A TALAMON-Díj kitüntetettjei

Szerző: Németh Zoltán
Hagyomány és önértés  (Laudáció Szalay Zoltán prózája kapcsán)
Szalay Zoltán azok közé a fiatal irodalmárok közé tartozik, akik számára az irodalom hangsúlyozottan önértés, önmegismerés. Rendkívül szimpatikus vonás számomra, hogy a prózaíróként jegyzett Szalay rendszeresen közöl kritikákat és recenziókat különféle lapokban.

Nekem ez azt mutatja, hogy önmaga szembesítése más mûvekkel, a folytonos, leállíthatatlan dialógus olyan igényként jelentkezik Szalay számára, amely által az irodalom egészére képes rákérdezni. Rendkívül fontosnak érzem, hogy már egy fiatal író is birtokoljon olyan fogalmi nyelvet, amelyen hozzáférhet a hagyományhoz, és elsajátíthatja mestersége alapvető fogásait.

A fiatal prózaíró mûveiben egy olyan hagyományhoz nyúl vissza, amely a magyar irodalom egy jellegzetes vonulatához és a kortárs magyar irodalom jól körvonalazható csoportjához fûzi. Szalay prózája általában konkrét hely- és időviszo-nyokhoz kötődik, alakjai jellegzetes figurák, napjaink köztünk járó emberei. Az ún. rögvalóság érdekli, éppúgy, mint Móricz Zsigmondot és Tar Sándort, a helyi színeket keveri prózájába, mint a békéscsabai Bárka folyóirathoz kötődő Kiss Ottó, Grecsó Krisztián és Kiss László, valamint Cserna-Szabó András. Szalay prózája több szállal kapcsolódik Grendel Lajos legújabb korszakához, a New Hont-trilógia darabjaihoz is: hétköznapi emberek kisszerû életeseményeiből épülnek fel történetei.
A Nyelvjárás (2007) címû regénye ehhez a minimalista-realista próza-felfogással is rokonítható: a lecsúszott egzisztenciák, kisstílû figurák világa ez. Ha Szalay látásmódjában és nyelvhasználatában visszafelé igyekszünk az időben, akkor a zolai naturalizmus inspiráló hatását is felfedezhetjük. Vajon determináltak, eleve meghatározottak Szalay prózájának hősei és antihősei? Létezik kilépés zárt  világukból? Nem hiszem, hogy nekem kéne megválaszolnom ezt a kérdést. Korjellemző magyar próza – talán így szokták jellemezni ezt a fajta prózafelfogást, amelyre Szalay ráépíti saját látásmódját. Szövegeiben társadalmi cselekvésmintákra láthatunk rá. Kritikai realizmus – említhetnénk egy másik irodalomtörténeti fogalmat. Hiszen Szalay prózája nagyon erős távolságtartással közeledik korunk, a jelenkor társadalmi kérdései felé. Szereplőinek kényszeres cselekvései, a kor karrierlehetőségei felidézhetik mind a kapitalizmus hőskorának időszakát, mind napjaink újkapitalizmusának karriertörténeteit. Mindez persze egy jellegzetesen 20. századi tapasztalattal, a tömegméretû elmagányosodás tapasztalatával párban jelenik meg.  
Legalább két síkon hozza mûködésbe a tágabb hagyományt, egyszersmind talán meg is döbbentve olvasóját. Egyrészt van egy nagyon erős vonulata, amely a francia egzisztencializmusra emlékeztet: a környezetétől teljesen elidegenedett főszereplő, akinek egymás után sorjázó leszámolástörténeteivel ismerkedhetünk meg. Így válik egy Duna menti település világa egy egész korszak modelljévé.
A fiatal és regionális írók, költők egyik legnagyobb veszélye talán az, ha elhiszik magukról, hogy a fiatal és regionális író státusa felmentést ad a hagyomány-nyal való szembenézés, párbeszéd, vita felelőssége alól. Én azt kívánom Szalay Zoltánnak, hogy ne a könnyebbik utat válassza, ne simuljon bele ezekbe a pozíciókba, hanem tág, korszerû, inspiráló, vitaképes hagyományt találjon prózája számára.                             
                                                    
 Nyelvi szikrák
(Laudáció Z. Németh István prózája kapcsán)  

Z. Németh István kétségkívül a szlovákiai magyar irodalom egyik legtermékenyebb írója. A 2004-ben megjelent A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 címû kötet Z. Németh Istvánról szóló szócikke tíz kötetét sorolja fel, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának honlapján található adatok sze-rint ez mára 16 kötetre nőtt.
De nemcsak rendkívül termékeny, hanem hihetetlenül sokoldalú szerzőről van szó. Talán okozott némi meglepetést a jelenlevők számára is, hogy Z. Németh István a Talamon Alfonz-díj jelöltjei között szerepel, hiszen Z. Németh költőként kezdte pályáját, s főként költőként van jelent az irodalmi köztudatban is. Végig-nézve kötetein azonban meglepetést okozhat, hogy kötetben megjelent prózai alkotásai számban majdhogynem utolérik verseskötetei számát. Z. Németh sokol-dalúsága ebben is megmutatkozik: költőként is írt szerelmes verseket, gyermekverseket, s prózaíróként is rendkívül sokféle mûfajban alkotott. Alfa felügyelő színre lép címû 1995-ös kötete például krimiparódiákat tartalmaz, a Noémi bárkája címû 1996-os kötetét novellákból állította össze, Noémi bárkája címmel 1996-ban regénye jelent meg. Nincs meneqés címû 2001-es antológiájában irodalmi paró-diákat, karikítúrákat találhatunk. A 2006-os Anticitrom címû kötete humoreszkeket tartalmaz, a 2007-es Kis magyar cyberpunk pedig novellákat.
Sokoldalúsága mellett Z. Németh István írásmûvészetének közmegegyezésen alapuló vonása rendkívüli képessége és fogékonysága mindenféle humor, leg-hangsúlyosabban a nyelvi humor iránt. Egyedülálló kreativitása nyelvi poénokban jelenik meg, amelyekkel mind verseiben, mind prózai alkotásaiban találkozhatunk. Erre a nyelvi humorra és poénszerûségre leginkább az anagrammatikus nyelvi játékok adnak lehetőséget. Z. Németh szétbontja a szavakat, megfelelteti egy hasonló hangokból felépülő másik szóval, majd a kettőt összemontírozza.
Nincs meneqvés címû, egyik kedvenc Z. Németh-kötetemben éppen azért vannak helyükön ezek a poénok, mert önmaguk ellen fordítják a parodizált szöve-gek és az irodalmi élet nyelvi kódjait. „Ragyogás várt volna, siker, tizenhét könyv, Madách-díj, Fábry-díj, Duba-díj, Grendel-díj, Nobel-díj, Lovicsek-díj, nyugdíj…” – szólal meg egy hang kötetében. Anticitrom címû kötetének publicisztikai írásaiban, egyperces novelláiban a nyelvi poénok korunk társadalmi abszurditásait és ellentmondásait szikráztatják fel:
– Ugye, maga pedagógus.
– Igen, de miből látszik ennyire?
A sárpakolásból, ami messziről testfestészetnek tûnhet ugyan, közelebbről nézve viszont jól látható, hogy a miniszterelnöktől kezdve az összes nagyfejû egy-kori bukott diákig mindenki magába törölte a cipőjét.
Z. Németh István eddigi alkotásai véleményem szerint leginkább Karinthy Frigyes és Rejtő Jenő szövegei felől értelmezhetők leginkább. Groteszk humor, abszurd nyelvi poénok, nyelvjáték és populáris gesztusok jellemzőek írásaira. Én azt kívánom Z. Németh Istvánnak, hogy sose fogyjon ki a nyelvi humorból, a nyelv ereje sose hagyja el írásait.
               

A varázsló történetei
(Laudáció Hunčík Péter prózája kapcsán)

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy senki sem várt el egy határEsethez hasonló regényt Hunčík Pétertől. A kiváló pszichiátertől, akinek köszönhetően én magam is részt vettem egy konfliktuskezelő pszichodramatikus-interetnikus tréningen még évekkel ezelőtt, sokkal inkább valamilyen társadalomtudományi kézikönyvet, pszi-chiátriai naplót vagy útirajzot vártam volna jómagam is, ha arra került volna sor, hogy tippeljek a szerző írói munkásságára. Vagy éppen verseskötetet, hiszen Somos Péter néven publikált verseit jó pár évvel, évtizeddel ezelőtt olvastam én is.
Hunčík Péter olyan, kiérlelt regénnyel lepte meg a magyar írótársadalmat, amely egy határ menti kisváros, Ipolyság mikrotörténelmén keresztül mutatja be a 20. század kanyarulatait, összefonódó eseményeit.
Különös, sok mûfajú, hihetetlenül gazdag regényről van szó. Tele törté-netekkel, anekdotával, rengeteg anekdotával. Hunčík Péter úgy mesél, hogy a történet visszanyeri általa eredendő, ősi, mágikus, misztikus hivatását. Miről is van szó?
Képzeljük el, ahogy az ősember a barlangjában a tábortûz mellett meséli a történeteit. Nemcsak a sajátját, hanem amit a nagyapja mesélt, amit annak a nagyapja, és így tovább. A szóbeliség ősi, embereket, ősöket egyetlen bûvkörbe, a vér és a közös sors kötelékébe vonó történeteiről van szó. Hunčík Péter határEset címû könyve által mintha mindnyájunkat egy nagy tábortûz mellé ültetne, s amikor körben elhelyezkedtünk, elkezd mesélni és mesélni. És meséjéből, történeteiből megelevenedik a huszadik század, egyszervolt, régenvolt emberek, örömük és szen-vedéseik, bánatuk és boldogságuk. Hunčík Péter könyvének olvasása közben találtam vissza én is az emlékeimhez. A boldog családi ünnepekhez, amikor nagyapám és nagybátyám végtelen történeteit hallgattam mint gyerek: falusi anekdotákat az amerikai felderítő repülőgépek miatt  fehérre meszelt piros háztetőről, a piros gatyával meggyújtott május elsejei lángról, a második világháborúban koponyatalálatot kapott dédnagyanyám különös, szimbolikus gyógyításáról. A Határeset címû nagyregény is tele van ilyen történetekkel, különös alakokkal, különös sorsokkal, szívbe markoló és mulatságos történetek sokaságával, amelyek a mi történeteink, a mi alakjaink, a mi sorsunk.  
Hunčík Péter mint egy varázsló a hessei Üveggyöngyjátékból, mint egy sá-mán, egy jógi, egy guru, aki történeteiben őrzi a nép történetét, leültet maga mellé és mesél. Voltaképpen ezekből a történetekből válik néppé a tömeg, közösségivé az egyéni identitás, nyelvvé a hang. Mindez úgy, hogy minden sorában ott a tolerancia: a másik megértésének igénye. Ez a bátor, bölcs és mély tolerancia! A történetek százait úgy köti össze, hogy közben önvizsgálatra kényszerít, arra, hogy saját magunk idegenségével is szembenézünk. Azzal az idegenséggel, amely napról napra, óráról órára, percről percre azt a kérdést szegezi nekünk, hogy: Ki vagyok én? Miért cselekszem úgy, ahogy cselekszem? Amit tegnap gondoltam, azt gondolom ma is? Miért gondolom magamról azt, amit gondolok? Mi a célom azzal, amit mondok? Mit akarok elérni a gondolataimmal és az érzelmeimmel? Én vagyok a gondolataim és az érzelmeim? Ki vagyok én?
A határEset egy rendkívül bölcs író rendkívül bölcs könyve. Hálás vagyok, hogy olvashattam. Azt kívánom Hunčík Péternek, hogy viselje el a szavakat, saját szavait, és viselje el a legbizarrabb történeteit is.