Illyés Gyula versei
Vér az érben
Éj. S Európán át lüktet a vonat,
mint vér az érben; s benne én, mint
meleg szívdobbanat.
Dra-dramm… kint már az osztrák jéghegyek.
Dra-dramm… s szikrázó ég. Egy óriási
élő szívben megyek.
Alagút. Majd ég újra. Szikia-csúcs.
Menedék-ház fénye a Tejút mellett,
majd újra alagút:
Sötét, – végleg? Nagy ős-szívtől fűtött
testben rohanok, benned, Európa.
Fekszem; úgy repülök.
Egy béna testben ránt és lök az ér.
Dra-dramm… egy elterült, merev tetemben,
mely már csak belül él!
Egykor – tudom – járt; utakat csinált,
várost és istent és mennyi csodát, ha
jogáért harcba szállt!
Esze is béna már? Ohm ha parány
részecske én, átszállhatnék hatalmas
álmaimmal agyán!
Európa! Felhámod sebeiből
viszek a szívbe, dehogy vér-rögöt, nem
olyasmit, ami öl.
Csöpp vagyok, – mégis óriás vagyok –
és nemcsak a pályától, nemcsak attól,
benned foroghatok, –;
a hírtől, mellyel vér-utaidat
járhatom, mellyel a sajgó ideg-vég
erőt kér s hitet ad.
Mozdulj, meleg test, testünk! Ég-vivő
teendő vár még, talpra, föl, fehér
civilizáció!
Földön heversz, de hol ellenfeled,
legyőzöd? Te vagy ma is a legélőbb,
táplálóbb Szervezet!
Hús-vér testként működő s túl azon,
közös vágyból, hitből – hiedelemből! –
lett Eszme-hatalom.
Tebenned vagyunk többek, Szép Egész,
annál, amik külön-külön vagyunk: Cél,
Örök Jobbratörés!
Lázadásunk is ellened, Te vagy,
tagadásunk is erőd folytatása:
új izom-mozdulat.
Ahogy egy Boly több, mint száz hangya-had,
úgy váltunk emberek Emberiséggé
itt, benned, általad!
Azték, tibeti, ind varázs-igék,
szent magvak másutt, – gyomot se fogantak
e földön: ez tiéd!
Föl, föl, – magadban! Vezető Urad?
Maga a Föld! E jó táltos. Te, bolygót
gyeplőzhetsz, te, magad!
Új s új térbe új s új szomjjal tele
kiszállván te leszel – ki más? – e Minden
Vezető Ereje!
Istenek halnak!? S támadhatnak új
Olympuszon! Csak legyen új Olympusz
szolgálni – otthonul!
Föl, föl! – dra-dramm – ezt veri, ezzel ér
szívedbe hírnök, égő limeszekről –
egy csöppnyi vér.
Betelt a jóslat
Betelt a jóslat és kiáradt;
él már önálló életet.
Akkor, hogy széttekinthetett
s földet, eget fölmérhetett.
Széttárta boldog karjait,
útja elsõ sugárait.
Akkor indultak céljai
végzetét meghódítani!
Magának? Szomszédainak? –:
A jövõnek rakott hidat!
Így adott-kapott parolát,
nyert biztatást, tovább, tovább!
Így lép ma félelemtelen
dzsungel-éjedbe, Végtelen!
Nem célja, csak szimata van:
feléd, meleg, asszony, arany!
Vonzza a rabolnivaló;
törli nyomát a fû, a hó.
Amikor az ember megállt,
akkor lett övé a világ.
Akkor, hogy széttekinthetett
s földet, eget fölmérhetett.
Széttárta boldog karjait,
útja elsõ sugárait.
Akkor indultak céljai
végzetét meghódítani!
Magának? Szomszédainak? –:
A jövõnek rakott hidat!
Így adott-kapott parolát,
nyert biztatást, tovább, tovább!
Így lép ma félelemtelen
dzsungel-éjedbe, Végtelen!