Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (6) – (Napló)

Upton Sinclair Mammonart című „világirodalom-történetében” igen eredeti módon és szenvedélyesen beszél a mindenkori „mammonimádatról”, „fanatizmusról”, „fundamentalizmusról” és „hivatalos hazafiságról”. Szerinte például a görögök kísérletet tettek arra, hogy a szépség szeretetét, a boldogságot, a szabadságot, azaz a természetbe vetett hitet a civilizáció alapjává tegyék, ám e próbálkozásuk hamvába holt, mi több, bukást és kétségbeesést eredményezett; kertjük, amelyben „játszottak”, temetővé változott, az iszonyat és a rémület helyévé. Végzetesen tévednek azok, akik a görög művészetben az öröm és a szabadság megtestesülését látják, mert végül is e művészet a tragédiákban, a vallásos szertartásokban érte el csúcspontját. De mi volt ezekben a tragédiákban? A végzet hatalma, az ember örökös bukása, beteljesült komor jóslatok; felemelik az embert a mindenható – ugyanakkor falánk, féltékeny, hiú és szeszélyes – istenek egeibe, hogy utána tőrt döfjenek saját kebelükbe, anyjukkal és nőtestvérükkel háljanak, apjukat vagy fivérüket leszúrják.
A görög kultúrát, mondja Sinclair, egész sereg különböző törzs hozta létre, amelyek elszórva éltek a szigeteken. E törzsek között állandó volt a versengés, a harc, képtelenek voltak nemzetté olvadni; történelmük valóságos sorozata az ármánykodásoknak, polgárháborúknak. Ehhez járult az osztályharc. Az arisztokraták – földbirtokaikra támaszkodva – bent ültek a kormányban, mialatt a városokban senyvedő tömegek hatalom után ordítoztak. Olykor fellázadt egy-egy népvezér: összeesküvések, felkelések követték egymást. Magas rangú vezetők külföldi államokkal szövetkeztek – milyen ismerős! lásd Osztrák–Magyar Monarchia (Beneš, Kramáø, Masaryk); Cseh-szlovákia (Indra, Husák, Jakeš) –, háborúra, megszállásra uszítván őket saját hazájuk ellen. Még ennél is jelentősebb azonban, hogy néhányan – megint milyen ismerős! – pénzt fogadtak el a barbár önkényt megtestesítő perzsa királyoktól (Párizs uraitól, Moszkva despotáitól), és ezeknek ügyét szolgálták.
Más részről Görögország írói, költői leplezetlen hazafias és vallási propagandát folytattak, s aki író ezt nem tette, istenkáromlónak bélyegeztetett. Aiszkhülosz A perzsák című drámája is nyíltan hazafias propaganda: üzenete az, hogy a mindenkori hatalommal szemben engedelmesnek, lojálisnak kell lenni – megint milyen ismerős! –, mert csak ez ad biztonságot és viszonylagos jólétet. Aiszkhülosz a Heten Théba ellen című drámájában még továbbment: dicshimnuszokkal árasztotta el Arisztidészt, mialatt az államférfi a nézők soraiból hallgatta saját magasztalását.
Sinclair Görögország szobrászairól, építészeiről és egyéb művészeiről sincs túl jó véleménnyel: ők is tele voltak hazafias és vallási lelkesedéssel; hévvel dicsőítették az ország urait és azok „elődjeit”, az isteneket és félisteneket festményekkel, szob-rokkal, épületekkel (mindezt később Róma is folytatta, Bizánc is, a Német Birodalom is, majd a fasizmus és a kommunizmus). A görögök a maratoni győzelem emlékére nemzeti játékokat honosítottak meg, amelyek arra szolgáltak, hogy a különböző törzseket az istenek imádatában egyesítsék; azon istenek imádatában, akik hozzájuk hasonlóan hiúk, kapzsik, szeszélyesek és olykor kegyetlenek voltak. A maratoni játékokon győztes előkelő görögök költőket béreltek fel – megint milyen ismerős. Lenin, Sztálin, Ceausescu –, akik versekben méltatták teljesítményüket. Pindarosz például valóságos költőspecialista és az arisztokrata sportkörök reklámfőnöke volt, aki hasonló ambícióval zengte a görög városokban uralkodó valamennyi zsarnok érdemeit, bármilyen kegyetlenek és lelkiismeretlenek voltak is.
Egy másik drámaíróról, egy előkelő család sarjáról, Szophoklészről versenytársai és ellenségei azt állították, hogy rendkívül pénzsóvár, igazi vén zsugori, ámbátor „szép, lehiggadt műveket alkotott, tekintve, hogy hitt is a hazafias és vallásos hagyo-mányokban; a régi görög hősök és félistenek visszataszító történeteit mint halandók természetes sorsát fogta fel”. Ugyanakkor a legnagyszerűbb példája az uralkodó osz-tályok költőtípusainak, akik minden nagyobb nehézség nélkül jutnak el a tökélyig, egy-szerűen azért, mert osztálykörnyezetük nézeteit és osztályuk érdekeit az istenek akaratával azonosítják. Számos hasonló költőt szült a görögök után is a történelem és világirodalom, akiket Upton Sinclair szintén tárgyal sajátságos, szórakoztató irodalomtörténetében. Nem véletlenül Mammonart a címe, ami szó szerint „pénz-művészetet” jelent, voltaképpen a bibliai Mammon szolgálatát és imádatát.

*
Nincsenek „nagy költők”. Csak jó versek vannak – mondja Márai.

*
Miután Julius Caesar véget vetett a demokráciának, Róma az lett, amire az „istenek szánták”: ragadozó vadállat, elvetemült fosztogató gépezet, mely az egész világból beözönlő mérhetetlen gazdagságot eszelős orgiákban tékozolta el. Óriási vagyonnal rendelkező emberek kis csapata kormányozta Rómát, és az éhes, lusta, köny-nyűvérű csőcseléket – milyen ismerős! – kenyérrel és cirkusszal elégítette ki. A római császárok „kegyetlenkedésekkel, kicsapongásokkal, vérfertőzéssel és perverzitásokkal” szórakoztak, s végül önmagukat emelték istenekké. Mi jó várható, kérdezem, a világtól, mely olyan, amilyennek Mika Waltari lefesti Az emberiség ellenségei című regényfolyamában? Nézzük például Nérót, aki, miután átdöfi anyja méhét, amely világ-ra dajkálta őt, diadalmenetben, nők és gyermekek magasztaló himnuszai s virágeső közepette bevonul Rómába, hogy ott szentként, az istenek számára kiválasztott férfiúként megrendezze a világ „legelfajzottabb éjszakáját”. Ott áll ez a kétnemű istenség – a jámbor Aeneas és Venus istennő titkos viszonyának fattya –, a császár, az atléta, a költő Maecenas tornyában, előtte, mint mennyei filmvásznon, pereg a piszokban, vérben, jajgatásban és szitokban fetrengő, lángokban álló Róma apokalipszis-képe, s Néró, a dalnok énekel; arról, hogy fenséges álmában Apolló szállt le hozzá, így az isteni ígéret hatalma árasztja szívéből a dalt, mely felcsendül majd mindörökre, míg élet lesz a földön, örömére isteneknek s vigaszára embereknek.
Róma ég: a nagy cirkusz, a világszínpad dramaturgja, rendezője és színésze, Néró, tébolyodott, kínos pontossággal varázsolja színpadra a világpremiert, ügyelve a finom részletekre is: a cirkusz deszkapalánkjára szögezendő keresztények halálhörgése el ne nyomja a vadbivalyok, oroszlánok, medvék és vadkutyák fennkölt üvöltözését, miközben az állatbőrbe öltöztetett páriákat marcangolják halálra, ez ugyanis csorbítaná a díszvendégek esztétikai gyönyörét, s a röhögéstől nem lenne módjuk kiokádni az epéjüket.
S az előadás után? Népünnepély Róma kertjeiben; a világítást, az égi fényt szurokkal leöntött s felgyújtott emberek adják, akiknek lobogó fényénél menyasszonynak öltözve Néró meghágatja magát rabszolga-vőlegényével; és Néró, a Szűz, szü-zessége elvesztén vinnyog és jajveszékel, hogy túlharsogja az eleven fáklyák s a körbe-szerte részegülten szeretkező rómaiak alélt kiáltásait.
Ha nem hinnék abban, hogy a történelemnek van kezdete, iránya és célja, az ilyen és hasonló történések százai miatt – Pilinszky Jánossal szólva – számomra minden siker és öröm riasztó sivatag maradna, s morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot.

*
Mennyire más volt Marcus Aurelius, a filozófus császár, a „jó császárok” sorában az utolsó, aki mindenképpen el akarta kerülni, hogy olyanná legyen, mint eszelős, zsarnok elődei voltak, a Caligulák és Nérók. Elmélkedéseiben ezt írja: „Vigyázz, el ne császárosodj, olyanná ne légy, mint ők voltak, mert ez könnyen megeshetik. Őrizd meg magad, hogy egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igaz-ságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes és rendületlenül kötelességtudó légy. Küzdj azért, hogy olyan maradj, amilyenné a filozófia akart formálni… Ugyan mi volt hát Nagy Sándor, Julius Caesar és Pompeius – Diogenészhez, Hérakleitoszhoz meg Szókratészhez képest?”
Milyen jó lenne, ha nekünk, ma ilyen „jó császáraink” lennének, akik egysze-rűek, igazságszeretők, istenfélők és jóindulatúak.

*
Vergilius és Horatius Augustus császár uralkodásának idején alkotott. Viszonylagos békeévek voltak ezek, bár ekkor már érlelődött a birodalom szétesése, s ezt megérezve látott neki Vergilius az Aeneas megírásának, hogy megörökítse „a régi jó idők szigorú egyszerűségét”, s Róma uralkodóosztályait az ősök becsülésére bírja. Mondják, hogy maga Augustus bírta rá a költőt az Aeneas megírására; bárhogy volt is, az eposz, az Aeneas, ez a „nemzeti és vallási propagandamű” tiszta érzelmeivel olyannak mutatja Rómát, amilyennek lennie kellett volna, de amilyen soha nem volt. Augustus császár meg is hálálta Vergiliusnak a „propagandát”: miután Vergilius a polgárháború idején elveszítette vagyonát, később a császár visszaadta azt neki, mi több, az udvar kegyencévé lett.
Horatius Augustus császárt dicsőítette ódáiban, nem csoda hát, hogy őt is kedvelte a császár. S nemcsak ő, hanem egy Maecenas nevű dúsgazdag férfi is, aki többek között azzal kedveskedett a költőnek, hogy egy csendes falusi házat ajándékozott neki. Horatius hálás volt mind Augustusnak, mind Maecenasnek, de nem hajolt megalázkodva földig előttük, hanem – sokan tanulhattak volna tőle az idők során és tanulhatnának ma is – tisztességes maradt, kiált az írók szabad és független életéért, nem kérve cserébe mást, mint hogy „távol a politika lármájától, könyvei között élhessen”.
Azt hiszem, teljes erőmből ezt óhajtom én is. Kérdés, hogy megtehetem-e.

*
„Zarándok vagyok, csaknem koldus, és akaratom ellenére mutogatnom kell a sors csapásai nyomán keletkezett sebeimet… hajó vagyok, vitorla s kormányrúd nélkül, s a szomorú szegénység száraz szele dobál ide-oda” – írta száműzetésében a firenzei születésű Dante a 14. században. Ez a szenvedés barázdáival megrajzolt arcú költő egész életében elkeseredett harcot folytatott a köztársaság érdekében, ezért, miután a pápai hatalom Olaszországot kézbe kaparintotta, menekülni kényszerült, mentve a puszta életét. De hitét semmi nem ingathatta meg: teljes erőből, teljes elméből, teljes akaratból küzdött a méregkeverők ellen, s nagy művét, az Isteni Színjátékot is „mindössze” azért írta meg, hogy közölje az emberiséggel az igazságról, illetve az igazságtalanságról vallott nézeteit, s mi több, azért, hogy a hite szerint alakuló jövőben megbüntesse ellenségeit. Ezért száll le a pokolba, hogy megmutassa nekünk, miként szenvednek a legalsó bugyrokban Firenze, a köztársaság elárulói, a harácsolók, kapzsik, hiúk, irigyek, zsarolók, rágalmazók, s maga az egyház, mely Konstantin császártól elfogadta a világi birtokok végzetes ajándékát, s amely a pápákból világi hatalmasságokat, cselszövőket, hadvezéreket csinált. Korának pápáit is a pokolra vetette, akiknek tettei miatt „még az ég is pirul”, hiszen még Szent Péter temetőjét is vérrel és szennyel gyalázták meg.
Nem véletlen, hogy Dante kísérője a pokolban Vergilius, aki főművében, az Aeneasban a „régi jó idők szigorú egyszerűségét” idézte fel, ezáltal akarva megmenteni Rómát az istencsászárok pusztító erkölcstelenségeitől.
Mondanom sem kell, hogy hiába: Róma uralkodóit éppoly kevéssé érdekelte Vergilius, mint az olasz fejedelmeket Dante. A Római Birodalmat elnyelte a történelem – amiképpen Dániel próféta megjósolta –, s Dante halála után kétszáz évvel „Isten földi helytartói megismétlik Néró és Caligula legrettenetesebb bűneit”. VI. Sándor pénzen veszi meg a pápaságot, majd kifosztja az olasz városokat; egyik fia, Cesare (!!!), a pápai haderők parancsnoka volt, aki mindenkit megöletett, megmérgezett, aki útjában áll, még a fivérét is; rablóhadjáratai során ejtett foglyaira pedig nyilakkal lövöldözött a Vatikán udvarán. Cesare sebfertőzésben halt meg, apját megmérgezték, a lánya pedig saját fiát, majd önmagát mérgezte meg.
Úgy gondolom, mindehhez nincs mit hozzátenni. Legfeljebb azt, amit Dániel próféta mondott: „Aki olvassa, értse meg.”