Dialógusok (Lőrincz Julianna Kultúrák párbeszéde című könyvéről)
Könyvről könyvre
Dobry Judit írása
Az olvasásban lehetőség rejlik – egyfajta dialógus megvalósulásának lehetősége olvasó és szöveg között. Lőrincz Julianna munkájának címe pedig arról árulkodik, szerzője a fordítást, szövegek különböző nyelveken történő újraalkotását értelmezi a kultúrák egymás közti kommunikációjaként.
Lőrincz Julianna, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára, könyve bevezetőjében – saját bevallása szerint – lehetetlennek tartja a műfordítás összes kérdését érintő, s ezekre a kérdésekre kielégítő választ adó könyv megírását, viszont fontosnak tartja egy műfordításelmélettel és -stilisztikával foglalkozó kötet megjelenését, amelyet a téma iránt érdeklődő szakemberek, hallgatók, de akár a laikusok is haszonnal forgathatnának.
Lőrincz Julianna öt hosszabb-rövidebb fejezetre bontja kötetét; elsőként rávilágít a fordításelméleti alapfogalmakra. Felvázolja egyúttal a fordításelmélet tudománytörténeti vonatkozásait is, kezdve a XX. század nyelvészeti kutatások fordításra gyakorolt jelentőségének említésével. A fordításelméleti kérdésekkel foglalkozó kutatók közül megemlíti többek közt Eugene Nidát, Andrej Fjodorovot, Georges Mounint, James Holmest, H. J. Vermeert, Klaudy Kingát és Albert Sándort. Fordításelméleti alapfogalmak ismertetése közben felhívja a figyelmet a velük kapcsolatos nézetekre, illetve a terminológiai kérdésekben egyelőre tisztázatlan pontokra, a Bañczerowski Janusz nevéhez fűződő transzlatorika, valamint az Umberto Eco nevéhez kapcsolódó traduktológia terminus technicus alkalmazását illetően. Ebben a fejezetben kerül sor bizonyos fordítástípusok, illetve a fordítás során alkalmazott műveletek bemutatására; a továbbiakban szó esik a fordítói kompetenciáról, arról, milyen képességekkel/tulajdonságokkal kell rendelkeznie a fordítónak. Az olvasó áttekintést kaphat a különböző szövegtípusokról, a munka szerzője figyelmet szentel továbbá a nyelvi norma és a fordítói norma viszonyának, valamint a forrásnyelvi és célnyelvi szövegvariáns közti korreláció kérdésének is. Bemutatja a fordítási ekvivalencia, illetve az annak tagadását valló irányzatok elméleti hátterét és képviselőiket. Ebben a részben azt szintén megemlíti, hogy az 1990-es évek után készült műfordítások egyre gyakrabban élnek az ún. domesztikáló fordítói eljárás eszközeivel, amely során a célnyelvi olvasó elvárásnormáinak megfelelni igyekvő fordítások jönnek létre.
A második fejezetben ugyancsak fordításelméleti alapfogalmak, illetve fordításelméleti kérdések ismertetésével foglalkozik a szerző, ezúttal már a romantika korából származó műfordítás terminust is figyelembe véve az egyes fogalmak értelmezése során, de értelmezi egyben magát a műfordítást is, segítségül híva többek közt T. A. Kazakova, Lawrence Venuti, Józan Ildikó, illetve Anton Popoviè írásait.
A harmadik fejezet hat oldalon keresztül tárgyalja a magyar műfordítás-irodalom történetét. Lőrincz Julianna felhívja a figyelmet többek közt arra a tényre, miszerint az első ránk maradt vers – az Ómagyar Mária-siralom – is műfordítás, mégpedig egy latin liturgikus vers (planctus) magyar nyelvre történt átültetése, ugyanez mondható el a Halotti beszéd és könyörgés kapcsán is, arra szintén kitér írásában, miszerint a Biblia újabb fordításai lényeges elemeivé váltak a későbbi idők fordításirodalmának, s azt sem felejti el megemlíteni, hogy a magyar irodalom képviselői közül többek közt Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád is kiemelte a műfordítás jelentőségét az irodalom fejlődésében. A fejezet utolsó szakaszaiban kitér – a teljesség igénye nélkül – napjaink jelentős műfordítóira is.
A könyv következő része a műfordítás-stilisztika feladatait, elemzési módszereit mutatja be, az egyik lehetséges elemzési módszerként a funkcionális stilisztika módszereinek alkalmazásáról ír – a szöveg különböző szintjein történő vizsgálatról, amely adott esetben kiegészíthető más elemzési módszerekkel. Az egyes szintek vizsgálatát Szathmári István írásai alapján mutatja be, megkülönböztetve a szöveg akusztikai, szó- és kifejezéskészlet szintjét, valamint az alak- és mondattani jelenségek szintjét, a képi szintet, az extralingvisztikus elemek és a stilisztikai alakzatok szintjét. Ebben a fejezetben ír a műfordítás-kritikáról, annak elvárásairól és módszereiről, szerepéről a modern filológiában, kiemelve néhány jelentősebb tanulmányt a témával kapcsolatban.
A kötet legterjedelmesebb fejezetét a szerző tanulmányai, illetve konferenciákon elhangzott előadásainak szerkesztett, esetleg módosított változatai alkotják.
Ennek a fejezetnek első, az orosz költészet magyar fordításáról szóló részében Szergej Jeszenyin írásaival, illetve annak magyar nyelvű fordításaival foglalkozik a szerző – összevetve Rab Zsuzsa, Weöres Sándor, Erdődi Gábor, illetve Erdélyi Z. János által létrehozott Jeszenyin-fordításokat –, de megvizsgálja többek közt a költő verseiben megjelenő motívum- és képrendszerét is.
E fejezet második része a Magyar versek orosz és angol fordításban címet viseli. Példaként Petőfi néhány versének alakzatait veti alá kontrasztív vizsgálatnak, valamint azok célnyelvi szövegvariánsait, közülük is az angol és orosz nyelven készült fordításokat. A további dolgozatokban Petőfi Sándor mellett Pilinszky János és József Attila költeményei, illetve azok angol és orosz nyelvű célnyelvi szövegvariánsai kerülnek górcső alá. Petőfi Sándor esetében Az apostol című elbeszélő költemény költői képeit, hasonlatait, metaforáit veti össze a Leonyid Martinov által fordított szövegvariánsban létrehozott képekkel, s megállapítja, ezek a képek nem minden esetben adekvátak a forrásnyelvi szöveg képeivel. Pilinszky János esetében ír az esetleges fordítási nehézségekről is. Ted Hughes és Peter Jay fordításai kapcsán – melyek Csokits János és Marx Tamás társszerzők segítségével jöttek létre – megjegyzi, ezek bizonyítják, hogy Pilinszky verseinek angol nyelvű kommunikatív ekvivalense is létrehozható.
A sajátos üzenetű költői szöveg fordításával kapcsolatban József Attila verseit hozza fel példának, elsősorban a Bánat című költeményét, megvizsgálva a műfordítási folyamatot a vers nyelvhasználatának szemszögéből. A költő további írásai kapcsán pedig azzal foglakozik, mennyiben változik meg a szöveg jelentése a célnyelvi szövegvariánsban – különös hangsúlyt fektetve a jelentésbővülés, illetve jelentésszűkülés, képveszteség létrejöttére a célnyelvi szövegvariánsokban, továbbá rövid áttekintést ad József Attila verseinek orosz és angol recepciójáról.
Lőrincz Julianna Kultúrák párbeszéde című munkáját fordítási terminológiai fogalomtár egészíti ki, illetve két melléklet – az első a könyvben szereplő versek műfordítóit mutatja be néhány sorban, a második pedig az elemzett költemények szövegeit tartalmazza, a forrásnyelvi szövegek mellett azok célnyelvi szövegvariánsait is.
Meglátásom szerint a munka eleget tesz szerzője szándékainak, mely szerint: „…egyrészt egy összefoglaló, a legfontosabb nyelvészeti és irodalomtudományi megközelítésű fordítási alapkérdésekről szóló ismereteket szintetizáló elméleti részt szentelek a műfordítási folyamat és végeredménye, a fordított szöveg megközelítésének, másrészt saját – különböző folyóiratokban és konferenciakötetekben megjelent – tanulmányaimat adom közre.”
Kiemelném a kötet fentebb említett legterjedelmesebb, műfordítás-stilisztikai tanulmányokat tartalmazó fejezetének szerepét, amely az elméleti kérdéseket tárgyaló fejezetek mellett hasznos információkkal szolgálhat műfordítóknak és hallgatóknak egyaránt, egyfajta útmutatóként a műfordítási folyamat megközelítéséhez. Az olvasó elvárásainak találkozása a szerző szándékaival. Az olvasó és a szöveg közti dialógus. Mindezek lehetősége benne rejlik a szövegben.
(Lőrincz Julianna: Kultúrák párbeszéde. Eger, Líceum Kiadó, 2007)