A kortárs magyar irodalomról (Sz. Molnár Szilvia: Bevezetés a kortárs magyar irodalomba)

Könyvről könyvre, Erdélyi Margit írása – A Hatágú Síp Alapítvány gondozásában jelent meg Sz. Molnár Szilvia Bevezetés a kortárs magyar irodalomba címû könyve (Budapest, 2005). A ma irodalmáról szóló szakkönyvek mindig izgalmas szellemi kalandot jelentenek az olvasó számára, hiszen a jelenidejûség azt is jelenti, hogy szemtanúi vagyunk a mûalkotások születésének, hogy kevés az időtávlat bármely merevebb ítélkezésre, s a recepciót nem-igen befolyásolja a kritikák sokasága.

 Ha a felsoroltakat erényként szeretnénk feltüntetni, máris megjelenik bennünk a kétely: vajon az egyes/egyedi megközelítések helytállóak-e, amikor az összefüggések látásához föltétlenül egy szélesebb horizont kívántatik. Sz. Molnár Szilvia már a bevezetőjében is említést tesz arról, hogy „a kor-társ irodalom irodalomtörténeti helyéről csak keveset lehet elmondani, ahhoz képest, ami az irodalomtörténet feladata lenne; meghatározni hol kezdődik, és körülbelül hol látszik a vége, kik a jelentős alkotói, és melyek a meghatározó mûvek”. (7.)

Szerzőnk a korszak kezdetét a 60/70-es évekre teszi, merthogy ezen időszak irodalmi alkotásai több értelemben meghatározóak voltak, s a mai irodalom megítélé-sében gyakran alkalmazott generációs szempont szerinte fogódzó lehet abban is, hogy poétikai szempontból közös, egységes vagy éppen hasonló alkotásokat tegyenek le az asztalra. Az irodalmi hagyomány folytonosságát az irodalomtörténet kontinuitása is meglehetős rendszerességgel folytatja, persze átszûrve, megtartva a múlt értékeit, hogy általuk és velük viszonyítva is láttassa a mindennemû érdemi törekvéseket.

    A 60/70-es évek irodalma olyan irodalomszemléleti változást teremtett, amelyben mind a generációs, mind pedig az irodalomtörténeti korszakhatár időbeni összhangban van. Az irodalomtörténésznek nincs könnyû dolga amiatt, hogy a korszak-ban bőséggel termettek az irodalmi alkotások, ez esetben a lírai és epikai termésre gondolhatunk. A drámai mûnem vizsgálata ugyanis – sajnálatunkra – kimaradt a könyvből. A szerző indoklása és állítása – véleményünk szerint – csupán részben helytálló, misze-rint „napjainkban a színháztudomány veszi át a feladatot, hogy a dráma történetével és kritikájával foglalkozzon”.(9.) Mi úgy gondoljuk, hogy a színháztudomány az irodalomtudománytól eltérő szempontok szerint vizsgálódik, s az egyik nem helyettesítheti a másikat.  Sz. Molnár Szilvia a továbbiakban bevallja, hogy csupán a példaértékû mûveket veszi sorra, nem kívánja a korszak irodalmi alkotásainak teljes „listáját” nyújtani. Annál is inkább, mert az ezredfordulóhoz közeledve a történeti szempontok mellett egyre inkább érvényesül a szinkron vizsgálódás, azaz korunk aktuális kérdéseinek majd a szépirodalom formai, tematikus, irányadó jelenségeinek összevetése. Fontos tényezőnek véljük a szerző azon eljárását, miszerint külön-külön vállalja fel a lírai és epikai normatívák változásainak leltárát, illetve hangsúlyozott szempontnak tartja az olvasó viszonyulását az egyes mûvekben. Vagyis azt, hogy elfogadó/értő olvasásról van-e szó, vagy éppen kalandozó tájékozódásról, illetve az éppen érvényes olvasói íz-lés kielégüléséről. Az alapvetésben megkerülhetetlen a letisztulatlan kánon gondolata is, hiszen az idő s az újabb paradigmák döntenek mindig arról, hogy az adott mûalkotás megmarad-e a szépirodalom tartozékaként vagy a peremre kerül, mint negatív előjelû populáris, ponyvairodalom vagy tömegkulturális jelenség.
A kortárs irodalom történeti megközelítésének szempontjait nyomós érvekkel befolyásolja a korszak „befejezetlensége”, képlékenysége, hiszen ma élő írókról, mûvekről kell számot adni. Nem mindegy az a tényező sem, hogy mennyire nyúlik visz-sza a kutató a megelőző korok vagy a 20. századi magyar irodalom terméséhez, hagyo-mányához, s miképpen viszonyít e folyamatban. Ellentmondásokat rejthet a magyar behatároló jelző is, hiszen az ország határain túl is születtek kiváló alkotások a nemzetiségi, illetve az emigráns írók tollából. A szerző által érvényesített megszorító szempont e tekintetben a nyelvre s a közvetített kultúrára vonatkozik. Újszerû rálátást kíván az intermedialitás közegébe tartozó „irodalmi” anyag (a hangzó versek, a képversek, az akciók), amelyek feltûnően befolyásolják, megújítják az irodalomtörténet fogalomhasználatát.
Az utóbbi időben látványos változás történt az irodalmi recepcióban az által, hogy a tiltott, elhallgatott alkotók mûvei is az olvasók elé kerültek (pl. Márai, Vass). Az irodalmi cenzúra megszûnése által kiszélesedett a megjelent alkotások skálája: különféle irányzatok érvényesülnek, harmonizált mûvek, pályakezdők kötetei, médiasztárok könyvei, a külföldi irodalom jó vagy rossz fordításai kerülnek kiadásra – gyakorlatilag bárkinek, bármilyen témájú könyve megjelenhet. A könyvkiadás nem a kanonizációt ügyeli meg elsődlegesen, ahogy mindig is betöltötte e feladatot, hanem a tömeges piacra, az üzletre koncentrál. Ebben a helyzetben fokozottan célzatos feladata az oktatásnak, a kutatásnak, hogy az irodalmi értékeket felfedje, tudatosítsa, tanítsa; s az irodalomtudomány/a publicisztika alapvető feladata,  hogy bemutassa, bírálja, harmonizálja az értékes alkotásokat. Korunkban az irodalomtörténet mellett felfokozottan funkcionál az irodalomelmélet és -kritika is. Ez utóbbiaknak szintén felelőssége, milyen kvalitású és mennyiségû szépirodalmi mû kerül be az irodalomtörténeti kánonba.
A 60/70-es évek irodalmának poétikai-esztétikai értékei nem a tematika váltását, hanem a formanyelvét jelentik elsősorban. A marxista irodalomtörténet politikai-ideo-lógiai alapon az 1945 körüli korszakot jegyzi, amely hatására a magyar irodalom negy-ven évig elválasztódott a kortárs európaitól.
A klasszikus modernség szemlélete már kiteljesedőben volt a harmincas/negy-venes évek irodalmában, később (részben) szintén alapozta a mai kortárs irodalmat. A 60-as években enyhült a politikai nyomás, az ideológia ereje, s megváltozott az irodalomalkotás módja. A magyarországi líra mintegy lépéselőnyre tett szert az által, hogy sikerült kapcsolatot teremtenie a párizsi Magyar Mûhellyel, az USA-beli Arkánummal, a vajdasági Új Symposion körével. A hivatalos irodalmi életből kiszorult írók lakásokban, kávéházakban szerveztek szellemi központokat; periodikákban, antológiákban jelenhettek meg írásaik.
A modernség fogalmának értelmezése meglehetősen képlékeny, ámde a 20. századi irodalomtörténeti vizsgálódásnak mégis alapfogalma kell, hogy legyen. Kezdetei ugyanis a Nyugat folyóirat indulásával, a Holnap antológia köteteinek megjelenésével, Ady Új verseinek megszületésével datálhatók. A Nyugat és körével kialakított kánon a klasszikus modernség, az esztétista modernség ideje, annak ellenére, hogy a Nyugat nem kellően figyelt az avantgárd, illetve a külföldi kortárs irodalom egy részére (az angolra, az amerikaira).
A magyar avantgárd más fő célzatot tartott szem előtt, mint a Nyugat és köre. Kassák folyóiratai, a történeti avantgárd szerzői más úton jártak, mint a nyugatosok. A hivatalos irodalomtörténet megkésve 1989 után méltatja érdemben a magyar avantgárd hozadékát. A késő modernség költészetére egyaránt hatással van a két eltérő poétikai hagyomány: a klasszikus modern és az avantgárd.
A magyar líra alakulásában az ötvenes évek költészete új formanyelvet teremt. A hermetikus-tárgyias líra a töredékes, rejtjelezett, személytelen megszólalást részesíti előnyben, olyan képi világgal, amelyben a tárgyak szimbólumok. A Pound, Eliot, Rilke, majd József Attila, Babits Mihály hatását példázó Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes a legkiemelkedőbbek. A képviseleti jellegû költészetként említett, közér-dekû, nyilvános líra alkotói között Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László szerepel leginkább. Az alakváltozó szerepköltészet képviselőiként Weöres Sándorral, Határ Győzővel foglalkozik a szerző, míg a neoavantgárd experimentális költői közé Nagy Pált, Papp Tibort, Juhász R. Józsefet, Bujdosó Alpárt, Domonkos Istvánt, Tolnai Ottót sorakoztatja fel.
A könyv szerzője külön fejezetben tárgyalja az underground irodalmat, majd az „új érzékenység” költészetét is. A posztmodern próza megjelenésével szinte egy idő-ben jelenik meg az új érzékenység költészete, amely a modernség poétikai szereptudatának változását, a nyelv kommunikációs polarizálódását egyaránt figyelembe veszi.
A hagyományos lírai szerep a szubjektumválság következtében háttérbe szorul, a költők nyelve a 80-as években alulretorizált (profán, dísztelen, szlenges stb.), az alkotók kiaknázzák a nyelvi játék lehetőségeit, felerősödik a groteszk, az irónia, a több-értelmûség, a szövegszerûség. A 90-es évek hozzák az önelidegenedést, a jelentés-képzés elutasítását, a töredékességet, a kollázsszerûséget, a palimpszesztet (Tandori Dezső, Orbán Ottó, Petri György, Oravecz Imre), de egyben a hagyomány folytonos-ságát, illetve folytathatatlanságát és átalakítását is. E formakísérletek nagy hatással vannak a legfiatalabb költői nemzedék tagjaira, akik természetesen sajátságos úton járnak (Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Kemény István, Borbély Szilárd, Tóth Krisztina, Zalán Tibor és mások).
A kiadvány harmadik fejezetében a kortárs magyar próza fejlődési szakaszaival foglalkozik Sz. Molnár Szilvia. Noha az irodalomtörténet az 1986-os évhez, azaz Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve megjelenéséhez köti a magyar posztmodern regény kezdeteit, mégsem általánosítható e jelenség. Ahogy a lírai költészet sokszínûvé formálódott, ugyanaz történt a próza világában is. A hagyomány ezúttal is erősen befolyásolta az irodalommûvészet arculatát, s így az irányzatok változatossága már az 1930-as 40-es évekre vezethető vissza. Németh László-, Illyés Gyula-, Tamási Áron-, Márai Sándor-regények (Krúdy Gyula-, Kosztolányi Dezső-hatások reprezentálják a korszakot, ugyanakkor a hagyomány folytatásának kiemelkedő alkotásai születnek meg Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Mándy Iván tollából.
    A modern próza történetében fontos helyen van Füst Milán regénye A feleségem története, amely Darvasi László forgatókönyve alapján színpadi adaptációban is izgalmas vitatéma. Németh László lélektani regénye, az Iszony szerep és lét összehangolatlanságát  példázza, akár a többi nőregénye, antropológiai alapú jellemértel-mezést nyújt. Szentkuthy Miklós, Határ Győző és Márai Sándor mûvészete külön alfejezetben jelenítődik meg Sz. Molnár sajátos irodalomtörténeti szelekciójában.
    A 60/70-es évek regényújítási kísérleteit két irányba terelve értelmezi a szerző. Az egyik irány a metonimikus világképzés hagyományát folytatja, amely a világ rea-lisztikus szemléletét és megjelenítését utánozza. „Ebben a világképzésben a törté-netközpontúság és az ábrázoláscentrikusság dominál, annak ellenére, hogy a modern regények éppen a fentebb felsorolt tulajdonságok viszonylagossá tételében érdekeltek, és igyekeznek nem egyértelmû jelentéseket közvetíteni az olvasónak, hanem inkább olyan szövegszerû nézőpontokat teremteni a regényben (pl. elbeszélőt, retorikai elemeket, időszerkezeteket), melyek az olvasóra hárítják a jelentésalkotás feladatát.” (104.) A másik irány a metaforikus szövegalkotást alkalmazza, amikor is a regényben megjelenített történet az elbeszélő értelmezésében kerül az olvasó elé. Mivel az elbeszélő állandóan viszonyítja a történetet és saját interpretációját, a történet és az elbeszélés elválik egymástól.
    A fentebb említett metonimikus világképzés tendenciáit megerősítették a 20/30-as éveikben megjelent szociográfiák, a népi írók kiutat kereső programjai, a népiek és urbánusok közötti viták. Az ötvenes évek ideológiaközpontú irodalmát megtagadva a 60-as évek írási szándékai az igazság közvetítésére, az embereszmény bemutatására irányultak (pl. Sarkadi Imre: A gyáva, Fejes Endre: Rozsdatemető, Sánta Ferenc: Húsz óra stb.). A 60/70-es évek metonimikus jellegû prózája a világot történetszerûen ok-okozati rendszerben mutatja be, több változat a 19. és 20. századi alkotói technikákat próbálta megreformálni, amely különösen szembetûnő az alakrajzok lélektani alapú megoldásaiban (Szilágyi István, Gion Nándor, Domahidy András). A kor-szak irodalmában helyet kap az ún. közéleti megszólalás: a korkritika, a fikcionalizált tárgyiasságú próza (Illyés Gyula, Cseres Tibor, Sánta Ferenc, Moldova György, Galgóczi Erzsébet, Sarkadi Imre, Déry Tibor).
    A metaforikus szövegalkotás képviselői egymástól eltérő módon oldották meg a történet és elbeszélő közötti eltávolítási technikákat. Konrád György „eszköze” a tudatfolyam, Örkény Istváné a groteszk-abszurd látásmód, Tolnai Ottó elsőként alkal-mazza a kollázseljárást, az asszociatív technikát, Mészöly Miklós, Mándy Iván életmûvében is megjelenik egy sajátos új formanyelv. Mészölynél a novellisztikus hagyo-mányú helyébe lép a riportszerû, tárgyias, nem fiktív elbeszélés.
A posztmodern mûvészetszemléletről szóló vita során már a 80/90-es években is bőséggel feltettek olyan kérdéseket, amelyekre nézve a mai napig nincs egyértelmû válasz. Konszenzusra vár maga a fogalom letisztulása, vajon korszakfogalom-e, irányzat-e, illetve szemléletmód-e. A korszak teoretikusainak törekvései: (pl. Lyotard, Hassan, Eco, Borges, Calvino) a szemléletmód jellemzése, a modern-posztmodern ellentétek táblázatba foglalása stb. jó alapot szolgáltak a fogalmak használatára, vég-leges rendszerezésük azonban nyilvánvalóan várat magára.
    A magyar irodalomban is népszerûvé vált a posztmodern regény elbeszélés-technikája, a könyv-metafora alkalmazása, a detotalizáló gondolkodásmód, a másság elve, a populáris és elit mûvészet közötti határok oldása, a médiahatás, s mindezek több esetben másféle arányokat és hangsúlyokat érvényesítenek az európai, illetve világvi-szonylatú posztmodern szemléletmódokhoz viszonyítva. A prózairodalom kibontakozása kapcsán ismét azt mondhatjuk, hogy a posztmodern magyar regénynek elég korán megjelentek olyan előjelei, amelyek beszédmódváltásukkal, perspektívaváltozásaikkal igyekeztek hitelesebbé válni, mint az őket megelőző mûvek és írók: Esterházy Péterről, Kertész Imréről, Nádas Péterről, Mészöly Miklósról, Temesi Ferencről, Grendel Lajosról van szó elsősorban.
    A posztmodern próza a dekanonizációs törekvések ellenére kánont teremtő önmagában is, s a posztmodern irodalomelmélet és -kritika e jelenség igazgatását felvállalta. Az irodalomtudomány belátta azt, hogy a pusztán tematikus elrendezések nem elégségesek a változáshoz, a ráláttatáshoz pedig szükséges a forma követése is. Jellemző ugyanis, hogy fokozatosan elválasztódnak egymástól a mûfajfogalmak (utópia, családregény, krimi, lélektani regény), az olvasási alakzatok (travesztia, nőirodalom, új történelemszemlélet), majd felerősödik a külföldi fogadtatás, illetve a mûfordítás beleszólása is a mûalkotók értékelésébe (sikerkönyv, Nobel-díj). A letisztult értékítéletek azonban sok olyan mûvet kihagytak s a jövőben is kihagynak a kánonból, amely csupán valamely korhoz illő extrémitást szolgált, s rendszerint megtartják azo-kat, amelyek az irodalmi hagyományokra, a nyelv gazdagságára támaszkodnak, múlt korok értékeit viszik tovább, és cizellálják azokat, s egyben megfelelnek a mindig újabb kulturális kihívásoknak. Meglátásunk szerint Sz. Molnár Szilvia sajátos szempontokat érvényesítő irodalomtörténeti szakkönyve a fenti gondolatok jegyében született, s alapozó könyv a megfelelő értékítéletek kialakításához minden értő/érdeklődő olvasó számára.
(Budapest: Hatágú Síp Alapítvány 2005, 198 p.)