Vasi Szabó János – Fénylő csillag, sötét csillag

szamavája  
Lakatos Kristófnak szénszínű szemei voltak. Apja mondta róla: fekete kutyaszemek. Anyja mondta róla: hűséges kutyaszemek…
  A kétezer éves város déli fertályán született – a magyarok sáskaföldnek hívták –; ahol évszázados akácfák derékszögben nőttek a törzsükre záporozó labdák pörölycsapásaitól; ahol az ajtón kilincs helyett rozsdás lakat lógott; s a törött ablakokon ragasztott zsírpapír zizegett.
  A gyalogbodza benőtte, hulladékkal teliszórt udvaron szaladgált: fostos seggel, vadszedertől maszatos ábrázattal, mint a többi korabéli „sáskagyerek”.
  Apja – Lakatos Gáspár – hatéves korában lelépett, fél tucat purdét hátra- hagyva Baranyai Máriának.
  Mária a helyi cipőgyárban dolgozott takarítónőként. Csontsovány, beesett arcú teremtés volt. A nap java részében, borsmentaízű likőrtől szaglott. De, amit tudott, megadott a nyakán maradt kölköknek.
  Egy öreglegény cipésztől – hébe-hóba – kapott szakajtónyi krumplit. Fizetés fejében a sáskaföldre vezető bicikliút mellett, a kökénybokrok alatt, férfivá tette a vénülő susztert.
  Olykor ünnepi lakoma jutott a családnak! Száraz gallyal belobbantották a kopott öntöttvas sparhertet. Mária a nagylábosban megmosta, majd felkockázta a burgonyát.  Amikor szemre megfőtt, a krumplinyomóval levében áttörve szórta hozzá a sót is. A lábosban kavargó kásászerűséghez lisztet öntött és sokáig keverte. Vékony kezén kidagadtak az erek, ahogy forgatta a kulimászban a fakanalat. Mikor a kanál megállt a massza közepén, letörölte a csillogó verejtéket homlokáról, s az ablak sarkán várakozó kétdecis üveget fenékig kiitta. Nekilátott vöröshagymát pucolni. Miután jól „kirítta” magát, a felkockázott hagymát zsírban karamellszínűre pirította. A sűrű burgonyamasszából zsíros kanállal galuskákat szaggatott. Közben a gyöngyöző hagymás zsírból locsolt rá, s addig szaggatta, amíg tartott az alapanyag. A páctól fénylő galuskákkal teli fazekat a tűzhelyre húzta; le nem vette, míg meg nem pirult. A purdék az ajtóban sorakoztak, csillogó szemmel, korgó gyomorral. A legkisebb, a Teri, nagyokat nyelve megkérdezte:
  –  Mamóca, tyeszel jája hideg tyejfölt is?
  A legidősebb Lakatos fiú – a József – nyolcvankilencben, néhány haverjával nekivágott Európa boldogabbik felének. Azóta sem kaptak felőle hírt…
A második – Kelemen – rövid életpályát tudhatott magának. Kilencvenhatban az első nagy „heroinhullás” vitte el…
A harmadikat – Dzsenifert – egy „…kellő időben fel nem ismert…” afrikai
eredetű nemi betegség.
Kristóf negyedikként látta meg az árnyékvilágot. Kijárta a nyolc osztályt, a
szakképzőt is: gépszerelő-karbantartó oklevelet szerzett. A vizsgamunka után a haj-dan nagynevű textilgyár géplakatost keresett: Kristóf beérte a minimálbérrel, s rög-tön fölvették.
A család – két aktív keresővel – sáskaföld középosztályába ugrott.
Húgainak: a bronzbőrű, hollóhajú Hajnalkának és a mézszín bőrű, gesztenyebarna hajú Teréznek megadatott a lehetőség, hogy kijárják az általános iskolát. A remek zenei hallású, szép hangú, a zongorához különös tehetséget mutató Lakatos Hajnalka sikeresen felvételizett a kétezer éves város híres művészeti gimnáziumába!
  A „dolgok” helyükre kerültek, néhány nyugodt év telt el.
                                   
dhukha
 
  „Lukács fürdő!” Így nevezték a pesti szerelők az összeépült öltözőt, s a zuhanyzót: koszlott szürke járólapok, a hulló vakolaton salétromvirág, kunkorodó olajfesték, a padok deszkái felfeszegetve a rozsdálló vázakról; koszos műbőrdarabokkal elválasztott „ruhásszekrény”. Mindent ellepett a csillogó műszálpihe.
Lakatos Kristóf, a prüszkölés után, belekezdett az átöltözés rituáléjába. A szo-kott mozdulatsor elakadt, amikor a felaggatott bolyhos munkaruhák túl felén meglátta Krizmanicsot és Korsóst kókadozni. Utcai ruhában, keseredett ábrázattal üldögéltek: hat óra előtt öt perccel! Ami – ismerve az öreg szakik pedantériáját – szentségtörésnek tűnt. Megdörzsölte a szemét.
– Mi a szitu, Pista bátyám? Újabb leállás a kikészítőben?
Az olajbarna bőrű Korsós felhúzta tokmányorrát, sötét szemei megvillantak; sebhelyes kezével sóhajtozva lesöpört néhány szöszt a hajáról, s ennyit mondott:
–  Az lesz kölök. De hírlik: végleg!
– Hétre gyűlést hívott össze a nagysasszony. Nem szóltak? Jobb lesz, ha visz-szaöltözöl – mondta „krobótos” akcentusával a köpcös Krizmanics.
A szebb napokat látott fonoda nagycsarnokában álltak. Az olajszagú, epeszínre festett gépsorok között várakozott a vezetőség is. A tulajdonos: Burán Elvira; a menedzsmenttől: Goldberger Pál; s Tarnóczi Éva, a főmérnöknő. Előttük a közelmúltban felvett művezető, Walter Zoltán magasodott. Zöldesszürke szemei közönyösen bámultak az ív papírba. Arca – nem tudni: a kényelmetlen helyzet okán, vagy a nyáron is „megtartott” természetes bőrszín miatt – sápadt.
  „Herr Walter” – így hívták a melósok a háta mögött. Korábban multivállalatnál dolgozott gyártásfejlesztőként. Az ezredforduló után városukba beköszöntött a világcégek keletre vonulásának cunamija. Nem maradt sok választása: ezt az állást meg kellett becsülni. Szigorú műszakvezető volt, a germán cégnél megszokott munkakultúra híve. Ha nem tetszett a kolléga viselkedése: a szemébe mondta. Nem lehetett sokkal idősebb Kristófnál. Farmeringjének hajtókájáról nem került le a piros-fehér sávos jelvény…
  Ráosztották a hálátlan feladatot: felolvasni az évszázados-patinás gyár csőd-be jutását; a megmaradt félszáz textiles utcára kerülését.
  Lakatos pillanatra úgy érezte: tévében látja mindezt, s a távkapcsolóval bármikor csatornát válthat, kimerevítheti a képet; baloldalt a „fejesek”: két molett, középkorú asszony, szürke uniszex kosztümben, közömbös arccal; a hórihorgas, kopaszodó férfi fekete öltönyében. Átellenben javarészt nyugdíj előtt álló visszeres lábú, ősz hajú, vaskos nők, kérges kezű, ráncos ábrázatú, véreres szemű férfiak. A korábban „tündöklő” nagyvállalat büszke proletárjainak maradéka. Szemeikbe nem a szállongó pihe csalt kövér könnycseppeket. Egy életforma végét jelentette a keserű pillanat.
  Lakatos Kristófot materiálisabb emóció ragadta vissza a valóságba: oda a biztos kereset!
  „Mi lesz, ha anyának is megszűnik a munkahelye? Mi lesz a Hajnalka tanulmányaival? S Terivel? Az a kis bula már most egy bombázó! Az erotikus kisu-gárzással a bekötőút pillangója lesz, kívánatos friss hús az autós szexért rajongó városiaknak. A végtelenszer ismétlődő történet: a hamvas driád testet felemésztő életmód; marad alkoholtól, drogoktól, lassan pusztító betegségektől kiégett szajha. Ha előbb utol nem éri Dzsenifer sorsa…”
  Lelkében fájdalmasan harsant:
  „Nem! Ez nem történhet meg!”
A gyűlés után – a „volt” munkatársak – a gyárral szemközti lapos tetejű talponálló felé vették az irányt. Goldbergeren kívül az összes férfi eljött, sőt néhány megtört lelkű, ködös pillantású kolléganő is csatlakozott.
Walter fejjel kimagaslott a poharakat szorongató komor társaságból. Az együtt munkálkodást köszönő szavai után elkeseredett ivászat kezdődött.
Lakatos nem maradt sokáig. A húgainak megígérte, hogy délután bebuszoznak a Fő térre, megnézik a dzsesszfesztivált. A kijárat felé sompolyogva Zoltánba ütközött. Mindig tisztelte a „kisfőnököt”, nem hiányoztak sajnálkozó szavai. Neki nem lesz gond állást találni! A kevés alkoholtól, a gyülemlő haragtól végig sem gondolta: keményen belenézett a hidegzöld szemekbe. A férfi kitalálta a gondolatait:
– Ne keseredj el, Kristóf! Jó szakmád van! Szorgalmas vagy, s ami a lényeg: fiatal! Nézd meg őket! – fejével a söntéspult előtt összeborulva mozgalmi nótákat éneklő dereshalántékúak felé biccentett. – Nem kellenek már senkinek!…
– Igaza van, főnök! De a nyugdíjig kihúzzák valahogy!
– Ne főnöközz! Tegezz nyugodtan! A búcsúbulit a nagyasszony fizeti: ne fogd vissza magad!

– Nem! De mennem kell! A húgaimnak megígértem: beugrunk a városba zenét hallgatni!
– A dzsesszfesztiválra? Bocsánat, azt hittem, csak a romarapot bírjátok, a ra-gamofilt!
– Persze: ragamofileleldzsunior! …  Az idősebb tesóm, a Hajni, a művészeti gimibe jár. Ott kötelező tananyag a dzsessz.
– Ha gondolod, hazavihetlek. Gyorsabb, mint buszozni.
– Zoltán: ittál! Már megbocsáss!
– Csak keveset. Lőre, amit itt mérnek… Nekem is elcseszték a napot! Jössz, vagy maradsz?
–  Megyek!
 
A ciánzöld Volkswagen nagyobb feltűnést nem is kelthetett volna a leszakadt kipufogójú, rozsdafoltos Zsigulik földjén. Lakatos Teréz piros sortban, átlátszó pántú melltartóban jött ki a csődületre. Amikor meglátta őket, maga elé kapta  kis kezeit és visszaviharzott. Kristóf dühösen felszisszent, szemei szikráztak, amikor a gazellatest mögött becsapódott az ajtó.
Az utca felől feltűnt a tömött válltáskát cipelő Hajnalka. Kényelmes sportcipőben, teltkarcsú alakját rejtő vajszín nadrágban és ujjatlan halványlila blúzban konzervatívabb látványt nyújtott, mint az előbb Teri. Kristóf fölé magasodott; női-esen telt alakja, szép arca idősebbnek mutatta egy középiskolásnál. Zoltán előtt megállt – alig volt alacsonyabb –, a férfi elmosolyodott:
–  Szép napot, művésznő!
– Jó napot kívánok! Nem vagyok művész, de köszönöm!Walter úrhoz van szerencsém?
Kristóf magában kuncogott: „Hugi, megmentetted a haza becsületét, s el sem pirultál!” Az sem kerülte el a fiú figyelmét, hogy a máskor közömbös éjszín szemek tovább fürödtek a tengerzöld tekintet hullámaiban.
– Képzeld, Hajni! Zoltán visz minket autóval a fesztiválra! Nem kell a buszmegállóban ácsorogni. Szólj Terinek: szedelőzködjön!… Kicsit várj! Nem akartam a szomszédok előtt mondani…
– Baj van, Krisz?
– Nagyobb nem is lehetne. Anyát nem akarom felhúzni vele, a konyhában elmondom.
 
aruna

Mária nem győzött hálálkodni. Walter zavarában a cipője orrát bámulta. Hamar összekapták magukat a gyerekek. Kristóf végzett elébb: sportcipő, sötét farmernadrág, valami idétlen angol feliratos póló volt az öltözete. Teréz comb-középig érő, hússzínű testre feszülő divatos naciban, hegyes melleit rafináltan elővillantó ujjatlan ingben, nyakán aranylánccal, a „Tomb Raider”-ből ismerős Jolie-frizurával. Hajnalka vaníliaszínű, csípőjéről sejtelmesen aláhulló szoknyát, arányos felsőtestét kidomborító, mélyen kivágott türkizszínű blúzt vett fel. Szemeit és száját árnyalatnyit kifestette, dús hollóhaja szabadon a vállára omlott, csak a homloka fölött fogta össze ezüstösen csillogó pánt.
Walter a zsinagóga előtt talált üres parkolót; míg az automatánál jegyet váltott, a testvérek csilingelő nevetéssel, egymásba karolva a hangos Fő tér felé vették az irányt.
A hála emlékműve mellett felhúzott koszosfehér sátorból kiszűrődő kakofónia bizonyította: a zenészek száz százalékon pörögnek! Körben a fémszékeken ülve, többen állva, szép számú rajongó gyűlt össze. A Snétberger–Tony Lakatos – Vinaccia trió húzta.
Az alkony beköszöntével a xenonlámpák fényében összeolvadtak az évszá-zados polgárházak, s a lábukhoz bújt üzletek villogó-tarka kirakatai. Lakatosék a sátor előtt rángó tömeg szélén álltak. Kristóf és Teréz vékony testének minden porcikája külön mozgott, Hajnalka ősi kecsességgel ringott a gitár, az ütősök, s a szaxofon taktusára. Walter a „művész-presszó” mélyéről két pohár alkoholmentes koktéllal jelent meg. Teri erotikus mozdulattal kortyolt belőle, hogy a bátyjának bizseregni kezdett a tenyere. Nővére rezzenéstelen arccal fogadta el, de az ébenszín szemek felragyogtak. A kehely tartalmát kóstolgatva közelebb húzódott Zoltánhoz. Aki nem sokáig nézte Tony Lakatos izzadó fejét, odaszólt a perpetuum mobilét játszó roma fiúnak:
– Kristóf, lecsúszik egy tequila? Délelőtt nem volt kedved inni. Gyere, meghívlak!
–  Menjünk, exfőnököm! Legalább a nap vége legyen jó!
A pultnál sürgölődő platinaszőke lány töltött nekik egy kalapkupakos üvegből. Ahogy illett: a pohár széle sóban megforgatva, ráhúzva egy karika citrom. Kristófot végigmérve: húsos rózsaszín nyelvével megnyalta korallpirosra rúzsozott aj-kait. A fiút nem az ital okán árasztotta el a belső meleg… A presszó fülledtsége vagy a térről beszűrődő latin zene volt kábító hatással, de érezte: ki kell mennie a levegőre.
–  Zoli, ne haragudj, kicsit hallgatom a zenét! Kösz a tequilát!
– Ne köszönd! Ha meguntátok a bulit, itt megtalálsz. Hazaviszlek bennetek.
–  Rendes vagy. Azért sokat ne igyál!
–  Menj csak! Bekapcsoltam a maligánmérőt.
Künn a szaxofon érces hangja lázított; magyar, osztrák, szláv, zsidó, roma mozdult egyszerre: a közös gépszíjon-rángás Margarita-koktél bódulatára. A felajzott tömegben alig talált rá Terézre. Beszívott osztrák sráccal táncolt.
–  Hol a nővéred?
 –  Nem´tom. Egy hosszú hajú csávóval bratyizott az előbb. Az osztálytársával a gimiből, a Ferences felé sétáltak.
Kristóf gyomra görcsbe rándult, a rossz előérzet csalhatatlan jeleként. Átlökdösődve a tömegen az idegessége fokozódott: a római szerelmespárt idéző szökőkútnál sem találta őket. Ide alig hallatszott a dzsessz-zene; a külsikátor felől a heves szóváltás annál inkább:
–  Kicsoda maga? Mit akar tőlem?… Tamás, szólj neki! Nem ismerem, hagyjon békén!
–  Nem kell a pénzem, cigánykurva?! Akkor lenyomunk egy ingyen numerát! Ne kéresd magad, kokeró!
–  Hagyjon! Engedjen el!… Tamás, segíts!
A fiú szeme hozzászokott a szürkeséghez, látta: két alak közt állt a húga. Az egyik vállig érő bongyor hajú srác, hozzászólt a segélykiáltás. A másik zömök, izmos felsőtestű, kopaszra nyírt alak; meglendítette a jobbját, a lány gyomrát találta el, aki összegörnyedt a fájdalomtól. Az izmos kar lenyomta a fejét:
–  Oké, bébi! Megy ez neked!
Itt szakadt el a Lakatos fiúban a „fonál”. Felüvöltve a tar fejű mögé ugrott – s ahogy sáskaföld utcáin tanulta –, ököllel, teljes erővel a gerincére sújtott, majd visszakézből a döbbenten ácsorgó taknyost is falhoz teremtette. A kigyúrt fickó ívben meghajolva, ordítva térdepelt, fájó hátát markolva. Kristóf a halántékra célozva a végső csapást akarta bevinni, amikor az ő lába alól is kibillent a kövezet. Valaki elrúgta a lábait! Végig sem gondolhatta: egy bakancs a bordái közé mélyedt, aztán gyomron találta egyszer, kétszer, sokszor…
Annyit tudott kinyögni:
–  Hajni… Szaladj!
Karjaival a fejét próbálta megvédeni az ismeretlen támadótól, gyomra felől epeként tolult torkába a fájdalom.
– Hogy mertél egy magyarhoz nyúlni!
Érezte: nem sokáig tartja magát, kezei elernyedtek. A fejét sem védte. Új „láb” csatlakozott a rugdosóhoz. Az a vakarcs, Tamás! Az agónia szélén is azon mérgelődött: honnét termett elő a harmadik, aki így elbánt vele? Szemét elöntötte a vér, felrepedt a bőr a homlokán. Semmit nem látott, a fájdalmat sem érezte, annyit hallott: valaki felordított. Kisvártatva egy vékonyabb hang is nyüszíteni kezdett. A rúgások megszűntek. Egy mély hang szólalt meg:
–  Hol tanultad: védteleneket molesztálj!?
–   A cigánykurva szólított le! Azt mondta Fecónak, egy ötösért lecidázza! Jaj! Ne csináld, testvér! Rohadtul fáj! Eltöröd a kezem! – egy másik, hörgő hang is megszólalt a földről:
– Te áruló! Hagyd abba! Megtagadod Tangelith hitét egy dögevőért! Ne nyúlj hozzám! Áá!… Az a korcs strici kezdte, rám támadt hátulról! Jaj!…
–  Mond ez a szó valamit: Arvisura? Felelj, te gyászmagyar! Tudjátok, mik vagytok? Két lábon járó szar, komcsik provokátorai!
–  Ne! Ez rohadtul fáj!

Lakatos Kristóf hallgatta volna még a különös „beszélgetést”, ám tudatának „filmje” ezen a ponton megszakadt…
–  Nem látott, se nem hallott: a fertőtlenítő szagát érezte meg először. Egy nyöszörgő, rekedt hang jutott a fülébe: Máriáé.
–  Tercsi, maradj kicsit mellette! Kiszaladok pisilni.
– Anya! Ha a doki rájön, hogy stikában piálsz a WC-ben, kidobat az osz-tályról!
–  Rossebet! Maradj a bátyád mellett, rögtön jövök!
Az ajtó becsapódásával egy időben nyitotta ki a szemét. A látvány elvakította. Fejéhez kapott volna, de a kezei ki voltak kötve. Bal karjából cső futott a fémáll-ványhoz, az infúziós palackig. Alig ismert a húgára: nem az uniszex öltözete miatt: a lányt vékony, sárgán irizáló „fénykoszorú” ölelte körbe…
–  Hol vagyok? Ez a mennyország, vagy a pokol?
A fénylő alak leült a betegágyra. Most tisztán látta Teréz smink nélkül is csinos, aggódó arcát. Különös, de körötte a látomás nem szakadt meg…
–  Hogy vagy, bátyó? A szemetek!
– Teri! Azt hiszem, hallucinálok: glóriát látok a fejed körül!
A lány elmosolyodott, végigsimította a fiú haját.
–  Ez csak az agyrázkódás utóhatása. Néhány nap és elmúlik. Jön anya! Napokig virrasztott melletted!
Mária ajkai remegtek, ahogy a fiához lépett.
–  Hogy vagy, Krisz? Fáj valamid?
Kristóf ajkán elhalt a válasz; édesanyját látta, s mégsem őt… A szikár, ráncos bőrű nőt – húgának fátyolként csillámló fénypalástjával ellentétben – sötét pontok szaggatta, elhalványuló „aura” vette körül. Szánalom töltötte el: egy roncs asz-szony állt mellette…
Ekkor, a kinyílt ajtó felől, ragyogás támadt! Szinte fizikai fájdalmat okozva áradt szét a szűk korházi szobában. A forrásában – mint ősi festmény nyíló lótuszvirága – a kisírt szemű Lakatos Hajnalka állt.
A fiú felnyögött, annyit tudott mondani:
– Fény! A fényben égek!
 
pradzsalpaha
 
A napok teltek, s a fiatal szervezet megerősödött. A lelkén ejtett seb nehezen gyógyult. A „látomások” sem értek véget. Meghallotta a vizitelő orvos – villogó aurájú, kevély ember – megjegyzését: „Furcsa! A beteg által látni vélt jelenség, megmagyarázható az emlékezetvesztés utáni sokkal, a leírása a Kirilián-fotókat idézi…”
Ez a történet nem Utópiában játszódik, a magyar egészségügy sem jótékonysági intézmény, eljött a napja Lakatos Kristóf „járóbetegellátásba” vételének. Anyján és húgain kívül a korház napsütötte átriumos előterében egy öltönyös, borotvált képű roma férfi várta. Borsodi Kálmánként mutatkozott be. A helyi CKÖ alkalmazottja volt. Tágas Skoda Octáviájában autóztak hazáig. Búcsúzáskor mindenkivel kezet rázott – az elősereglő szomszédokkal is – és megjegyezte:
–  Az elvetemült rasszisták, most nem ússzák meg ejnye-bejnyével! Beszéltem egy országos napilap főszerkesztőjével; ma délután érkezik a belpolitikai rovat vezetője, Amber asszony. Kristóf, neki is mondjon el mindent, amire emlékszik! Viszontlátásra!
A fiú támolyogva ment a málló vakolatú szobába. Bevackolta magát a heve-rőre. A gyógyszerek utóhatása: amint lehajtotta fejét a párnára, el is merült az álom tavába.
Délután megérkezett a sötétített ablakú autó. Nagy port kavarva kanyarodott a düledező kapufélfák közt az udvarra. Magas, vállas sofőr – méregdrága Levi´s szerelésben – ugrott ki előbb. Terit szinte az ajtóhoz kellett kötni, nehogy lerohanja. A pasas foncsorozott szemüveges, hologram sápadt arca – száznyolcvan fokban körbe forogva – fölmérte a cigányporta minden zegzugát. A látványtól nem lett elégedett: fejét csóválta.
Utána kiszállt az újságírónő. Kristóf utóbb sem emlékezett többre, mint  a rövid szőke haj keretezte férfias vonású arcra, tömpe orrán az ormótlan szemüvegre. Alakja nehezen felfedhető volt a bő vászonnadrág és az állig érő pulóver alatt.
Hétágra sütött a nap: hogy nem olvadt le róla a ruha?
Legkülönösebb az „aurája” volt, ami beteges fénnyel irizált körötte: a vályog-falakra lerakódó penészhez hasonlatos…
A kocsi hátsó üléséből Bodrogi mászott elő. Ezúttal bíborba hajló árnyalatú, divatos öltönyben feszített.
A nő közben a fiúhoz lépett. Az esetlenül köszöntötte:
–  Kezét csókolom!
–  Üdvözlöm, Lakatos úr! Amber Katalin vagyok! – majd leparolázott mindenkivel. A képviselő kapcsolt először: beljebb invitálta a hölgyet. Suttogó szavakkal ecsetelte a helyi cigányság sanyarú létét, életük körülményeit.
Kristóf szobájában állt az egyetlen jó állapotú szék. Az asszonynak szervi baja – egyensúlyzavar – lehetett, nehezen „találta el” a kemény, fatámlás alkal-matosság ülését.
Amikor megszólalt, hangjából határozottság áradt és rideg, célratörő akarat: a heverőhöz szegezte a fiút. Bekapcsolta a kis inoxszín felvevőt, a szemüveg mögött a bágyadt pillantás megkeményedett.
–  Kezdjük azzal: mióta élnek itt, a lepusztult külvárosi telepen?
A fiú helyett – egymás szavába vágva – felelt Mária az ajtóból és az ágy mellett álló képviselő.
–  Van munkája? Ott érte hátrányos megkülönböztetés a származása miatt?
Ezúttal Borsodi vitte a szót, felvázolva a kétezer éves város romaságának szociálpolitikai helyzetét, ám a nő fejmozdulata megakasztotta a szóáradatot.
Végre Kristóf is válaszolhatott. Röviden beszámolt textiles pályafutásáról. Mária ekkor tudta meg: munkanélküli lett a fia. Keserűen felsóhajtott. Az újságírónő szeme megvillant, a magnó mellől elővette bőrmappában tartott jegy-zeteit. Néhány mondatot írt bele.
–  Lakatos úr! A húgait korábban is  zaklatták a bőrszínük miatt? Mit tud erről?
–  Ezt tőlük kérdezze, asszonyom – a fiúnak szaggatni kezdett a feje, kezé-vel vadul masszírozta halántékát. Amber Katalin ismét írt néhány sort a füzetbe.
–  Kérem, mondja el: mi történt aznap este a dzsesszfesztiválon?
Kristóf akadozva beszélt, ezért többször Teréznek kellett kiegészíteni. Amikor a külsikátorban történtekhez ért, az asszony váratlanul közbe kérdezett:
–  A támadók szkinhedek voltak, vagy gárdisták? Egyenruha volt rajtuk? Árpádsávos kitűző?
A fiú nem adott határozott választ, a homályban rosszul látta őket, a szavaik összefolytak elméjében a verés okozta sokkal és fájdalommal. Az újságírónő elégedetlenül rakta félre a mappát. Keresztbe vetett lábán összekulcsolta a kezét. Látszott, kérdezne még valamit, de inkább mosolyt erőltetve így szólt:
–  Fiatalember, ez bátor tett volt! Büszke lehet önre az egész romatársa-dalom!… A tömegből, a magyarok közül, kapott segítséget?
Kristóf széttárta karját, a hegekre mutatott a fején. Amber Katalin megértően bólintott.
–  Semmire sem emlékszik az attak utáni eseményekből – ezt még utószor a felvevőnek mondta, majd kikapcsolta.
–  Köszönöm az interjút! A kedves Lakatos család és Borsodi képviselő úr türelmét!
Kristóf, amint elcsitult a lárma, kimerülten terült el az ágyon. Észre sem vette, mikor lépte át az álom határát. Az orrát gyomorkorgató illat csiklandozta. A konyhában Mária dolgozott. Körötte feltűrt ujjú otthonkában Hajni sürgölődött. „Késő délután van! Meddig durmolhattam?”
–  Fiam, feküdj vissza! A doktor azt mondta, sokat kell pihenned, amíg lá-badozol!
–   Milyen jó illat! Mi sül, csajok?
–  A kedvenced, de legalább a hokedlire ülj le! – Mária szitaszerű „aurája” a konyhában határozottan élénkebb színű lett. A húga egyszerűen „lángolt”! Megfájdult a feje, ha sokáig nézte. Ennek nem akar vége szakadni… Elfordult a mosdótál felé, ahol a bőrös combot az anyja tisztította. Mária fát és szenet hozott a tűzre. Az összegöngyölt, zsineggel kötözött húsról Kristóf kergette el a legyeket. Hajnalka a lábosban zsírt forrósított, ebben forgatták a combot. Mária köménymagot szórt rá és meglocsolta száraz asztali borral. Teri is előkerült a szomszédból, jutalmul „nem sze-retem” munkát kapott: megpucolt egy fej fokhagymát, de felvagdosni nem volt kedve, egészben beledobta. Közben a másik  öntöttvas lap is átforrósodott. Kevés vízzel felöntve a húst, Hajnalka lefödve tette a lapra. Teréz új frizuráját kendővel takarta, s néha beledöfködött a combba; amikor elég puhának találta, levette a fedőt, s hagyta, hogy készre süljön. Kellemes illat lengte be az egész házat. Mária levette a ropogós, bronz színt kapott húst, a zsírját külön tálba öntötte. Hajnalka lisztet hintett hozzá, pirította, majd pohárnyi vízzel felöntve még forralta keveset. Teri a tört krumplit és a párolt káposztát melegítette. Az asztalon Kristóf csinált helyet. Középre került a fölszeletelt, sűrű páccal leöntött pecsenye, mellé köretnek a burgonya és a káposzta.
                                                        
maitrí

Végigaludta a délelőttöt. Arra ébredt: a derengő fényben is a homályos ablakot nézi. Nehezen tápászkodott fel. Gyomrát a tegnapi lakoma nyomta. Nem voltak ilyen bőséghez szokva.
„Jelentkeznem kell a munkaügyi központban! Orvoshoz küldenek a »látomások« miatt. Mit írnak az egészségügyi kartonomba: hallucinál?  Bedilizett cigány?! Soha nem lesz becsületes munkahelyem!?”
A házban egyedül volt. Az anyja dolgozott, a húgai iskolában voltak. Visszazuhant a dohos ágyneműre, szemét a hulló vakolatú plafonból kilátszó nádfoltra szegezte. Keresztes pók bújt elő: házilégy keveredett a hálójába. A nyolclábú sebesen közelített a vergődő zsákmányhoz… Kristóf ismét elaludt.
Mária keltette fel. Ragyogó szeptemberi délután volt. A telepről többen  tolongtak a szűk konyhában. Körbejárt a pálinkás üveg.
A fiú elkapta a szobáján átillanni készülő Terit.
– Mit ünnepelnek? Valakinek szülinapja van?
–  Ne hülyéskedj, Krisz! A reggeli újságban megjelent címoldalas cikket éltetik. Szemükben a hónap roma hőse vagy, megmentetted a húgod becsületét, szembeszállva a csőcselékkel! Amíg húztad a lóbőrt, itt volt Borsodi is. Mondta: egy pesti alapítványtól anyagi támogatást kapunk! Fura nevük van: „tarkamagyar”. A pénzből tavasszal megjavíttatjuk a tetőt!
–  Csak ez hiányzott! Megszűnik a munkahelyem, szétrúgják a fejem, most meg sztárolnak! Ha tudom, ekkora a felhajtás, nem beszélek azzal a nővel!
–  Ne keseregj, lúzerkém! Lehetne rosszabb is! Anyut rég láttam ennyire boldognak!
–  Hajni még a gimiben van?
–  Szerintem hazajött. A suliban kitört a botrány: a köcsög Tomit fegyelmi-vel kirúgták! A zsaruk is rászálltak. Nővérkémen nem látszik, hogy szétvetné a boldogság…
–  Az osztálytársak mindig a pórul járt csibész pártjára állnak.
–  Nem itt a gond! Pasiszaga van a dolognak…
–  Ne viccelj! Hajni és a fiúk… Inkább a zongorába szerelmes!
–  Pedig, ismered a delikvenst. A jóképű melák, az exfőnököd… Nővérkém az első pillanattól odavan érte! Amíg a korházban lábadoztál, randiztak. Zoltán nagyon berágott a Lakatos famíliára. Az elvbarátai lehordták a cikk miatt. Szerintük gyalázta az újság a hazafias mozgalmukat. Agyrém ez a politika! Egész normálisnak tűnt az a csávó!
–  Pletykálták a gyárban, hogy Walter a gárda tagja. De nem jár abban a nyi-lasforma hacukában, az üzemben sem agitált soha. Ha így van, elhiszem, hogy nem tetszett Amber asszony cikke! Nem fogok krokodilkönnyeket hullatni! Hajninak megjön az esze: ezek a sárga hajúak fajgyűlölők! Lenézik őt is! Keressen egy rendes roma srácot, azzal boldog lesz!
–  Többről van szó! Szerelmes. A férfi megmentette…
–  …
–  Erre sem emlékszel? A Borsodi szólt, ne mondjak erről semmit az újságírónőnek: Walter csapott szét a támadóitok közt. Hajni, hiába kiabált segítségért, senki nem akarta elveretni magát egy roma miatt. Zoltán akkor keveredett elő a presszóból. Bátyó! Ilyet csak a Segal-filmekben láttam: perc alatt földre küldte a szemeteket! Mire a zsaruk előkerültek, ki volt ütve mind a három!
Kristóf elnehezült fejét a kezében tartotta. Igen! Megszólalt az ájulás előtt hallott hang. Azért volt ismerős! Zoli mentette meg őket, erre lerasszistázta…
Jozsó bá´ – a szomszédjuk – nézett be vidáman. Nagyot kurjantva átölelte a fiút, aki nem tudott elhajolni a szeszgőzös lehelet elől. Az öreg romát meglepő „fénykoszorú” keretezte. Rekedt hangon szólt:
–  Figyelj, te hős! Anyád a nagyobbik húgodat keresi. Segíteni kéne a konyhában: vargányaleves készül, ünnepi vacsora!
Kristóf kérdően Terire nézett.
–  Előbb még a szobában gubbasztott. Nincs ott?
–  Onnét jövök: kámforrá vált! – vakarta meg ősz üstökét Jozsó.
–  Bebuszozott a városba, a főznivalókért.
– A´nem jó! Az öltönyös úri cigány azt mondta, sáskaföldről senki se flangáljon most arra. A szkinhedeket felpaprikázta az országos botrány!… Hová indulsz, gyerek!
–  Vissza kell hoznom! Egyedül baja eshet! Járó beteg vagyok, nem?!
–  De úgy tudom, ágyhoz kötött! A devla vágjon belé! Ha az anyád megtudja, szíjat hasít a hátadból!
 
A buszmegállóban senki nem várakozott a lányon kívül. A büszke tartású Lakatos Hajnalka behúzott nyakkal, elkeseredetten ácsorgott. A  „fény” körötte pislákoló zsarátnok. Rossz volt ránézni. Szemei vörösben úsztak. Elfordult a bátyjától, amikor az megérintette a vállát: felzokogott.
–  Nem jön el többé! Gyűlölni fog engem!
–  Szedd össze magad, lány! Ne borulj ki itt az utcán!
–  Nem értesz semmit! Érzéketlen tuskó vagy, mint a többiek!
–  Értem én… A fenébe! Belezúgtál egy magyar gárdistába!
–  Utálsz? A mama mondta: soha nem voltam közétek való!
–  Dehogy utállak! A húgocskám maradsz, számíthatsz rám! Mint régen! Beszélek anyával: piás volt, amikor megsértett. Aztán a szőke hercegeddel…
–  Köszönöm, Krisz!… Az igazság az: felhívtam Zolit. Vele találkozom. Talán meg tudjuk beszélni… A hangjából éreztem, elkeseredett!
–  Egyedül nem mész sehova! Vadásznak a fajtánkra! Elkísérlek.
–  Beteg voltál…
–  Csönd! Vagy erővel hazaviszlek!
Az Ikarusz lassan pöfékelt a színes panelházak közt a belváros szűk utcáin. Hajnalka idegesen tördelte kezét. Elhagyták a kertváros zöldellő udvarú családi házait. Az utolsó megálló a kukoricatábla szélén volt. Magányos alak magasodott ki a tengeriből. Ruhája egyszerű farmernadrág, testére feszülő fehér póló. Kristófot izgatott várakozás kerítette hatalmába; arról is megfeledkezett, hogy Walter körül nem „látja” az aura villódzását…
A húga remegő térdekkel sietett a férfi felé, aki szó nélkül megfordult, s a földúton ellépdelt. A lány követte. Kristóf nem ismert rá erős akaratú testvérére! Mint akit kötéllel húztak, kullogott a férfi háta mögött. Kényelmetlenül érezte magát. Nem tudta eldönteni, kövesse vagy várja a megállóban őket. Megbízott Zoltánban és Hajnalkában is. De…
Egy kis idő elteltével fogta magát – átugrott egy traktorkeréknyi pocsolyát –, s a köves úton nyomukba eredt.
Az ösvény kiszélesedett; a piros terméstől roskadozó sombokor előtt talált rájuk. El sem téveszthette őket. A lányból áradó ragyogásban eggyé olvadt a pár! Barna karok fonódtak a férfi derekára. Zoltán gyengéden átölelte Hajnalka vállát.
Kristófot elbűvölte a látvány, szólni sem tudott. Nem érdekelte, valóság vagy  hallucináció.

óm

A „fényből” mély hang szólt:
–  Édesapám katolikus német családba született. A munka és Isten szeretetére nevelték. A kommunizmusban vallását csak titokban gyakorolhatta. Így maradhatott meg a munkája. Keserűségét italba fojtotta. A delírium idején, a szűkszavú ember nyelve megeredt: különös álmairól mesélt. Végeláthatatlan pusztában kóborolt, társait keresve, idegen öltözékben és ősi fegyverzetben.  A kétségbeesését a kopár égnek kiáltotta: oly idegen volt. Körötte napégette róna: éhség és szomjúság hona. Fölötte köröző keselyűk.
…Gyermekkorom óta gyűlölöm a Napot: a szíveket felforralót, alkoholszagot árasztót.
Amióta ismerlek: a Nap balzsamként kényeztet! Örökkévaló szerelem zöldjéből serkent termékeny gránátalmafa vagy nékem: Hajnalka.
Lágy hang válaszolt:
–  Édesapám csinos ember volt. Az ősök szépsége kelt életre benne. Anyám rajongott érte, csüngött minden szaván, kiolthatatlan szerelmével gyerekek sorát szülte, mégsem tudta megtartani. A csalódás tette az ital rabjává. Mikor elvesztette idősebb gyermekeit, lelkében elpattant a józanság húrja. Alkoholmámor utáni éjszakában a felkapcsolt villany alatt nyögve ült, a magány hidege rázta, s szörnyeket látott, suhanó vérszívók szárnyait a törött ablak előtt. A család ott kuporgott mellette, fogta reszkető kezét, a csupasz izzó lidércfénye alatt…
  …Gyermekkorom óta félem az alkony eljöttét, mert ha kialszik a fény, előbújnak az ördögök.
  De, amióta ismerlek Téged: az éj sötét erdő gyantaillatát árasztó el nem múló vágy! Az est ónixleple mögül beteljesült szerelemről suttogó szél vagy nékem: Zoltán.
Kristófot fájdalom töltötte el; fejét tenyerében tartva. Ilyen rohama azóta sem volt, hogy magához tért az ájulásból… Szemhéján átfolyt a „fény”. A kínra se figyelve, fölnézett, de nem látta az egymást átölelve álló párt!
Szédült, a gyomra kavargott. Nem tartott sokáig, felnyitotta a szemét. Gomolygó ködben ült, csillámló cseppek súrolták az arcát. A fény olyan volt, mintha tejüvegen keresztül nézné a világot. A józanság maradékával suttogta:
  –  No, nem! Csak az ufo hiányzik, ami elviszi őket…

(2009, Tanakajd)

A szanszkrit szavak fordításai:
 
szamavája: összetartozás
dhukha: megpróbáltatás
aruna: vöröses barna, vér, sötét fény
pradzsalpaha: haszontalan beszéd
maitrí: önzetlen szeretet
óm: betűkombináció, a hindu világnézet jelképe, az örök idea jele
 

* Vasi Szabó János  1965-ben  Szombathelyen született. Gépipari technikumot végzett. Jelenleg Tanakajdon él. Csillagpuszta  címmel ez év tavaszán első no-velláskötete jelent meg.
Olvasóinak ezzel a „mágikusan realista” elbeszélésével mutatkozik be.