Aich Péter – A dosszié

A II. világháború eseményeit és azok hátterét megvilágító s rögzítő dokumentumok, források tulajdonképpen nagyon bőségesek, mégsem elegendők több szempontból. Máig sok a nyitott kérdés (bár köztük sok a spekulatív kérdés is) – és ez nem csupán azon múlik, hogy a bőség ellenére mégis hiányosak a források és sok részletre máig nem derült fény1, hanem arra is utal, hogy mindez fölfogás kérdése lehet. Ugyanazt a tényt, jól tudjuk, némi alig föltűnő manipulációval különbözőképpen lehet interpretálni. Jól dokumentálja ezt a kizárólag Sztálinnak készített anyag Hitlerről. E két diktátor sok mindenben hasonlított egymásra, többek között azzal, hogy bizonyos kispolgári jellegű vonásaik voltak (bár Sztálinnál ez inkább perverz indíttatású érdeklődésnek tűnik). Amit a háború előtt tudtak egymásról, az bizonyos csodálatot, kölcsönös elismerést váltott ki2, a háború után pedig Sztálin talán éppen ezért mindent tudni akart riválisáról. Bizonyára önérzetét simogatta, hogy sikerült legyőznie őt, ám ez egyben beszűkítette a Hitlerről kapott információkat (hiszen olyanokat tártak elé, amelyekről úgy vélték, megfelel hiúságának és elvárásainak). Az, hogy mindent tudni akart Hitler körül, azt jelenti, hogy nem ki-zárólag politikai pályafutása iránt érdeklődött (ami a náci pártot és az államot egy-aránt jelenti), hanem privát életének minden mozzanata iránt is a legkisebb rész-letekig. Ehhez kiváló forrásnak bizonyult Hitler komornyikja Heinz, Linge, va-lamint Hitler személyi segédtisztje, Otto Günsche. Mindketten a háború végén szov-jet fogságba estek, s az NKVD alaposan kihallgatta őket. Közléseik alapján készült el Sztálin számára a Hitlerről szóló összeállítás, amit valójában csak egyetlen olvasónak szántak, s miután a nagyfőnök elolvasta, jól elrakták. Ezt az anyagot sikerült előkeríteni a szovjet levéltárak süllyesztőjéből, s ezt adta közre két német történész, Henrik Eberle és Matthias Uhl 2005-ben A Hitler-dosszié címen3. A könyvhöz Horst Müller írt érdekes előszót, s a közreadók tartalmas utószót.
Az ilyen téma természeténél fogva egyúttal vitaanyag is, hiszen bármennyire törekszenek ilyenkor objektivitásra, a különböző megközelítésű, szubjektív forrásokból eredő értékelés nem kerülhető el. Bevezetőjében Horst Müller leszögezi Hitler és Sztálin „jó együttműködését” a kezdetekben, amikor még hasznosak voltak egymásnak, és nem zavarták egymás köreit (lásd a megnemtámadási szerződést, főleg pedig annak titkos záradékát, amely – s ez fontos! – Sztálin ötlete volt), majd a továbbiakban az egymással való szembefordulásukat. Ez – bár inkább hallgattak róla, különösen a szovjetek – valóban így volt, tulajdonképpen még az is, ami az ellentéteket kiváltotta, s amelyeket H. Müller „alapvető ideológiai” okokra vezet visz-sza. Csakhogy ez nem minden, a megállapítás nem teljes, ugyanis mindez másképpen is értelmezhető. Egyszerűen azért, mert az ideológia egy bizonyos ponton érdektelenné válik, és már csupán a kifogások kelléktárát szolgálja. Jól ismerjük ezt a történelemből: ritkán háborúztak valóban azért, mint amit ürügyként megne-veztek. Amikor hatalomról van szó, és arról, hogy „vagy te ölsz meg engem, vagy én téged”, akkor már végképp mellékes minden, és csak a cselekedet lehetőleg elfogadhatóan megfogalmazott indoklása fontos (többnyire holmi fenséges célra hivatkozva). A megmérettetésben aztán Sztálin ravaszabbnak és sikeresebbnek bizonyult, azért is, mert nem követte el a kritikus helyzetekben azokat a hibákat, amelyeket Hitler követett el. Mert Hitler – többek között – mindenki ellen volt, így vakbuzgó „őszinteségében” maga ellen uszította a világot a nagyhatalmakkal az élén, míg Sztálin sunyi ravaszságának köszönhetően képes volt ideológiai ellenlábasaival is szövetséget kötni győzelme érdekében.
Amikor Sztálin a Hitler-dosszié megírását megrendeli, már több Hitler-élet-rajz a rendelkezésére állt (állhatott). Talán ez (is) magyarázza a mindennapi banali-tásokra való összpontosítást, a pletykaízű magánéleti részletek iránti érdeklődését. Egyúttal pedig az összeállítók „tapintatáról” is árulkodik majd a dosszié, mivel kihúzták (kihagyták) az inkább titkolni, elhallgatni való „kellemetlen” részeket (mindenekelőtt a Hitler–Sztálin-paktum titkos záradékát, meg ami a háború előtt jól működő együttműködésre utalt volna).
A közreadók úgy vélik, Sztálin érdeklődését Hitler iránt az is fűtötte, hogy nem volt meggyőződve Hitler haláláról. Mi több, szerintük azt gyanította, a nyugati hatalmak menedéket nyújtottak neki a Szovjetunió elleni háború folytatása érdekében. Különböző forrásból akadt több ilyen utalás, hivatkozás, föltételezés, ám ez inkább a ködösítés kategóriájába tartozott. Tekintettel arra, hogy az ilyen fej-lemény több szempontból is teljesen elképzelhetetlen volt, vagy talán éppen ezért: az ilyen félelem inkább Sztálin szkizofréniájára utal (amelyben tulajdonképpen minden diktátor szenved), valamint Sztálin világuralmi vágyaira vezethető vissza, s a mindenre/mindenkire való gyanakvására. Holott Sztálin jól tudhatta, hogy Hitler valóban meghalt, hiszen holttestét, bár eléggé megtépázott, hiszen megégett formában a birodalmi kancellária udvarán megtalálták, és számos vizsgálatnak vetették alá (a maradványokat pedig sokáig utaztatták ide-oda, bujtatták, többször újratemették, a koponya egy részletét pedig máig Moszkvában őrzik). Az, hogy a hivatalos eltemetéstől ódzkodtak, érthető, hiszen sírjának holléte előbb-utóbb kitudódott volna, s zarándokhellyé válhatott volna, erre pedig igazán semmi szükség nem volt. A kérdés inkább az, miért titkolták a szovjetek, hogy Hitler holttestét megtalálták, s alaposan megvizsgálták (DNS-vizsgálatot akkor még nem készítettek, ám fogsora identifikálható volt). Arra mérget lehet venni, hogy Sztálint minderről pontosan tájékoztatták, éppen ezért fönnáll a gyanú, sokkal inkább terve volt Sztálinnak ezzel a titkolózással (például akkor, ha egy ál-Hitler fölmerülne – de persze sok más is elképzelhető). Igaz ugyan, hogy a tanúk vallomásaiban voltak némi eltérések, ám a bizonytalanságok ellenére kétséget kizáróan meg lehetett állapítani, hogy valóban Hitler holttestéről van szó. Ettől függetlenül a Szovjetunió követ-kezetesen elkendőzte Hitler halálát, s csak jóval később hozták nyilvánosságra az idevágó adatokat L. A. Bezimenszkij „kutatásai” nyomán4.
Amit A Hitler-dosszié című könyv közlői, a Hitler közvetlen környezetéből származó két tanú elmondanak, fölöttébb hitelesnek tűnnek. Kisebb részletekben ugyan eltérnek a vallomások, de ez nem érinti a lényeget, közléseik pedig ellenő-rizhetők. Persze, Sztálin mégsem kapta teljesen fésületlenül az anyagot, a szer-kesztők (értsd: a vallatók) is „módosítottak” a szövegen. Úgy tűnik, ez sem a lényeget érinti, sokkal inkább úgy szerkesztették meg az egészet, hogy „jobban” nézzen ki (például a nemzetiszocialista intézmények teljes hivatalos nevét ritkán idézik, inkább körül-írással emlegetik, vagy idézőjelbe teszik stb.5). Ugyanakkor olyan részleteket hangsúlyoznak, amelyek Sztálin számára tetszetők lehettek. Ilyen például Linge visszaemlékezése 1935-ről, amely a keleti expanzió gondolatát vetíti előre. Valóban jól emlékezett-e Linge, vagy csak a szerkesztők szépítettek, azt már aligha tudjuk meg (hacsak Linge eredeti vallomásának még a szerkesztés előtti vari-ánsa nem kerül elő, de erre aligha van esély). Persze,  nem egyedülálló a gondolat, később más forrásokban már bőségesen fölmerül.
A tény, hogy az anyagot a szerkesztők Sztálin számára készítették elő, több összefüggés alapján is észlelhető. Így van ez például a Szovjetunió megtámadásával kapcsolatban, amit a dosszié így kommentál: „Hitler a Reichstag előtt képmutatóan jelentette ki: hosszú gondolkodás után érett meg benne az elhatározás, hogy elébe vág a keleti fenyegetésnek”. Ezt követően a dosszié tanúsága szerint e „hirtelen” fölismerés után Hitler elutazik Kelet-Poroszországba a rastenburgi főhadiszállásra, amely már másfél évvel korábban elkészült a Szovjetunió elleni háború részeként (az ottani Wolfsschanze-t 1940 szeptemberében kezdték építeni). A tényállás a következő: a Reichstag előtt Hitler valóban ezt mondta, a „képmutató” jelző viszont már a szerkesztők értékelése, állásfoglalása. Az elutazással való társítás pedig csak aláhúzza, amit sugallni akarnak, nevezetesen, hogy az agresszor Hitler volt. Ilyen formában tehát ez nem más, mint a hivatalossá előléptetett legenda igazolása, amit a következőkben buzgón ismételgetnek: azt, hogy Hitler már régóta háborút tervelt a békeszerető Szovjetunió ellen. A legenda ebben nem Hitler háborús készülődése, hanem a Szovjetunió békeszeretete. Sztálin rendszere egy olyan diktatúra, amely saját fölfogása szerint sosem igázott le senkit, sosem kolonizált semmit, sosem készülődött háborúra, amely „csak” megvéd és fölszabadít (és megszabadít, az óráktól kezdve a szabadságig szinte mindentől), amely tehát csakis meglepődhet, ha békés építkezése közepette s kizárólag a nép jólétét szem előtt tartva „váratlanul” lerohanják. A nagy békeszeretetben így háborúztak a finnekkel, Lengyelország keleti részét is így „védelmezték” a titkos záradéknak megfelelően, a balti államokat is „a nép hívó szavát” követve annektálták, 1956-ban és 1968-ban is így siettek önfeláldozó segítségre… De hogy tévedés ne essék: ez nem zárja ki, nem is tagadja Hitler agresszív háborús készülődését. Itt „csak” arról volt szó, hogy az egész háborúban kizárólag Hitler legyen az egyértelmű és egyetlen agresszor, a Szovjetunió pedig az ártatlan békeszerető áldozat.
Hasonló „hazabeszélés” a második (nyugati) front megnyitásának a kérdése körül tapasztalható. A nyugati front alatt az angolszász csapatok normandiai partra-szállását értjük. Sztálin ezt többször sürgette, s a háború történetének értékelésekor (Európa keleti részében) ez úgy merül föl, mintha az amerikaiak és angolok ezt készakarva halogatták volna, csakhogy ne kelljen a háborúba tevőlegesen belépniük, s tehermentesíteni ezáltal a Szovjetuniót nagy honvédő háborújában. Úgy állították be a dolgot, mintha eddig egyedül a Szovjetuniónak kellett volna a hitleri fasizmus ellen harcolnia. Ami persze nem így van, hiszen folytak a harcok az Atlanti-óceánon, Afrikában s a Távol-Keleten is, 1943. június 10-én pedig az angolszász csapatok Európában is megjelennek: ez a szicíliai partraszállás napja. Erről viszont nem sok szó esik, mintha tulajdonképpen lényegtelen harci esemény volna. A Hitler-dossziéban azzal erősítik ezt a benyomást, hogy idézik Hitlert, aki a szi-cíliai partraszállást a legveszélytelenebb helynek minősíti, ugyanakkor a második (a normandiai) partraszállást szerinte az angolszászok tudatosan halogatják (természetesen ez is a Szovjetunió rovására értelmezhető). Sztálin kifogásai nyilván abból származtak, hogy az afrikai harcokat nem tartotta eléggé tehermentesítőnek, s nem tudott elképzeléseinek megfelelően nyugat felé nyomulni (ezt igazolja Sztálin későbbi taktikázása, hogy Európából minél nagyobb részt foglaljon el – amely aztán a szocialista blokk lett). Az angolszász hadvezetés viszont más stratégiai elképzelésekből indult ki, nem beszélve az eltérő hadvezetési módról. Sztálin hadvezetése ugyanis kimondottan emberpocsékoló volt (tehát az áldozatok száma nem volt érdekes, csak a végső eredmény volt a fontos), míg az angolszászok számára az emberéletnek nagyobb értéke volt. Ismertek az úgyszólván dicsekvő statisztikák, hány szovjet katona áldozta életét a II. világháborúban a fasizmus elleni harcban (meg hazánk fölszabadításáért stb.). Nem is ezzel van gond, hanem azzal a szovjet hadvezetéssel, amely ezt a (fölöslegesen) sok emberélet-áldozatot eredményezte, valamint ennek értékelésével. Ez ugyanis arra szolgált, hogy a Szovjetunió, és persze Sztálin elvtárs nagyobb dicsőségét aláhúzza6. A Hitler-dosszié közreadói is ilyen értelemben látják a helyzetet mondván, hogy a szerkesztők nem alaptalanul látták a háború súlypontjait a német–szovjet fronton, s utalnak a német történészek elemzéseire, amelyek szintén későinek tartják a nyugati partraszállást: a háború ennek következtében a keleti fronton dőlt el, ami szintén a Szovjetunió döntő szerepét hangsúlyozza. Az ilyen állítás föltehetően abból ered, hogy nem vették megfelelő mértékben figyelembe a már említett afrikai és dél-európai harcokat, sem azt a hihetetlen méretű anyagi támogatást, amelyben az Egyesült Államok többek között a Szovjetuniót is részesítette. Ez utóbbi általában úgy el szokott sikkadni, mintha titkos lenne, s ha ilyen mégis szóba kerül, akkor inkább az angoloknak nyújtott anyagi segélyt szokták emlegetni. Mert Anglia helyzete sem volt éppen egyszerű, ez Churchillnél nyomon követhető. És alig kerül szóba a nyugati hadviselés óva-tosabb, emberkímélőbb módja is (ez alól az elvi emberkímélő harcmodor alól csak a normandiai partraszállás volt kivétel, ahol – a harci cselekmények logikájából kifolyólag – eleve nagy veszteségekkel számoltak).
Mindamellett nem lehet eléggé hangsúlyozni a borzalmas tényt, mennyi emberéletet követelt a II. világháború – s itt most kizárólag a harctérre gondolok. A Hitler-dossziéban ez is demagóg propagandaként, csúsztatásként jelenik meg – s ez is fölveti a gyanút, hogy bizony Sztálin is szeretett hazudni önmagának, hogy a valóság (illetve amit annak állítottak be) az elképzeléseihez, kívánságaihoz minél jobban igazodjon. „1944 tavaszán a keleti fronton harcoló német csapatok veszte-ségei addig ismeretlen méreteket öltöttek” – így a dossziéban. És „a német nép előtt eltitkolták a veszteségek mértékét”. Úgy hangzik ez, mintha a német vezetés fölháborító módon azt titkolta volna el, amit pedig a német népnek elemi joga lett volna tudni (egy diktatúrában!). Pedig ebben semmi meglepő  nincs: egyrészt valóban rettenetes mészárlás folyt (mindkét oldalon), másrészt amikor további áldozatokat kívánnak, nem szoktak a veszteségekkel példálózni. Ezzel akkor szoktak előhozakodni, amikor az ellenséget meg lehet vádolni. Ráadásul nagy különbség, ha ugyan-azt győztesként vagy vesztesként tesszük: a győztesnek mindig hősi halottai vannak, a vesztesnek pedig a harcból kiiktatott galád gyilkosai. Az ilyen beállítás annál otrombább, hogy Sztálin hadvezetése mennyire pazarlóan bánt az emberekkel, a veszteségek taktikai meggondolásokban sosem számítottak, s a szovjet haditudósí-tásra sem éppen a veszteségek szétkürtölése volt jellemző. Persze, Sztálin szemrebbenés nélkül áldozta föl katonái életét, még saját fiát sem volt hajlandó kiváltani a német fogságból. Az emberélettel egyébként is „nagystílű-en” bánt mindig, végül hozzáállásának megfelelő cinizmussal megállapíthatjuk, hogy megtehette ezt: ilyen téren is nagyobbak voltak a tartalékai.
A Hitler-dossziéhoz a közreadók terjedelmes utószót csatoltak. Értelmezni próbálják az adott anyagot, s kijelölni megfelelő helyét úgy, hogy se túlértékelve, se alábecsülve ne legyen. A dossziéból kibontakozó Hitler-képet végül csak józan értékeléssel lehet reálisan minősíteni. Nem könnyű feladat ez, hiszen egy véreskezű diktátorról van szó, s ez minden normális emberben utálatot kelt, az érzelmek vi-szont könnyen befolyásolják az ésszerű ítéletet. Míg J. Fest Hitler-biográfiájában (ez 1973-ban jelent meg7) a Führer zsenialitás-jeleit szellőzteti, a közreadók idézik B. L. Hart könyvét 1948-ból8, ahol a szerző megállapítja, hogy Hitlerben volt „a zsenire jellemző természetes adottság, de az alapvető hibák elkövetésére való haj-lam is”. Az ilyen hibák fölsorolása, hangsúlyozása bizonyára Sztálin hiúságát fokozta.  Mert Hitler valóban elkövetett néhány érthetetlen baklövést, amit Sztálin, a nagy rivális, nem tudott értelmezni. Ilyen volt például az Amerikai Egyesült Államoknak címzett meggondolatlan hadüzenet (amely az USA teljes nyíltsággal való hadba lépését eredményezte), vagy a töretlen bizalom Göringben, annak nyilvánvaló kudarcai és szájhősködése ellenére is, de akár a sztálingrádi csata körüli érthe-tetlen csökönyössége, a tábornokok ellenében. A közreadók ebből azt a következte-tést vonják le, hogy Hitler realitásérzékének egyértelmű elvesztése legkésőbb éppen akkor, a sztálingrádi csata idejében következett be. Ez persze nem egy csapásra történhetett, hiszen ez egy folyamat, csak éppen akkor válik teljesen egyértelművé. Ezzel kapcsolatban a közreadók megállapítják: „Hitler szellemi képességeit egysze-rűen meghaladta a Wehrmacht fölötti teljhatalom”. Úgy tűnik, Sztálinnak ilyen jellegű problémája nem volt, s a háború idején sikerült az ilyen és hasonló hibákat el-kerülnie, reálérzékét jobban megőrizte, és tábornokaival is sikeresebben egyeztetett (bár azért ne feledjük, hogy a háború előtti nagy tisztogatás eléggé megszelídítette, „kezessé” tette őket).
Mindezzel a dosszié szerkesztői is tisztában voltak, s igyekeztek Sztálin malmára hajtani a vizet, kielégíteni önelégültségét, hogy közvetlenül vagy közvetve minden szempontból a Hitlerrel való bármilyen jellegű összehasonlításban övé le-gyen a pálma. Ilyen volt például a parancsnokok leváltása, amint azok sikertelenek voltak. Ezt természetesen Sztálin is megtette, ám a dosszié ezzel kapcsolatban csak Hitlerről beszél. Igaz ugyan, hogy Hitler általában minden kudarcot a tábornokok nyakába igyekezett sózni, főleg azokat, amelyek saját hibás döntéseiből adódtak, ám egyébként nincsen ebben semmi különös: ilyenkor nem a hosszú távú meggondolások a döntőek, hanem a rövid távúak. (Kevésbé vérengzős helyzetben is ez történik: ha egy focicsapat nem az elképzeléseknek megfelelően teljesít, mindig az edzőt cserélik le, mert az egyszerűbb, sosem az egész csapatot.)
Ilyen hibának minősülhet a Dunquerque előtti megtorpanás 1940 májusában, ami lehetővé tette az angol csapatok kimenekítését a kontinensről. Eléggé érthe-tetlennek tűnhet ez, főleg ha az azt megelőző német katonai sikerekhez mérjük a megállási parancsot. Ám lehetett ennek racionális magyarázata is. Az egyik, hogy Hitlernek Anglia esetében akkor még más tervei, elképzelései voltak.
 A másik lehetséges magyarázat ennél sokkal prózaibb, nevezetesen, hogy ki-fogyott a lőszer, s nem volt abból több tartalék sem. Sőt: mindkét ok egyszerre is érvényesülhetett. Ám hibák a másik oldalon is akadtak. Ilyennek minősülhet Sztálin legsúlyosabb hibája (amennyiben azt annak nevezhetjük), amit még a Szovjetunió lerohanása előtt követett el, éspedig, hogy „1941-ben támadó szándékkal állították föl a szovjet haderőket az 1939-ben meghúzott határ mentén”. Azért kérdőjelezhető  itt meg  a „hibás” való minősítés, mert ha Sztálin támadni akart nyugat felé, akkor nem a támadó sereg fölállítása volt a hiba, hanem az időzítés, valamint a német támadásról szóló jelentések mellőzése. Ezt aztán több mint három millió szovjet katona az életével fizette meg; a német seregek kezdetben gyors menetben nagy sike-reket értek el, hatalmas területeket foglaltak el, s Hitler nem ok nélkül gondolhatta, hogy a Szovjetunió összeomlása csak idő kérdése.
A Hitler-dossziéra jellemző az is, ami nincs benne, ami hiányzik. Említettem már, hogy a megnemtámadási szerződést csak utalva említik a dossziéban, azt is csak egyszer, a titkos záradékot pedig egyáltalán. Az utószóban a közreadók még más „hiányosságokra” is kitérnek. Egy háború mindig embertelen, ezért embertelenségekkel jár, ez sajnos így van, hiszen a háború természetéből kifolyólag brutali-tásra ösztönöz. A győztes persze mindig úgy tesz, mintha részéről az ilyen nem fordult volna elő, háborús bűnöket egyes egyedül és kizárólag a vesztes követi el. A háború idején a német propaganda természetesen kihasználta a szovjet atrocitásokat, ám ez a dossziéban torzítva, és csupán fasiszta propagandaként jelenik meg. Az is teljesen elsilányul, miképp tudott Hitler a tömegekre hatni. Nyilván azért, mert Hitler és Sztálin annyira hasonlított egymásra, valamint a fasiszta és a kommunista propaganda föltűnő analógiája miatt jobbnak látták a szerkesztők ezt a jelenséget nem hangsúlyozni, ráadásul Sztálinban nem volt az a tömegekre hatni tudó teátrális képesség, mint Hitlerben. S kimaradt a zsidóüldözés is a Szovjetuniótól elfoglalt területeken. Persze, ez sem ok nélkül, hiszen a Szovjetunióban sem voltak ismeretlenek a régi hagyományokon alapuló zsidópogromok, amit a kommunisták nagystílűen a cionisták és a kozmopoliták elleni harcnak minősítettek. A közreadók arra is felfigyeltek, hogy a későbbi propaganda ellenére a dossziéban nem beszélnek a Szovjetunió lerohanásával kapcsolatban a „hitszegő támadás”-ról. Fölté-telezésük szerint azért, mert tisztában voltak azzal, hogy Sztálin pontosan tudta, ismerte az időpontot, hiszen több forrásból kapott erről pontos tudósítást (csak nem vette figyelembe, és trágár megjegyzésekkel utasította el). Nem véletlen tehát, hogy a háború első hónapjai, amelyeket német sikerek jellemeztek, eléggé epizódszerűen vannak jelen a dossziéban. Ennek alapján a közreadók azt gyanítják, Linge és Günsche ezt az időszakot illető vallomásait – érthető okokból – erősen szelektálva tárták Sztálin elé. És persze hiányoznak azok a hibák is, amelyeket Sztálin még a háború előtt vétett, s amelyekről a németek minden bizonnyal tudtak.
A kötet végén  rendkívül hasznos az egyes fogalmak magyarázata, valamint a témával összefüggő életrajzi adatok kiegészítése. Nem akármilyen vagy véletlenszerű függelékről van szó, hanem céltudatosan és következetesen a Hitler-dosszié-ban előforduló fogalmak és személyek adatairól. Olyan kiegészítés ez, mely más, hasonló jellegű kiadványokból általában hiányozni szokott, pedig egyértelműen megkönnyíti az orientációt a témában.
Mindent összevetve, A Hitler-dosszié nem sok új, eddig ismeretlen adatot tartalmaz, sokkal inkább két fölöttébb hiteles visszaemlékezésről van szó, amely az eddigi kutatásokat igazolja. Vannak ugyan kisebb-nagyobb eltérések, de ezek nem lényegbevágóak. Torzítások (kihagyások) inkább a szerkesztők részéről történtek és inkább Sztálin ízléséről és prioritásairól tanúskodnak. Mindazonáltal olyan fontos forrás ez, amely közvetve sok más kérdésre is magyarázatot ad(hat). Például arra, vajon támadó vagy preventív/megelőző háború volt-e a Szovjetunió lerohanása. A kérdés sokféle spekulációra adott okot, s különböző következtetést vontak le belőle. Ezzel szemben a közreadók nem ok nélkül fölöttébb meggyőzően (és elegánsan) állapítják meg, hogy mindkét állam „ideológiailag determinált, totalitárius állam volt, melyek a megelőző években katonai agressziók sorozatát követték el, és elke-rülhetetlennek tartották a katonai összecsapást egymással”.
Az ókori Görögországban történt, hogy a szemben álló felek megegyeztek, hány katonával s milyen fegyverzetben fognak harcolni, mert így tartották becsü-letesnek. De az is előfordult, hogy megegyeztek: harcoljon egymással a két király, s a vesztes elismeri a másik győzelmét. Vajon el tudnánk ezt viselni a mai bonyolult, s egyre aljasabban s könyörtelenebbül agresszív világban? Amikor már semmiben sem tudunk mértéket tartani, amikor már semmi sem szent, sem ember, sem isten, amikor a valós értékeket felszínes divatjelenségek helyettesítik, amikor a méltá-nyosság ismeretlen idegen fogalom, amikor az építkezés helyett a rombolás az irányt adó  vezércsillag? Vajon mikor értjük meg, hogy minden háború végül úgyis tárgyalással ér véget, s hogy bizonyítani majd akkor kell…

JEGYZETEK

1 Különösen a háború végnapjaiban sok elpusztult, illetve sokat megsemmisítettek.
2 Talán meglepő, de a megbecsülés valóban kölcsönös volt, ezt számos adat bizonyítja, ilyen összefüggésben idézi Ormos Mária (a Rubicon 2010/2 különszámában) Albert Speert: „Általában elmondható, hogy [Hitler] csodálta, amit gyűlölt, pontosabban: csak azt gyűlölte, amit egyszersmind csodált is. Ez egyaránt vonatkozik a zsidókra, Sztálinra. Az egész kommunizmusra.”
3 Henrik Eberle–Matthias Uhl: A Hitler-dosszié. A szovjet titkosrendőrség (NKVD) iratanyaga J. V. Sztálin részére. Készült Hitler személyi adjutánsának, Otto Günschének és inasának, Heinz Lingének 1948–49-es moszkvai kihallgatási jegyzőkönyvei alapján. Park Könyvkiadó, 2006, 2009 Budapest.
4 Lásd: L. A. Bezimenszkij: Hitler halála, Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. A mű eredeti címe: Visztrel, katorovo nye bilo. Első orosz kiadásának évét sajnos nem lehetett megállapítani.
5 Föltehetően azért tették ezt, hogy így vonják kétségbe legitimitásukat. A szőnyeg alá söprés szokványos módszere volt ez: a szocializmus idején a háborús szlovák államot is kizárólag az „úgyne-vezett” jelzővel idézték annak jeléül, hogy nem ismerik el, holott a nagy példakép, a Szovjetunió elismerte.
6 Ilyen, fölöslegesen sok emberéletet követelő harc volt a duklai hadművelet is, amit hadászatilag semmi sem indokolt, eredetileg nem is arra tervezték a csapásokat. Ez a hadművelet politikai döntés volt az idő előtt kitört szlovák nemzeti felkelés segítségére. Ágyútölteléknek akkor Svoboda hadtestét vezényelték oda.
7 Joachim C. Fest: Hitler, Verlag Ullstein GMBH, Frankfurt/M, Berlin, Wien Propyläen Verlag.
8 B. L. Hart: Jetzt dürfen sie reden. Hitlers Generale berichten (Most beszélhetnek. Hitler tábornokainak beszámolói), németül: Stuttgart-Hamburg, 1950.