (nyilván máshoz írt) levelét.

Ezt a titkot sem Föld, sem tenger nem tudja,
A nap is, ha mondja, hogy tudja, hazudja.

Egy ellenség a más levelét meg nézi,
Sokkal inkáb, hogy ha kedvese intézi. (218–221)
A beszéd és az írás különböző természete az erkölcsi dilemmákat is feloldja: a pudor, a szemérem ugyanis csak a szóbeli megnyilatkozáshoz társul, írásban azonban az amor, a szerelem győzedelmeskedik. A szerelmes Phaedrát a pudor háromszor is megakadályozza abban, hogy szerelmét szóban megvallja a férfinak: „Ter tecum conata loqui ter inutilis haesit / Lingua, ter in primo destitit ore sonus.” Úgy helyes, ha az amorhoz társul a pudor is, egymást kiegészítő ellentétek tehát, ahogy a hozzájuk társítható beszéd és az írás: „Qua licet et sequitur, pudor est miscendus amori, / Dicere quae puduit, scribere iussit amor.” (Her. IV. 9–10.). Ovidius négy sorát (Her. IV. 7–10) Szathmári hat sorral adja vissza (222–227), a pudor nála „szemérmetesség” és „félelmetesség”, s a szakasz nála is egy gnómikus kijelentéssel zárul: „a szeretet nem tud szégyenleni”.
Ovidiusi motívumok. A továbbiakban a két szöveg elkanyarodik egymástól, bár a motívumokat Szathmári továbbra is Ovidiustól veszi.  Szathmárinál egy közhelyes kifejezésbe („Két orczád rósái egetnek engemet”, 228) épül be az Ovidi-usnál nyilván erotikus töltetű rózsaszedés motívuma, mellyel Phaedra Hippolytus iránti szenvedélyét mintegy „első szerelemmé” stilizálja13 (Her. IV. 30): „Et tenui primam deligere ungue rosam”. (Nem véletlenül maradt ki ez a szakasz a jezsuita expurgata editio alapján dolgozó Pongrátz Gellért fordításából (1873), melyből „mindaz gondosan mellőzve van, mi a tanuló ifjúság vallásossága – s erkölcsi-ségének megrenditése – és megvesztegetésére szolgálhatna”14). A szerelmi tűz motívuma is megvan Ovidiusnál, de nem a rózsamotívummal összekapcsolva:

digno quod adurimur igni (’méltó tűz perzsel’) IV. 33.
urimur intus, / urimur, et caecum pectora vulnus habent IV. 19–20.

A fordításban a két motívum olyan hangsúlyozott, hogy társításuk Phaedra későn éledő zsenge szerelmének kapcsán még egyszer megismétlődik:

Tejébe van gyenge szerelmem rósája,
Rád gyuladt fel elsőbb lángoló fáklyája. (234–235)

Parodisztikus áthangolás. Hogy Phaedra jellemének parodisztikus áthango-lása tudatosan történik, s nem a pretextus félreértésének vagy a rosszul választott fordítói módszernek a következménye, azt az ovidiusi ötletek vígjátékba vagy inkább bohózatba illő továbbírásai, az ovidiusi retorikának alantassá való deg-radálása jelzi. Phaedra, hogy ne látszódjon bujának Hippolytus szemében, azzal érvel, hogy neki nem a természete rossz, még sosem csalta meg korábban a férjét, nem esett még folt a hírnevén:

Non ego nequitia socialia foedera rumpam:
Fama, velim quaeras, crimine nostra vacat. (IV. 17–18)
A nequitia (amit Pongrátz Gellért „gonosz inger”-nek fordít) és a crimen (Pongrátznál „bűnszenny”) megfelelőiként expresszív és alantas kifejezéseket találunk, melyek csakis az Ovidiuséval ellentétes retorikai hatást érhetik el:

Nem vagyok én kurva, ne hid azt felőlem,
Nem ugrattak még fel senkit is mellőlem. (232 –233)

Erre csak rákontráznak a 236–239. sorok, melyek szintén egy ovidiusi ötletnek a variációi:

Jupiter Europát midőn meg szerette,
Egy bika formába magát őltőztette.

Te, ha bagoly formát veszel is képedre,
Nem bánom, csak juttass engem szerelmedre.

Ovidius Phaedrája egyrészt hangsúlyozza, hogy még Jupiter ellenében is Hippolytust választaná (Her. IV. 35–36), másrészt nemzetsége leírásánál eldicsekszi, hogy a bika formát öltött Jupiter és Europé nászából ered (Her. IV. 55–56). A Jupiterhez kötődő átváltozásmítoszoknak és Phaedra mohóságának paródiája Szath-márinál a bagollyá változásról hozzáillesztett két sor, mely meggyőző érvként semmiképpen sem funkcionálhat.
A továbbiakban a dráma levélbetétjének a szövege a 249. sornál talál vissza Ovidiuséhoz. Phaedra Theseus távollétére hivatkozik (Tempore abest aberitque diu Neptunius heros, IV. 109), s arra, hogy a barátja, Pirithoos kedvéért elhanyagolja a feleségét és a fiát is:

Praeposuit Theseus, nisi si manifesta negamus,
Pirithoum Phaedrae Pirithoumque tibi. (Her. IV. 111–112)

Az iskoladráma mindkét érvet módosítva veszi át – az elsőnek az Ovidiusnál kimondatlanul hagyott, de nyilvánvalóan oda értendő folytatását megint csak szókimondóan, s az érvelés pszichológiai dimenzióira cseppet sem ügyelve iktatja a levélbe:

Nints itthon a Király, most batran itt hálhatz,
Phaedránál, mint teczik, csak ugy musikálhatsz. (248–249)

Pirithous miatt a darabban (a fentebb vázolt, az alapmítosztól való eltérések szellemében) Theseusra nemcsak Phaedra, hanem mindkét felesége féltékeny. Theseus és Hippolitus viszonyának árnyoldalait az iskoladráma levélbetétje nem rész-letezi (a legfőbb ovidiusi érv, hogy Theseus megölte Hippolytus anyját, itt egyéb-ként sem használható fel, hiszen a darabban Hippolyté él), ám ezt is megtoldja az együtthálásra való felhívással:

Néked sints előtte semmi kedvességed,
Ne sájnáld hát tőlem gyenge szűzességed. (254–255).

A mostohaanya és a mostohafiú viszonyának a kérdését és Phaedra által kiemelt előnyeit ovidiusi nyomokon Szathmári is részletezi, Ovidius 18 sorát (Her. IV. 129–146) 14 sorban adva vissza (256–269), az érveket sorra átvéve, a kifejezésmódot azonban egyszerűsítve. Ovidius érvelése szerint a mostohára és a fiára senki sem fog gyanakodni, hiszen rokonok, amúgy is egy házban laknak, s ha átölelik vagy megcsókolják egymást, még dicsérni is fogják őket:

Viderit amplexos aliquis, laudabimur ambo:
Dicar privigno fida noverca meo. (IV. 139–140)

Ha ki meg láttya is, hogy mi egyűtt hálunk,
Az atyafiságra menten apellálunk. (262–263)

Igy ha én, mostohád, szeretlek tégedet,
Meg dicsérik az én, te szeretetedet. (268–269)

Szathmári az érvet még megtoldja egy – feltehetőleg a dráma hallgatóságának a tapasztalatát tükröző – megállapítással a mostohaanyák és mostohagyerekek rossz viszonyáról:

Ugy is ritka példa az a Mostohákba,
Hogy győnyőrködnének a szegény árvákba. (266–267)

Szathmári átveszi Ovidiustól Saturnus korának és Jupiter uralmának erköl-csi szembeállítását is (Her. IV. 131–136, Szathm. 358–361). A királynő megalázkodásának, büszkesége feladásának (270–271, vö. Her. IV. 153–154) ovidiusi motívumát a folytatás megint az alantas stílusszintre degradálja:

Oh, kedves Angyalom emészt a Fájdalom,
Piros két orczádat, míg körűl nem nyalom. (272–273)

Ehhez a hangvételhez illik Hippolitus reakciója is, aki nemcsak „őszve szaggattya a Levelet”, hanem a levelet kézbesítő Frauczimmert is „seggbe rúgja” és jól összeszidja.
Egyértelmű tehát, hogy az iskoladráma betétjeként funkcionáló heroidafordítás tematikus elemeit és a fordítás módját is befolyásolja a nagyobb kompozícióba való beillesztés, s a vígjáték az Ovidius–szöveg átértelmezéséhez is ke-retül szolgál. A módszer fordítástörténeti párhuzamait tekintve a legszembetűnőbb a barokk fordításeszményhez való csatlakozás: az ovidiusi motívumok módosításának, az áthangolásnak, a kiemeléseknek és betoldásoknak hasonló eseteivel találkozhatunk például a Gyöngyösi-művek ovidiusi betéteiben.  A költői műnek egy drámakompozícióba való illesztését és a szöveg parodisztikus áthangolását azonban semmiképpen sem tarthatjuk idejétmúltnak, hasonló jelenségekkel fordítástörténetünk későbbi korszakaiban is találkozhatunk: gondoljunk csak mondjuk a nyugatos integrációra (pl. Babits Laodameiájának catullusi betétjére) vagy a modern, illetve posztmodern szövegáthangolásokra (Orbán Ottó pl. Horatius Eheu, fugaces, Postume, Postume… kezdetű ódájának hasonlóan parodisztikus áthango-lását végezte el). Bár az elemzett részlet nem az iskolai fordítói gyakorlatot tükrözi, a mű a korabeli református iskolák Ovidius-értelmezéséről sokat elárul. A heroida moralizáló értelmezéséről nemcsak az erkölcsi tanulságot levonó zárlat, a Bérekesztő szavai, hanem Phaedra jellemének parodisztikus bemutatása is tanúskodik: Phaedra esete az iskolai oktatásban csakis elrettentő példaként szerepelhet. Az iskoladrámát a barokk hagyományhoz köti a tragikus és komikus elemek keverése, a mitológiai alakok kedvelése.15 A késő barokk (rokokó) jegyében épülnek bele a fordításba a pikáns, nemegyszer obszcén elemek, s ezt jelzi a mitologikus téma és a vulgáris beszédmód társítása is.

( Az itt közölt tanulmány a nyitrai Konstantin Egyetem 1/4744/07-es számú kutatói projektjének ke-retén belül készült (VEGA 1/4744/07: Maïarská literatúra v kontexte viacjazyènosti Strednej Európy.)

    JEGYZETEK

1 DEVECSERI Gábor, Epistula ad Horatium sive de arte interpretndi liber. Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete = Quintus HORATIUS Flaccus Összes versei, Bp., Corvina, 1961, 606.
2 Johann Wolfgang GOETHE, Jegyzetek és értekezések a Nyugat-keleti díván jobb megértéséhez, ford. HALASI Zoltán  = Kettős megvilágítás. Fordításelméleti írások Szent Jeromostól a 20. század végéig, szerk. JÓZAN Ildikó, JENEY Éva, HAJDÚ Péter, Bp., Balassi, 2007, 160.
3 Johann Wolfgang GOETHE, Uebersetzungen = Uő, West-östlicher Divan, Teil I. Herausgeben von Hendrik BIRUS, Frankfurt am Main, Deutscher Klassiker Verlag, 1994, 281.
4 Az említett három protestáns iskoladrámát a 19. század végén fedezte fel és ismertette először Bernáth Lajos, B. L. Protestáns iskoladrámák, ItK 9 (1899), 257–286, 403–426. Felhasznált kiadások: SZÁSZI János, Didonak szomorú története, Losonc, 1791–1792 = RMDE XVIII. század, Protestáns iskoladrámák, szerk. VARGA Imre, Bp., Akadémiai, 1989, 1. kötet, 481–502. Nasonak számkivetése, Losonc, 1792 körül = Uo. 1.kötet, 503–545. SZATHMÁRI PAKSI Sámuel, Elvádolt ártatlanság, Sárospatak, 1773 körül = Uo. 2. kötet 1021–1069.
5 Maria MOOG–GRÜNEWALD, Metamorphosen der Metamorphosen. Rezeptionsarten der ovidischen Verwandlungsgeschichten in Italien und Frankreich im XVI. und XVII. Jahrhundert, Heidelberg, Carl Winter Universitätsverlag, 1979.
  6 Az iskoladrámák többnyelvűségéről, illetve a német nyelv szerepéről és dramaturgiai funkciójáról lásd: CZIBULA Katalin, Die sprachliche Charakterisierung in der ungarischen Theaterkunst im 18. Jahrhundert = Deutsche Sprache und Kultur, Literatur und Presse in Westungarn / Burgenland, szerk. Wynfrid KRIEGLEDER – Andrea SEIDLER, Bremen, Lumière, 2004, 123–134. A többnyelvűség dramaturgiai vonatkozásaival és az iskolai vígjátékok nyelvelméleti megközelítésé-vel kapcsolatban lásd: NAGY Imre, Iskola és színház. Csokonai és a magyar iskolai komédia, Bp., Balassi, 2007, 28–43.
  7 A paródia rokon fogalmairól, a travesztia diminutív jellegéről: Winfried FREUND, Die literarische Parodie, Stuttgart, J. B. Metzlerische Verlagsbuchhandlung, 1981, 21–22.
  8 Ovidius IV. heroidájának szövegét a következő kiadásból idézzük: OVIDIO, Lettere di Eroine, Testo Latino a fronte. A cura di Gianpiero Rosati, Milano, BUR, 2005.
  9 „Jaj, hol büszke szavam? Hol van a gőg? Odalett!” (OVIDIUS, Hősnők levelei, ford. MURAKÖZY Gyula, Bp., Helikon, 1985, 25.)
10 A darabban Hippolytus és Hippolyte neve nem ipszilonnal íródik (Hippolitus, Hippolite), ezért szövegünkben is szerepel mindkét változat, hol Ovidiusra, hol Szathmárira utalva.
11 Vö. Friedrich SPOTH, Ovids Heroides als Elegien, München, C. H. Beck, 1992, 111–117.
12 DEVECSERI, i. m. 605.
13 SPOTH i. m. 113–114.
14 P. OVIDIUS Naso Heroidái vagyis őskori hősnők levelei, ford. PONGRÁTZ Gellért, Pest, 1873. Nemcsak az idézett sor, hanem egy egész szakasz (Her. IV. 27–37) kimarad.
15 NAGY, i. m. 176.