Száz Pál – Ovi (3)

(20 –22.)
Semmi sem lehet végtelen messze. Gondolta. Elképzelte ahogy megépítenek egy „jó hosszú létrát, nekitámasztják a felhőknek és felballagnak rajta. Vagy ha hosszítják a létrát, akkor felgyalogolnak a holdra. Aztán meg a csillagokra”.

Ezt teljes képtelenségnek tartotta – mármint hogy valami a nagyon messzinél messzebb le-gyen, mondjuk végtelen távolságban. Inkább a szilvák a végtelenek. A kakukkosóra nem, mert megáll, ha nem húzzák újra meg újra le a vastobozokat a lánc végén. Bár az idő nem. Meg a szilvák se – akik már megkezdték az éredést, egy szem a sok között, egy éredést a kitudjamennyi közül – mert ha ki is vágják ezeket itt, attól marad még fa, amin tovább. Az egy mellé párt halkan a kikukkantó kakukk vakkant, amint kibukkan. A narancssárga eltünedezett a termekből.

23.
meg érkezett végül a nap király udvarába hát láss csudát ott minden napfényből volt meg állott a kapu előtt gondolkodóba esett az udvarban lakik egy banya egy vén öreg asszony akiről sose lehet tudni hogy gonosz e vagy sem de öreganyámnak kell szólítani és ott az arany szilvát termő fa és fel kell jutni a leg felső toronyan ott vár tündér ilona semmi nem jutott eszébe hát mit volt mit tennie
***
Én mindig tudok mindent, úgyhogy sokszor marha unalmas – hogy nem lehet felfogni. De vége lesz az ovinak, márcsak ennyit kell aludni és akkor vége. Aztán szünet van, vacakjó vakáció, aztán meg iskola. Az nemtom milyen. Biztos nem olyan mint az ovi, és aztán már nem is fogok idejárni. Szóval marhaunalmas merénmár mindenttudok. De már vége van és megyünk megint udvarra. Ó, már nincs is olyan meleg, és ó, barifelhők árnyat tartnak – türemkedik a nap,  szüremkedik a fény. A kedvem pláne türemkedik, de jó, mert Manci kijelentette, hogy délutáni séta lesz – no nem nekünk. Nekik, és idejönnek. Az egész másik ovi! – mennyi ember… és ő. Ő ő ő. Hamarosan itt lesznek. Csak kis idő telik el, ki kell várni. Jönnek majd, mint a kacsák libasorban-lilasorban, a fondorlatos, kövecses úton. Micsnájjak addig is.

    Végigment a szilvás alatt. A nap lassan előtörekedett az elvonuló felhőförgeteg után. A lombok éles-ékes fénymintái szaladtak végig rajta.  A kerítés tövéből kukucskált a kinti világ felé. Szemben, az út túlfelén apró ház bújt meg a tujafák mögött. Ilyen régi házakkal volt tele az egész utca. Mind ugyanolyan. Hosszú osz-lopsor vezet végig. (Arra van a sopa vagy a kert, vagy az ólak.) Elöl vernada (vagy pitvar és dohszag). Ablakos veranda (– ha kint nap van, napos. Tele muskátlikkal – na a dédinél már nem – azoknak is furcsa szaguk van. A fogason lógott egy pulcsija, olyan örges – megviselt, tiszta nyeszlett, szürke és dédiszagú – nem volt már semmi tartása. Bekiabáltam, mert az udvaron nem találtam, gondoltam bent van – le szokott dőlni délutánra – és nem volt kedvem levetni a cipőm. Nem vetkőztem, nem akasztottam a fogasra a kabátom – akartam kimenni. Sajnáltam. Nem felelt senki.) Elöl virágágyás, fölötte rendszerint fák, közepében bokor: aranyeső (vagy az ,amelyik olyan nagy lilát virágzik). Most senki nem járt arrafelé. Bent dongott-döngött a nagy óra hosszú ingája. Ez volt a család büszkesége – úgy volt, hogy öröklődött. (…)

24.
be lépett hát a kapun az udvarvarba hát ott biz ám tényleg minden nap fényből volt minden csak úgy világított narancssárgállott a kút a kastély és a füvek a és a fák és
***
Emberek tódulnak be a kapun. Sok kicsi ember. Hát itt van? Eljött? Felgyülemlenek. Levelkék. Emberkék. Szilvácskák. Szőnyegminták. Hangocskák. Az áradás. Megint. Szerte. Lebegnek a dolgok. Gondokok, hernyókok. Halkan vakkant a kutya. A féri „teringettét!” tereli szét a nyájat. Fránya ló, ne lófrálj! Elözönlik a mezőit. Mindenki valamit akar vagy csinál. Mászkálás van. Ott szalad Gombolyag. Elveszti a fonalat. Gurul csak tovább elhúzva a csíkot. Maga mögött. Szomorú asz-szem. Koszorú. Manci az anci. Közlekedési rendőr. Narancssárga lett a mező? A lombok meg lilán derengnek? Nem – de. Nem lehet – lehet. Fujfujfuj. Tisztapiros vagyok a kerítéstől. „Sziasztok” – köszönt nekik. Valaki feltartja a hüvelykujját – gondos derékszögben. „Valóban szép időnk van” – szólt Manci. Aki közlekedési rendőr, és bábu a biliárdasztal közepén, és postás, aki kipostáz, és aki körül zajlik az élet. Hol vagy, Manci? Itt? De nem volt ott. Fákat festeni. A legyet bekapja a fecske. A hernyók meg elsüllyednek. Vagy inkább pávát. De most minden olyan krixkrax. Klotild is madár. „Miáúú” – szólt a cica és eliszkolt, uzsgyi a kerítésközön által, tágmezők és mély erdőkön által, Tündér Ilona várkastélyáig, ahol két oszlop tartja a toronytetőt és kicsúszik rajta a fény, mint a macska. Meg csigák és szöcskék is vannak. Eliszkolnak. „Akibújtakinem”. Somfordálok: Hol vagy? Nyihelődzés. Olló elvág minden elejtett fonalat. Szakadnak a kapcsok. Szaladnak a vackok. Vacokba bújni. Mindenki elaludt már? Szoktam én is occor kérdezni, nem csak engem, de senki sem felel. Senki sem felelt. Áradás vagy lebegés – el kéne dönteni. Úszás? Nem, halak, azok nincsenek, Muksó viszont tudja hol. Ki tudja hol van Muksó. Inkább somfordálok, nyakig téblábolok. Hunyorog; kuncsorog: az mi. Megszámolom – sok idő. Méregetik – már megint. Vajon. A halból csak a halas-kenyős kenyéren. Ha vége a játéknak. Varázsolhat. Vajon. Nem repül a Betmen a diófa fölött. Szerencsét próbálni. „Kipróbálom. És változtatja a színét?” De boszorkány sem repül. Átnyúltam egy kalácsért túl, túra, túl a kerítésen. Az erdőkön túl lakik Tündér Ilona és ott a Nap Pitvarán át. Muskátliszagú veranda. Nem kapál a néne. Szaloncukor illeg-billeg, díszeleg – karácsonyfán érzi magát. őket nem nagyon ismerem, mert a másik oviból vannak és kicsik. Szólószilvát termő aranyalmafa. Kakukkosházikó vackában biztos vacak lakni, azért mégsem, mert csak majdnem olyan szûk, mint a gödörben. Mi ő, valami költő? Már mindenki bévül van a kapunak. Tényleg odakakilt. Hát ne hidd el. Ma is hoztak neki valamit, csak úgy futott ki az ipséhez. Muskátlik? Már nincsenek. Mindet eltemettem, hisz olyan rendetlenek, hogy széthagyják a házaik. Vagy elvesztettem volna?
    Olyan rossz elveszteni valamit, mert az nincs meg, ami megvolt. Most például nem találom. Hát őt. (…)
* * *
Mit tettem? Úristen mit csinált. A felhők odébbálltak. Élesen tûzött a nap. Minden zugot bevilágított. Nem bőgök, nem vagyok kis pisis. Féreg. Nem felelt senki. A kunyhó üres volt, mint a ház volt. Az árnyék lila volt. Koszorú-koszorú. Mindent hall és a lombja visszasusogja. Gombolyagnak pont meg kellett látnia. Nem ismert rá. Pont neki. És miközben távolról bámulta, már nem úgy nézett mint azelőtt. Sem kedvesen, vagy nyálcsordulós-bambán. Valami kiveszett a tekintetéből. Olyan rossz elveszteni valamit. Egyszer majd nekem is lesz gyerekem. Meg annak is, mint a szilvafák. Nem tudott szabadulni ettől az érzéstől. Utálta magát. Mert akkor megint rádöbbent. Micsináltam. És akkor öreg leszek mint a dédi, viccelek majd vele, aztán beleraknak a gödörbe. Dédimama? A lebegés eltûnik. Úgy érezte egyre nyakigláb süllyed valami nehéz és sötét masszába. Ez nem jó mese. Aztán megérkezik rá a homok is. Az egyik szilva megéredt. Különösen korán, mert nincs még nyárvég. Napvég se mondjuk. A toronyóra üt.