Illyés Gyula versei

 Vér az érben
        Éj. S Európán át lüktet a vonat,
        mint vér az érben; s benne én, mint
        meleg szívdobbanat.

        Dra-dramm… kint már az osztrák jéghegyek.
        Dra-dramm… s szikrázó ég. Egy óriási
        élő szívben megyek.

        Alagút. Majd ég újra. Szikia-csúcs.
        Menedék-ház fénye a Tejút mellett,
        majd újra alagút:

        Sötét, – végleg? Nagy ős-szívtől fűtött
        testben rohanok, benned, Európa.
        Fekszem; úgy repülök.

        Egy béna testben ránt és lök az ér.
        Dra-dramm… egy elterült, merev tetemben,
        mely már csak belül él!

        Egykor – tudom – járt; utakat csinált,
        várost és istent és mennyi csodát, ha
        jogáért harcba szállt!

        Esze is béna már? Ohm ha parány
        részecske én, átszállhatnék hatalmas
        álmaimmal agyán!

        Európa! Felhámod sebeiből
        viszek a szívbe, dehogy vér-rögöt, nem
        olyasmit, ami öl.

        Csöpp vagyok, – mégis óriás vagyok –
        és nemcsak a pályától, nemcsak attól,
        benned foroghatok, –;

        a hírtől, mellyel vér-utaidat
        járhatom, mellyel a sajgó ideg-vég
        erőt kér s hitet ad.

        Mozdulj, meleg test, testünk! Ég-vivő
        teendő vár még, talpra, föl, fehér
        civilizáció!

        Földön heversz, de hol ellenfeled,
        legyőzöd? Te vagy ma is a legélőbb,
        táplálóbb Szervezet!

        Hús-vér testként működő s túl azon,
        közös vágyból, hitből – hiedelemből! –
        lett Eszme-hatalom.

        Tebenned vagyunk többek, Szép Egész,
        annál, amik külön-külön vagyunk: Cél,
        Örök Jobbratörés!

        Lázadásunk is ellened, Te vagy,
        tagadásunk is erőd folytatása:
        új izom-mozdulat.

        Ahogy egy Boly több, mint száz hangya-had,
        úgy váltunk emberek Emberiséggé
        itt, benned, általad!

        Azték, tibeti, ind varázs-igék,
        szent magvak másutt, – gyomot se fogantak
        e földön: ez tiéd!

        Föl, föl, – magadban! Vezető Urad?
        Maga a Föld! E jó táltos. Te, bolygót
        gyeplőzhetsz, te, magad!

        Új s új térbe új s új szomjjal tele
        kiszállván te leszel – ki más? – e Minden
        Vezető Ereje!

        Istenek halnak!? S támadhatnak új
        Olympuszon! Csak legyen új Olympusz
        szolgálni – otthonul!

        Föl, föl! – dra-dramm – ezt veri, ezzel ér
        szívedbe hírnök, égő limeszekről –
        egy csöppnyi vér.

 

Betelt a jóslat

Betelt a jóslat és kiáradt;
él már önálló életet.

Akkor, hogy széttekinthetett
s földet, eget fölmérhetett.

Széttárta boldog karjait,
útja elsõ sugárait.

Akkor indultak céljai
végzetét meghódítani!

Magának? Szomszédainak? –:
A jövõnek rakott hidat!

Így adott-kapott parolát,
nyert biztatást, tovább, tovább!

Így lép ma félelemtelen
dzsungel-éjedbe, Végtelen!

Nem célja, csak szimata van:
feléd, meleg, asszony, arany!

Vonzza a rabolnivaló;
törli nyomát a fû, a hó.

Amikor az ember megállt,
akkor lett övé a világ.

Akkor, hogy széttekinthetett
s földet, eget fölmérhetett.

Széttárta boldog karjait,
útja elsõ sugárait.

Akkor indultak céljai
végzetét meghódítani!

Magának? Szomszédainak? –:
A jövõnek rakott hidat!

Így adott-kapott parolát,
nyert biztatást, tovább, tovább!

Így lép ma félelemtelen
dzsungel-éjedbe, Végtelen!