Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (2) (Napló)

Ha elvetődöm olykor a világ szívében ringatózó szülötte földemre, Szentesre, sosem mulasztom el, hogy fölkapaszkodjak a templomunk fölé ezer évek óta magasodó Hegyre. Az én Sínai-hegyemre, a szent Hegyre, amelynek gerincein gyermekkorom nyári reggelein kibontotta szirmait a vérvörös rózsa, a Nap, hogy beragyogja az embereket, a madarakat, a búzaföldeket,

 és érlelje apám zamatos borokat ígérő szőlőjét. Éjszakánként pedig az én szent Hegyem Tündérek hegyévé változott, mert a Tejútról minden éjjel tündérek szálltak alá, magukkal hozva a Hold ezüstlabdáját, játszadozván azzal sziklától szikláig.

Gyermekkorom óceánná dagadó tavában, őserdővé vadult dûlőiben, óriások lakta rétjein máig cápa- s medvecsontok, égig érő paloták romjai bukkannak elő. Hí-vogató szirénhangjukat nem fojtja el a fülbe öntött ólom, világokat túlharsogó szimfóniaként lüktetnek, mélyükön bûnt és feloldozást, poklokat és örökké kék eget rej-tegetve. Emlékszem, itt lakott az Isten is, a falu fölé tornyosuló hegyen, sziklák hasadékaiban, aki hûvös alkonyokon a kertekben járt s a réteken, és szólongatott bennünket, az Éden mezítelen vadócait, a gyümölcsrabló kölyköket: – Hol vagytok? Avagy talán ettetek a fáról, melyből tiltottalak, hogy arról egyetek? Nem mondtam-e apáitok apáinak, mindezt ne tegyétek, mert a rossznak rátok vágyódása vagyon?

Igen, itt telt el a gyerekkorom, ezen az örömökben és verítékben fürdőző földön, melynek világfája etetett és óceánja itatott. Suhoghatott élesre fent kaszája a világnak, óvott engem az Abaháza, a Láz, a Molyva, a Csomarét, a Kígyós és a Csu-kás, és óvtak az ég madarai, az ökörszemek, a búbos bankák, karvalyok, kuvikok, rigók és vércsék, mátyásmadarak, seregélyek, cinegék, barázdabillegetők, varjak és szarkák, fecskék, vadgalambok és gólyák, úgyhogy szívemben mindvégig szép aranyidő maradt.
S itt, e szent Hegyen teljesült be első szerelmem is. Máriát az ég küldte hozzám, hogy pásztoroljuk együtt a mindenséget; a mindenség persze ránk se hederített, tengerzett önnön bûvöletében, ringatva kolibriket és behemót naprendszereket. Ezért hát egy szép alkonyon – templom és temető két csillaga között – felmentünk a Hegy-re, hogy a mohaszakállas sziklák hasadékaiban megszenteljük egymást. Mosolygott a Hold, a hegyoldal fûtengerében kérődző, mozdulatlan kőállatok mindentudóan hallgattak, s a vén világ hegedült, szaxofonozott és furulyázott, mintha az öröklétben minden zene és tánc lenne…
E „csoda” óta több évtized lepergett már, s most itt ülök, a temető és a temp-lom fölötti százados Sziklán, a Tündérhegyen, s egy régi versemre gondolok:
        Ó, Tündérhegy, kit ősemberek talpa koptatott,
        s ki óriás emlőddel a csillagokat szoptatod,
        kin áthullámzott hûvösen és égőn
        a történelem királykék, jobbágykék óceánja,
        vigyázz anyára, apára,
        ó, búzakenyér megszegett cipója,
        óriásheg százszor ejtett sebhelyen,
        légy velük, mint virrasztóval Isten,
        tékozlóval a kegyelem.

Azóta már elment Anya és elment Apa is:
        Elment anya, és másnapon,
        mikor jobblétre szenderült,
        kertünk végén vén diófánk
        ágára bús vadgerle ült.

        Elment apa s falunk fölött
        az azúrkék öreg sziklák
        magukba zárták örökre
        halála minden titkát.

Itt ülök ezen a titkokat rejtegető sziklafalon, alattam a templom és a temető. A templomot II. Endre és leánya, Árpádházi Szent Erzsébet idején emelték, 1212-ben, Mindenszentek tiszteletére; gyönyörûséges a mi Mindenhatónk hajléka, kecses toronnyal és díszes nyugati kapuval, melyet szegény, mégis adakozó népe többször is felújíttatott, először még 1794-ben, I. Ferenc, az utolsó német-római császár korában, majd az Osztrák–Magyar Monarchia megteremtője, Ferenc József idején, 1907-ben: szülőfalum őrzője eme ékkő; mindent átölelő harangszava immár nyolcszáz éve őrzi és hívja a híveket istentiszteletre, hogy ódon, festett mennyezete alatt felzengjenek a szebbnél szebb zsoltárok, a Perelj, Uram, perlőimmel, a Tebenned bíztunk eleitől fogva vagy a Mint szép híves patakra az szarvas kívánkozik… Gyermekkoromban ebben a templomban énekeltem e zsoltárokat én is, s imát mondtam – Pilinszky János szavaival – ezért-azért, egyszóval mindenért. (A templomunk festett mása ma dolgozószobám falán függ, s mialatt e sorokat rovom, őriz és óv engem, a Bodrogközből messzire vetődöttet.) Istenházunktól fohásznyira fekszik a temető, ahol apa és anya nyugszik, s akiknek képzeletbeli sírkövére e szavakat véstem:
        Add, Istenem, boldog legyek,
        örök, mint a sziklahegyek
        szülötte földemen,
        itt, ahol a végtelen
               tengerzőn van jelen.
Igen, itt ülök az én Sínai-hegyemen, a Mózesnek adott Tízparancsolattal a szívemben, őszbe csavarodva, versbe menekedve, kezemben egy Arany János-kötettel, melyből ezeket olvasom:
        Az élet hegyének már tetején állok:
        Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.
        Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,
        Derült is, borult is a lejtő mögöttem:
        De ami elül van, azt borítja felleg:
        Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!
        Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,
        Nem jutok aljra, mielőtt gondolnám,
        S nem lesz-e világi pályám köre csonka:
        Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!…
        Mi emel? mi tart fönn? mi sugall? mi biztat?…
        Kebelem egy hangja. Követem is aztat.
        Egy hang, mely csilingel az égi madárban,
        Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;
        Mely a pók fonalát százszor megfontolja,
        Noha füstbe százszor menjen áldozatja;
        S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:
        „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”

Hát igen, nemcsak szülőfalum hegyének tetején állok, hanem, mint Arany János is egykor, az élet hegyének tetején. Én sem tudom, mint ahogy ő sem tudta, „nem lesz-e világi pályám csonka… bevégezetlen munka”. Az Arany Jánosét már tudjuk; úgy gondolom – ha ez egyáltalán megadatik az embernek, a költőnek –, az ő pályája nem lett csonka.
S milyen lesz az enyém? Ne firtassuk. Titok. Mindenesetre „kebelem egy hangja” engem is arra biztat: folytassam megkezdett munkámat.
Innen, a Tündérhegyről csodálatos kép tárul elém; nyár van, a levegő búza- és gyümölcsillattól részeg, minden zöldben és aranyban ragyog, a királykék és jobbágy-kék ég pedig ölelőn fölém borul. Egy régi versemben – álmomban –, mint Odüsszeusz a drága Ithakába, visszatértem a juhokat és alvó sziklákat terelő Gondviselés hegyére, ahol lebegő új fészkeket raktak a madarak az égő csipkebokrok s az égig érő fák tetején. Most pedig valóságosan is itt vagyok a megbocsátás és a megváltás Golgota-hegyén, s arra gondolok, itt kellene meghalni is, hogy mint őseimet, a szülötte föld öleljen magába örökre.

* * *
„A naplónak is csak akkor van értelme, ha a naplóíró a világban is önmagát figyeli” – mondja Márai Sándor. József Attila meg ezt mondja: „A világ vagyok – minden, ami volt, van… A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör.” Mit lehet ehhez hozzátenni? Nagyon-nagyon sokat, de legyen elég eny-nyi: az ember szellemileg és fizikailag is Világ, mikrokozmosz a makrokozmoszban. Valljon erről két idézet: az egyiket 60. születésnapomon olvastam fel a Budapest Kávéházban az irodalomszerető közönségnek. Így hangzik:
„Kedves Barátaim! Szeretném elmondani nektek a világot. A világot, mely angyalként előttem térdepel, és Istenként fölém tornyosul. Ugyanakkor e világ én magam vagyok. Mert életem során azon voltam, hogy ne a világ engem, hanem én emeljem magamhoz a világot. Igen, bevallom, egész életemben világ akartam lenne, az, aki a gyalázat tükrét összezúzza, s tesz-vesz boldogan, jár-kel önfeledten a gyógyító csodában, a törékeny mindenhatóságban. Világ akartam lenni, az, aki önnön válságain keresztül eljut az élet pereméről az élet szívébe, hogy ott megfürödjön az ezerarcú igazságban és az egyetemes jó gazdagságában. Világ akartam lenni, érett, fényes gyümölcs, vagy mint a nap s a hold, bátor és tûrő, engedelmes, akit a méltóság fegyelmez. S akinek az önarcképe így fest:
        Idebent mintha odakint
        könyökölnék, szenvednék és szállnék –
        mindig, mindenütt. Írok. Gyönyörû
        hóesésben, hurrikánok között, záporzó
        fényben. Senki sem mondja: pihenj meg.
        Senki sem mondja: áldott. Csak
        könyöklök és szenvedek és szállok
        mindig, mindenütt.”

A másik idézet az Óda a Földanyához címû versemből való:
    „Ó, istengyümölcse-csillag, Földanyám, zafírragyogású ûrben
    száguldó hazám, ki bennem lakozol és tebenned én,
szülőanyám, egyetlenem – a te szemeddel látnom, a te füleddel hallanom,
    hogy ezt adod nekem! Csontjaim keménysége, Földanyám, tetőled ered,
    sziklák és kőszirtek csontjaiból keletkezik, mint ahogyan húsomnak
    lágysága is a te húsodnak bársonyából születik,
    mely vörössé és sárgává érik a fák
    édes gyümölcsében, táplálván engem örökkéten.
    Szememnek fénye, fülemnek hallása, Földanyám,
    a te színeidből és hangjaidból született évszázadok alatt,
    melyek körülölelnek engem, mint óceán hullámai a cethalat,
    mint süvítő szél a madarat. Bizony mondom, Földanyám,
    tőled kaptam egész testemet, méhedből vétettem,
    egy vagyok veled.”

* * *
„Egy olyan nemzet fia vagyok, amely a történelem legborzalmasabb tanulságait tapasztalta meg, amelyet szomszédjai számos alkalommal halálra ítéltek – ám ő életben maradt és önmaga maradt.”
II. János Pál pápa fenti szavait minden magyar lélek magáénak vallhatná, ha … Ha az idézett mondat második fele is maradéktalanul igaz lenne: „Ám ő életben maradt és önmaga maradt.”
A fenti „ha” azért íródott le, mert igaz ugyan, hogy a magyar nemzet is életben maradt és önmaga maradt, de elhallgatni a bajokat istenkáromlás lenne. Most csak két dologról szólnék, Fekete Gyulát híva segítségül. A nemrégiben elhunyt kitûnő író és közíró így ír a magyar kannibalizmusról, arról a hatmillió magzatról, akik abortusz áldozata lettek: „Magyarországon az utóbbi egy-két évtized alatt több magyar lelket gyilkoltak meg a magyarok, mint ahányat ezer év összes háborújában elvesztettünk. Az összes ellenségünk együttvéve nem gyilkolt meg ennyit! Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi társadalom már csak egy söpredéke a magyar történelem azon alakjainak, akiknek utódai vagyunk!”
Kemény szavak, megszívlelendő szavak. És legalább ilyen kemények és megszívlelendőek azok a szavak, melyeket Fekete Gyula a második Trianonról mondott, 2004. december 5-éről, amikor a kettős állampolgárságról történt szavazás során a magyar állampolgárok 82 százaléka tagadta meg a határon túli magyarságot: „Ezt a Trianont mi magunk csináltuk. Minden öt ember közül négy. Hasonlítsuk ezt össze 1956 csodálatos népével! Mit tudott tenni a Kádár-korszak! Mert ezt ők tették, a Kádár-korszak irtotta ki a magyarság nagy részéből a nemzeti érzést. Ez tette tetûvé a magyarság elég nagy részét, és ezt kellene megfordítani!”
Megfordítani, de kinek? Ki húzza ki az erkölcsi válságból a magyarságot? A politika? Az értelmiség? Maguk az írók? Fekete Gyula válasza: „Az írók között soha ennyi méltatlan ember nem volt ebben az országban, mint most.” Kemény szavak. Elkeserítő tények.

* * *
2009 tavaszán Egerben megrendezték az első Nagy László Emléknapokat, amelynek kapcsán egy nagyon fontos és időszerû kérdés is felvetődött, egy olyan gond, melyre minden írónak keresnie kellene a választ, már csak azért is, mert manap-ság sokan, főként az „ügyeletes zsenik”, még a magyar irodalom egyetemességét is megkérdőjelezik – „különböző kirekesztések, megbélyegzések, fensőbbséges lec-kéztetések” formájában.
Az első Nagy László Emléknapok alkalmából Székelyhidi Ágoston elmondta, hogy a költő életmûvére mindig érdemes emlékeznünk és emlékeztetnünk, hisz ez az életmû a magyar irodalomban örökérvényûvé vált.
„De melyik magyar irodalom vállalja ezt az örökkérvényûséget? – kérdezi Székelyhidi. – Miért, hát több magyar irodalom létezik? Ha eddig a nyolc évszázados egyetemes magyar irodalom gondolata járta, most utólag kik és milyen alapon bontanák szét a folytonosságot? Miről szól, no és miről nem szól az eredeti magyar irodalom helyettesítésére szánt tetszőleges kiemelések tetszőleges értelmezéssorozata, a 2007-es A magyar irodalom történetei? Miben mit jelentenek ezek az egymást is kioltó minősítések? Egyszer csak házilag barkácsolt hobbiesztétikák rontanak neki világirodalmi léptékû lezárt életmûveknek és újabb alkotásoknak?”
Valóban, manapság túl gyakran hangzik el a kánon szó, mintha valakik a ma-gyar irodalom (melyik magyar irodalom?) megmentését várnák el a kánon, mi több, az aktuális kánonok emlegetésétől. „A magyar irodalom egyetemességét a posztmodern magatartás pillanatnyi kánonjai ugyan tagadhatják, de nem változtatják meg – állapítja meg Székelyhidi. – Ezek a mesterséges kánonok előbb-utóbb elenyésznek, érdemi vitára így alkalmatlanok. A magyar irodalom egyetemességének természetes megnyilvánulására épp azért van szükség, hogy mindezt a létével bizonyítsa. Nem másra, csak erre a megnyilvánulásra van szükség.”
Mindezzel teljességgel egyetértek; jómagam is érzékelem ezt a bántó jelenséget, s el is mondtam már, némelyek – hogy képzavarral éljek – mindent túlharsogó „lantjukon”, az interneten pengetik világgá, hogy csak azok zsenik, akik őket is zse-niknek ismerik el, Batu kánként elfoglalva a kánont, mint egykor a zsidók Kánaánt. Úgy is mondhatnám, klikkelve alakítanak klikkeket, kizárva – például – azokat a magyar írókat a magyar irodalomból, akik az istentelen, gazdátlan, gátlástalan 20. századot többek között úgy élték meg, mint a liberálisok, bolsevikok és nácik okozta tragédiát, népirtást, kitelepítést, disznóólba zárt anyanyelvet, s mindennek fájdalmas és egyben hiteles és érvényes hangot is adtak mûveikben, szóval mindezeket igyekeznek kizárni az irodalomból, a költészetből, Petőfit idézve, abból a szentegyházból, mely nyitva áll boldog-boldogtalannak, mindenkinek, aki imádkozni vágyik, s ahova belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad.

* * *
1941 nyarán Paul Eluard nagyon szerelmes volt. Írni kezdett egy szerelmes verset, mely így indult:
        Kis irkalapjaimra
        Padomra és a fákra
        Homokra és a hóra
        Felírlak én

        Ó képek aranyára
        Harcosok fegyverére
        Királyi koronákra
        Felírlak én…

Aztán a versírás itt megakadt, arra gondolva, hogyan fedje fel a szeretett nő nevét a vers folytatásában. De valami okból állandóan csak egy szó járt az eszében: szabadság. Ezért a szerelmes vers így fejeződött be:
        S ez egy szó erejével
        Kezdek el újra élni
        Hogy rád ismerjek s neveden
        Szólítsalak
        Szabadság.
Eluard végül is szabályos szerelmes verset írt a szabadsághoz, mintegy azonosult legmagasztosabb óhajtásával.
Sokszor döbbentem rá magam is, hogy szerelmes verset írva vagy olvasva mintha Istent szólítanák meg a verssorok, illetve hát a Szabadságot, ami ugyanaz, hiszen az ember „legmagasztosabb óhajtása” kimondatlanul is a Szabadság, azaz Isten. Íme két példa, először amit a Szabadsághoz írtam:
        Mintha szabatos verset írnék hozzád: szép szabadság.
        Kiáltozom neved az éjben. Sírdogálom csönd tüzében.
        S nyüszítem sokszor ébren.
        Ó, szabadság – álmom!
        Érted lobogó ûr-magányom!
        Fák kérgei mögött, fák férgei között –
        az idegroncs Éden fái közt kereslek.
        Mert szeretlek.
        Mert kívüled csak az önkívület oszlopai állnak elém,
        belém ütődnek, mint a fény kései a szembe…
        A levegő temetetlen holtjai között te úszol velem szembe.
        Ó, szép nevû, szép arcú szabadság,
        álmom szolgálói elédbe hozzák
        a legszebb rózsákat, szegfût, violákat –    
        ó, gyakran kedvem támad
        isteníteni téged!
        Hívőként követem szentséges lépted.
        Hû kutyaként egyre veled tartok.
        Oldaladon akarom a harcot…
        Ó, szabadság, édesanyám,
        létedre lázasan szavakat keres a szám…
                                                         (1985)
És a szeretett Lényhez:
    Miért van az, hogy megszólítasz, miért? S
    miért úgy, mint senki más és
              semmi más: mint személytelen,
              rég holt fák közt a szélzúgás? És
    miért a gyerekkor Istennel-egy tája
    az a táj, hol kél e szél, amelytől
    cserepes lesz a száj? Miért van az, hogy
    megszólítasz, miért? S miért úgy, hogy     
    a képzelet, mint kagyló a gyöngyöt,
    körbezár, hogy tudjalak s csak téged
    egyedül – és minden más: a holt,
    az eleven, mint világ végi vérző nap,
    elmerül?                                  (1993)
Amikor Szókratész több mint kétezer évvel ezelőtt a Symposion híres éjszakáján elmondja filozófustársainak a gondolatait Erószról, illetve a Szerelemről, kifejt-ve, hogy a Szerelem a szépség utáni vágy, amire pedig vágyunk, az hiányzik belőlünk; vagyis a Szerelemből (Eroszból) hiányzik a szépség, következésképp Erósz nem isten, mert Isten nincsen szépség hiányában. Továbbá: a Szerelem (Erósz) nem boldog, mert csak az boldog, aki a Szépség birtokában van. Mi hát a Szerelem? Hiány! Hiány halandó és halhatatlan között; a halandó vágya a halhatatlanra, az ember sóvárgása Isten után, hogy a mindenség önmagával összeköttessék, s egy legyen és egész. Így a Szerelem ínség és bőség ölelkezése, s e nászból születik a Szépség utáni vágy. Végül is, mondja Szókratész, a szerelmes lény a szeretett lény által a végső Szépség, azaz Isten, azaz a Szabadság előtt találja magát: a lelke a Lélekben, Istenben, Isten szépségében részesül, s mivel vele egynemû, ezért halhatatlan: nincs módja befogadni a másnemût – a halált.
Íme, az istenségétől megfosztott Erósz, aki se nem szép, se nem boldog, most Szókratész által ismét felmagasztaltatik, azaz széppé és boldoggá lesz, mert eljutott a legfőbb ismerethez, Istenhez: ezért félje mindenki Erószt, a Szerelmet és dicsőítse mindenkor hatalmát. Igen, akinek megadatik, hogy a Szépségnek már ne az árnyképeit fogja fel, hanem az igazi, a végső Szépség előtt találja magát, annak „megadatik az istenfélelem, és ha az embernek egyáltalán megadatik: a halhatatlanság”.