Z. Németh István versei

Lemurnak lenni Lemurián kívül
        Lemurián kívül, ha lemur vagy,
        lemurrognak érte.
        Ezért Gregor, sohase menj kívül
        Gregorián.

        Ha lemur vagy, maradj lemur.
        Ne szédítsen a vágy, hogy nyelvedet
        elcseréld pangeára, pruszlikra, predevecsre,
        nincs az az anyagi gyönyör, hogy megérje.

        Légy lemur, ne Mirr-Murr, s ne marhaszegy.
        Egyszerűnek tűnik ez, mint 1×1,
        mégis sok lemur nyelvét a sárba vágja,
        s átvedlik mivé Mu földjén,
        vagy kivándorol Szinesztéziába.

Novemberi alkony

        milyen gyorsan esteledik bennem
        a többiek még kinn állnak a ház előtt
        s fénykarikát szór nyakukba az alkony
        én már idebenn búsan dörmögök
        és nem is látom a kéz a láb merre indul
        de érzem az ujj bekapcsolja a gépet
        egy másik a képernyőbe enged áramot
        s az agyhullámok belecsapódnak
        a kibertér villogó lecsójába
        telefröcskölve szavakkal
        az értelem látóhatárát

Lepkét enni
            Mócsai Gergelynek

        lepkét enni
        és nem érni be kevesebbel
        az egyik szárnyát hosszan nyalogatni
        mint fűszálra tapadt lucskos eget

        a másikat mohón falni fel
        – vaddisznó csörtet a lélek szőnyegén –
        majd a tüzes szivárványt: csápjait elroppantani
        szájszervén a göndör nyál még kicsusszan

        fogaid recés bárdja csupa hímpor
        az ónszínű szemekben születő rettenet
        már egy másfajta létezés ostorát
        csavarja rád

4 soros

        Bennünk vívják harcukat a halhatatlanok:
        aki bújt, kibe bújt, találd ki, ki vagyok.
        Egynek a lakhelye, másiknak a tükre,
        téridő tréningünk így szabták el. Szűkre.

Visszajátszás

        miután sorsomat defragmentáltam
        minden Vele töltött napom egymás mellé került
        az órák az órákhoz igazodtak
        a perc perchez simult
        így alig csuktam be utána az ajtót
        rögtön benyithattam megint
        és ő kedves öleléssel fogadott
        álltunk hosszan a kis szoba közepén
        orrom a hajában kezem a derekán
        szívünk felajzva dobolt
        és suttogtam hogy mennyire mennyire nagyon
        ő néha megszólalt: tudom

        aztán a fájl végére ért a kozmikus letapogató
        a sorslejátszó üresen hümmögött
        a képernyőn a szorgos fényhangyák
        csak hordták csak hordták a szívembe
        az ürességet
        kezem a kilincsért nyúlt újra:
        az ajtó zárva volt

Apád faszöge

        mielőtt fémbe hatol
        hülyén érzi magát a faszög
        mint amikor a költő újra termékenyre vált
        s lángol a haja közt a haza faszene

        mert mi a faszív marad tanulságul
        s örökségül az unokáknak
        a vitrin múzeumában ott villog majd
        apjuk faorra és faszája

        fafej volt a zöreg – mondják
        fáradtan és elfásultan
        verset azt hagyott ránk de pénzt nem
        milyen gyökér is az ilyen

        hársfaszerű feszületre feszülő faszülő