Hűség a szülőföldhöz…(Laudáció Fónod Zoltán 80. születésnapjára)

Szerző: Németh Zoltán
A laudáció műfaja jogosan, okkal nem tartozik a szépirodalom és irodalomtudomány elismert műfajai közé, hiszen benne és általa olyan – fölöttébb, hangsúlyozottan retorikai – formában kénytelen megjelenni bármiféle megnyilatkozás, amely a kritikai él és a vitaképes dialógus helyett a dicséretre helyezi a hangsúlyt.

Mit tehet tehát a laudáció írója, ha kritikus? Mit tehet a laudáció megcélzottja, ha a laudáció olyan szerepre kárhoztatja, hogy képesnek kell mutatkoznia elviselni a dicséretet, a méltatást, egyfajta védőbeszédet.

Első találkozásom Fónod Zoltánnal a Komenský Egyetem Bölcsészkarának folyosóján történt, amikor 18 éves koromban felvételiztem, majd a következő években a találkozás heti szinten megismétlődött. Még ma is emlékszem Fónod tanár úr csodálkozó arcára, amikor az Ady-szemináriumon nem a kötelező Király István-elemzés kivonatát adtam elő, olvastam fel, hanem saját értelmezésemet. „Érdekes, érdekes – hümmögte Fónod tanár úr –, de ez nem a Király István – állapította meg végül.” Még közelebbi viszonyba akkor kerültünk, mikor egy hirtelen felindulásnak engedelmeskedve harmadévesként beültem Fónod tanár úr Móricz-előadására a negyedévesek közé. Azt hiszem, ezt a példátlan eseményt, hogy egy másik évfo-lyam órájára csak úgy l’art pour l’art beüljön valaki, a Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén sem előttem, sem utánam nem csinálta végig senki.

Ezen túl közvetve Fónod tanár úrnak köszönhettem azt is, hogy az Irodalmi Szemle akkori főszerkesztője, Tőzsér Árpád felfigyelt rám, hiszen Tőzsér nemcsak hogy megjelentette Milan Kundera Jakab és az ura című művéről készült szemi-náriumi munkámat, hanem szerkesztőként is elhelyezkedhettem a lapnál. És ugyan-csak Fónod tanár úrnak köszönhetem a kilencvenes évek közepétől rendszeressé váló előadásaimat az írószövetség épületében, a Laurinská 2. ötödik emeletén, amellyel tulajdonképpen kritikusi és irodalomtörténészi pályám indult.

Ha említeni kéne valakit, aki életét a szlovákiai magyar irodalom kutatására tette fel, nos, akkor én Fónod Zoltánt az elsők között említeném. Tanulmánykötetek, irodalom-történetek, egyetemi jegyzetek, monográfiák, szerkesztett kötetek jelzik ennek a szenvedélyes érdeklődésnek az útját. Számára a szlovákiai magyar irodalom kutatása szolgálat, hűség a szülőföld iránt. Ezért van az, logikusan, hogy a szlovákiai magyar irodalom atyjaként is felfogható Fábry Zoltán életműve Fónod Zoltán számára alfa és ómega, megkérdőjelezhetetlen érték, a vox humana vállalása. Nem véletlen, hogy Fábry Zoltán összegyűjtött művei (tizenkét kötetben) éppen a tanár úr szerkesztésében jelentek meg.

Fónod Zoltán írásaiban van valamiféle heroikus kitartás, az újabb irodalom-elméleti beszédmódokkal való szembeszegülés, az állandóságnak, a változhatatlan, örök értékekhez való ragaszkodás. Számára éppen ezért az irodalomtörténettel való foglalkozás mindig és egyúttal erkölcsi kérdés is: a hagyományokhoz, a szülőföldhöz és az emberi értékekhez való ragaszkodás kérdése. Ezért láthatunk rá írásaiban az önként vállalt fiúi pozícióra: a Fábry-féle korparancsot kívánja követni a jelen körülményei között is.

Miközben készültem erre a laudációra, jó néhány Fónod-kötetet vettem le a polcról. Beleolvastam a 2004-ben megjelent Önarcképek című beszélgetésgyűj-teménybe, a Fábry Zoltánnal, Egri Viktorral, Rákos Péterrel, Turczel Lajossal, Duba Gyulával, Szigeti Lászlóval készült beszélgetésekbe. Belelapoztam a Repedések a falon (2005) című publicisztikai kötetbe, illetve a Szétszóródás után (1998), a Szellemi őrjárat (2006) és a Vonzásterek (2007) című kritika- és tanulmánykötetbe. Átlapoztam az Üzenet című monográfiát, amely A magyar irodalom története Cseh/Szlovákiában 1918–1945 alcímet viseli, s a korszak egyik megkerülhetetlen alkotása. Mennyi név, mennyi elfeledett életmű, mennyi senki által sem olvasott szöveg! Elszorult a szívem. Vajon ki olvas manapság Szenes Erzsit, akinek verseiről egy Ignotus írta, hogy „hallatlan tökéletesek ezek a pici versek”, akinek költésze-téről egy Radnóti Miklós írt pozitív kritikát. Fónod Zoltán irodalomtörténetét úgy olvastam, mint egy esszéregényt, egy elmerült kor dokumentumaként. Regényként, ismeretlen szereplőkkel, fikcióként, pozitivista fikcióként… És ugyanez a pozitivista késztetés adta kezembe A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 című kötetet is, amelynek főszerkesztője és motorja megint csak nem véletlenül Fónod Zoltán. Az öncélú lexikonolvasásnak mindig van valamiféle utol-érhetetlen bája, valami sajátos, egzotikus élvezet.

Végezetül el kell mondanom, hogy Fónod tanár urat nemcsak az említett munkássága miatt, hanem azért is nagyra becsülöm, mert szerencsére elvi vitáink vannak, s ezek során alkalomadtán kölcsönösen meg tudjuk győzni egymást. Nem gyakori dolog ez manapság. S hogy még több alkalmunk legyen a termékeny, önismeretre kényszerítő vitára, már türelmetlenül várom Fónod Zoltán évek óta készülő művét, az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom történetét, amelyből egy-két rész-letet már olvashattunk az Irodalmi Szemle hasábjain. Kívánok egészséget, hogy úgy írja meg ezt a művét, ahogy tervezte, s engedje meg, hogy köszönthessem ezen a jelentős évfordulón a 80 esztendős irodalomtörténészt, egyetemi tanárt és szerkesztőt.