Missa bestialis (Balázs F. Attila költészetéről)

Könyvről könyvre
Štefan Borbély írása
Balázs F. Attila valójában a nyugati ellenkultúrából is táplálkozó lázadó, nem véletlen, hogy egyik versének idézetét a Beat-nemzedék Allen Ginsbergjétől (Howl) kölcsönzi, ami sok minden egyéb mellett azt jelenti: a költő metafizikusan értelmezi létét a diszemináció (testi, pszichológiai) szétszóratás logikája mentén, amelyet a zuhanás feltételez.

Ekképpen lírájának egyik dominánsa a vallásos (de nem szak-rális) dimenzió, egy démoni, ám ugyanakkor lázadó szálon, amint azt megfogalmaz-za a Hiányzol című versben, ahol világosan közli: „Ördög minden költő” – entitás, másképpen fogalmazva: ellentétes azzal a Renddel és Teremtéssel, amit a Divinitás feltételez. Valójában a költő teljes – újból pontosítom: metafizikai természetű – lírai kalandja a Teremtő és teremtett között zajlik, Balázs F. Attila bibliai metaforái világosan jelzik a bukás, a birodalomból való kiválás irányát, melyben az ember, e logika szerint, a szétszóratás (diszemináció), az élet beláthatatlan, gyakran tekervényes útjain bolyongó lényévé válik.

A versek kelléktárát figyelmesen kidolgozott ínkongruenciákra alapozó manierista képiség uralja: szétszórt tárgyak, maszkok, amelyeket hol a költő, hol más személyek hordanak, tékozló fiúk és atyák. A napba tekintve a költő nem a ragyogást látja, nem az életadó meleget érzi, hanem a fekete foltokat az égitest felületén, másképpen szólva: a fényt szétdaraboló árnyékot, az aszisztematikus feketét, amelynek hatásaként a domináns sárga egységét veszti a sötétség sávjaiban. A posztharmonikus világ rögeszméje, amely tárgyak és széthulló élőlények maradványaiból, inkongruens törmelékéből áll össze,  T. S. Eliot Puszta országából jön, eh-hez adódik hozzá a Babits Mihály és József Attila irányából érkező negatív egzisztenciális borzongás, ám a metafizikai érzésbe konvertált egzisztencialista reszketés e két utóbbi mesterétől eltérően Balázs F. Attila nem inkriminálja a szétesést, viszo-nyulásában nincs sem szorongás, sem elidegenítés, hanem szembenéz vele, mint az általa megélt új – alkony-modern? – idők jelét. 

E tekintetben a kötet képi és ideatikus koherenciája példás: semmi oda nem illő, semmi diszkordancia vagy engedmény  az egész élvezetére irányuló vágynak, mindenütt csak szétszóratás (diszemináció), lét fragmensek, sávok, amelyek már nem állnak össze egy kerek, integráló rajzolatú szövetté.
„Mozgásformám a zuhanás” – mutat rá a költő a De Profundis című versben, hogy azután választását az ellenőrzött össze nem illések apoteózisába öltöztesse, a Demiurgosz által már nem irányított lét specifikumaként.

Gyakorlatilag itt két kompenzáló megközelítési módja is kínálkozik a költő által hipotézisként javasolt egzisztenciális kalandnak: önhitten a hiányzó Demiurgosz helyébe állva kötelezni a dolgokat a rendszerezett működésre belső kohéziójuk függvényében, vagy megpróbálni saját kezűleg visszaállítani az elveszett rendet. Az első reakció az örök romantikából fakad, a második neoklasszikus. Az utóbbi működését Valéryre vagy a román Doinaºra gondolva érthetjük meg: mindkettőjük számára a világ, mint eredeti adottság, megrázó diszkontinuitásként létezik, s a költő küldetése újra rendbe tenni azt, ami szétfoszlott, kényszeríteni a dolgokat arra, hogy alávessék magukat egy totalizáló, logikus harmóniának.
Ha elolvassuk a terjedelmes és fölöttébb kidolgozott Előzmények című poémát, látni fogjuk, hogy ezen utak közül egyik sincs ínyére Balázs F. Attilának, az ő számára az inkongruencia hiánya maga az aszisztematikus közeg, amelyben az élőlénynek élnie adatott, agresszív jelektől és jelképektől átjárt világunkban, felvállalva a rendszernélküliséget (aszisztematikusságot), mint esztétikai jegyet.

Az Előzmények az önfelfalást metaforizálja, mint az autoerotizmus extrém vektorát, amelyre az Egység képes: saját magát felfalva feldarabolódik, eltűnik a dolgokban és csalóka maszkok mögött, a vers ugyanakkor egy meghatározó ars poetikát is megjelöl, amennyiben szerzőnk számára a vers maga óriási esztétikai Moloch, amely mindent bekebelez, majd szétszór plurális formákban.  Verset írván a költő csak egy ilyen sokarcú Demiurgosz helyébe tudja helyezni magát, ami újból csak a Balázs F. Attila által művelt képzeletvilág manierista szubsztanciáját jelzi, az időbeli romlandóság akut érzésében feszülőt, egy szétesett, szétporlott Időt ábrázolva, amelynek a logikáját már csak a részlet múlékony koherenciája képes megteremteni.  A robbanás, törés része egyébként a kötet központi képiségének. A Felrobbant akvárium című versben a belső centrifugális feszültség áldozataként elpusztul maga a címben említett eszköz is, amelyből lopva, de boldogan siklik ki  a költő. Az Eufória című vers – és egyébként az egész kötet – főszereplője a „darabokra esett ember”, aki megtapasztalja az önelvesztés érzékiségének teljes centrifugális erejét: „elveszíteni csak magamat tudom”. „Az utolsó fényvitorlás megfeneklett” – állapítja meg a költő a Megtört kenyér című versben, hogy utóbb bekerüljön az élet örvényébe, egy vízimalom kerekei közé, amelyek nem őrölnek már mást, csak emészthetetlen liszt steril maradványait.

Két , ismétlődő attitűd bontakozik ki, mindkettő állandósul a kötetben. Az első az erotika, ám nem a testé, hanem a léleké – az érzelemé, nem pedig a megsemmisítő, érzéki nemi gyönyöröké. A költő azonban, egy gyengéd, megmentő szerelem lángjának táplálására képtelen, zavarodott szerelmes, aki elveszti önmagát mindegyik sze-retőben, akivel találkozik: ahelyett, hogy felfrissítő teljességében élné meg az éroszt, töredékekben éli meg, mivelhogy számára bármilyen életbeli tapasztalat nem lehet más, mint a szétporlasztó kudarcé, a maradékokká szétesett szép formáé.

A másik attitűd az egzisztenciális teatralitásé, avagy a maszké. A kötet tele van maszkokkal és elképesztő szerepjátszásokkal. A maszk valóságos rögeszme Balázs F. Attila számára, de nem azért, hogy kifejezze az időleges inkonzisztenciát, amelybe elfátyolozta magát az, ami egykor autentikus volt, hanem mert a világ, amelyben élünk, már nem egyéb hamis képek végtelen soránál. Maszkokban élünk, és azért, hogy maszkokká válhassunk, mindig mássá, magunktól mindig idegenné, ám felkavaró egyezésben a korral, amely már nem létezik csupán illúziót keltő maszkokban, látszatokban, amelyeket úgy vállalunk fel, mintha autentikusak volnának.

Az analógia ismét a Genezisre utal: az örök, egyetlen és oszthatatlan Úristen szükségét érezte annak, hogy elidegenüljön önmagától, megalkotván a sokféleséget (hegyeket, tengert, embert), lemondván az örökkévalóságról egy fogadás kedvéért, amelyet a szekvenciális időbeliséggel, a töréssel kötött.
„Csak az örök, amibe nem bújhatunk” – írja Balázs F. Attila. A többi – vagyis az, ami nekünk, embereknek megadatott, nem más, csak  végtelen alakoskodás, sze-reptudat. Nem a bűn terül szét büntetően és rémisztően a Demiurgosz és az Ember közé – sugallják a versei annak a kötetnek, amit épp most olvasunk –, hanem az ember boldogan viselt átka, hogy maszkokat viselhet, hogy elrejtőzhet  mások és önmaga elől, szemben a rejtőzésre képtelen Istennel, akit csak azért nehéz meglátni, mert ő nem rejtőzködhet,  nem partikularizálódhat valamely maszk révén, mert nem fejeződhetik ki látszatokban.  
„A szerep én vagyok mert önmagam játszom / szöveggel vagy szöveg nélkül” – mondja ellentmondást nem tűrve a költő a Színpad az egész… című versben, és a teatralitás összezavart szükségessége rögeszmésen visszatér több költeményben, legalább két értelmezési lehetőséget nyújtva. Az egyik a „részekre hullott emberre” jellemző folyamatos önporlasztás a szerepek révén, a kiegészítő értelmezés pedig a létnek mint olyannak a színpadiasítása, ami a költőt nyugodt és kiszámított lázadóvá teszi, az Istenséggel szemben álló logikus és hideg renegáttá, mint a Gordiuszi csomóban, ahol csak látszólagos ellentmondásként jelenti ki: „ha szeret engem az isten,, miért kell megbocsásson?”  
Ennek a teátrális diszeminációnak a következményeként a kötet képiségét az átalakulások uralják, az egymást metsző és egymásba játszó formák, egymással minden logika nélkül találkozó életszerepek, megállíthatatlan átalakulásban burjánzó látszatok. Létezik olyan világegyetem, amelyben valamennyi ilyen inkongruencia integráló értelmet kaphatott volna, éspedig az organicitás, amelynek területére Balázs F. Attila nem hatol be, mivel ez azt jelentette volna, hogy kilép abból a történelmi szociális keretből, amelyben feldarabolt létezését elképzeli mint a diszemináció gyönyörét, hogy odahagyja életét, amelyet úgy értelmez, mint hatalmas összezavarodott manierista keverőgépet, amely képes a lényt szétdarabolni azért, hogy átadja a szétszórt szerepeknek amelyekből ő maga, mint boldog fatalitás, összetevődik (megkomponálódik).